2015. május 15., péntek

Telepítés

Talán emlékeztek még páran a régi szép időkre: hajdanában kivételes pisztrángállomány volt a Pécsi tóban. Persze vitte mindenki, tízesével-húszasával, fogták szerencsétleneket gilisztával, tyúkbéllel, kenyérkockával, míg a csoda véget ért; a szivárványosok az utolsó szálig ki lettek pucolva a tározóból, írmagjuk sem maradt. 


Mostanáig. Domy barátom ugyanis nemrég gondolt egy merészet, közös ismerőstől egészséges szivárványos pisztrángokat szerzett, akik tegnap a Pécsi tó hűvös vízében otthonra leltek. A tizenegynéhány centis növendékek jól vették az akadályt,- nagy részük talán elkerüli majd a pákosztos csukákat is -, szemmel láthatóan élvezték a nagy vizet. Csak remélni merem, hogy minél több megéri az aggastyán kort, s igazi ékköve lesz ennek az egyébként is gyönyörű víznek. 




Ehhez persze a Ti segítségetekre is szükség lesz: ha véletlenül egy ilyen kis szivárványos akadna horogra, kérlek benneteket, óvatosan bánjatok vele, s mindenképp engedjétek vissza. A pisztráng legkisebb kifogható  mérete (ahogy a területin és a napijegyen is fel lett tüntetve) 35 centiméter lesz, idén ezek a kis halak biztosan nem érik még el ezt a határt. Mondanom sem kell, hogy csalihalként használni őket fővesztés terhe mellett tilos, és különösebben nagy kulináris élményt sem jelent egy-egy tizenöt dekás kis halacska hűlt teteme. Hidd el, sokkal nagyobb élményt nyújt majd (minden tekintetben) néhány év múlva az állomány, ami minden évben újabb telepített példányokkal bővül majd. Megértéseteket és segítségeteket köszönjük!


(A fotókat Szabó Bazsi készítette).

2015. április 12., vasárnap

A mi kupánk!

Amikor év elején kis csoportunkban felvetettem az ötletet (nevezetesen: mi lenne, ha hirdetnénk egy házi versenyt), félő volt, hogy a Facebook szerverei összeomlanak a hirtelen jött ovációtól. Azonnal belevetettük magunkat a jóba: nem hittem volna azonban, hogy egy ilyen kis léptékű rendezvényt megszervezni ennyire idegtépő dolog. Szerencsére olyan jól sikerült, hogy a nehézségek ellenére újra belevágnék a mókába.
A csapat tagjai mind tűkön ülve várták az áprilist, közben északról és nyugatról is csatlakozott egy-egy hozzánk hasonlóan elborult lélek, megtörtént néhány felajánlás, közeledett a nagy nap - szóval minden optimálisnak tűnt. Még az idő is...


De kezdjük az elejéről: szombat délelőtt megérkezett a műlegyes világ Földi-je, a Soulful-Flyin' blog szépreményű szerzője. Sovány vaddisznó vágtában lecsapattunk a szállásra (természetesen a Dráva mellé), a délutáni napfény pedig már a homokon üdvözölhetett bennünket. Kicsit horgásztunk, beszélgettünk, szalonnázgattunk, majd Gábort visszaszállítottam a szállásra (Gáti-tanya, természetesen, a csend és a nyugalom otthona). Ezzel nagyjából véget is ért a nap, s szinte azonnal vasárnap lett (persze csak egy mindannyiunk számára nyugtalan és átvirrasztott éjszaka után). 




Szerencsére csapatunkra nem jellemzőek az emberi klisék, így a reggeli találkozó - ellentétben műlegyes találkozók és versenyek nagy részével - nem hasonlított sem divatbemutatóhoz, sem horgászkiállításhoz (sőt, a drapp szimsz egyengázló sem kötelező nálunk), így viszonylag normális embereknek nézhettek minket a közeli falvak lakói, mikor elözönlöttük a mindössze néhány méter széles kis patak partját. Persze tévedtek. Normálisnak lenni unalmas dolog. 



Az idő gyönyörű volt (persze a szél egész nap vidáman duruzsolt a srácok fülébe, lehetetlenné téve egy normálisabb dobás kivitelezését), viszont a vizet igazán mogorva kedvében találtuk. Persze nem véletlenül durcáskodott: nemrég kotorni kezdték a medret, néhol még ott árválkodott egy-egy munkagép, a part a legtöbb helyen csupasz, a meder üres. Tavaly ezeken a helyeken ilyenkor már gyönyörű halakat fogtunk, idén azonban nagyon szűkmarkúan mérte eddig a víz az ajándékait. Ráadásul garantálni sem lehet, hogy a halak sorba állnak majd a műlegyekért, bármennyire is szeretné a szervezőség elkápráztatni a sporttárs elvtársakat...






Szerencsére a srácok mindent megtettek azért, hogy díjazható eredmények szülessenek, a verseny végeredménye a következő lett: a legtöbb halat Földesi Gábor fogta (összesen 129 cm, ő vihette haza a Pécsi-víz vándorkupát is), a legnagyobb halat pedig (egy 47 centis domolykót) Dergez Péter prezentálta. Mindketten Kaland horgászbolt ajándékutalványt, Salamon Bazsi jóvoltából DDNP ajándékcsomagot kaptak, de senki sem maradt meglepetés nélkül: Tóth Gyuri, a pécsi Trafik bár vezetője Jameson flaskákat ajánlott fel minden versenyzőnek (persze megtöltve a jóféle belevalóval), a DP Művek pedig egy-egy üveg gyömbérszörppel kedveskedett nekünk. Kis verseny, kicsi (de annál értékesebb, szívből jövő) ajándékok!



Persze egy baráti összejövetel nem csak ennyit jelent. A verseny másodlagos, első a horgászat és a Csapat. Ezúton szeretném megköszönni a lelkesedést, a segítséget (a Kaland horgászboltnak, DP-nek és Bazsinak), a felajánlásokat, a friss levegőt, a jó társaságot, a laza és örömteli részvételt, a kiváló ebédet (a Markó csárdának).
Szép nap volt, fiúk és lányok!




2015. március 3., kedd

Balinok a ködben

Ezúttal ismét más tollából származó nagyszerű írást olvashattok, jó szórakozást hozzá!

3:30.
Halk madárcsicsergés. 
Megnyomom a gombot, a madarak elhallgatnak. Átsandítok az ágy másik oldalára. Békés szuszogás. A családot nem ébresztették a madarak. Csak az én fülem van „kihegyezve” erre a hangra. 
Kibotorkálok a konyhába, kinézek az alvó városra, de engem a házak és parkoló autók helyett, az égbolt és a szél érdekel. 
Nincs mit néznem. Sűrű köd takar el mindent. Megnyugtat a látvány. 
Húsz perc múlva már robogok végig üres utcákon, a szárazdokk felé. Gyors pakolás, hajó a tetőre, irány délkelet. Az úton senki, ez most jó, haladok. A köd a folyóhoz közeledve egyre sűrűbb. A töltésről már lekapcsolt lámpával gurulok le, sokadszor állok be a szokott helyre. A holtág tükör vize felett gomolyog a pára, állok a parton, egész testemben érzem a hely hangulatát. 
Hangos bőgés riaszt fel merengésemből. Hát ez is elkezdődött már, persze, hiszen jócskán benne járunk az őszben. Na gyerünk, nem meditálni jöttem! Hajót a vízre, minden cucc a helyére kerül a fedélzeten, beöltözök, gázló és mellény fel. Hang nélkül siklok a vízen, pillanat alatt eltűnik a part, csak néhány méterre látok a sötétben és a ködben, kicsit félelmetes, egyben megnyugtató érzés. Hogy is írta István bácsi? „Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.”... 


Lassan evezek. Cikáznak a gondolatok, egyik hozza a másikat. Nem tudok betelni a helyzettel. Korábban is sokat jártam a vízen csónakkal, de ez a műanyag „szivar” teljesen más. Szinte megszokhatatlanul új érzés minden alkalommal, amikor beleülök. Újra az erdő királya zökkent vissza a valóságba. Érces hangjával hirdeti, ő a terület ura. Egy bagoly szólal meg felettem az egyik fa tetején. Késik a hajnal, vagy én jöttem korán. Közben kiérek a folyóhoz, a holtág bejárata már jó pálya, élesítem a fegyverzetet, megindul a vadászat. A parthoz simul a hajó, lélegzet visszafojtva kémlelem a vizet, hallgatom a víz csobogását, hátha megtöri egy rablás a monoton, mégis kellemes hangot. Észrevétlenül világosodik, már a fák és a part sziluettjén kívül, pontosabb részletek is kivehetőek. 
És megtörténik... 
Hangos csattanás a víz felszínén. Szinte megijedek, pedig pont erre vártam. Jó helyen vagyok, repül a wobi. Szép dobás, lassan húzom, nem sietek, a kis fahal remegve közeledik a sodró vízben. Nekem igen tetszik a dolog, a halakat viszont nem érdekli. Második dobás ugyan ez. Lehet, hogy észrevettek...
Várok. Újabb rablás. Tehát még itt vannak. Dobok. Talán még lélegezni is elfelejtenék, ha ez nem lenne automatikus. Semmi. Másik csali kellene. Csak nyugi. Máskor is megette, most is meg fogja. Ide ez a legjobb, a nálam lévők közül. Pont ott jön, ahol kell. Már másik helyet fürkész a szemem, közben persze húzom a wobblert. 
És akkor... BUMM! 
Brutális rávágás szakítja meg a gondolataimat. Elönt az adrenalin, mint mindig, amikor elkapja valami a műcsalit. Ez a pillanat az, amiért ezt az egészet csinálom. Ilyenkor már nem számít semmi. Nincs hideg, nincs meleg, sem éhség, sem szomjúság, nem zsibbad a láb, nem fáj a derék. A hal rohanni kezd, beugrik a sodrásba. Teszi a dolgát, ahogy kell. A zsinór vékony, de erős, így a kapás okozta izgalom lassan lecseng, és nyugodtan fárasztom a halat. Nem kapkodok. Gyönyörű balint emelek a kajakba. Fényképhez még kevés a fény, de nem baj. A lényeget már megkaptam. 


Elengedem. Más színűt teszek fel, ugyanabból a típusból, és várok. Talán nem széledt szét a falka. A küszök már visszaálltak, bizakodó vagyok. Éled a környék, már szól a madárdal. Újabb rablás, de ez messze van. Át kellene állnom oda. Már éppen indulnék, amikor robban a víz az előbbi helyen. Na! Mégis itt vannak. Dobom, húzom. Semmi. Újra. Most járhat ott a wobi, az egyhelyben lavírozó küszök alatt. BUMM! Leírhatatlan érzés. Ez a hal kisebb, semmi baj, a kapás ugyanolyan. Hamar a hajóba kerül. Erről már lövök egy képet, igaz egyik kézben tartva a halat, a másikkal a gépet, nem lehet jó képet csinálni. 
Átevezek a másik helyre. Itt egy másik típust szoktam húzni. Talán harmadik dobásra éles ütés, és megindul a hal. Rövid huzavona után lemarad. Szentségelek. Na jó, csak nyugi. Beindul az őrület. Körberabolnak a balinok. A nagy öböl több pontján 10-15 másodpercenként fröccsen a víz. Megszállottként hajigálom a műhalat. Újabb jelentkező. Most nem szarozok a fotóval. Visszateszem, dobálok tovább. A nap már átsejlik a ködön. Világos van. Már nem tart sokáig a nagy zabálás. Rövidesen halat akasztok, majd még egyet. Ezek már a megszokott fél kiló körüli példányok, a nagyokat már nehéz átverni. A fárasztások zaja és a több fény már óvatossá teszi őket. Még van egy kapásom, de nem akad. Mindegy. Ezen most nem bosszankodom. A reggeli véget ér.


Én viszont csak most veszem észre, hogy éhes és szomjas vagyok. Kievezek, jól esik nyújtózni egyet. Nézelődök, fotózok, immár verőfényben. A fák hamarosan őszi színekbe öltöznek. Megszűnt a külvilág erre a két órára, most jutnak eszembe először az otthoniak, biztosan ébredeznek. Elhatározom, hogy kimegyek az élőre. Kisiklik a hajó a kő mögül. Véget ér a sétagalopp, ahogy elkap a sodrás. Keményen húzom, de csak lassan haladok. Szeretem ezt a „küzdelmet”. A folyó csodaszép, mint mindig. Nem hiszem, hogy van ember a világon, akivel cserélnék. Elérem az első kövezést, hirtelen ötlettől vezérelve tovább megyek. Másfél kilométer után kikötök a következő kőnél, pihegek, iszok, kémlelem a vizet. Rablás nincs. Felteszek egy mélyre törő wobit, lassan húzom a kő mellett, hogy ne jöjjön túl mélyen. Csukát remélek, bár előkét nem tettem. Nem kell aggódnom, nincs érdeklődő. 
Csali csere. Feljebb próbálkozom. Kölyök balint terelek a fedélzetre. Csendes a kő környéke, így csorogni kezdek. Élvezem, ahogy visz a víz. Az első kőnél megállok, amúgy becsületből dobok néhányat, de ez már nem vadászat, csak pihenés. Tovább csorgok, majd a befolyóhoz érve, a reggeli csaták színhelyén, dobálok egy fél órát. Nincs jelentkező. Nem bánt a dolog, már megkaptam, amiért jöttem. Visszazökkenek a „mindent időre csináló ember” világába. Bágyadtan visszaevezek a kocsihoz, Kikötés, pakolás. Szomorúan, de elégedetten indulok haza. 
És tudom, hamarosan visszatérek.

Lenthy László

2015. február 25., szerda

CFF légycsere: a legyek

Kicsit megkésve ugyan, de befutottak az idei legyek: kevesebb van ugyan, mint tavaly, de olyan szép (és jól használható) példányok, hogy sokáig azon filóztam, meg sem osztom a többiekkel a készletet. 


Persze ilyen galádságot véletlenül sem tennék, nem is szaporítom a szót, lássuk a pályaműveket. 

BARTUCZ TAMÁS




DERGEZ PÉTER



FÖLDESI GÁBOR



GERE MÁRK




GYŐRFI ZSOLT



PETI BALÁZS



SZABÓ BALÁZS



2015. február 22., vasárnap

Tud-e a borz futni?

Kijelenthetjük, hogy februárban nem illik pisztrángos vízre menni. Ilyenkor otthon kell ülni a meleg szobában, várni, hogy a kockató lassan, de biztosan kiengedjen, zsírpontyokról álmodni, szemtelenül elérhetetlen balinokról fantáziálni. "Befagy a seggetek!" - prognosztizálták közelebbi ismerőseink, bár tisztában voltak azzal, hogy intő szavaik leperegnek rólunk. Rólam legalábbis biztosan, hiszen Đuro olyan pérekről küldött képeket a Facebookon, amilyenekről egy-egy túl jól sikerült vacsora utáni rémálmaimban szoktam vizionálni; szóval a kocka el volt vetve. Messzire. Éppen háromszáz kilométernyire...


Annak ellenére, hogy a bosnyák vidék talán legszebb helyi folyója felé közeledtünk, DéPét egész úton egyetlen dolog foglalkoztatta: vajon tud a borz futni? Ez az elevenbe vágó kérdés végül szépen átszőtte az egész kirándulás hangulatát, de megoldásra csak a túra végén jutottunk. Morfondírozásra persze volt idő a röpke hat órás út alatt, így meg- és kibeszéltünk mindent és mindenkit. Dokkolás után befaltuk az elmaradhatatlan sült pisztrángokat (Đuro édesanyja kivételesen jó szakács), majd néhány méterre a legyeink után sóvárgó pérektől álomba merültünk. 

Reggel DéPé még mindig nem volt biztos abban, hogy a borz tud-e futni, mindenesetre közben kitalálta, hogy biztos emiatt támadja meg az embereket is. Kérdésemre - hogy mindezt a futás képességének hiánya miatti frusztráció okán teszi-e, vagy merő passzióból - nem válaszolt (éppen tele volt a szája mezá-val), mindenesetre gondolkodóba esett. Engem a borzvilág problémáinál jobban érdekelt, hogy fog boldogulni Lackó az életében először kezébe fogott műlegyes bottal. Ez a víz - mint sokan már tudják a magyar legyesek közül - nem kifejezetten gyakorló pálya, sőt, mogorva és kellemetlen is tud lenni: szerencsére a vízszint éppen tökéletes volt, az idő is jónak tűnt, Laciról pedig meg lehetett volna mintázni a nyugodtság szobrát. Hamarosan kiderült, hogy - nagy örömömre - Đuro is velünk tart majd a pecára, ez a hír DéPét is kizökkentette töprengéséből, sőt, a borzprobléma megoldását is későbbre halasztotta.



Nem ragoznám túl a dolgot: Laci fél óra múlva úgy dobott, hogy én sem akartam hinni sokat látott szemeimnek. Nem szokásom másokat fényezni, de szinte megdöbbentő volt, ahogy ráérzett a dobás lényegére, ahogy a vízre tette a pici szárazlegyeket, s már meg sem lepődtem azon, mikor megmerítette az első pérhalat. Úgy döntöttem, békén hagyom, egyszerűen nem volt szüksége a pátyolgatásra, szépen, komótosan végighorgászta a napot, ahogy kell. 



Közben nálam is megérkezett az első szépség, nagyobb zöldes bolharákra, igazi fekete öreg pér.


Kifejezetten erős szél fújt egész nap, s rajzott ugyan valami, de elég gyéren; néhány apró pérecske után visszaváltottam nimfákra, s a nap végéig ezeket erőltettem. Megérte, igazi szépségek jöttek, bolharák-pheasant tail legyekre. Ő volt a legkisebb, a sodrásban erősebb behúzásra vágtam be, rosszul akadt, de meglett.



Rá fél órát dobáltam, úsztattam, ingereltem, végül egy pici pheasant tail elcsábította. A nap legerősebb halacskája, nagy élmény volt a fárasztása. 




Végül a legrafkósabb, talán az utolsó "namégegyszeraztánhagyomafenébe" dobásra meglett, tungsten fejű mikronimfára. 



Aztán már nem is erőltettem tovább. Visszasétáltam a szállásra néhány szendvicsért meg meleg teáért, néztem  a többieket, kirándultam egyet a parton. Pihentem. 




Közben néztem, ahogy Đuro horgászik. Egyszerűen otthon érezte magát, látszott rajta, hogy ismer minden gödröt, szoros barátságban van minden pérrel, tényleg ott volt azon a ponton, amit  a "folyó szel ketté". Ráadásul végtelenül kedves és segítőkész guide és vendéglátó, öröm hozzá minden évben visszatérni. 


DéPé és Lackó is elégedett vigyorral mászott ki este a vízből (bár az is lehet, hogy a jeges szélben csupán arcukra fagyott a mosoly), mindenesetre a zord nap után senki sem tiltakozott a sliva, a forró zuhany és a még forróbb csevap ellen. DéPé közben az interneten* rákeresett, s lőn: a borz bizony mégis képes futni! Arcáról végre eltűntek a viharfelhők, gondtalanul nyelte egymás után a lekváros palacsintákat; minden gond megoldódott...


Nyolc órakor már mindenki húzta a lóbőrt, hiszen következő napra nem terveztünk pecát, ellenben hazaindulás előtt reményeink szerint egy nagyot túrázunk majd a környéken. Reggeli (igen, már megint eszünk!), majd érzékeny búcsú vendéglátóinktól, majd vittem őket, kifelé a faluból az ekkor már szemerkélő tavaszi esőben.
De a környéken tett túráról meséljenek inkább a képek.







Nos, a jóslatokkal ellentétben a seggünk nem fagyott be, viszont bitang jól éreztük magunkat. Talán az egyik legjobb hangulatú és legnyugodtabb (valamint sajnos a legrövidebb) bosnyák túrámat tudhatom magam mögött; DéPé és Lackó ideális társ egy ilyen hétvégén. 

* (A borz rövid ideig, akár 15-20 kilométeres sebességgel is tud futni.)
 
© Copyright 2009 Clog Fly Fishing