2015. március 3., kedd

Balinok a ködben

Ezúttal ismét más tollából származó nagyszerű írást olvashattok, jó szórakozást hozzá!

3:30.
Halk madárcsicsergés. 
Megnyomom a gombot, a madarak elhallgatnak. Átsandítok az ágy másik oldalára. Békés szuszogás. A családot nem ébresztették a madarak. Csak az én fülem van „kihegyezve” erre a hangra. 
Kibotorkálok a konyhába, kinézek az alvó városra, de engem a házak és parkoló autók helyett, az égbolt és a szél érdekel. 
Nincs mit néznem. Sűrű köd takar el mindent. Megnyugtat a látvány. 
Húsz perc múlva már robogok végig üres utcákon, a szárazdokk felé. Gyors pakolás, hajó a tetőre, irány délkelet. Az úton senki, ez most jó, haladok. A köd a folyóhoz közeledve egyre sűrűbb. A töltésről már lekapcsolt lámpával gurulok le, sokadszor állok be a szokott helyre. A holtág tükör vize felett gomolyog a pára, állok a parton, egész testemben érzem a hely hangulatát. 
Hangos bőgés riaszt fel merengésemből. Hát ez is elkezdődött már, persze, hiszen jócskán benne járunk az őszben. Na gyerünk, nem meditálni jöttem! Hajót a vízre, minden cucc a helyére kerül a fedélzeten, beöltözök, gázló és mellény fel. Hang nélkül siklok a vízen, pillanat alatt eltűnik a part, csak néhány méterre látok a sötétben és a ködben, kicsit félelmetes, egyben megnyugtató érzés. Hogy is írta István bácsi? „Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.”... 


Lassan evezek. Cikáznak a gondolatok, egyik hozza a másikat. Nem tudok betelni a helyzettel. Korábban is sokat jártam a vízen csónakkal, de ez a műanyag „szivar” teljesen más. Szinte megszokhatatlanul új érzés minden alkalommal, amikor beleülök. Újra az erdő királya zökkent vissza a valóságba. Érces hangjával hirdeti, ő a terület ura. Egy bagoly szólal meg felettem az egyik fa tetején. Késik a hajnal, vagy én jöttem korán. Közben kiérek a folyóhoz, a holtág bejárata már jó pálya, élesítem a fegyverzetet, megindul a vadászat. A parthoz simul a hajó, lélegzet visszafojtva kémlelem a vizet, hallgatom a víz csobogását, hátha megtöri egy rablás a monoton, mégis kellemes hangot. Észrevétlenül világosodik, már a fák és a part sziluettjén kívül, pontosabb részletek is kivehetőek. 
És megtörténik... 
Hangos csattanás a víz felszínén. Szinte megijedek, pedig pont erre vártam. Jó helyen vagyok, repül a wobi. Szép dobás, lassan húzom, nem sietek, a kis fahal remegve közeledik a sodró vízben. Nekem igen tetszik a dolog, a halakat viszont nem érdekli. Második dobás ugyan ez. Lehet, hogy észrevettek...
Várok. Újabb rablás. Tehát még itt vannak. Dobok. Talán még lélegezni is elfelejtenék, ha ez nem lenne automatikus. Semmi. Másik csali kellene. Csak nyugi. Máskor is megette, most is meg fogja. Ide ez a legjobb, a nálam lévők közül. Pont ott jön, ahol kell. Már másik helyet fürkész a szemem, közben persze húzom a wobblert. 
És akkor... BUMM! 
Brutális rávágás szakítja meg a gondolataimat. Elönt az adrenalin, mint mindig, amikor elkapja valami a műcsalit. Ez a pillanat az, amiért ezt az egészet csinálom. Ilyenkor már nem számít semmi. Nincs hideg, nincs meleg, sem éhség, sem szomjúság, nem zsibbad a láb, nem fáj a derék. A hal rohanni kezd, beugrik a sodrásba. Teszi a dolgát, ahogy kell. A zsinór vékony, de erős, így a kapás okozta izgalom lassan lecseng, és nyugodtan fárasztom a halat. Nem kapkodok. Gyönyörű balint emelek a kajakba. Fényképhez még kevés a fény, de nem baj. A lényeget már megkaptam. 


Elengedem. Más színűt teszek fel, ugyanabból a típusból, és várok. Talán nem széledt szét a falka. A küszök már visszaálltak, bizakodó vagyok. Éled a környék, már szól a madárdal. Újabb rablás, de ez messze van. Át kellene állnom oda. Már éppen indulnék, amikor robban a víz az előbbi helyen. Na! Mégis itt vannak. Dobom, húzom. Semmi. Újra. Most járhat ott a wobi, az egyhelyben lavírozó küszök alatt. BUMM! Leírhatatlan érzés. Ez a hal kisebb, semmi baj, a kapás ugyanolyan. Hamar a hajóba kerül. Erről már lövök egy képet, igaz egyik kézben tartva a halat, a másikkal a gépet, nem lehet jó képet csinálni. 
Átevezek a másik helyre. Itt egy másik típust szoktam húzni. Talán harmadik dobásra éles ütés, és megindul a hal. Rövid huzavona után lemarad. Szentségelek. Na jó, csak nyugi. Beindul az őrület. Körberabolnak a balinok. A nagy öböl több pontján 10-15 másodpercenként fröccsen a víz. Megszállottként hajigálom a műhalat. Újabb jelentkező. Most nem szarozok a fotóval. Visszateszem, dobálok tovább. A nap már átsejlik a ködön. Világos van. Már nem tart sokáig a nagy zabálás. Rövidesen halat akasztok, majd még egyet. Ezek már a megszokott fél kiló körüli példányok, a nagyokat már nehéz átverni. A fárasztások zaja és a több fény már óvatossá teszi őket. Még van egy kapásom, de nem akad. Mindegy. Ezen most nem bosszankodom. A reggeli véget ér.


Én viszont csak most veszem észre, hogy éhes és szomjas vagyok. Kievezek, jól esik nyújtózni egyet. Nézelődök, fotózok, immár verőfényben. A fák hamarosan őszi színekbe öltöznek. Megszűnt a külvilág erre a két órára, most jutnak eszembe először az otthoniak, biztosan ébredeznek. Elhatározom, hogy kimegyek az élőre. Kisiklik a hajó a kő mögül. Véget ér a sétagalopp, ahogy elkap a sodrás. Keményen húzom, de csak lassan haladok. Szeretem ezt a „küzdelmet”. A folyó csodaszép, mint mindig. Nem hiszem, hogy van ember a világon, akivel cserélnék. Elérem az első kövezést, hirtelen ötlettől vezérelve tovább megyek. Másfél kilométer után kikötök a következő kőnél, pihegek, iszok, kémlelem a vizet. Rablás nincs. Felteszek egy mélyre törő wobit, lassan húzom a kő mellett, hogy ne jöjjön túl mélyen. Csukát remélek, bár előkét nem tettem. Nem kell aggódnom, nincs érdeklődő. 
Csali csere. Feljebb próbálkozom. Kölyök balint terelek a fedélzetre. Csendes a kő környéke, így csorogni kezdek. Élvezem, ahogy visz a víz. Az első kőnél megállok, amúgy becsületből dobok néhányat, de ez már nem vadászat, csak pihenés. Tovább csorgok, majd a befolyóhoz érve, a reggeli csaták színhelyén, dobálok egy fél órát. Nincs jelentkező. Nem bánt a dolog, már megkaptam, amiért jöttem. Visszazökkenek a „mindent időre csináló ember” világába. Bágyadtan visszaevezek a kocsihoz, Kikötés, pakolás. Szomorúan, de elégedetten indulok haza. 
És tudom, hamarosan visszatérek.

Lenthy László

2015. február 25., szerda

CFF légycsere: a legyek

Kicsit megkésve ugyan, de befutottak az idei legyek: kevesebb van ugyan, mint tavaly, de olyan szép (és jól használható) példányok, hogy sokáig azon filóztam, meg sem osztom a többiekkel a készletet. 


Persze ilyen galádságot véletlenül sem tennék, nem is szaporítom a szót, lássuk a pályaműveket. 

BARTUCZ TAMÁS




DERGEZ PÉTER



FÖLDESI GÁBOR



GERE MÁRK




GYŐRFI ZSOLT



PETI BALÁZS



SZABÓ BALÁZS



2015. február 22., vasárnap

Tud-e a borz futni?

Kijelenthetjük, hogy februárban nem illik pisztrángos vízre menni. Ilyenkor otthon kell ülni a meleg szobában, várni, hogy a kockató lassan, de biztosan kiengedjen, zsírpontyokról álmodni, szemtelenül elérhetetlen balinokról fantáziálni. "Befagy a seggetek!" - prognosztizálták közelebbi ismerőseink, bár tisztában voltak azzal, hogy intő szavaik leperegnek rólunk. Rólam legalábbis biztosan, hiszen Đuro olyan pérekről küldött képeket a Facebookon, amilyenekről egy-egy túl jól sikerült vacsora utáni rémálmaimban szoktam vizionálni; szóval a kocka el volt vetve. Messzire. Éppen háromszáz kilométernyire...


Annak ellenére, hogy a bosnyák vidék talán legszebb helyi folyója felé közeledtünk, DéPét egész úton egyetlen dolog foglalkoztatta: vajon tud a borz futni? Ez az elevenbe vágó kérdés végül szépen átszőtte az egész kirándulás hangulatát, de megoldásra csak a túra végén jutottunk. Morfondírozásra persze volt idő a röpke hat órás út alatt, így meg- és kibeszéltünk mindent és mindenkit. Dokkolás után befaltuk az elmaradhatatlan sült pisztrángokat (Đuro édesanyja kivételesen jó szakács), majd néhány méterre a legyeink után sóvárgó pérektől álomba merültünk. 

Reggel DéPé még mindig nem volt biztos abban, hogy a borz tud-e futni, mindenesetre közben kitalálta, hogy biztos emiatt támadja meg az embereket is. Kérdésemre - hogy mindezt a futás képességének hiánya miatti frusztráció okán teszi-e, vagy merő passzióból - nem válaszolt (éppen tele volt a szája mezá-val), mindenesetre gondolkodóba esett. Engem a borzvilág problémáinál jobban érdekelt, hogy fog boldogulni Lackó az életében először kezébe fogott műlegyes bottal. Ez a víz - mint sokan már tudják a magyar legyesek közül - nem kifejezetten gyakorló pálya, sőt, mogorva és kellemetlen is tud lenni: szerencsére a vízszint éppen tökéletes volt, az idő is jónak tűnt, Laciról pedig meg lehetett volna mintázni a nyugodtság szobrát. Hamarosan kiderült, hogy - nagy örömömre - Đuro is velünk tart majd a pecára, ez a hír DéPét is kizökkentette töprengéséből, sőt, a borzprobléma megoldását is későbbre halasztotta.



Nem ragoznám túl a dolgot: Laci fél óra múlva úgy dobott, hogy én sem akartam hinni sokat látott szemeimnek. Nem szokásom másokat fényezni, de szinte megdöbbentő volt, ahogy ráérzett a dobás lényegére, ahogy a vízre tette a pici szárazlegyeket, s már meg sem lepődtem azon, mikor megmerítette az első pérhalat. Úgy döntöttem, békén hagyom, egyszerűen nem volt szüksége a pátyolgatásra, szépen, komótosan végighorgászta a napot, ahogy kell. 



Közben nálam is megérkezett az első szépség, nagyobb zöldes bolharákra, igazi fekete öreg pér.


Kifejezetten erős szél fújt egész nap, s rajzott ugyan valami, de elég gyéren; néhány apró pérecske után visszaváltottam nimfákra, s a nap végéig ezeket erőltettem. Megérte, igazi szépségek jöttek, bolharák-pheasant tail legyekre. Ő volt a legkisebb, a sodrásban erősebb behúzásra vágtam be, rosszul akadt, de meglett.



Rá fél órát dobáltam, úsztattam, ingereltem, végül egy pici pheasant tail elcsábította. A nap legerősebb halacskája, nagy élmény volt a fárasztása. 




Végül a legrafkósabb, talán az utolsó "namégegyszeraztánhagyomafenébe" dobásra meglett, tungsten fejű mikronimfára. 



Aztán már nem is erőltettem tovább. Visszasétáltam a szállásra néhány szendvicsért meg meleg teáért, néztem  a többieket, kirándultam egyet a parton. Pihentem. 




Közben néztem, ahogy Đuro horgászik. Egyszerűen otthon érezte magát, látszott rajta, hogy ismer minden gödröt, szoros barátságban van minden pérrel, tényleg ott volt azon a ponton, amit  a "folyó szel ketté". Ráadásul végtelenül kedves és segítőkész guide és vendéglátó, öröm hozzá minden évben visszatérni. 


DéPé és Lackó is elégedett vigyorral mászott ki este a vízből (bár az is lehet, hogy a jeges szélben csupán arcukra fagyott a mosoly), mindenesetre a zord nap után senki sem tiltakozott a sliva, a forró zuhany és a még forróbb csevap ellen. DéPé közben az interneten* rákeresett, s lőn: a borz bizony mégis képes futni! Arcáról végre eltűntek a viharfelhők, gondtalanul nyelte egymás után a lekváros palacsintákat; minden gond megoldódott...


Nyolc órakor már mindenki húzta a lóbőrt, hiszen következő napra nem terveztünk pecát, ellenben hazaindulás előtt reményeink szerint egy nagyot túrázunk majd a környéken. Reggeli (igen, már megint eszünk!), majd érzékeny búcsú vendéglátóinktól, majd vittem őket, kifelé a faluból az ekkor már szemerkélő tavaszi esőben.
De a környéken tett túráról meséljenek inkább a képek.







Nos, a jóslatokkal ellentétben a seggünk nem fagyott be, viszont bitang jól éreztük magunkat. Talán az egyik legjobb hangulatú és legnyugodtabb (valamint sajnos a legrövidebb) bosnyák túrámat tudhatom magam mögött; DéPé és Lackó ideális társ egy ilyen hétvégén. 

* (A borz rövid ideig, akár 15-20 kilométeres sebességgel is tud futni.)

2015. február 2., hétfő

Légy ott a pontyoknál!

carp on the fly, video

Mivel Pupa szabad kezet kapott és feltöltötte a videómegosztókra a régebbi Légy-Ott! epizódokat, én sem leszek rest és megosztom veletek azt részt, melyet velem forgatott egy emlékezetes májusi napon a PVTV szépreményű csapata. Következzen tehát a Fly Times! pontyos kivetülése, egy extra különszámmal; jó szórakozást kívánok hozzá!

2015. február 1., vasárnap

Misi

Fekete István egyik horgásztémájú elbeszélése következik, tekintettel a közeledő szezonra, szokás szerint tele a víz, a Természet és az emberek szeretetével.

Misi kukacot árult a Duna-parton, azaz gilisztát, tejeskukoricát és piócát, sőt lótetűt. Ez a lótetű azért lótetű, mert akkora, mint egy ló – tetű viszonylatban –, életében nem látott lovat, mert a föld alatt tartózkodik, és a melegágyak palántáinak gyökerét rágja. De Misi lótetűt is árul, mégpedig olyan árfolyamon, hogy a legtürelmesebb horgászok is (ezzel pedig sokat mondok) felhördültek, mielőtt megvették, mert mindenki tudja, hogy a horgon evickélő lótetűtől a harcsák megőrülnek, annyira szeretik. Hogy mit szeretnek ezen a ronda férgen, örök titok marad, mert a harcsák nem beszédes természetűek.
Misi tehát árulta ezeket a csalétkeket, és mindig csalhatatlan ösztönnel jelent meg a kellő helyen és időben. Volt azonban úgy is, hogy az üzletet mozgatni kellett. Ilyenkor Misi megállt a kiválasztott áldozat háta mögött, szerényen és némán.

csuka, Pikesaber, pike, fly fishing, műlegyezés

– Nincs kapás – sóhajtotta a horgász bizonyos idő múlva –, nem harap a hal...
– Harap, csak nem kukoricára – mondta Misi –, Balog bácsi háromkilós potykát fogott az előbb...
– Mivel?
– Gilisztával.
– Azt éppen nem hoztam...
Misi erre nem válaszolt, csak szépen, nyugodtan kivárta a horgászban csírázó gondolatok megérését.
– Ráérnél, kisfiam?
– Itt dolgozok a kertben... a nagyapám kertjében.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Ebből az egész diskurzusból valóság a kert és a nagyapa. Balog bácsi és a háromkilós ponty nem létező szellemanyagok, míg az, hogy Misi a kertben „dolgozik”, csalóka állítmány. Együtt az egész azonban bizalomgerjesztőén hat, és nyilvánvaló, hogy a fiút a munkájától – még ha a nagyapa is a főnök – ingyen felhasználni nem lehet.
– Szednél nekem hamarosan pár gilisztát? Megfizetem.
Az üzlet tehát létrejött. A horgász kicsit sziszereg Misi áraitól, de el van bódulva a nem létező Balog bácsi háromkilós halától, és fizet.
Misi tehát hazudós. Ezt azonban csak a bennfentesek tudják, és azt is, hogy – hogy is mondjam? – Misi lop... sőt – nehéz ezt ilyen keményen kimondani – Misi tolvaj! És ezt nem mi mondjuk barátommal, akik az öreg kertésszel erős barátságban vagyunk, hanem maga a nagyapa, akinek kis kunyhójába húzódunk, ha elered az eső, és meghívjuk halpaprikásra, amihez mi csak a halat adjuk; aztán ő meghív bennünket lecsóra, amihez nem adunk semmit, de mindkét ételt az öreg készíti el, mégpedig felségesen.

csuka, Pikesaber, pike, fly fishing, műlegyezés

– ... pedig az apja múltkor is félig agyonverte – panaszkodott az öreg –, de nem használ az semmit. Sok baj van ezzel a szegény gyerekkel – szomorkodott a nagyapa. – Az apja szombatonként, ha megjön, úgyis tudja, hogy megint van valami Misi rovásán, és csak veszi a pálcát...
Barátom, aki nem válogat a kifejezésekben, később, amikor egyedül maradtunk, erre csak annyit mondott:
– Marhaság. Mert képzeld el – folytatta –, szegény fiú hétfőn elkövet valamit, és szombaton jön az apja, és csihi-puhi! Ez nem büntetés, hanem az, aminek Misi érzi: igazságtalanság! A gyerek igazságérzete fel van rúgva, és a verés csak a bőrét vastagítja, de nem a tisztességérzetét, mert nem is tudja, miért kap ki, hiszen a tettet már régen elfeledte. De majd beszélek én az apával, és kézbe veszem Misit.
És barátom beszélt az apával, és kézbe vette Misit. Barátom ugyanis konok, mint egy öszvér, és ha még azt is mondom, hogy a legkitartóbb horgász, ezzel körülbelül a végtelenség fogalmát jellemeztem. Misi ettől kezdve velünk horgászott, és barátom mézet tett a nyelvére, valahányszor a fiúhoz szólt. Dicsérte, ha kellett, feddte, ha szükség volt rá, de igazságosan és azonnal. Közben cápahalászattal és egyéb tengeri rémségekkel szórakoztatta, hogy Misi úgy hozzánk ragadt, mint kutyához a bojtorján.

csuka, Pikesaber, pike, fly fishing, műlegyezés

– Hallom, apád megint elfenekelt – mondtam egyszer Misinek.
– Nem igaz!
– Hazudsz, Misi.
– Ez a gyerek nem hazudik, azt tudhatod – mondta a barátom, és úgy nézett rám, mint a vasvilla, Misi pedig elpirult. Máskor ismét barátom kívánságára eldugtam egy tekercs zsinórt, és kerestem dühösen.
– Nem te loptad el?! – förmedtem Misire.
Barátom olyan végtelen megdöbbenéssel nézett rám, hogy színészképességeit közvetlenül horgászkiválósága mögé helyeztem.
– Ha elvesztetted azt a zsinórt, kérlek, szívesen állok rendelkezésedre, de azt a leghatározottabban megtiltom, hogy Misit gyanúsítsd. Nem szolgáltatott rá okot, és még azt hiszi, hogy elhisszük róla...
Misi ismét elpirult a nadrágszíjáig, mert akkor már késő tavasz volt, és Misi öltözete a nadrágszíjjal befejeződött.

csuka, Pikesaber, pike, fly fishing, műlegyezés

Most pedig ősz van, és valahol jön a tél, de mi már nem félünk tőle. Barátom a nyarat végigmesélte, Misi lelkesedését puhán meglovagolta, és napfényesen beigazolta, hogy a Misiről terjesztett hírek gyalázatos hazugságok vagy tévedések. Voltak, akik kételkedtek, és voltak, akik elhitték. A gyerek azonban nemcsak hitte, hanem érezte is, hiszen azok a dolgok már olyan régen voltak...
Misi igazán a barátunk lett és becsületes bizalmasunk. Nemrégen kérdeztem tőle, hogy mi lett egyik kis társával, akivel azelőtt sülve-főve együtt volt.
– Nekem nem kell – legyintett –, hazudik, és – tette hozzá bizalmasan suttogva – azt mondják, lop is...

– Csoda ez – mondta egyik este az öreg kertész –, tessék elhinni, csoda: csak azt szeretném tudni, mit csinált ezzel a gyerekkel!
Barátom nézte a tűz mellett ballagó Dunát.
– Szeretem – mondta csendesen.
Ezután már nemigen volt mit mondani, hát csak hallgattunk. A Duna halkan locsogott, apró hullámai jöttek a sötétségből, és mentek a sötétségbe, de a tűz meleg fénye időtlenül ott lobogott a surranó ismeretlen vizeken.

csuka, Pikesaber, pike, fly fishing, műlegyezés

2015. január 17., szombat

Tavalyi album

Rövid összeállítás következik tavalyi képekből, inkább a hangulaton és a vizeken van a hangsúly most, nem a halakon. Saját fotóimon kívül találtok közte suszterbogaras és horgászvidékes képeket is. Kellemes böngészést!





2015. január 5., hétfő

Fabatka

(Egy régi irományom a CEEFF oldalról, jó szórakozást hozzá!) 

Fabatka - tisztességes nevén Faragó Rezső - asztalos volt. Különös melléknevét azonban nem foglalkozása után kapta, sokkal inkább azon tulajdonsága miatt, miszerint ígérete legtöbb esetben a címben szereplő fizetőeszköz értékével volt mérhető. Ismeretségünk idején giccses éjjeliszekrényeket gyártott és adott el gyalázatosan magas áron, éppen ezért tehetősnek érezte magát, tehát magától értetődően belevágott mindenféle költséges időtöltésbe, hogy aztán napok-hetek elteltével megunja, s feledni hagyja a vagyonokat felemésztő hobbit.



Mikor először meglátogattam (nagynéném kért meg, hogy hozzam el tőle legújabb éjjeliszekrény-remekét) garázsa sarkában a tenisz- és golfütő, síléc, snowboard, valamint búvárfelszerelés-hegyek mellett katonás rendben sorakozott néhány vadonatúj bojlis horgászbot, egy másfél méter átmérőjű merítőnyél, két zsák epres bojli s persze a nélkülözhetetlen, sárga műanyag vödör. Bátortalanul nézelődtem a kincseket rejtő odúban, s míg Fabatka a megrendelt szekrényt törölgette féltő gondoskodással, legnagyobb meglepetésemre a garázs közepén felhalmozott olajos rongykupac tetején egy vadonatúj Sage legyes orsót pillantottam meg. 
 - Ja, az? - mosolyodott el naiv kérdésemre Rezső. - Orsó. Múlt héten vettem. 
Bojlizni? – kapta fel a fejét bennem a kisördög. 
- Még nem tudom, mire fogom használni. Talán harcsázni… 

Az a műlegyes horgász vesse rám az első követ, aki a helyemben nem állt volna neki kiokítani szegény eltévelyedett halandót. Én megtettem. Röpke másfél óra alatt átvettük a műlegyezés alapjait, s miután finom házi borral kínált, már egészen merész pisztrángos történetekkel szórakoztattam a kiváló mesterembert. Éppen azt a korai legyes korszakomat éltem, mikor az ember minden egyorrú horgászt megtérítene, abban a hiszemben: minél több magyar legyes él körülöttünk, annál jobb nekünk. Elméletben megkötöttük az összes létező száraz legyet és nimfát, meséltem déli, keleti, nyugati és északi szomszédaink vizeiről, majd az egyik finomabb - vagy inkább egy kevésbé otromba - bojlis bottal a dobás fázisait imitáltam. 
Mi sem természetesebb, mint hogy másnapra találkozót beszéltünk meg, s az internet előtt ülve, utasításaimat követve Fabatka elköltött egy kisebb vagyont különféle műlegyező eszközökre. Végre a garázsban sínylődő Sage is felkerült az őt megillető nyélre, a bojlis botokat pedig a sarokba száműzte a többi megunt kacat cseppet sem vidám társaságába. Légykötésre sor nem került, mivel kijelentette: ő nem pepecsel az ilyesmivel, így vett egy kétszáz darabos Shakespeare légykészletet, s ezzel a csalikérdést le is tudta. A felszerelt botot úgy adtam a kezébe a garázs előtt, ahogy a koronázási ékszereket szokás átnyújtani , mire vérbeli alföldi betyár módjára durrantott kettőt a zsinórral, majd lenéző mosollyal visszaadta, kijelentvén: nem tudja, miért kell a dobásnak akkora feneket keríteni. 

Következő lépés a horgászat lett volna, ám dühöngött a tél, s újdonsült barátom ilyenkor - igazi magyar pecás létére - jobban szeretett a meleg szobában forralt bort kortyolgatva tévézni, mint egy havas csatorna partján tíz centis domolykókra horgászni. Márciusig naponta hétszer felhívott, s mivel valószínűleg úgy érezte, másfél hónapos műlegyes múltja feljogosítja erre, tanácsokat adott a légykötést, dobásokat, és a felszerelést illetően. Én pedig csak mosolyogtam, s kárörömmel keveredő kíváncsisággal vártam első közös horgászatunkat. Mint kiderült, Rezső nem volt a tettek szőrös mellű embere, mert amint véget ért a tél, eltűnt, mint a márciusi hó. Aztán május közepén megcsörrent a telefon, hétvégi közös pecára invitált, mert - ő mondta így - “úgy érzem, szombaton megfogom az Isten lábát”… 
Ebben én is egészen biztos voltam. 

Hét órára beszéltük meg a találkozót a víz partján. Kilenc után érkezett meg, ásítozva, csipás szemekkel, másnaposan. Magától értetődően mindent magával hozott, kivéve az orsót, így kénytelen voltam lízingelni számára egyet. Félve kérdeztem meg, van-e kedve gyakorolni kicsit a dobálózást. 
- Menni fog. - dörmögte a bajsza alatt. - Egész télen azt gyakoroltam. 
Bólintottam, majd egy ígéretesebbnek tűnő helyen begyalogoltam a vízbe. Rezső tévedhetetlen ösztönnel fölöttem húsz méterrel vágtatott be az iszapba, ezzel pillanatok alatt lehetetlenné tette számomra a pecát. Bosszankodni nem volt időm, kifogástalan burleszk-előadásban volt részem. Fabatkának először a dobással gyűlt meg a baja. Hiszen ez az első horgászata! - csitítottam magam, miközben a fejem szétdurranni készült a visszafojtott röhögéstől. Úgy tűnt, télen mégsem gyakorolt eleget, s azt is elfelejtette, amit én mutattam neki. 
- Menni fog. - ismételte, mikor észrevette, hogy figyelem. A teste köré tekeredő neon sárga zsinórral simán eljátszhatta volna a kígyókkal küzdő Laokoón-t, sőt, annak két fiát is, ám igazi férfi módjára minden segítséget visszautasított, így pár száz méterrel feljebb mentem, s végre horgászni kezdtem. 

Különösen szép nap volt, a folyó megigézett, a domolykók gyönyörűen szedegettek, a Nap mintha csak a kedvemért bújt volna elő a vaskos felhők mögül. Kell ennél több? Hamar elfeledkeztem Fabatkáról, a folyamatos monoton káromkodás is elhallgatott egy ideje. Szinte mozdulatlanul állt a vízben, gondoltam, jobb, ha megnézem, mi van vele. Barátom a cseh-nimfázás egyik különleges változatát választotta, lemondó undorral az arcán úsztatta bothossznyi zsinórját a lába előtt csordogáló, bokáig érő iszapos vízben. Előkéje egyetlen hatalmas gubanc, a legye - jókora szakállas horogra kötött Red Tag, rikító farokkal – Patagonia kabátjának gallérján hintázott bánatosan. 
- Ez a legyezés egy marhaság.- fejtette ki véleményét a témáról. 
Hiába próbálkoztam, ismét visszautasított minden segítséget, a kocsiból zsebre vágott egy doboz csontit, az egyik nimfát horogig csupaszította, a legyezőzsinór végére kötött egy jókora darab huszonötöst, majd bevette magát egy közeli befolyó alá. 
 Mit tehettem volna? Horgásztam tovább. Kivételesen szép nap volt, de zavart Rezső bánata, legszívesebben az összes halat vele fogattam volna ki, bántott, hogy első műlegyes túrája kudarccal végződött. A nap végén lógó bajusszal búcsúzott el tőlem. Hiába biztattam, hogy a legyezés nem egyszerű téma, az ember egész életében gyakorol, tanul, tapasztal, hogy a horgászat legnehezebb, mégis, legszebb műfaját választotta, hiába emlékeztettem a hegyi folyók pisztrángjaira, vigasztalhatatlan volt. A garázsban vagyont érő felszerelését (melyen csak a zsinór többet ért, mint az én egész hóbelevancom) sarokba állította a bojlis botok mellé, s tudtam, hogy a legyezés sorsa megpecsételődött. 
Ám ő valamennyire megvigasztalódott, majd máskor, bólintott, rosszkedvét mintha elfújták volna. Örültem, hogy nem veszi szívére a dolgot, elbúcsúztam tőle, s magára hagytam. A garázs szellőzőjén még bepillantottam: Fabatka kést élezett, vágódeszkát keresett, vadonatúj műlegyes táskájából nejlonzacskót húzott elő, mely két tenyeres ponty és egy alig húszcentis balin hűlt tetemét rejtette. Rezső pedig hozzálátott a halpucoláshoz... 
Én pedig azóta sem próbáltam senkit megtéríteni.

2015. január 3., szombat

Balinlégy #2

A következő balinlegyes videóban szereplő hallégy hasonlít az előzőhöz, néhány apró változtatással tettem fogóssá. Érdemes kötni natúr és fekete színekben is, valamint ennél nagyobb méretben, akár csukára is.

asp, balin, fly tying, légykötés, műlegyekről, streamer





 
© Copyright 2009 Clog Fly Fishing