2014. augusztus 27., szerda

Fény az éjszakában

Bár régebben több sötétben halványan világító legyet kötöttem balinra, kipróbálni valahogy soha nem sikerült. Nem, mintha nem bíztam volna bennük, hiszen ha egy műlégy működik, jobb esetben több színárnyalatnak is működnie kell; inkább elfelejtődött, gyakrabban kerültek elő a hagyományos fehér és ezüst színek, s mivel az őnök kajálták őket, nem is foglalkoztatott mélyebben a dolog. Múltkor azonban szinte még sötétben szálltam vízre, s a dobozban kísértetiesen derengett néhány előző nap kötött Gurgler (vagy ahogy a FTF-en évekkel ezelőtt elneveztem: Glowgler), így tettem egy próbát velük. Mint nemrég olvashattátok, balinék kitörő örömmel fogadták az újdonságot.
Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy az egyszerű "nappali" színek is bejöttek volna, mindenesetre hatalmas élmény volt látni, ahogy a vakuval feltöltött, felszínt karcolgató műlégy mögött felpúposodik a víz és lepattintja róla egy-egy virgonc fenekeszeg. Mivel a hozzászólásokban és mailben is jeleztétek, hogy lenne igény egy step-by-step bemutatóra, úgy döntöttem, feldobom a légy készítésének menetét. SBS azonban nem lesz belőle, ugyanis alap gurglert kötni mindenki tud, aki nem, az tanulja meg. Annyival kiegészíteném a dolgot, hogy a kötés végén én fejnél a foamot mindig visszahajtom és ott is lekötöm (ahogy a  képen is látható), egy kis extra pop-ot adva ezzel a popper jellegnek. 


Nézzük inkább, miből is áll ez a kis szentjánosbogár. A test nálam a poppereknél általában kristályzsenília, a horog tetszőleges, a cérna is. Első lépésben előkészítjük a foam lapokat, ehhez két dologra lesz szükségünk: egyik a Hareline cég UV Chewee Skin nevű nagyszerű anyaga (ha dolgoztál Sili Skin-el, valami hasonlót képzelj el), különféle színekben, én gyöngyház színűt használok. 


A másik a Piketrek által forgalmazott öntapadós foam, ajánlom mindenkinek ezt a packot megvásárlásra (20 darab különböző színű lap potom 5 fontért), főleg, ha polibogár rajongó vagy, tuti kombinációk hozhatóak össze belőlük, igen jól ragadnak.


Az UV Skin-t egyszerűen összeragasztom a kiválasztott (általában chartreuse vagy fehér) foam tapadós felével, ebből lehet később vagdosni a Glowgler úszó testeket. A légy farka szintén Hareline termék, UV Minnow Belly néven kapható, mást nem is kötök mellé, felesleges.


Nagyjából ennyi, ezek alapján mindenki össze tudja hozni a saját Glowgler-ét. Még egy apró tipp: ha "lemerül", töltsd a fényképező vakujával, ne fejlámpával, erősebben és tovább világít.
Jó szórakozást és ordas balinokat kívánok hozzá!

2014. augusztus 22., péntek

A Hold sötét oldala

Ebben a bejegyzésben ismét eltérek kicsit a szokásos vonaltól, megint zenéről lesz szó. Május 30-án életre keltek ugyanis kis városunkban a Pink Floyd együttes halhatatlannak számító dallamai a Floyd Feeling címzetű műsor keretében, a RockToRock együttes előadásában. 


Ezen a kis rendezvényen - melynek kifejezetten nagy visszhangja lett - különben a baranyai műlegyes klub is szép számmal képviseltette magát, s hogy mi köze ennek a blognak az egészhez? Nos, a magyar szövegek nagy részét nekem köszönhette a közönség. Hogy ez áldás vagy átok, döntse el mindenki saját maga, mindenesetre fogadjátok szeretettel a koncert egy részét digitalizált változatban. 

Hazafi Tamás - billentyűs hangszerek, sampling, video 
Rézműves Gábor - ének, vokál 
Gálffy Gyula - dob, percussion 
Zsiborás György - gitár 
Peti István - basszus, ének, vokál 
Schrämpf Mária - ének, vokál 
Hock Roland - saxofon, vokál








2014. augusztus 19., kedd

Ferivel a mólón

Csend. Pislákoló lámpák, hajnali fény, kihalt sétány. Varjúcsapatok szemezgetik az emberek után maradt szemetet, éledezik a víz, itt-ott kishal ugrik. A vadkacsák csapatokban bújnak elő a nád rejtekéből, kétlábú sehol, csak néhány ezüstkárásztól megcsömörlött daraszobrász kókadozik az üvegbotok mellett. 
Én így szeretem a Balatont. Üresen, buli- és hangzavar mentesen, a maga természetes szépségében. Ilyen volt ma reggel is...


De ne ugorjunk annyira előre, kezdjük a tegnapi nappal. Ferivel volt randim a mólón. Tudom, hülyén hangzik, inkább kezdem előröl: ha a Steveolson nevet említem, mond neked valamit? Ha engem olvasol, akkor biztosan. Sztív (ahogy mi hívjuk blogger-körökben) a balatoni sügérpopuláció réme, vertikális guru, és hatalmas alak. Persze kikéri majd ezeket magának, de sebaj, akkor is így van. Mivel a füredi bornapok közelébe vetett a balszerencse (és a családi többség szavazata), gondoltam, miért ne kössem össze a kellemeset a haszontalannal, így hoztuk össze azt a bizonyos randevút. Igen, a mólón. Meg a kikötőben. Meg a révnél...


Idén több ismeretlenül ismerős pecással hozott már össze a sors, így tűkön ülve vártam a hétfői találkozót; átvészeltem egy állatkerti sétát, valami szörnyű koncertet, bazározást, s egyebeket, melyek után úgy éreztem, tényleg megérdemlek legalább egy gigantikus csapót, meg néhány szép kövest. Esetleg egy hármas fogast. Persze csak a balinok után...

Az időjárás azonban elég lelombozó volt, a víz zavaros, az éjszaka kíméletlenül hideg, párosítva mindez erős déli széllel, így nagy reményeket nem is fűztem a dologhoz, maradt a találkozás és a közös peca ígérete. Feri alátámasztotta baljós sejtelmeim, az utóbbi néhány horgászat alkalmával inkább kis sügérkéket fogdosott.
Sebaj, belevágtunk. Öt perc alatt - míg én a semmihez sem hasonlítható balatoni napfelkeltét bámultam - az orrom alá nyomott kettő csapót, mire visszatértem a sztratoszférából és horgászni kezdtem.
Halat sem nagyon láttam, kapásom meg abszolút nem volt, így helyszínt váltottunk, következett a kikötő. Feri itt már elemében volt, szépséges kősüllővel indított.


Majd termetes sügérrel folytatta a sort.


Néha beugrott egy-egy süllőcske is.


De a sügér volt a fő attrakció.


A kikötő egyre hangosabb lett a humanoidok életritmusától, így ismét váltottunk: következett a móló, éppen az Apátság alatt. Állítom, hogy a Balaton évről évre szebb lesz, de tisztább mindenképp. Változhat valami pozitív irányba is?


Feri itt is csodaszép köveseket fogott. Régebben ez a hal valahogy hidegen hagyott, de egyre jobban kezdem megkedvelni. 


Számomra ez lett a nap hala.


Az ember azt hiszi, milyen könnyű vertikálisan horgászni. A túrót. Elnézegettem Sztívet, ahogy emelgeti a gumit, egyszerű, berögződött mozdulatokkal, míg én táncoltattam, rángattam, cincáltam szerencsétlen halak orra előtt, akik valószínűleg jót röhögtek a próbálkozásaimon. Hiába, ezt is meg kell tanulni. 
Egyre melegebb lett, így búcsúképp kaptam Feritől egy Vagasky nimfát, meg néhány tanácsot a továbbiakra nézve, s ő hazaindult, én meg a vízbe vetettem magam egy közeli strandon, s a helyi késdobálóból kiszűrődő techno andalító ritmusára álomba szenderültem. Délután végigszenvedtem egy sor újabb haszontalan programot, miközben a következő hajnali pecán járt az agyam. 

Ma reggel még korábban értem a kikötőbe, s nyolc óráig vallattam a vizet keményen. Meg is lett az eredménye: négy szép köves, jónéhány sügér, köztük két nagyobb, egy darabos naphal, s a kikötött vitorlások között Bonito wobblerre egy kisebb balin, ami a parttól nem messze le is maradt. 





Bár nem fogtam hülyére magam, mégis fülig ért a szám. Két dolgot megfogadtam: hogy ide ősszel mindenképp visszajövök, és hogy beszerzek magamnak egy nagyobb rakományt a Vagasky nimfákból. 
A sétány újra zúgni kezdett az emberektől, én meg visszavonultam pihenni és megírni nektek ezt a bejegyzést. Ferinek köszönök mindent, felejthetetlen élményt szerzett nekem ezzel a horgászattal!

2014. augusztus 17., vasárnap

A füredi Bodorka

Balatonfüreden idén egy új "turistalátványosságot" (de szép szó!) adtak át, mely a Tagore sétányon terpeszkedik el, s kifejezetten modern külsővel riogatja az arra sétáló gyanútlan nyaraló közönséget. Ez a Bodorka - Balatoni Vízivilág Látogatóközpont. 


Idei nyaralásunk alkalmával mi is betértünk körülnézni - leginkább Kisbalu ismereteit szerettem volna gyarapítani a magyar halfaunát illetően. Sajnos (vagy dehogy sajnos!) kiderült, hogy a kölök a halak nagy részét öt évesen nemhogy ismeri, de nagy részüket meg is fogta már, mindenesetre érdeklődve hallgatta lelkes meséimet a halacskákról.


Különben a Bodorka nem más, mint aszongyahogy:


Az egész évben látogatható épületben 17 akváriumban mutatják be a Balaton halait illetve a befolyó patakok élővilágát. 36 halfaj látható, a kettő tengervizes akváriumban pedig Füred testvérvárosából, Opatijából érkező 15 fajta tengeri hal kapott helyet. 
A balatoni halról, a Bodorkáról elnevezett látogatóközpontban minden akvárium mellett érintőképernyős információs táblákat helyeztek el, így minden bemutatott halról bőséges ismeretanyagot találnak az érdeklődők. A 460 négyzetméter alapterületű épületben a beltéri akváriumok mellett egy kültéri medencét is kialakítottak, a gyerekeket kisebb játszótér is várja. 
Kialakítottak egy extra méretű, tizennégyezer literes akváriumot is, amely igazi látványosságnak ígérkezik. A térségben egyedülállónak számító látogatóközpont, a szezonon kívül is tartalmas programokat nyújt majd a turisták számára. A minden nap 9-19 óra között nyitva tartó Bodorkába ezer forint a felnőtt belépő, a gyerekek ötszáz forinttért látogathatják, míg a fürediek, a diákok és nyugdíjasok 750 forintos áron. Csoportoknak, családoknak további kedvezményt adnak.

(Forrás: balatonfured.hu)




Ha errefelé nyaralsz, érdemes egyszer bekukkantani ide is, annak ellenére, hogy nagyon intenzív nézelődéssel együtt is szűk 15 perc alatt végignézheted a tizenpár akváriumot. Vártam a nagy csukát, nagy harcsát, de ez utóbbiból például egy darab kitömött példányt láttam csak, viszont szép pontyok vannak, és nagy örömömre még egy jobb sorsra érdemes balin is grasszált köztük. Kicsit vérszegény élmény volt, de a gyerkőcnek tetszett, így nem tartottam kidobott pénznek az ezerötszáz forintot. 


Ja, a tizennégyezer literes akváriumot hiába kerestem, nem találtam. Úgy látszik, elveszett a nagy tervezgetésben...

2014. augusztus 3., vasárnap

Kajakkal a mezőn

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon várom, hogy vége legyen a nyári hónapoknak és ránk mosolyogjon az Ősz. Persze nem azért, mert az idei nyár annyira gatyarohasztó lenne, inkább azt várom, hogy a vízpartokon viselkedni nem tudó agybeteg városi nép visszatakarodjon a panelekbe a tévé elé, és elkezdődjenek az igazi pihentető pecák. Egyetlen nagy előnye van a nyárnak: túráimat összeköthetem egy-egy családi mininyaralással (azaz kellemeset a kellemessel).


Mohács régóta a szívem csücske. Van hangulata, szép, s a legnagyobb előnye, hogy viszonylag közel van a Duna (éppen a kertek alatt). Egyre jobban megszeretem az öreg folyót, s bár az idén a megszokottnál is sértődöttebb Dráva mindig a szívem csücske marad, egyre gyakrabban leszek majd jelen ezen a tájon is. A város szélén találtam egy kedves kis lovasfarmot (a wellnestől meg az jakuzziktól a hideg ráz, ezért általában a "falusi turizmus" címszó alatt böngészem a világhálót), ide érkeztünk erre a hétvégére. Megszokhattátok, hogy viszonylag gyakran írok ilyen helyekről (nem titkolt szándékom, hogy ezzel tippeket adhatok másoknak is az igényes szálláshelyeket illetően): a Pegazus Lovasfarmról van szó, igényes és tiszta szobák, rendezett és csendes környezet, azaz minden, amire az ember fiának szüksége lehet. 


Vacsora a Dunára néző Révkapu étteremben (vegyes halpörkölt csukából, harcsából, pontyból és süllőből túrós csuszával, pedig nem is szeretem a halat!), aztán egy kis séta a kikötőben...jól hangzik? 
Jó is volt. Szeretem az ilyen kirándulásokat. Persze az ártéren, két fa közé lógatott függőágyban, nyárson sült, kicsit megégett hallal; na, az az igazi életérzés, de nem cserélném le ezeket a kiruccanásokat sem...
Természetesen az idillt megint sikerült elrontani, a közeli hotel tetőteraszán megszólalt a modern kor magyar zenéje (azaz a leggusztustalanabb mulatós roma dajdaj); mint megtudtuk, keresztelőt tartanak, a félmillió wattos erősítőkből olyan hangerővel csapott le ránk a fergeteg, hogy a közeli kopjafák alatt a mohácsi csatában elesett ősök is a fejükhöz kaptak. Mindenesetre a kis fogadó zenészeinek produkcióját (megjegyzem, igazi hangulatot teremtettek magyar és horvát nótáikkal) teljesen elnyomta a kakofónia, így fizettünk és távoztunk. A "bazi nagy roma keresztelő" azonban velünk maradt, mert szállásunkon, a város szélén csukott ablaknál is hallottuk, ahogy a Mercikkel és Béemvékkel érkező büszke családtagok ünneplik a kis herceg  vagy hercegnő megkeresztelkedését, s valószínűleg velünk élvezte összeszorított fogakkal közel tizenhatezer mohácsi polgár is. Hiába, a pénzzel együtt ritkán osztogatnak észt...



Este megnéztem magamnak a vizet, hogy hajnalban könnyebben odataláljak (a sötétben ugye minden tehén fekete), a vízben állva lengettem egy kicsit. Sötétedés előtt megjelent az egyik HVCS (helyi vagány csávó) a nősténye oldalán, megmutatta neki, hogy úszik egy igazi atléta. Mivel mások tisztelete rég kiveszett a világból, ezt éppen az én irányomba tette, így a rablások abba is maradtak. Vissza a szállásra, izgatott alvás (tudod, amikor tíz percenként felébredsz, az órát sasolod, hülyeségeket álmodsz, miközben a veled egy szobában aludni vágyók idegeire mész). Négy órakor rugóként pattantam ki az ágyból, s a hajnalpír már a vízparton ért...


A boldogság eme tiszavirág-életű pillanatában tudatosult bennem, hogy nem hoztam magammal pergető orsót. Ez utoljára tavaly tavasszal fordult elő velem a Dráván, akkor sovány vaddisznó vágtában bekocsikáztam Harkányba, a Tescóban megvettem a legolcsóbb gyerek pergető szettet és egy tekercs Old Captain (!) zsinórt, így megoldódott a dolog (és nem mellesleg nagyon jót horgásztam, igaz, a nap végére az orsó megadta magát). Egy rövid idegroham után most is rájöttem, hogy nincs minden veszve, a Pikesaber is a kocsiban van, igaz, csukákra feni a fogát, de talán a dunai balinokat sem veti meg. Kicsit féltem tőle, mert tízes bottal olyan lehet balinozni, mint három óvszerrel szexelni, de mint kiderült, nem is volt olyan vészes a dolog, tekintve bálint komáék vérmes természetét, és az alaposan megemelkedett vízszintet. Rövid tanakodás után egy szinte még meleg "glowgler" került a horogra (két nappal előtte kötöttem, ha van rá igény, teszek fel SBS útmutatót), s egy zárás belső, lassú részét céloztam meg vele, ahol éppen reggelizni kezdtek a fenekeszegek.
Mint az őrült, úgy csapta le a felszínről az első halacska a legyet. Nem volt nagy, és úgy is mondhatnám, hogy - sajnos - etalon lett a továbbiak számára.


Nem is szaporítanám a szót, ismét balinóvodába botlottam. Valószínűleg mélyebben kellett volna keresgélni a nagyobbakat, mindenesetre a 30-80 deka körüliekből jött jónéhány pákosztos példány. Gondolom, elnézed nekem, hogy nem készítettem mindegyikről egyenképet, a legnagyobbat, egy kiló körüli harcos szépséget kaptam csak le ellenfényben. Egy kettes körüli a hülyeségem miatt (ismét!) lelépett, de a hajnali csendben dorbézoló őnök feledtették velem a malőrt.



Mivel a szállást tízig el kellett hagyni, és még a táj jellegű villásreggeli is előttem állt, nyolc óra körül befejeztem a horgászatot. Lavíroztam a Dunán, a holtágon, betévedtem egy víz alatt lévő mezőre, és - ha hiszed, ha nem!- eveztem is rajta.



A kajak pillanatok alatt megtelt pánikba esett, menekülő rovarokkal. Ha a karma valóban létezik, a mai mentőakcióm után az élet császára leszek; tízesével másztak a nyakamba, karomra, lábamra a rémült pókok, szöcskék, bogarak. Néhányat leráztam, de öt mászott a helyébe, így nem izgattam különösebben magam, inkább a biztonságos part felé kormányoztam Noé bárkáját.

A vízparti ingatlanok büszke tulajdonosai már ébren voltak. Az egyik impozáns épületben valószínűleg reggeliztek, mert zengett a víz az artikulátlan üvöltéstől. Az idillnek vége szakadt, ismét visszakerültem derék fajtársaim közé, ment a bazdmeg ezerrel, valami spiné visítva röhögött a bakok altesti poénjain, közben valószínűleg egymás után csúsztak le a felesek és a sörök a vajas kenyér mellé. Felvettem, amit műveltek, szerettem volna megosztani veletek, de a felvett anyag meg sem közelíti a szomorú valóságot.
Szerencsére lassan itt az ősz... 

2014. július 8., kedd

Spirit River készletek

Jelen bejegyzésemben ismét azoknak szeretnék apró segítséget nyújtani, akik most ismerkednek a műlégykötés szépségeivel. A Spirit River nevezetű cég dobta piacra az Individual Fly Tying Kits című termékcsoportot, mely igazán nagy segítség lehet mindenki számára.
Fogadjuk el alaptételként, hogy minél több műlegyet kötünk meg, annál inkább rájövünk arra, hogy alapanyagaink készlete soha nem lesz teljes. Annak ellenére, hogy a legegyszerűbb matériákból köthetők a legfogósabb legyek, mindig hiányozni fog egy-egy szín, típus az asztalunkból. Ha belegondolunk, hogy például marabu tollból hányféle variáns létezik, csak ennek a megvásárlása is pillanatok alatt anyagi csődbe sodorná a családi költségvetést. És akkor még egy szót sem ejtettem a kezdők legtipikusabb hibájáról: a fantázialegyek kötéséről. Ezek azok a szörnyetegek, melyektől megváltást várunk, aztán elő sem merjük venni a dobozból, végül egy szűkösebb hónap végén lecsupaszítjuk a horgot, hogy egyszerű Elk Hair Caddis-t kössünk rájuk...


A fent említett termék megoldás lehet ezekre a problémákra: minden kis egységcsomag (melyek ára darabonként 15 dollár körül mozog) a legoptimálisabb mennyiségű és minőségű alapanyagokat tartalmazza egyetlen műlégytípushoz. Azaz ha éppen Prince nimfát kötnénk, elég megvenni a nevezett egységcsomagot, és egy életre elegendő herceget köthetünk belőle, különféle méretekben. Természetesen step-by-step útmutatóval - ha esetleg nem találnál milliónyi videót az adott műlégyről az interneten. Kezdőknek felbecsülhetetlen segítség, lent található a jelenleg elérhető készletek listája.


Szárazlegyek
- Adams
- Light Cahill
- Blue Winged Olive
- Elk Hair Caddis
- Royal Wulff
- Stimulator

Nimfák
- Pheasant Tail
- Prince
- Caddis Pupa
- Copper John

Streamerek
- Wooly Bugger
- Mickey Finn
- Black Nose Dace
- Grey Ghost
- Black Ghost
- Marabou Muddler
- Deceiver
- Deep Minnow

2014. július 1., kedd

Ypres fái között

Engedtessék meg, hogy egy bejegyzés erejéig eltérjek a blog szokásos mondanivalójától, és (persze képletesen) átevezzek a zene felségvizeire: egy nagy kedvencről fogok most néhány szót ejteni, talán számotokra is érdekes lehet betekinteni Ypres fái közé - nem beszélve arról, hogy ez a bejegyzés az én saját búcsúm is egy kivételes bandától és egy egyedülálló művésztől.
Hosszú évekig semmi más nem szólt az autómban, semmi más nem került az MP3 lejátszómra, csak egy kanadai együttes melankólikusnak is nevezhető dalai; ők voltak a Woods of Ypres nevezetű csapat. Pár éve valahogy elmaradtak mellőlem, de a napokban újra elővettem néhány lemezüket, s a neten barangolva villámcsapásként ért a hír: a banda frontembere, David Gold 2011 december 22-én, 31 évesen autóbalesetben meghalt. Szíven ütött a hír, sőt, talán egy kis lelkiismeret furdalást is éreztem, amiért hűtlen lettem kedvenceimhez, mindenesetre azóta újra ők szólnak az autóban, s azóta minden nap szól a Finality David lelki üdvéért...


A banda 2002-ben alakult, David Gold, Aaron Palmer és Brian McManus közreműködésével. Műfajukat sokan a doom metal kategóriában azonosítják; valóban, sokszor kifejezetten melankólikus beütése van a dalaiknak, de annak ellenére, hogy Davidék leggyakrabban az élet múlandóságáról, a természet eltűnéséről, a városi élet nyomoráról énekeltek, mindig megcsendült dalaikban a rendíthetetlen optimizmus. A lehetséges visszatérés a Természethez, amiről a legtöbben álmodozunk...


Nagyon szerettem, hogy szinte sugárzott a dalaikból a kanadai erdők tiszta, hideg levegője (Cold Winter Songs from the Dead Summer Heat), az egyszerűség, a természet közelsége. Érdekes, hogy kifejezetten black metal vonalon indultak el, ami - őszintén bevallom - nem nagyon tetszett, de a közben felvett gótikus-doom stílus nagyon ült nekik, utolsó lemezük, a Woods V: Grey Skies & Electric Light, mely akár David testamentuma is lehetne igazi műremek (s melyet a csapat többi tagjai a zenész halála után ingyenesen letölthetővé tettek); sajnos ők valóban a csúcson hagyták abba...

Az évek folyamán a Woods of Ypres több, mint húsz nagyszerű művésszel dolgozott együtt, öt önálló albumuk jelent meg; bár ezek csupán számok, mint ahogy az őket elemző cikkek is üres szavak. A zenéjük beszél mindenki helyett, szóljon hát David-ért ismét a Finality...

2014. június 25., szerda

A Mura völgyében

Elkezdeni a legnehezebb egy bejegyzést, főleg, ha egy felejthetetlen hétvégéről van szó. Ragozhatnám itt hosszú oldalakon keresztül, milyen gyönyörű helyeken jártunk, micsoda halakat fogtunk, s ami a legfontosabb: milyen nagyszerű emberekkel találkoztunk, de nem teszem. Egyrészt nehéz szavakkal visszaadni ennek a három napnak a varázsát, másrészt a Vidékipecás és a Suszterbogár úgyis megteszik majd helyettem, méghozzá nagy-nagy örömmel és kitörő lelkesedéssel. Cserébe kaptok egy galériát és egy videót, lehet örömködni.


Millió köszönet vendéglátóinknak, Ricsinek és Iminek, akik megmutatták hatalmas birodalmuk legrejtettebb zugait is, és elénk citálták a mohos hátú balinokat és domolykókat!



















 
© Copyright 2009 Clog Fly Fishing