2014. július 8., kedd

Spirit River készletek

Jelen bejegyzésemben ismét azoknak szeretnék apró segítséget nyújtani, akik most ismerkednek a műlégykötés szépségeivel. A Spirit River nevezetű cég dobta piacra az Individual Fly Tying Kits című termékcsoportot, mely igazán nagy segítség lehet mindenki számára.
Fogadjuk el alaptételként, hogy minél több műlegyet kötünk meg, annál inkább rájövünk arra, hogy alapanyagaink készlete soha nem lesz teljes. Annak ellenére, hogy a legegyszerűbb matériákból köthetők a legfogósabb legyek, mindig hiányozni fog egy-egy szín, típus az asztalunkból. Ha belegondolunk, hogy például marabu tollból hányféle variáns létezik, csak ennek a megvásárlása is pillanatok alatt anyagi csődbe sodorná a családi költségvetést. És akkor még egy szót sem ejtettem a kezdők legtipikusabb hibájáról: a fantázialegyek kötéséről. Ezek azok a szörnyetegek, melyektől megváltást várunk, aztán elő sem merjük venni a dobozból, végül egy szűkösebb hónap végén lecsupaszítjuk a horgot, hogy egyszerű Elk Hair Caddis-t kössünk rájuk...


A fent említett termék megoldás lehet ezekre a problémákra: minden kis egységcsomag (melyek ára darabonként 15 dollár körül mozog) a legoptimálisabb mennyiségű és minőségű alapanyagokat tartalmazza egyetlen műlégytípushoz. Azaz ha éppen Prince nimfát kötnénk, elég megvenni a nevezett egységcsomagot, és egy életre elegendő herceget köthetünk belőle, különféle méretekben. Természetesen step-by-step útmutatóval - ha esetleg nem találnál milliónyi videót az adott műlégyről az interneten. Kezdőknek felbecsülhetetlen segítség, lent található a jelenleg elérhető készletek listája.


Szárazlegyek
- Adams
- Light Cahill
- Blue Winged Olive
- Elk Hair Caddis
- Royal Wulff
- Stimulator

Nimfák
- Pheasant Tail
- Prince
- Caddis Pupa
- Copper John

Streamerek
- Wooly Bugger
- Mickey Finn
- Black Nose Dace
- Grey Ghost
- Black Ghost
- Marabou Muddler
- Deceiver
- Deep Minnow

2014. július 1., kedd

Ypres fái között

Engedtessék meg, hogy egy bejegyzés erejéig eltérjek a blog szokásos mondanivalójától, és (persze képletesen) átevezzek a zene felségvizeire: egy nagy kedvencről fogok most néhány szót ejteni, talán számotokra is érdekes lehet betekinteni Ypres fái közé - nem beszélve arról, hogy ez a bejegyzés az én saját búcsúm is egy kivételes bandától és egy egyedülálló művésztől.
Hosszú évekig semmi más nem szólt az autómban, semmi más nem került az MP3 lejátszómra, csak egy kanadai együttes melankólikusnak is nevezhető dalai; ők voltak a Woods of Ypres nevezetű csapat. Pár éve valahogy elmaradtak mellőlem, de a napokban újra elővettem néhány lemezüket, s a neten barangolva villámcsapásként ért a hír: a banda frontembere, David Gold 2011 december 22-én, 31 évesen autóbalesetben meghalt. Szíven ütött a hír, sőt, talán egy kis lelkiismeret furdalást is éreztem, amiért hűtlen lettem kedvenceimhez, mindenesetre azóta újra ők szólnak az autóban, s azóta minden nap szól a Finality David lelki üdvéért...


A banda 2002-ben alakult, David Gold, Aaron Palmer és Brian McManus közreműködésével. Műfajukat sokan a doom metal kategóriában azonosítják; valóban, sokszor kifejezetten melankólikus beütése van a dalaiknak, de annak ellenére, hogy Davidék leggyakrabban az élet múlandóságáról, a természet eltűnéséről, a városi élet nyomoráról énekeltek, mindig megcsendült dalaikban a rendíthetetlen optimizmus. A lehetséges visszatérés a Természethez, amiről a legtöbben álmodozunk...


Nagyon szerettem, hogy szinte sugárzott a dalaikból a kanadai erdők tiszta, hideg levegője (Cold Winter Songs from the Dead Summer Heat), az egyszerűség, a természet közelsége. Érdekes, hogy kifejezetten black metal vonalon indultak el, ami - őszintén bevallom - nem nagyon tetszett, de a közben felvett gótikus-doom stílus nagyon ült nekik, utolsó lemezük, a Woods V: Grey Skies & Electric Light, mely akár David testamentuma is lehetne igazi műremek (s melyet a csapat többi tagjai a zenész halála után ingyenesen letölthetővé tettek); sajnos ők valóban a csúcson hagyták abba...

Az évek folyamán a Woods of Ypres több, mint húsz nagyszerű művésszel dolgozott együtt, öt önálló albumuk jelent meg; bár ezek csupán számok, mint ahogy az őket elemző cikkek is üres szavak. A zenéjük beszél mindenki helyett, szóljon hát David-ért ismét a Finality...

2014. június 25., szerda

A Mura völgyében

Elkezdeni a legnehezebb egy bejegyzést, főleg, ha egy felejthetetlen hétvégéről van szó. Ragozhatnám itt hosszú oldalakon keresztül, milyen gyönyörű helyeken jártunk, micsoda halakat fogtunk, s ami a legfontosabb: milyen nagyszerű emberekkel találkoztunk, de nem teszem. Egyrészt nehéz szavakkal visszaadni ennek a három napnak a varázsát, másrészt a Vidékipecás és a Suszterbogár úgyis megteszik majd helyettem, méghozzá nagy-nagy örömmel és kitörő lelkesedéssel. Cserébe kaptok egy galériát és egy videót, lehet örömködni.


Millió köszönet vendéglátóinknak, Ricsinek és Iminek, akik megmutatták hatalmas birodalmuk legrejtettebb zugait is, és elénk citálták a mohos hátú balinokat és domolykókat!



















2014. június 10., kedd

A hal visszahozta!

Hol volt, hol nem volt, Tiszán innen, meg Dunán is innen, élt egyszer egy fiatal őcsényi hidegburkoló szakember, aki gyermekkora óta a folyóvizek és a süllők megszállottja volt. Éjszakánként a Duna kövezéseit rótta, napközben dolgozott, fúrt-faragott, épített és alkotott. Egyszer azonban a kőműveskanál mellett kezébe akadt egy darab fa is, melybe lelket lehelt, s a következő éjszaka megúsztatta a Duna örvénylő vízében. Ezután egyre többször nyúlt a fához, végül csak saját wobblerekkel horgászott, s egyszeriben azon kapta magát, hogy a fafaragás több lett, mint szórakozás. Híre terjedt, hogy a Mata wobblerek kincset érnek, s ha eldobod, a hal biztosan visszahozza. Erre pedig egyre többen lettek kíváncsiak...


Bizony, tegnap délután Matasics Józsinál jártam műhely- és Dunanézőben. Gondolom, nem kell ecsetelnem, mekkora élmény és lehetőség volt ez számomra; egyrészt nem sokan büszkélkedhetnek azzal, hogy betekintést nyerhetnek a műhelytitkokba, másrészt a Duna számomra teljes mértékben ismeretlen terület, egy kiadós balinozás pedig már igazán rám fért. Ott állni Mata házában (mely felújítás után is szigorúan megőrizte a magyar parasztház jelleget) egy halom műcsali társaságában, úgy, hogy szinte érzed a közeli víz illatát; azt hiszem, ennél jobb pünkösdi program nem is kell!

Ahol az apportfák születnek...

Mielőtt bárki ipari kémkedéssel vádolna, eszem ágában sincs kiadni az apportfák titkát, de annak ellenére, hogy minden nemű gyakorlati tudásom elférne egy gyufásdobozban (és még a gyufáknak is bőven maradna hely), nagyon élveztem a gyors bemutatót. Mata kezembe nyomott egy darab abachi fát, végigvezetett a műhelyben és elmagyarázta, hogyan lesz az erdő illatú matériából szinte lélegző műhalacska. Fa, festék, gyanta és drót; bizony, hölgyek és urak, itt kezdődik számomra a varázslat. Ők lettek belőle. 

Sorakozó!

Zöldikék: Mini Fatty és Fatty-Fatty

Még "meztelenül"...

Legjobban mégis az nyűgözött le, a májsztró milyen lelkesedéssel beszél a wobblerkészítés rejtelmeiről, s milyen rend uralkodik a műhelyben. Minden gépnek és eszköznek megvolt a maga helye, a padló tisztára söpörve, a takaros kis CNC szerszámgép letakarva, becsomagolva, s ami a legkedvesebb, eszmecserénket egy öt tagú fecskecsalád kísérte figyelemmel a mestergerendára épített fészekből. Ezek apróságok, de engem megfogtak, ahogy Mata szakértelme és rajongása is. Most értettem meg először, mit jelent, ha egy műcsalinak lelke van.

Dróthajlítás (az asztalon látható apportfa ma már a gyűjteményem része)

Rövid diskurzus után elautóztunk a Duna mellé. A folyó teljes szúnyogállománya viháncoló zümmögéssel üdvözölte az újabb önkéntes véradókat, így néhány liter riasztót magunkra kenve próbáltuk kapásra bírni a fenekeszegeket. Később Mata ismerőseibe botlottunk, akik házi kaláccsal, ropogós cseresznyével és vörösborral próbálták enyhíteni a haltalanság okozta rosszkedvet (költői túlzás, rosszkedvről szó sem volt), így megismerhettem a híres őcsényi vendégszeretetet is. 


Házigazdánk, Jani vállalta a helyi guide szerepét, jókora dunai ladikján körbeeveztük a kiöntést és a közeli köveket. Végül Matának lett igaza: egy szép balin hozta vissza az eldobott Mini Fattyt, s olyan rumlit csinálta a csónakban, hogy a wobblert a szájából kirázva majdnem sikeresen vissza is pottyant a vízbe. 


Később kiültem a kövezésre, s félmillió rajongva dúdoló szúnyog társaságában bámultam a naplementét. Közben itt-ott huncutkodni kezdtek a balinok, s bár igazi dorbézolást nem csaptak, sikerült még egyet fogni a kövezés szélénél. Szintén Mini Fatty volt a nyerő, chartreuse színben. 


Később legyes bottal és muddlerrel a sodrásban akasztottam még egy hasonló halat, aki a kövek előtt lerázta magát, de ez már a legkevésbé sem zavart. Lassan tudatosult bennem, hogy megfogtam életem első dunai balinjait! Érted? Kölyökkorom és Hunyady Attila írásai óta álmodok erről! 
Köszönöm, Mata!


Néhány óra alatt beleszerettem a Nagy Folyóba, így, mint kiderült, nagy szívem van (bár ezt sokan kétségbe vonják), hiszen a Dráva mellett - úgy tűnik - van még hely másnak is benne...

2014. június 8., vasárnap

Azon napok egyike

Ha belelapozol - akár virtuálisan - a magyar horgászmédiába, láthatod, milyen szinten túlcsordult mindenkiben a harag és az irigység. Én fújok rád, ő utálja őket, te nem tartasz hitelesnek minket...néha nevetséges, milyen felesleges és elmeroggyant problémákat generál magának a halandó ember fia. Meg merem kockáztatni, hogy a háromszázezer magyar pecás nagy része többet foglalkozik ezekkel a dolgokkal, mint magával a horgászattal. Ha jobban belegondolsz, kifejezetten agyament helyzet, nem? Szinte már felkavaróan röhejes, persze lehet ezt folytatni, sőt, élvezni is, csak nem vezet sehová. 
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben tegnap az akácillatú estében hazafelé autóztam. Nincsen különösebb apropója a dolognak, inkább csak szánalmasnak tartottam, hogy míg én valószínűleg egyik legemlékezetesebb túrámról tartok hazafelé, más a klaviatúra fölé görnyedve éppen most küld el valakit a jó anyukájába egy voltaképp nem is létező sérelem kapcsán. Persze ez nem az én problémám és különösebben nem is érdekel, csak megjegyeztem.


Néhány éve Atyafi blogján a következő Nietsche idézetet olvastam:

Soha példának senkit se vettem, 
magam házában óv a magány 
és minden mestert kinevettem, 
ki nem nevetett önmagán.

Azonnal magaménak éreztem ezt a kis példabeszédet, különös tekintettel a második felére, s egy idő után a blog mondanivalója is elhajlott ebbe az irányba. Mert volt itt ugye pár szatirikus hangvételű bejegyzés, amit néhány mester azonnal magára vett, elfeledve, hogy a modern horgász mindenképpen különös karikatúrája a zsákmányszerző embernek ( s annak ellenére, hogy a rosszindulat legkisebb szikrája sem volt bennem, mikor ezeket a szösszeneteket billentyűre vetettem). Becsületünkre legyen mondva, hogy legtöbben vették a lapot és jókat rötyögtek a túlzott hasonlatokon, sőt: magukra ismertek, aminek végtelenül örülök, mert azt jelzi, hogy az önérzet mellett az önkritika sem veszett ki teljesen az emberekből. S mivel többször ízekre szedtem már Délegyházát és a multis pergetőket, következzen most az a bejegyzés, ahol saját magamon nevetek majd (természetesen esetemben a fenti idézet mester kifejezése tetszés szerint becserélhető bármely más, komolytalan  jelzőre).

Ugyanis Délegyházán jártam feketesügérre horgászni. Hernyák Aurél hívott meg még tavaly, amikor időm jóval kevesebb volt, no meg idén közös sushi-mániánk és egy beígért vacsora is rátett egy lapáttal; képtelen lettem volna visszautasítani egy ilyen ajánlatot. A blogolásnak különben két hatalmas előnye van: az egyik, hogy lehetőséget nyújt megismerni olyan embereket, mint Aurél és felesége, Anita. A másikról később.
A vizet megpillantva vagy ezredszer fogadtam meg magamban, hogy sosem általánosítok többé. Délegyháza a lelki szemeim előtt mindig kockatóként jelent meg, partján satnya tujákkal, szép barnás vízzel, ami rogyásig van telepítve feketesügérrel, s a vegetációt egy csokor tavirózsa jelenti a tó keleti sarkában. Jelentem: Délegyháza gyönyörű víz, beépített parttal, így leginkább a Pécsi tóra hajaz, annyi különbséggel, hogy az emberek tudnak köszönni és normálisan viselkedni. Lehet "bunkópesti"-zni teli torokból, de minden ember, akivel összefutottam mosolyogva köszönt, érdeklődött, nem zavartak el minket a stégekről (sőt, továbbmegyek: nagy részük nincs lezárva sem, mint kedvenc baranyai üdülőhelyünkön), nem üvöltöttek, hogy nedobáljálmárkeresztbe- mertbeváglakavízbe, sőt, az egyik eldugott kis öbölben a két kiskölyköt fürdető anyuka figyelmeztetett, hogy dobjak a gyerkőcök közé, mert ott rabolt a hal. Eszembe jutott az a kedves Pécsi tavi úriember, aki néhány napja Domy barátomat elküldte melegebb éghajlatra, - mert az éppen üres stégről vízbe merészelt engedni egy gumicsónakot, - és elszégyelltem magam...


Miután eleget gyönyörködtem, Aurél megtanított feketesügerezni. Nem túlzok, horgásztam már többször erre a halra, fogtam is szép példányokat, de halvány gőzöm nem volt róla, hogy ennyire nem értek hozzá. Megkockáztatom, hogy a nagy melegben valószínűleg hal nélkül maradok, ha ő nincs ott. Útmutatása alapján végül sikerült kikarmolni néhány szebb halacskát, annak ellenére, hogy még ő is meglepődött, milyen flegma eleganciával kerültek ki mindenféle műcsalit. Szóval nem a féktelen tobzódás napja volt ez, de egy pillanatra sem unatkoztam mellette. 

Elöljáróban itt egy kép a túra egyetlen műlegyes haláról: sajnos nem a lelkesedés hiánya miatt nem készült több, egész egyszerűen olyan helyeken barangoltunk, ahol fél méteres hátralendítés sem volt kivitelezhető; már a peca elején elhatároztam, hogy ide még visszatérek, természetesen egy erre alkalmas vízi járművel (lásd: Értelmező Szótár kajak címszó alatt), de a műlegyes egó így sem szenvedett csorbát. 


Magát a horgászat leírását nem ereszteném bő lére, úgyis mindig ezen a részen vagyok meglőve, sem fényképekkel sem szavakkal nem lehet visszaadni egy ilyen napot. Leégtünk, ettünk egy hamburgert, beszélgettünk, hülyéskedtünk, horgásztunk, s az idő úgy rohant, mintha sosem akarna megállni. Összefutottunk néhány ismeretlen ismerőssel, például Györke Zolival és Hetyessy Palival, akiket az internet elmebeteg forgatagából régóta ismerek, mégis, öröm volt fizikai megtestesülésükkel is kezet szorítani, s látni, hogy milyen ügyesen és örömmel művelik azt, amit szeretnek. Elképedve bámultuk a víz tetején grasszáló és nyárfaszöszt zabáló amurokat, megint a kajak meg a legyezőbot jutott eszembe, s bizony szégyenszemre a tó legnagyobb feketesügere is hirtelen iszonyú jelentéktelennek tűnt számomra a monstrumok láttán. 


Szerencsére Aurél visszarángatott a jelenbe, így foghattam még néhányat az ő szerelmei közül. 




Az utolsó képen egy speciális fogást láthattok, sütyifotó japán módra. Az ilyen kompozíciók mindig lenyűgöznek, csak - ahogy általában a hasonló csendéleteken - a horgász rontja el az összképet. Valahogy nem illik a természetbe a Simms sapka meg a polaroid szemüveg. A kép kapcsán azt is megjegyezném, hogy dobtam multis bottal, instruktorom szerint egészen jól, így én is a "pergető evolúció csúcsára értem" (egy tizenéves profi pergető után, szabadon). 

Miután rákvörös fejjel és elégedetten a kocsihoz sündörögtünk, kezdetét vette a nap második pontja: a sushi vacsora. Outfit-ünk (Aurél mondta így) rendbehozatala után átsétáltunk a Kolosy térre, Okuyama san kedves kis éttermébe, ahol az eddig is tökéletes nap valódi, sziporkázó koronát kapott. Zöld tea, savanyú szardínia, shiitake gomba, majd egy emberes méretű tál, mindenféle finomsággal.


A helyből áradt a nyugalom, az ételekből az egyszerűség és az elegancia, a felszolgáló hölgyből a kedvesség. Pont. Többet hozzátenni nem nagyon tudok, a sushi nem szereti a nagy szavakat. Talán csak annyit, ha tudtok, látogassatok el az Okuyama No Sushi-ba. Szeretni fogjátok. 


Szóval: a blogolás másik legfontosabb előnye, hogy lehetőséget nyújt megismerni olyan kutyákat, mint Zeller. Bizony, Zeller. Mivel kutyaimádatom közismert, két pillanat sem kellett ahhoz, hogy Zellerrel szoros barátságot kössek. Van egy olyan érzésem Zeller temperamentumát tekintve, hogy számára teljesen mindegy, kivel haverkodhat, valószínűleg egy sorozatgyilkost ugyanilyen hamar a szívébe fogadott volna, mivel a kutyáknak hatalmas szíve van és a végtelenségig bíznak az emberekben, akik ezt a bizalmat sajnos egyre ritkábban szolgálják meg. Zeller jókora sonkacsontnak nézett, alaposan végigrágcsált, megpróbálta leharapni az orromat, s mikor nem sikerült, vigasztalást talált egy juhászkutyánál. Magyarul: Zellert csak szeretni lehet, s még az sem olyan nagy baj, ha orvul beleszagol a zöldségesnél letett szatyorba...


Hazafelé autózva még sosem láttam ilyen szépnek a fővárost. A Nap lemenőben, emberek a hajókon, a rakpart zsúfolva fiatalokkal, szólt a zene, az öreg Duna mosolyogva ringatta az Esmeraldát; megálltam egy percre, s életemben először éreztem úgy, hogy tudnék Budapesten élni. Hiába, az ember változik és - bizony - öregszik is. S egyre jobban értékeli az ilyen napokat.


Mert teljesen mindegy, hogy pergető vagy műlegyes, öreg vagy fiatal, multi vagy peremfutó, belső vagy külső zsinórvezetésű, wobblerlégy vagy klasszikus nedves, retro vagy modern, textilbakelit vagy IM8, természetes vagy kocka, kukorica vagy bojli, folyó vagy tó, főváros vagy vidék, Duna vagy Dráva, te vagy én. Gyerekek, horgászni jó, és az élet szép!

2014. június 1., vasárnap

Aranydorádók Baranyában

Az ember életében néha megadatik egy-egy olyan horgászat, amit soha nem felejt majd el. Mondjuk a kocsiajtó becsukásakor darabokra töri az összes botot, esetleg december közepén Dunaszekcsőn beleesik a vízbe, és Mohács felett húzzák ki; vagy egyszerűen csak olyan szinten belenyúl a jóba, hogy rommá fogja magát. Ez utóbbi egyesekkel ritkábban, másokkal gyakrabban esik meg. Nem kell feltétlenül a szerencsét okolni, ha nem tartozunk a győztes kategóriába, mint az alábbi kis történet is mutatja, néha egészen apró dolgokon múlik a siker.


Van egy tórendszer a közelünkben, egy öregúr tartja felügyelete alatt, évek óta kedvenc pontyos-legyes vizem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem látogatja szinte senki. Egyrészt kevesen ismerik, másrészt Pali bácsi egyedi szabályai miatt (melyeket teljes egyetértéssel tudok csak fogadni) az átlaghorgász nagy ívben elkerüli. Tilos például minden bolti etetőanyag és adalék használata, nem lehet bojlival etetni, a szemetelésért falhoz állítják az embert, s úgy általában megkövetelik a normális viselkedést a parton. Persze ez azonnal el is riasztja a magyar horgászközönség 99.9%-át, hiszen akik csak üvöltve és szotyihéjat köpködve tudnak létezni, azokat Pali bácsi pillanatok alatt kiebrudalja a tavak öt kilométeres környékéről. S akkor azt még nem is számoltam, hogy egész tekintélyes vízterületekről van szó, gazdag (és háborítatlan) élővilággal, dús bükkerdőkkel, változatos partszakaszokkal. Ja, és kifogástalan génállománnyal rendelkező, tízen felüli nyurgapontyokkal...
Érdekel, hol van ez a víz? Nem baj, akkor sem árulom el.

Az utóbbi időben Yvette és néhány nagyobb zápor gondoskodott arról, hogy mindenhol megfelelő mennyiségű víz legyen Közép-Kelet Európában, szerencsétlen bosnyákoknak egy ideig például biztosan nem kell az öntözés miatt aggódniuk. A környéken minden csatorna, patak és folyó a töltésig kiöntött, így meg sem lepődtem azon, hogy kirándulásom alkalmával az ominózus tavon a vízszint jóval átlag feletti volt. Ez körülbelül annyit jelent, hogy a mezőn állt kinn a víz, s egy rövid séta után vettem észre, hogy a fűben bizony halak bóklásznak. Egészen egyszerűen az történt, hogy a pontyok elhagyták a tómedret, s a parton keresgéltek a bokáig-térdig érő vízbe. Az egészben az a vicces, hogy a magasabb helyeket két-három horgász is próbálkozott betonkeményre gyúrt etetőkosarakkal - persze eredménytelenül -, miközben a tó állományának kétharmada olyan ramazúrit csapott a sekélyebb vizekben, hogy öröm volt nézni. Ha azt is hozzáteszem, hogy a gigantikus pontyok nagy része koi, s ezek szinte világítottak a fűszálak között, rájöhetünk, hogy a daraszobrászok közül senki sem állt kétszer sorba, mikor az észt osztogatták...


Érthető, hogy remegő kézzel szereltem össze a Pikesaber botot - amit azonnal Carpsaberré avanzsáltam, - s vagy öt percig töprengtem a legyes doboz fölött. Nem volt egyszerű a választás, hiszen tapasztalataim szerint egy megakasztott ponty után az egész csorda szétugrik,  s közel sem biztos, hogy újra észlelhető formában állnak újra össze, ráadásul a távolság is nagy volt (bár ekkor más majdnem térdig álltam a lápos vízben, nem törődve az új túrabakancs állapotával sem), s egy nádtorzsákkal és fűvel borított terepen bizony elég könnyű eltolni az első, legígéretesebb dobásokat. Főleg, ha kapkod az ember. 
Van egy különleges képességem, nevezetesen hogy mindig az aktuális horgászathoz legkevésbé alkalmas felszerelést viszem magammal. Nem tudom, hogy vagyok képes mindig ennyire mellényúlni, mindenesetre most is sikerült: átvillant az agyamon, hogy #9-es gyorsan süllyedő zsinór hoztam magammal, ami a maximum 30 centis vízben pillanatok alatt a fenéken lesz a rengeteg szutyok között, beleakad majd mindenbe - talán meg is sérül -, de valószínűleg ez az egyik ok, ami miatt kivételesen sikeres napot tudhatok magam mögött.

Nem kellett hozzá ugyanis öt perc és megakasztottam az első halat. Oltári ramazúrit csapott, tolta a vizet, mint az őrült, de legnagyobb meglepetésemre a többi ponty menekülés helyett sztoikus nyugalommal odébb libegett s folytatta a délutáni táplálkozást. Hogy mit ehettek, nem tudom, talán lóherét, tücsköt-bogarat, gilisztákat, mindenesetre nem akaródzott abbahagyniuk a zabálást. A hal kinavigált a nyílt vízre, tizenöt percig keringőzött velem, majd megadta magát. Csodálatos koi, elkápráztató színekkel - ezzel a hallal kapcsolatban mindig kicsit felemásak az érzéseim, olyan, mintha nagyra nőtt aranyhalakat molesztálnék, mindenesetre el kell ismernem, hogy lélegzetelállítóan szépek, mintha arany dorádókat fogna az ember Dél-Afrikában. 


Különben ez volt a Pikesaber első komolyabb bevetése, és kifogástalanul viselkedett mind dobás, mind fárasztás szempontjából. A fedett víz nem indokolta a vékony előke használatát, így sunyi módon 0.22-es tippetet kötöttem fel. Ja, a légy? Régi kedvencem, a Griffith's Gnat volt a nyerő, az összes halat azzal fogtam, még tél végén kötögettem őket, kicsit átalakítva, kedvenc pontyaim igénye szerint. 


Aranyszínű barátaim még mindig szedegettek, így újabb dobást kockáztattam meg; a süllyedő zsinór szépen a fenéken feküdt, a légy lebegett, így folyamatos kontaktust tudtam tartani vele - apró húzásokkal vezettem a Gnat-et, - s szinte azonnal megpróbálta kicsavarni valami a kezemből a botot. A hal lényegében felakasztotta magát, s akkor ramazúrit rendezett, hogy kicsit szét is verte a halakat a közelben. 



Tíz perc szünet, közben óvatosan dobáltam, s közvetlenül a törés határán (ahol normál esetben a partszél lett volna) elcsíptem egy újabb tengeralattjárót. A nap legerősebb hala volt, de végül mégis belebújt a merítőbe, hogy modellt álljon egy fénykép erejéig. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, mikor más is ott olt velem, így feleségem kértem meg, hogy botladozzon át a susnyáson és kapjon le ezzel a pikkelyes gyönyörűséggel.


Már így is több ez, mint amit álmodni lehet, röpke fél óra múlva azonban megérkezett a következő páciens, a nap egyetlen tükröse, aki a elnyerte a nap legnagyobb hala címet is. Ismét csak ismételni tudom magam, nem tudok és nem is szeretek saccolni, méregetni meg nincs idő, ha a halat sértetlenül akarom visszaengedni, így a ti feladatotok megtippelni a ponty súlyát. Némi csalódást okozott, ugyanis tekintélyes mérete ellenére ő adta meg legkönnyebben magát.


Hihetetlen, de még mindig nincs vége: igazi aranyhal ette meg a Gnat-et, akinek egy csók is kijárt (legfőképpen azért, mert ilyen képem még nincs, és be kell állni a bohócok táborába). A képen látható, ahogy szerencsétlen hal arcára kiül az undor, amiért egy szőrös majom le akarja smárolni; elárulom, a csókra nem került sor, nem akartam tovább fokozni szerencsétlen hal szenvedését. 



Végezetül egy szépségesen csúnya koi került zsinórvégre, nem tehetek róla, de mindig a skorpióhal jut eszembe, ha a képre nézek. Persze annak diszkrétebbek a színei, viszont pontosan ilyen harcias. Szerencsére a legvérengzőbb pontynak sincsenek mérgező tüskéi (bár brit tudósok biztosan kísérleteznek már rajta), mert a bognártüskéje horogszabadítás közben randán megvágta a kezem. Szóval igazi mogorva harcos volt őkelme. 


Itt zárult is Miki mókatára, biztosan lehetett volna még fogni belőlük, de Kisbalu és a feleségem már nyűgösködött, és én sem vagyok telhetetlen. Tökéletes peca volt, de a halaknál is jobban örültem annak, hogy sikerült kihozni a helyzetből a maximumot. Amíg ott voltam, 4-5 centit csökkent a vízszint, azaz valószínűleg nyoma sincs már a kiöntött részeknek. Ami nem baj, lehet újra cserkészni, agyalni, próbálkozni - mert véletlenek nagyon nincsenek, jobb, ha ezt elhiszitek nekem. 
 
© Copyright 2009 Clog Fly Fishing