A LEGFRISSEBBEK

2014. április 12., szombat

Rinya tanya

- Anya, anya, nézd, kis nyuszikák..!
- Igen, kicsim, látom. Megsimogathatjuk őket?
- Természetesen, érezzék otthon magukat a Rinya-tanyán! Hozhatok valami frissítőt?
- Anya, anya, én kólát kérek!
- Én sört.
- Valami fehérbort. Mondjuk rosét...
- Akkor fehéret, vagy rosét?
- Nekem mindegy...
- Anya, anya, kisbárány! Megsimogathatom?
- Vigyázz, mert megharap!
- Hagyd má' a gyereket, Mari! Ezeknek a kecskéknek nincs foguk sem, amivel haraphatnak.
- Akkor megrúgja vagy megfertőzi. Dzsenifer, ne ülj a fűbe, felfázol!
- Anya, anya, kiskecske, megsimogathatom?
- Simogasd...


- Jó hideg ez a sör. Kérek még egyet. Brofff...
- Ne legyél disznó, Egon!
- Anya, anya, kismalac, megsimogathatom?
- Fúj, Dzsenike, hagyd őket, büdös lesz a kezed.
- Gusztustalan, szaros dögök. Broffff...
- Egon!
- Most mi van, jobb kinn, mint benn, nem? Höhöhö...
- Anya, anya, kiscsibe, meg...
- Hagyd már anyádat, kis hercegnőm, és ne fogdosd össze azt a sok büdös állatot. Mikor vacsorálunk? A végén bezár az étterem.
- Hadd nézelődjön még Dzsenike, ráérünk.
- Anya, anya, kisló!
- De szerencsétlen egy jószág, nézd meg a pipaszár lábait, höhöhö...
- Dzsenike, ne menj oda, megrúg! Te meg ne vedelj annyi sört, Egon!

Fél óra múlva...

- Anya, anya, szeretem a nyuszit nagyon!
- Finom is az így átsütve, krumplival Dzsenikém! Egyed szépen.
- Broffff...
- Egon!
- Jól csúszik ez a sör a malacra, drágám. Kóstoltad a sült lókolbászt?
- Mennyei, de ez a hurka is.
- Anya, anya, a kacsa is nagyon finom.
- Egyél, Dzsenike, drágaságom, egyél.
- Ez a bárány viszont nem az igazi. Hahó, haver! Ezt visszaviheted, nem friss. Hozz helyette másikat, ezt meg add a kutyáknak. Brofff...
Olvasd tovább...

2014. március 31., hétfő

Fekete István: A hegyekben

Sajnos éppen aktuális, mindenesetre kedves kis történet; tanulságokkal.

A barátom orvos volt, nőorvos. Cinikus és goromba, ámbár lehet, hogy csak az asszonypáciensektől lenyelt mérget öntötte rám azon az emlékezetes reggelen, amikor nem jelentem meg a találkán.
– Mi van veled? – robbant rám. – És mért vagy ágyban?... Mit gondolsz, meddig várok? Miféle divat ez?
– Engedj, kérlek, szóhoz jutni – mondtam fájdalmasan.
– Tessék!
– Hát tudd meg, hogy nekem vesemedence-gyulladásom van! Hazamegyek. Családom van...
– Mutasd magad.
Alaposan megnézett és kikérdezett.
– Jó! – mondta. – Szép családod van, és remek hexensusszod. Azaz zsábád. És most gyerünk. Vesemedence! Tizenkét fokos vízben fürdeni... Marhaság! Mire felérünk a havasra, kutya bajod.
Úgy másztam le az ágyról, mint egy angolkóros teknősbéka, és a derekamban mintha tüzes esernyődrótok lettek volna kifeszítve. Keresztben és hosszában is.
– Na látod... – indult el a doktor, és én mentem utána, ámbár a kínoktól nem láttam semmit, csak barátom széles vállát és a válla felett a havas ködbe borult csúcsát. És az a köd, az a magasság, az a titokzatos messzeség vonzott, szinte szívott felfelé.


Rekkenő nyári meleg haldoklott a szakadékok vályújában, a sziklák mintha akkor repedtek volna meg a hőségtől, én alig vonszoltam magam; azt hiszem, csak a bakancsaim vittek úgy megszokásból. Fürödtem a verejtékben, átkoztam hegyet, doktort, hexensusszt, azaz zsábát, és mentem, mentem, nagyokat bólintva előttem ballagó árnyékomnak.
– Kellett neked fürödni, te ökör? – Az árnyék azonban nem szólt semmit. Az árnyék ment, ment.
A doktor előttem pücskörészett túl a beszélgetési távolságon, és meg nem állt, és nem mondhattam neki: „Állj meg már, te hóhér! Segíts rajtam!...”
Ámbár a menés már kicsit mintha könnyebb lett volna. Egy-egy szem málnáért már kinyújtottam a kezem, sőt – amikor a doktor nem látta – egy szamócáért le is hajoltam. Derekam pudvája mintha engedett volna.
De minek részletezzem? Hatórás kapaszkodás után, ha akarok, úgy megyek, mint a katona a díszszemlén, de nem akartam, mert akkor a doktornak igaza lett volna. Komor arccal nyeltem a magasság illatos levegőjét, pedig a vérem vidáman bizsergett, és szemem itta a messzeség alkonyi ragyogását.
– Na, hogy vagy? – mosolygott barátom.
– Kutyául – legyintettem –, ilyen a te diagnózisod...
És fájdalmasan vonszoltam és szégyelltem magam, mert komédiázás helyett hálásnak kellett volna lennem. De nem! Sóhajtottam, meg-megálltam, és amikor barátom nem látott, meg is fenyegettem kajánul vigyorogva.
„Megállj, doktor! Marhaság, azt mondtad... így beszéltél velem? Velem? Még azt a kis vesemedence-gyulladást se szavaztad meg?...” És fickándozott bennem a gonosz, a sárga szemű kaján, és segített rosszul lennem, ahelyett, hogy kitártam volna a karom, és gondolataim közé öleltem volna az eget, a földet, az egész fenyőszagú, áldott világot.
Akkor már esteledett, hűvösödött, s az erdei kunyhó előtt egy barna legényke rakta a tüzet.
– Meg is ágyaltam már – mutatott a fenyőgally ágyakra –, s kihajtottam a kalyibából a kecskét.
– Micsodát?
– A kecskét, instállom, meg a malacokat.
Barátomra néztem epésen és szemrehányóan.
– A kecske nem lenne baj – vakarta füle tövét a doktor –, mert a kecskében csak néha van tetű, és az benne is marad, de a malacokban rengeteg a bolha, és az nem marad bennük.

Igaza volt. Rengeteg volt. Pedig a ruganyos fenyőágyon azonnal leragadt a szemünk, de álmunkat percenként szétvakartuk. Csak a legényke aludt egészséges szuszogásba takaródzva, s a doktor ébresztőórája mérte mellettem az időt és a viharos bolhacsípéseket. Végül mégiscsak elnyomott az álom... Aztán irtózatos üvöltésre ébredek.
– Medve! Doktor úr, medveee!...
A doktor kapkodni kezdett a sötétben, leütötte a vekkert, és a villanylámpa helyett megfogta az orromat.
– Ne ordíts! Mii... hol? – És motoz a sötétben.
Csend. Hűvös füstszag, a nyakam ég a csípésektől, és barátom végre felkattintja lámpáját.
– Álmodtam – vallotta be a legényke –, de rusnya nagy medve volt, az szent igaz...
A bolhák azután aludni mentek, mi pedig felkeltünk, mert halk zsongással hajnalt mondtak a fenyők.
Álmatlanul és kedvetlenül kanyarítottam nyakamba a puskát, s mire kiértünk a szálasból, keleten mint a sejtés, szakadt már el az ég a földtől. Előttünk nagy tisztás málnabokrokkal – hátunk mögött az erdőben meg-megszólal egy madár, s a völgyekben mozdulatlanul hallgat a köd. Leültem a leshelyre, a legényke lefeküdt, s azonnal elaludt.
Egyedül maradtam. A köd lassan emelkedett, s derengeni kezdett. Egy kis cinke elém szállt, arcomtól talán egy araszra, kis fekete szeme csillogott a kíváncsiságtól, és azt mondta: „Cin-cserr...” ami cinkenyelven azt jelenti: hogy „Hát te ki vagy?”
– Én az ember vagyok, madárkám. Nem ismersz? Ámbár jobb talán, ha nem ismersz... Én vagyok a teremtés koronája.
A kis cinke egészen jókedvű lett, mint akit megcsiklandoznak, mert nevetett és elrepült.

A köd emelkedett, és fényleni kezdett, mint a selyem. A völgyek már kinyíltak, és lent, mint egy ottfelejtett ostor ezüstsudara, kanyargott a folyó. Aztán megzendült a szél, és megmozdult a köd. A borókabokrok megemelték szoknyájukat, mintha a harmattól féltették volna, a málnabokrok bókolni kezdtek kelet felé, ahol meleg fényben úszott már a hegyek csipkéje.
A málna mozgott, szinte földig hajolt, és ekkor, mintha évezredek minden ősének látomása lobbant volna fel bennem – megláttam a medvét. Felágaskodott, magához ölelte a málnát – mint az arató a kévét –, és lehajtotta. Még a szívem is halkabban járt, csak az arcom zsibbadt el az izgalomtól, és a szám íze édes lett a gyönyörűségtől, mert a lehajtott málnát két kisbocs eszegette hangos csámcsogással.
Ránéztem a legénykére, s az – mintha szóltam volna hozzá – éberen kinyitotta a szemét. Mosolygott. Ölemben a puska, de ez csak később jutott eszembe. Ebben a pillanatban mintha emberek lettünk volna...
De fordult a szél, s az anya halkan elmordult. Az egyik bocs már eltűnt, a másikat „kézen” kapta a mama, mint dajka a gyereket, és berántotta a sűrűbe.
– Szagot kaptak – mondta a legényke –, tőlünk fúj a szél...
Csak ültünk. Később a pásztorok tanyáján keményen kiáltott valaki.
– Na, menjünk.
A kályha előtt már égett a tűz, s a barátom a szalonna mellől rám nevetett.
– Mi van a vesemedencéddel?
Én is nevettem, és a legényke is nevetett.
Magasan voltunk, a feledés meleg fényében, a fájdalmat, a komiszságot s a kajánság sötétségét felszívta az éjszaka.
Reggel lett.
Most már Emberek voltunk.
Olvasd tovább...

2014. március 16., vasárnap

Széllelbélelt pontyozás

Tegnap este a család elcsalt moziba, ahol volt szerencsénk megtekinteni a Mogyoró meló című  - baromi unalmas - alkotást. Persze még az ilyen haszontalan programnak is megvan a pozitív oldala: korán indultunk, így a közeli tó mellett kiharcoltam egy rövid sétaszünetet, hogy szemrevételezzem a terepet. Elsősorban pontyék érdekeltek - egyre csak a télen kötött új legyek jártak a fejemben, - s láss csodát: rájuk is bukkantam az egyik eldugott kis öbölben. Kétségtelen volt, hogy pontycsapatokat láttam, szinte a felszínen tobzódtak a melegedő vízben; elégedett mosoly terült el a képemen, s később a moziban, egy pákosztos mókus idétlenkedése közben lelki szemeim előtt egy tökéletes loop végén kacsázó műlégy jelent meg, kezeimben pedig szinte már éreztem a megakasztott ponty rugdalózását. Viszont a moziból kimerészkedve zuhogó eső és hideg fogadott, én pedig búcsút mondtam pontyos álmaimnak...

Ma délelőtt viszont, a nagy vasárnapi tengés-lengésben nem bírtam magammal, s kihasználva azt a két órát, míg Kisbalu a déli sziesztáját tartja, mégis kiruccantam a tavacska partjára. Ember a környéken sem volt (fél siker!), s bár a viharos erejű szél néha szinte benyomott a vízbe, egészen kitűnően éreztem maga. Persze a tegnapi pontyok valahol a mélyben grasszáltak már, a hirtelen légnyomás változás miatt nyilván enni sem hajlandóak, de ha már itt vagyok...
Fél óra múlva: semmi.
Az erős szél miatt normális kontaktus sem volt a nimfákkal, s ekkor eszembe jutott, hogy Bazsi ilyenkor kora tavasszal pici tviszterekkel fogdosta régebben a pontyokat. Ha neki bejött, most miért ne jöhetne? Domiknak készült apró angyalhaj streamer került a zsinór végére, arasznyi húzásokkal vezetve, folyamatos kontaktust tartva...
Valószínűleg én lepődtem meg legjobban, mikor az egyik húzásra valami visszarúgott a boton. Egészen sekély, méter körüli vízben, a vízréteg közepe táján ehette meg a legyet. Feltűnően hosszú, csókos szájú ponty a tettes, igazán kedves vendég volt őkelme. 


Csak ültem a fűben vizes gatyával és a halacskát simogattam boldogan. Tavaszi legyes ponty; hónapok óta várok erre a pillanatra. Úgy néz ki, lassan megindulnak, tehát semmi sem tarthat vissza, hogy a melegebb délutánok a parton ne érjenek ezentúl.
Közben még hidegebb lett - bár néha kibambult a Nap a felhők közül -, persze a szél ugyanúgy dühöngött tovább - néha cifrázta is, minden hatására az egyik dobás hátul egy jókora bükk ágai között szomorú véget ért. Az utolsó vékonyodó előkém bánta.


Rövid séta következett, közben a táskámban porosodó zsinórokból összehoztam valami előke-félét, majd célba vettem a tegnap kiszemelt öblöt. Egyértelműnek tűnt, hogy teljesen üres, mégis megkockáztattam pár dobást: a hallégy hirtelen önálló életre kelt, s határozottan feszülni kezdett a zsinór. Annyira meglepődtem, hogy elkéstem a bevágással, mégis meglett a halacska.


Tavaszi kölyökponty; üröm az örömben, hogy a horog a derekába akadt, valószínűleg esze ágában sem volt megenni, egyszerűen ráhullott a hátára az égi áldás, ő megijedt és megakasztotta magát. Kellemes kis fárasztás volt, s bár jóval kisebb az előzőnél, megdolgoztatta a finom botot. 

Két óra tömör gyönyör...a mai nap is jó példa arra, mennyire kiszámíthatatlan dolog a horgászat. Az áltudományos okoskodás időjárásról, szolunáris táblázatról, légnyomásról, vízhőmérsékletről pont arra jó, hogy tudatlanságunk elrejtsük mögéjük...
Olvasd tovább...

2014. március 15., szombat

Tavaszi barangolások










Olvasd tovább...

2014. március 12., szerda

Minden jó, ha vége van

Az Ős-Dráva projektről csak jót, vagy semmit...talán ez az oka, hogy ezen a blogon még nem jelent meg semmiféle vélemény vagy értekezés a témával kapcsolatban. Persze véleményem nekem is van; szerencsére felesleges oldalakon keresztül fejtegetnem, megtette ezt helyettem Rejtő Jenő, a múlt század egyik legjobb tollú írója. Vessetek meg, de nekem mindig ez a bevezető jut eszembe a nagy vidékmegváltásról (ráadásul az idézetben található párbeszéd kísértetiesen hasonlít egy átlagos parlamenti közvetítés színvonalához is). 

A ceremóniamester megütött egy gongot, amivel a minisztertanács kezdetét jelezte, és őfelsége megelégedetten vakaródzott. A gongot évekkel ezelőtt egy filmrendező ajándékozta az országnak a «Dzsungel rabjai» című dráma felvételei után, ugyancsak ez időtől kezdve volt az országnak tizenöt méter huzalja, két kottaállványa és egy félpár csizmája is. Ünnepélyes alkalmakkor a király ebben a félpár csizmában szólott a néphez. Talugi szabad királyság volt a Niger felső folyásánál, a Népszövetség felügyelete alatt állott, uralkodóját Tondolosnak hívták, csekély számú lakossága hazudozással és adófizetéssel foglalkozott.
Tondolos bölcs uralkodó volt. Nem származott dinasztiából, alattvalói nem tudták, ki volt az anyja, apját illetőleg ő maga is csak homályos feltevésekkel rendelkezett és trónjához önbeiktatás utján jutott. Egy napon, talán harminc éve már ennek, Tondolos váratlanul megjelent az őserdő irányából, elég impozánsan öltözve: egy hímzett női hálóingben, fején az angol gyarmati ulánusok csákójával és közölte Ndasával, aki éppen a folyó partján halászott, hogy ő a király. Ndasa erélyesen tiltakozott a légből kapott állítás ellen, mire őfelsége rugdosni kezdte. Az öreg halásznak azóta sérve van és Talugi népe harminc esztendő óta tiszteli Ndasán a király lábanyomát.
Tondolos bölcs uralkodó volt. Tudta jól, hogy országát sivár fekvése megóvja a bekebelezéstől. A hódítás költséges dolog és ha politikai, vagy gazdasági érdekek nem fűződnek hozzá, minden kis afrikai állam békében élhet. Tondolos uralkodót szerette a nép. Nem mondhatni, hogy szívesen adóztak neki, de őfelségének megvoltak az ő sajátos módszerei, amelyekkel előnyösen befolyásolta a Talugiban sokszor hanyatlásnak induló adómorált. Ha észrevette, hogy kevés szárított arékabelet, gummit és elefántcsontot szolgáltatnak be, akkor felhúzta a fél lovaglócsizmát, kezébe vette a hivatalos hatalmát jelentő Stamis-Watson gyártmányú vekkert és palavert hivott össze a város gyönyörű főterén. Nem beszélt adóról, nem említett megtorló intézkedéseket, hanem meghatott atyai hangon a következőket közölte:

- Talugi népe! A világ halad, a technika és a közgazdaság fejlődik! Mi sem élhetünk úgy, mint a disznók. A fokozatos fejlődés minden nép alapja. Nekünk civilizáció kell! Alkotmány és himlőoltás! A világ nagy népeinek sorába foglak juttatni benneteket!


Másnap mindenki sietve behozta a hátralékos adóját, úgyhogy őfelsége pontosan eleget tehetett megállapodásának, amelyet a Szenegambiából rendszeresen érkező szállítókkal kötött. Talugi népe ugyanis kimondhatatlanul rettegett a civilizációtól és a fokozatos fejlődéstől, mióta egy részeg francia őrmester bejelentette a faluban, hogy akinek a fültőmirigyei megduzzadnak, annak vérében úgynevezett Trypanosomák élősködnek, tehát jelentkezzék haladéktalanul a timbuktui svéd missziónál. Ebből az alkalomból a részeg őrmester néhány vidám katonadalt énekelt, később pedig többeket megkardlapozott. A nép azóta hallani sem akar a modern technika haladásáról, a kultúra vívmányairól és egyáltalán közgazdaságról. Őfelsége nem vitte ennyire túlzásba a konzervativizmust, amit nemcsak a jogar szerepét betöltő Stamis-Watson gyártmányú vekker bizonyított, hanem kapcsolata egy szolíd gambiai bankházzal, ahonnan szép letétről tanuskodó könyvecskét kapott, melyet M'Shamba el Glaua isten templomába, a tizenhétfülü bálvány ölébe helyezett el és a nép imádta.
Őfelsége még sokkal jobban imádta ezt a könyvet, mint a nép. A könyv újabb és újabb rubrikái jelentették számára az államháztartás egyensúlyának bizonyítékát. Nos, az államháztartás egyensúlya aggasztóan megbillent. Nem tudta az okát. Talán az elefántok vándoroltak el más vidékre, ami e különben nyugodt állatoknak érthetetlen rossz szokása, vagy a gummifák nem voltak már a régiek. Ki csodálkozna ezen? Hiszen rájuk is vonatkozik a természet egy régebben kelt rendelete, mely szerint a fák legkedvezőbb esetben sem nőhetnek az égig. Úgy látszik, még a kókuszpálmák is ismerték a rendeletet és az élőlények alaptermészetében rejlik, hogy ha becsvágyukat nem elégíthetik ki, elcsüggednek. A fák egy ideig nőnek, fejlődnek, bőséges termést hoznak, azután egyszercsak beleütköznek az alapszabályba, amely elzárja előlük a lehetőségét annak, hogy az égig nőjenek, ettől kedvüket veszítik, koronájuk kezd szomorúan lecsüggedni, termésük elsatnyul, kardleveleik egyre mélyebben lógnak, mintha dacosan azt mondanák: ha nem lehet az égig, akkor inkább vissza a földbe, és mennél lejjebb ereszkednek ezek a kardlevelek, annál kevésbé növekszik a tizenhétfülü isten ölébe helyezett fő állami szentszék lapjain a betét végösszege. Kétségtelen volt, hogy nem az adómorálban van a hiba. Őfelsége legzordabb beszédei is hatástalanok maradtak. Hiába fenyegette népét a civilizáció minden áldásával, mondhatta, hogy iskolát építtet, állami jegybankot létesít, közkórházat, dalszinházat és földalatti villamost vezet be; ezeknek mindegy volt. Már fokozatos fejlődéstől sem emelkedett a beszolgáltatott adó. Nem az emberekben volt a hiba, hanem az őserdőben, amelyet a bölcs uralkodó harminc éves fennállása alatt kissé kizsaroltak. E szomorú tényen meditálva ült őfelsége a sátora előtt berendezett kényelmes nagy pocsolyában és pipázott.
Az elmondottakból is láthatjuk, hogy a király különb tapasztalatokkal és ismeretekkel bírt, mint általában az őserdei négerek. Rendkívüli kultúráját természetesen Északafrika civilizáltabb részeiben szerezte meg. Őfelsége ugyanis trónralépése előtt egy adeni hotelben lohndiener volt. Kultúráját azonban titkolta népe előtt és a festői hatás kedvéért szívesen járt a félcsizmában, holott műveltsége legalább egy pár csizmára szólt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mint néger lohndiener igen közeli vonatkozásai voltak olykor csizmákkal.
Európai nyelven szólva Tondolos király rájött, hogy birodalmát sürgősen szanálni kell. A királyi palotával szemben elterülő festői szemétdombon nagyhasú kis néger amorettek kergetőztek, sikongva és vedlettszőrű, sebhelyes vén kutyák bökdösték orrukkal a moslékot, szimatolva és megint odábbügetve az éhes állatok szaggatott türelmetlenségével. A pállott forróságban légyrajok zsongtak mindenfelé és őfelsége elhatározta, hogy összehívja a minisztertanácsot. Ezért ütötte meg a ceremóniamester a gongot és ezért öltötte magára díszegyenruháját is: egy nyakból lefüggő bőrszijat a hozzávaló Kodak nélkül. Bimba és Lambu, őfelsége két minisztere nyomban abbahagyta az imént fogott halak kiválogatását és uralkodójukhoz siettek. Őfelsége kegyesen böfögött feléjük és hellyel kínálta meg őket maga mellett a legmagasabb pocsolyában.

- Palavert akarok veletek tartani.
- A kutyáid vagyunk - mondták egyszerre azon meggyőződés nélküli hangon, amely egy régi udvartartás elkoptatott alattvalói stílusát jellemzi.
Azonban mielőtt még megkezdhették volna a minisztertanácsot, nagy szenzáció történt. A part egyetlen kikötésre alkalmas helyén fehér ember jelent meg. Csónakját, amelyen lefelé jött a vizen, kihúzta a fövenyre és két kis csomagot emelt ki belőle. Körül sok bennszülött guggolt, ki a lábujjait piszkálta, ki faháncsot rágott, de a fehér ember szenzációja szemmel láthatólag nem érdekelte őket. Valami kereskedő lesz.
- Látlak idegen - mondta kegyesen a király, midőn az európai eléje lépett. - Bizonyára ajándékot hoztál nekem.
- Tárgyalni akarok veled, óh király. Gazdaggá és hatalmassá akarlak tenni. Hol tarthatnánk palavert?
A király figyelmesen végignézte az idegent. Köpcös volt, de inkább izmos, mint kövér. Homlokától a bal szájaszéléig hatalmas sebhely rútította el az arcát. A parafakalap hanyagul a tarkójára volt bökve és látszott a fején, hogy kopasz.
- Gyere a sátramba, ott palaverezhetünk, - mondta a király. - Ez a két alak itt a miniszterem.
Beléptek a sátorba és ezzel új korszak vette kezdetét Talugi nem túlságosan eseménydús történetében.

*
- Tudd meg király, hogy csak egyetlen intésembe kerül és országodba özönlik a pénz. Tudod-e óh Tondolos, hogy mi az a bélyeg?
- Nem - hazudta az uralkodó szemrebbenés nélkül. Olyan bután nézett a jövevényre, hogy az szeretett volna örömében felkiáltani. Ez a bamba néger az ő embere!
- Nos hát megmondom neked, hogy mi a bélyeg. Engem Verhagennek hívnak. Újabban állandóan Gambiában tartózkodom, különben belga vagyok. Érted?
- Értem. Ez a bélyeg.
- Nem. A bélyeg az más.
Verhagen tüzetesen elmagyarázta az uralkodónak, hogy mi a bélyeg. Az uralkodó, aki trónörökös korában állandóan hordta a hotel vendégeinek leveleit a postára, most látszólag ámult vigyorral hallgatta a fejtegetést, mintha sejtelme sem lenne, hogy miről van szó.
- Tudd meg nagy király, hogy a bélyeggyüjtők törzse megszámlálhatatlan harcosból áll a föld minden részén, a filatelista nyelven imádkoznak istenükhöz, a Senf világkatalógushoz. Ez a katalógus minden bölcsesség könyve és a bélyegek mindenkori készpénzértéke van benne feltüntetve. Ha Taluginak bélyege lenne, ezt igen drága áron tartanák nyilván a katalógusban, mert azt hiszem, országod népe nem sok levelet ír.
- Valóban, ez már nekem is feltünt, - mondta szomorúan őfelsége.
- Ha pedig nem sok levelet ír, akkor a te bélyegeid alig lesznek forgalomban, tehát áruk egyre növekedni fog és ha te sok-sok bélyeget nyomsz és időnként egy-egy sorozatot kivonsz a forgalomból, ezeknek az ára nagyon nagyra fog nőni és a távoli országokból bélyegkereskedők jönnek ide értük. És rövidesen sok-sok pénz özönlik be az országodba és ennek a pénznek a feléért én vállalom az egész ügylet lebonyolítását. Igen nagy külföldi uralkodók tették már meg ezt, amit itt elmondtam és mindig sikerrel dolgoztak.
Az idegen elmagyarázta, hogy mi a bélyeggyűjtés, a bélyegnyomás, elővett kész mintákat és köveket, elmagyarázta a királynak, mennyibe kerül bélyeget nyomtatni, amelyekhez ő már a kész modelleket is elhozta. Elmagyarázta, hogy kell felvétetni magát Taluginak a postavilágszövetségbe, hogyan kerülhetnek be bélyegei a katalógusokba, előkerültek csomagjából a kész klisék, kalkulációk és cégek névsora. A terv egyszerű volt, zseniális és a kivitelig előkészítve. Verhagen örömmel látta, hogy a király egyre hülyébben néz.
- Országodat ez naggyá fejleszti. Lesz postahivatalod és ezzel bekerültél a nemzetközi postaforgalomba. Minden évben megszüntethetsz egy sorozatot, akkor drága áron adhatod el a világ minden részébe.
Őfelsége bambán tűnődött. Azután megrázta a fejét.

- Az egészből egy szót sem értettem. De nem baj. Látom, hogy te haladást jelentesz az országnak.
- Bízzál meg engem Talugi postaintézményének felállításával. Én megfelezem veled a hasznot. Komoly vagyont jelent, azt felelősséggel állítom.
- Úgy legyen, ahogy mondod, idegen. Nem értem, de megbízlak. Te vagy az én postaminiszterem. A haszon fele legyen a tiéd.
Ezekután büszkén és örömmel kivezette az idegent a birodalom főterére és a köréje sereglő népnek így szólt:
- Talugi népe! Ez a derék fehér idegen eljött, hogy megvalósítsa nálunk a civilizációt, a postát, a fokozatos haladást, meg ilyeneket. Ismerkedjetek meg vele és fogadjátok szeretettel.
...Félóra múlva kis lélekvesztő iramlott sebesen a vizen, köpcös ember ült benne egy szál alsónadrágban, villámgyorsan evezve és az arca felismerhetetlenségig volt pofozva. Az illetőt Verhagennek hívták és röviddel előbb még Talugi postaügyi minisztere volt...
Olvasd tovább...

2014. március 3., hétfő

Pecások - Tipp




Olvasd tovább...

2014. március 1., szombat

Korai napsütés

Vannak olyan emberek, akikkel élmény a peca. Még saját magunkat sem kell komolyan venni a társaságukban - nemhogy a horgászat "művészetét", - el lehet lazulni, elfelejteni mindent bajt és nyűgöt, kikapcsolódni. Big Tomi és "Gumis" Bazsi is ilyenek, így vigyorogva vártam a mai reggelt, mert közös túra volt megbeszélve, ami garancia egy vidám délelőttre. Csalódnom ismét nem kellett...
A jókedv már indulás után a tetőfokára hágott; a benzinkúton Tomi szertartásos reggeli kólája lassan elfogyott, közben Bazsi vihogva fotózott legújabb szerzeményemmel: rostos narancs, kawaii köntösbe bújtatva.


Különben múlt héten újra tanulni kezdtem: eddigi rövidke életemből kimaradt a gumihalazás meg a tviszterezés (bővebben: mindig rühelltem ezekkel horgászni, ahogy például a körforgó villantót sem csípem túlságosan), ám Dépé és Bazsi olyan arrogánsan követelték a kipróbálását, hogy beadtam a derekam. Szerintük jó gumival, szerintem nem. Mint ma kiderült, igazuk volt. 
Persze a horgászlogika menetét követve van otthon ilyen típusú pecához botom (Daiwa Megaforce Jigger), így nagyobb beruházásra már nem volt szükség, csupán a gumik hiányoztak: ezeket Big Tomi biztosította, aki akkora megrendelést adott le szilikonból, mintha nagykereskedést szeretne nyitni. A pirinyó tviszterek és jigfejek egyébkéntZsoltitól érkeztek, utolérhetetlen áron és minőségben. 


Íme, mai kalandunk színhelye. Kék az ég és zöld a föld nekem, nagyszerű, hogy élek...! Vagy inkább: Tavasz van, milyen szép tavasz van, de jó futkosni a szabadban... Valóban, olyan szép idő kerekedett ma, hogy kicsit le is égtem a tűző napon. Persze még bármi megeshet, a tavalyi március tizenöt hóval borított ünnepe szépen belevésődött az emberek emlékezetébe. Szóval, ki tudja...

A kupaktanács után azonnal repülőstartot véve eltávolodtam a többiektől (ezt a szokásom kevesen szokják meg vagy fogadják el, most emiatt sem kellett aggódnom), a kispatakos peca legkevésbé sem csoportos horgászat. Alapjában véve maga a horgászat sem csoportos foglalkozás - aki nem így gondolja, az jobb, ha messze elkerül. 
A vadonatúj colos fehér tvinyó étvágygerjesztően ficánkolt a horgon - valahogy régről megmaradt bennem, hogy a fehér gumi jó, - túl sokat nem is kellett várnom, harminc deka körüli balinka tette tiszteletét a parton. Az idei első!


Nem szeretem az "apád-anyád-idejöjjön" típusú morbid dumákat, így simán megsimogattam, ő meg búcsút intett a farkincájával. A víz - annak ellenére, hogy nem mondható még melegnek - szépen élt, népes balincsapatok csapattak végig előttem, domolykók dorbézoltak a nádszálak között. Bazsi közben legyezett, Tomi szintén gumival bogarászott jóval felettem; egy szó, mint száz, szép napnak ígérkezett. 


Közben újabb vendég érkezett, igazi bozótharcos, mivel összeszedett minden gizgazt a mederben, végül csak kiimádkoztam, közben másodszor merültem el az iszapban. A vadonatúj túrabakancs bánatos szörcsögéssel vette tudomásul, hogy egy barbárhoz került, de a hal meglett, méghozzá igen darabos jószág volt őkelme. 


Ezután a legtöbb pool adott egy-két halat, mind fehér colos tviszterre és folyamatos húzásra jött. Közben megreggeliztünk - a nap fénypontja! -, így teli gyomorral még jobban esett a következő eset: egy darabosabb domolykó tréfált meg az egyik visszaforgóban; még a fék is megszólalt a fárasztás alatt. Hangverseny füleimnek!


Ilyenkor mondja az ember, hogy kívánni sem lehetne többet, a víz mégis bőkezű volt. A délelőtt legnagyobb hala már öt centis fekete tviszterre éhezett meg, és bizony alaposan megdolgoztatott, ahogy a botot is. Valójában inkább a szerencsémnek, mint berozsdásodott reflexeimnek köszönhető, hogy egyáltalán megakadt: a nagyobb domiknál megfigyeltem, hogy egy apró ütés után sokszor a szájukban a műcsalival elindulnak a horgász felé. Ez a wobblereknél nem gond - abbamarad a veretés, - de pici guminál semmit sem vesz észre az ember. Mindenesetre a kopp után szépen elkéstem a bevágással, mégis meglett. 


Dél körül visszabandukoltunk az autóhoz, még a közeli híd körül bohóckodtunk egy keveset. Elkértem egy rövid tesztre Bazsi Redington-ját (Pursuit), a közeli nádas mellett nimfázgattam vele egy keveset. Tudom, egyéni megítélés kérdése, de soha nem értettem, miért próbálják minden kezdőre ráerőltetni a Shakespeare Odysseybotot. Az első "komolyabb" legyesbotom anno egy Redington Crosswater volt, fényévekkel nagyobb élmény volt vele tanulni, mint amit egy Ody nyújtani tud. Drágább? Nem sokkal. Jobb? Összehasonlítani nem lehet. A Pursuit egyébként is egy igen gerinces, gyors akciójú bot - ami ugye nem hátrány, - öröm ránézni, élmény kézbe fogni. Ráadásul ma igen komoly ajándékot kaptam tőle. 


Gyerekek, nézzétek meg ezt a csodálatos, egészséges halat! Istenem, ez az alak, ezek a vérvörös úszók, ez már szinte művészet...egyébként Brassie nevű légyre éhezett meg, ami egyébként is az egyik kedvenc bodorkás-vörösszárnyús nimfám. 


Végül Bazsiról egy kép, ahogy sziú indiánként lapulva, töretlen kedvet és nyugalmat árasztva próbálja meg lépre csalni a mohos hátú balinokat. Jó látni a srácokat, ahogy legyeznek: mielőtt szerénytelenséggel vádolnátok, nem az én érdemem, hogy egy tél alatt ilyen sokat fejlődtek, de egy kicsit büszke vagyok rá, hogy én adhattam meg nekik az első lökést. 

Hal, víz, napsütés, kenyér, szalonna: ennyi elég volt a mai boldogságomhoz. Néha tényleg megértem a remetéket...
Olvasd tovább...

2014. február 23., vasárnap

Ketten négy kerékkel

Az elnök egy pokrócon ült és egy piócával beszélgetett. 
Pióca alatt most valóban piócát értünk, nem az emberi vérszívók népes kompániáját, hanem valódi, vörösesbarna, túltáplált, tekergő, gőgös piócát. Az elnök nagy ismerője volt a piócáknak. Mondhatni, piócákkal feküdt és kelt, talán már az óvodában is tapadókorong volt a jele. Ki tudja...
A beszélgetés meglehetősen egyhangúra sikeredett, mivel a gyűrűsféreg nem válaszolt a kérdésekre, inkább csak a farkát billegette lehangoltan, mintha untatná ez a késő délutáni csevely. Egyébként is: a befőttesüvegben a víz felmelegedett a júniusi napsütésben, az oxigén kezdett megfogyatkozni, így kissé kábán reagált az elnök lelkesítő szavaira, melyek között elhangzott a "hajrá", és az "adj nekik" felkiáltás is, biztosítva az erkélyeken unatkozó és hallgatózó szomszédokat, hogy nem akármilyen hétvégére van kilátás. 
Persze biztosan furcsának tűnik, miért beszélget egy elnök a tekergőző vízikukaccal. Érdekes módon a szomszédok mégsem furcsállották a dolgot, nem meszeltek arcuk előtt sokatmondó pillantásokkal, sőt, a diliházat sem riasztották a szokatlan jelenet láttán. "Az elnök a hétvégén horgászni megy..." - konstatálták magukban a tényt, majd visszatértek a bableves és a pénteki népnevelő tévéműsorok mellé, s pillanatok alatt elfelejtették az előbbi jelenetet. 

Az elnököt egyébként Guba Dénesnek hívták, de mindenki csak Matyinak becézte, de hogy miért, azt senki sem tudta, még a becenév büszke tulajdonosa sem. Elnökségét csak mellékesen említettem meg, hiszen az "ember egy pokrócon ült és egy piócával beszélgetett" bevezetés semmiképp sem passzolt volna a helyzet nagyszerűségéhez. Persze egy piócával beszélgető elnöktől senki nem várjon példának okáért miniszterelnökséget (ehhez hasonló logikus cselekedet egyébként sem volt jellemző egyik miniszterelnökünkre sem), Matyi egyszerűen a helyi Kormorán horgászegyesület elnöke volt. Ismerik a viccet, mikor a gilisztafiú megkérdezi édesanyját, hogy hol van a papa? Horgászni ment. - feleli a gilisztaanya. S így már érthető a pióca szerepe is a történetben.
Matyi éppen a rozzant Fiatot tömte meg mindenféle holmik tömegével, mikor észrevette a napon felejtett piócát, s megpróbált lelket önteni belé. A pióca nyilván nem lelkesedett az ötletért, hogy gazdája horgászni viszi, mégis vele tartott, egyrészt mert úgysem volt éppen más dolga, másrészt mert az oxigén végül teljesen elfogyott a befőttesüvegben...
Az autó megfelelően meg lett pakolva, a szétesett lengéscsillapítók csikorogva tiltakoztak a plusz teher ellen, már csak a legjobb barát és ivócimbora, Csepi helye volt üres az anyósülésen. Csepi - böcsületes nevén Csepregi Dezső - postás volt, és valószínűleg nem járt még le a műszak, ami sokkal inkább Csepi komótos tempójának, mint annak a néhány kézbesítendő levélnek volt betudható, ami a Kacor utcai lakótelep napi postáját képviselte. Csepi péntekenként még lassabb volt, mint a többi napokon, ilyenkor  biciklijét is otthon hagyta, hogy többet alhasson bandukolás közben. Matyi barátját mindig utolsónak hagyta, nála végül szépen elidőzött, ittak néhány pohárkával, majd a jól elvégzett munka boldog gondolatával indult haza a városka másik felébe. Csepi egy kisebb vagyonnal tartozott Matyinak, szinte minden hét végén kénytelen volt kérni tőle, aminek egy részét elitta, másik részéből pedig a hét közben elrontott kézbesítésekből származó kártérítéseket fizette ki. Matyi azonban nem panaszkodott, mert Csepi bosszúálló típus volt, így egy fontosabb küldemény könnyen valamelyik kukában végezhette, ha a m.kir.posta jeles futára megharagudott valakire.


A hétvégi horgászat gondolata Csepi fejéből pattant ki valamikor kedd és a harmadik kupica cseresznye között. 
- Nincs kedved szombaton lógatni egyet? - kérdezte a postás, miközben hosszú bajszából próbálta kiszívni azt a néhány csepp pálinkát, ami az utóbbi percekben beléivódott. 
Csepi engedélyét éppen három hónapja vették el egy kiruccanás alkalmával, amikor halat lopott az egyesület tavából, s ez az eset az elnökre sem vetett jó fényt. Mert melyik egyesületi elnök lenne büszke egy olyan barátra, aki halat lop? Senki. A városban kezdett elterjedni egy pletyka, mely szerint Guba úr a konyha festését lopott halak eladásából finanszírozza. Mindebből természetesen egy szó sem volt igaz (a festéket a sógora lopta egy közeli építkezésről), a pletyka mégis megviselte a jeles férfiút, s elhatározta, hogy többet nem mutatkozik a vízparton Csepivel. 
Azonban eszébe jutottak a pocsolya mélyére süllyesztett csomagok és meggondolta magát. Az ám, de mit szól majd az egyesület? Nem beszélve arról, hogy Csepi az elkövetkező öt évben csak akkor foghat botot a kezébe, ha eltörik a lábát. S ekkor eszébe jutott a megoldás. 
- Mit szólnál egy horgásztúrához? - vetette fel hirtelen, s szinte megijedt a gondolattól. - Miért is ne? Egy hetes túra. Keresztül az országon. Megállnánk itt-ott, horgászunk, eszünk-iszunk, jól érezzük magunkat. Na?
Csepi lomha agyában megfordult a gondolat, hogy egy hét valószínűleg édeskevés lesz a "keresztül az országon" projekthez, ám földrajzi ismeretei szegényesek voltak ahhoz, hogy ezt alaposabban felmérje, így az "iszunk" igére fókuszált és a Terv azonnal az évszázad ötletének tűnt. 
- Ha jobban belegondolok, régen voltam szabadságon. Megkérdezhetem...
- Akkor kérdezd meg! - vigyorgott Matyi és ezzel az ügy el is volt intézve. Csepi megkérdezte, a posta vezetője boldogan egyezett bele abba, hogy egy teljes hétig nem látja majd kedvenc alkalmazottját. Hősünk kapott hát egy hét szabadságot (lelkére kötötték, hogy ne siessen vissza), péntek délután vállára kanyarította kopott katonai hátizsákját, zsírpontyokon edződött, valódi matuzsálemnek számító horgászbotjait, s csatlakozott a lakótelep közepén izzadó Matyihoz, aki éppen arra tanította a piócát, milyen mozdulatokkal lehet legjobban felingerelni az öreg harcsákat. 
Talán nyilvánvalóvá vált, hogy a két úrtól nem várhatunk olyan útvonalat, melyet a logika törvényei alapján terveztek meg. Hossza mindenesetre a Fiat motorháztetőjére terített térképen alaposan lerövidült, megtervezésében pedig segítettek az erkélyeken napozó félrészeg szomszédok is; egyszer Jani bácsi (nyugalmazott pék) javasolt kisebb kitérőt a "Posványos" partjára, máskor Gizi néni visított közbe a másodikról, figyelmükbe ajánlva a maszlagparajdi rokonok vendégszeretetét. Csepi buzgón jegyzetelt - tervbe vette a Posványost és a parajdi kompániát is, ez utóbbit illetően Gizi néni egy kézbesítendő levelet is átnyújtott nekik -, majd tíz percig szórakozottan firkálgatott a jobb sorsra érdemes térkép felett; végül elégedett sóhajjal felmutatta művét. 
A berajzolt útvonal leginkább egy elektrosokk-kezelésen átesett beteg EEG görbéjére emlékeztetett, melyet hatalmas X-ek tarkítottak: tervezett megállók és horgászhelyek garmadája. Matyi gyors fejszámolást végzett (üzemanyag, napijegyek, étel, ital, szállás, idegenforgalmi adó), majd nagyot nyelt, - tudva, hogy a túra anyagi részét ő szolgáltatja majd -, ám Csepi olyan boldognak tűnt, hogy nem volt kedve elrontani a szinte ünnepi hangulatot. Magához vette a tárcáját, beröffentette a motort, s a Kacor utca lakóinak lelkes ujjongása mellett kezdetét vette az Évszázad Horgásztúrája. 
Csak egy valaki nem asszisztált a királyi kivonuláshoz: a járda mellett az ott felejtett, már teljesen felforrósodott befőttesüvegben éppen ekkor lehelte ki lelkét a jobb sorsra érdemes pióca....

*

Míg Csepi az egyik sört nyelte le a másik után, Matyi a város szélén már vattát tudott volna köpni, s jobb híján egy ülés alatt felejtett, romlott és meleg kólával vigasztalódott. Jobb kedvre az sem derítette, hogy útitársa egyre képtelenebb horgásztörténetekkel szórakoztatja, s az sem csalt őszinte mosolyt az arcára, mikor a jobb fényszóró és a biztonsági övek hiányát egy sárga csekkel jutalmazták a megyei kopók. Csepi egyre nagyobb hülyeségeket beszélt, később elaludt, s horkolva egy komplett kis szonátát adott elő, harákolással és böfögésekkel kísérve. Matyi feje ekkor már lila volt, s negyvenedszer bánta meg, hogy belevágott a nagy kalandba...
De lassan, mikor elhagyták a várost, megnyugodott, nagyot sóhajtott, elgyötört tüdejébe visszatért az élet, izmai megfeszültek, szinte zsibongott benne a tettvágy. Irány a Posványos, bármi legyen is az! Jani bácsi szerint annyi ott a hal, mint csillag az égen, csak győzzük megfogni őket. Vacsorára halászlé lesz, van a hátizsákban kocka meg instant halászlépor bőven. Beledobnak majd egy kisebb pontyot, meg ezüstkárászt, hiszen annál jobb a hallé, minél többféle halból készül...Hej, de a legfinomabb halászlét mégiscsak Mariska főzte, meg is nyalta utána minden vendég a tíz ujját!
Mint sejthető, Mariska Matyi élete párja volt, méghozzá tizenegy hosszú esztendőn keresztül. A szépen indult házasság akkor ért véget, mikor az asszony megszökött a házmesterrel, s meg sem állt Kecelig; boldog órák szép emlékeképen ma is ott áll a vitrinben az esküvőn készült fénykép, mellette Mariska karácsonyi lapjai, melyet minden évben menetrendszerűen megküld, némi lelkiismeret furdalástól vezényelve. 
Matyi hamar túltette magát a traumán, Csepi pedig szabad bejárást kapott a lakásba, mert addig szigorúan ki volt tiltva a Guba rezidenciáról. S most itt ülnek a kis autóban, Mariska halovány emlék csupán, az illatozó halászlé annál erőteljesebb, s Matyi gyomra megkordul, túlharsogva a kasznit is megremegtető horkolást. 
Még az út felét sem tették meg a Posványosig, mikor a Fiat beleszaladt valami vendégmarasztaló tereptárgyba, s a bal első gumi nagyot sóhajtva adta vissza lelkét a Teremtőnek. 
- Baj van. - rázta meg Matyi a horkoló postást. - Defektet kaptunk. 
- Há' cseréld ki. - dörmögte Csepi, s a másik oldalára fordult. 
Matyi nem tehetett mást, kiszállt kereket cserélni, s izzadva-szitkozódva pakolta ki a miniatűr csomagtartót, mert a pótkerék persze valahol a zsibvásár alatt foglalt helyet. A botokat, hátizsákot, ellátmányt lezserül az út menti árokba szórta, s a megkerült kerékkulccsal a kezében nekiállt a szerelésnek. Az autóban Csepi egyre hangosabban húzta a lóbőrt: nagy volt a kísértés, hogy az ominózus kerékkulcsot barátja fején is használatba vegye. 
Végül minden a helyére került, a pakkok vissza a csomagtartóba, s Matyi olajosan, izzadságtól csatakosan mászott be a sörszagú autó volánja mögé. Hamarosan újra az országúton robogtak, a balesetre pedig csak Gizi néni maszlagparajdi rokonoknak szóló levele emlékeztett, melyet Matyi a nagy kapkodásban az árokban felejtett...

*

Csepi is ébren volt már, mikor a lemenő Nap fényében megpillantották a Posványost. Szóhoz sem jutottak a döbbenettől, s Matyi ekkor jött rá, miért vigyorgott Jani bácsi olyan pofátlanul, mikor ezt a helyet ajánlotta a kirándulás első állomásának. A Posványos ugyanis tényleg posványos volt, büdös, kakaszagú mocsár, mellette kisebb szemétlerakóval. Kezdett sötétedni, ezért úgy döntöttek, ezen a kies helyen vernek tábort; a sátrak felállítása közben volt idejük kitervelni, milyen kegyetlen módon végeznek majd Jani bácsival, ha egyszer hazaérnek. Matyi vacsorára mégis megfőzte az instant porból a halászlét, mert régebben azt hallotta, hogy a jó hallé titka az egyszerűség, s amit Csepi valódi farkasétvággyal kanalazott be, majd eltették magukat holnapra. Hallgatták a nyáresti tücsökzenét, melyet csak a Posványos gázbuborékainak pukkanása szakított meg néha, majd álomba sírták magukat.
Sanyi, a színesfém tolvaj éjfél körül érkezett a Posványoshoz, hogy megdézsmáljon egy közeli trafóállomást. Meglepetten látta a felállított sátrakat; először tanácstalanul vakargatta a fejét, mivel errefelé élő embert még sosem látott - nemhogy túrázókat. Végül feltalálta magát, s ellopta Csepi muzeális értékű botjait, melyet hősünk az esti készülődés közben a Fiat oldalának támasztott. 
Matyi már hajnalban ébren volt, s azon morfondírozott, milyen jó lenne a felkelő Nap fényénél megmártózni a habokban, - persze az ötlet a Posványos partján nem tűnt nyerőnek -, mikor kétségbeesett üvöltés adta tudtára, hogy valami baj van. Kiugrott a sátorból: az autó mellett egy szál alsógatyában Csepi toporzékolt, s féltve őrzött botjait siratta. 
- Most mi lesz? - hüppögte olyannyira eltorzult arccal, s a tragédia ellenére Matyi majdnem elröhögte magát. 
Végül semmi nem lett. Szó nélkül visszaültek az autóba, Matyi pedig megígérte barátjának, hogy szükség esetén - ha végre valahára horgászható vízfelület közelébe érnek - kölcsönadja majd felszerelésének felét. Csepi az ígéret hallatán felszárította könnyeit, mivel Mátyás botjai a modern korok szavát követve valódi textilbakelitből készültek, orsói pedig hátsó fékkel rendelkeztek. 
Újabb kilométereket falt fel a kis autó, hörögve kaptatott fel a dombokon, dorombolva zúgott lefelé a lejtőn - mivel a táj kifejezetten buckás lett -, végül az egyik különösen magas emelkedő után (melyről később megtudták, hogy "töltés"-nek hívják) megpillantották a Dunát. 
- Dunna alatt alszik a rét... - csillogtatta meg sokoldalú tájékozottságát Csepi, majd alsógatyára vetkőzve a habokba vetette magát. Matyi sem gondolkozott sokat, mert bőrén még mindig érezte a Posványos jellegzetes odőrjét; vihogva, csapkodva úszkáltak a lustán hömpölygő öreg Folyóban. 
Később Matyi partra húzta Csepit, s miután eltávolította a felesleges vizet cimborája tüdejéből, minden holmit lehordtak a partra, s erjesztett kukoricával csalizott szerelékeiket elküldték a túlsó part irányába. Csepi a finomabb felszerelést kapta, kissé aggódott is emiatt, de végül a százötven grammos szivarólom tette a dolgát, s engedelmesen beleágyazódott a Duna medrébe. Az elnök a másik boton éktelenkedő vaskampóra jobb sorsra érdemes snecit tűzött, ezt a part menti bokrok alá küldte, mondván: ott lakik a nagy süllő, majd meglátod! Végül tüzet gyújtottak, s valódi, Kacor utcai gyorsérlelt szalonnával csillapították éhségüket. 
Matyi idegrendszere még nem jött egészen rendbe az előző nap viszontagságai után, így fél üveg pálinka elfogyasztása után elszenderedett, míg Csepi felfedezőútra indult a Duna parton. Két alkalommal hajszál híján beleveszett a folyóba, ám végül meglelte, amit keresett: homokos partot, zenét és röplabdázó fiatal lányokat. Azaz: bulit...
Matyi is zeneszóra ébredt. Első pillanatban talán nem is volt ismerős a muzsika, végül felismerte; tétován felült, s a közeli domb tetején közeledő alakot pillantott meg. 
"...s vígan lépked, kiválón sorjáz..." - énekelte valaki...egy pillanat, hiszen ez az alak...fehér gatya, narancssárga trikó és kalap. És mi az a vállán? Csak nem egy nagyra nőtt kukac?? 
Matyi a földön heverő pálinkásüvegre, majd újra a jövevényre bámult. Ez a higany mozgás! Senki más nem tud így lépkedni, vödröt és horgászbotot lóbálva, csak a...
Csepi? 
A látomás eltűnt, a domb tetején a postás közeledett, meglehetősen sietve, s messziről integetve. Valamit kiabált is, de Matyi túl kába volt ahhoz, felfogja. 
- Vedd ki a botokaaaat!
Milyen botokat? - kérdezte volna az elnök, de a pálinka nem engedte szóhoz jutni. 
- Vedd már ki a botokaaaaaaaat! - üvöltötte Csöpi, mire a domb másik felén megjelent egy nagyobb csoport fiatal, husángokat lóbálva s üvöltve. Az elnök lassan rájött, hogy Csepi megint valami disznóságot csinált, véreres szemekkel feltápászkodott és egy köszvényes lajhárt meghazudtoló sebességgel komótosan tekerni kezdte az egyik orsót. 
- Nincs...erre...idő... - zuhant mellé a homokba Csepi, előkapta a bicskáját és elmetszette a vastag zsinórt. Matyi ekkor vette csak észre, barátja öltözéke milyen alaposan megváltozott: hatalmas, virágokkal díszített kalapot és egybe részes, mégis merészen kivágott női fürdőruhát viselt. Alsógatyáját és (egykor) fehér trikóját valahol elhagyta, s hiába próbálta a fürdőruha alsó részébe rejteni azt a bizonyos csomagot, egyre kevésbé sikerült neki. 
- Mit csináltál, te állat! - nyögte Matyi, de már karjaiban tartotta a fél tábort, így szórta befelé az autó utasterébe a holmikat. A tomboló fiatalság egészen közel volt. 
- Lényeges ez most? - Csepi kezében úgy járt a bicska, mintha megkergült volna, szaggatta, tépte a zsinórokat, mint lódarázs a pókhálót, s a botokat felnyalábolva egyszerűen betolta őket a Fiatba. Szerencsétlenségére a másik oldalon nem volt lehúzva az ablak, így a két drágábbik horgászbot szomorkás reccsenéssel búcsúzott el a spiccgyűrűktől. Matyi beröffentette a motort (elsőre indult, hál' Istennek!), Csepi a tetőre vetette magát, s repülőstartot véve lezúdultak a töltés oldalán. 
- Várj! - üvöltötte a postás a kocsi tetejéről. Matyi lefékezett, barátja a fűre huppant, de felpattant és már rohant is vissza a tábor felé. 
- Miaszartcsinález? - hüledezett az elnök, miközben a közeledő társaságot bámulta, s elhűlve vette észre az élen rohanó alfa hím kezében a bozótvágó kést. Szerencsére Csepi is felbukkant a töltés tetején, kezében a homokban felejtett fél üveg pálinkával, újra elhelyezkedett a Fiat tetején; a motor felpörgött, s a kicsi autó úgy lőtt ki, ahogy az Ezeréves Sólyom hagyta el a felrobbanó Halálcsillag belsejét. Éppen jókor: a tajtékzó csapat megszállta a töltést, az egyik deltamatyi még odasózott az elporzó Fiatnak, mementóul hagyva egy jókora horpadást a jobb hátsó lámpa felett. 
Sárga János rendőr hadnagy Dunapityóka közelébe volt kivezényelve azon a rossz emlékezetű napon. Unokáinak mai napig révedezve mesél arról az őrült úrvezetőről, aki egy lerobbant Fiattal száguldott el előtte, egy pálinkát vedelő, fürdőruhát viselő kövér öregasszonnyal az autó tetején, mindenféle kilógó lobogó, csattogó, zörgő kütyüvel és antennával...Sárga hadnagy percekre elfeledte, miért áll az út szélén egyenruhában, s mikor végre a látomás után eredt volna, a rozoga autó már hetedhét határon túl járt. 

*

Késő este lett, mire néhány faluval délebbre lemerészkedtek ismét a Duna partjára. Csepi ekkor már az autóban ült, s egyszerűen nem értette, miért nem kíváncsi Matyi a mentegetőzésre. 
- Nem érdekel! - torkolta rá az elnök, mikor megpróbálta megmagyarázni a fürdőruha eredetét. - Van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha semmit sem tudok a dologról. 
Ezzel Csepi is egyetértett. 
Kissé szomorúan költötték el a maradék hazai szalonnát, egy-egy szelet borszagú kenyérrel, mivel nagy kapkodásban egy kibontott kékfrankos elegánsan rácsorgott az ülésre. Csepi szerint ezzel legalább az ivást is letudták, így bevackolták magukat a hevenyészve összeállított sátrakba, s mély - de cseppet sem pihentető - álomba merültek.
Bár egész éjszaka szemerkélt az eső, reggelre gyönyörű, derült idő lett. A reggeli fürdés után fóliában krumplit sütöttek, Matyi kávét főzött; egy szó, mint száz, minden tökéletesnek tűnt. Kicsit horgászgattak is (Csepi keszeget próbált fogni vaskos csukázóúszóval, az elnök pedig "körbeblinkerezte" a táborhelyet), de halat nem fogtak, még csak nem is láttak. Dél körül már erősen korgott a gyomruk, Csepi egy iránytű pontosságával jelezte, hogy nem messze tőlük bizony halászlé rotyog, méghozzá nem akármilyen: hal is van benne! Felemelt orral indult az illatnyom után, Matyi pedig követte, mert a gyomra félpercenként akkorát kordult, hogy a delet jelző harangszót nem is hallották tőle.
Egy közeli kis holtágnál jókora kompánia vert tanyát. Horgászok voltak ők is, elképesztő méretű sátrakkal, ponyvákkal és összecsukható ágyakkal védték magukat a Természet támadása ellen. Bedobott botjaik alatt szörfözni lehetett volna (összértékük valószínűleg meghaladta Románia teljes államadósságát), nyakukban emberes méretű aranyláncok lógtak, s asszonyaikon több szilikon volt, mint a  magyar pergető válogatott műcsalis dobozaiban együttvéve. A táborban a halászlé illata ízlésesen keveredett az ánizs, scopex, döglött hal illatú távcsalikkal, s - bár előzetesen ilyesfajta tapasztalata nem volt - Matyi azonnal rádöbbent, miféle horgászok közé keveredtek.
Bojlisok!
Míg az elnök meglepetten vizslatta a gyep szélére állított X5-ösöket, Csepi már barátságot is kötött a csapat vezérével (aki rengő hasával és a fejére csavart vizes törölközővel pontosan úgy festett, mint a budai pasa), s már kanalazta is befelé a paprikás nedűt. Matyi félénkebb volt, először szabadkozott, de az egyik szilikonbögyös maca karon fogta és az asztalhoz tessékelte.
Csodás délután volt! Csepi még izzadva nyelte az ötödik tál hallét, de Matyi már a fröccsnél tartott, s önfeledten magyarázta a kukorica erjesztésének hétpecsétes titkait. Arra a kérdésre, hogy csalizáskor milyen dip-et használ válaszolni nem tudott, ezért összefüggéstelen történetbe kezdett egy majdnem megfogott óriás pontyról; persze alaposan kiszínezte a sztorit, melynek végén a hal mégis meglett, sőt, időközben a derékbősége is jócskán gyarapodott.
Közben meginvitálták őket vacsorára is, és ki tudja, meddig tartott volna a muri, ha nem érkezik meg a pasa kamasz fia; Matyi rémülten ismerte fel benne a bozótvágót szorongató, üvöltve rohanó alfahímet, akivel Csepinek nemrég - ismeretlen okból kifolyólag - afférja volt. Az alfahím ismét üvölteni kezdett, s kérdőre vonta a megszeppent postást a női fürdőruhát illetően; Matyi biztos volt abban, hogy hamarosan a Duna ártéri erdeinek puha földje alatt nyugszanak majd kiterítve; erre azonban nem került sor, de a vacsorameghívásnak is lőttek.
Az elnök azonban csak akkor könnyebbült meg igazán, mikor mérföldekre eltávolodtak a dühös kompániától, s látszólag senki sem eredt a nyomukba. Csepit olyan apróságok, mint a lincselés nem nyugtalanították, jóízűen aludt a hátsó ülésen egy törött száknyél és egy hajtókar nélküli Tokoz orsó társaságában. Azonban ismét sötétedett, se kajak, se tábor, se horgászható víz, gondolta kétségbeesetten Matyi. De ekkor eszébe jutott Gizi néni és a maszlagparajdi rokonok.
Szerencséjük volt: Maszlagparajd éppen útba esett, kilenc órakor már a tanya kapuját rázták reménykedve és elkeseredetten. Matyi elsápadva kutatott zsebeiben Gizi néni levele után, de sehol sem találta, Csepi pedig a szomszéd kisebbik kutyáját próbálta leakasztani a nadrágja ülepéről. Végül megjelent a gazda: szemében szikrák, nyakában szalvéta, kezében a kisbalta, s udvariasan tudakolta, hogy mi a rossebet keres két ilyen ágrólszakadt alak vacsoraidőben a kapu előtt?
Matyi hebegett-habogott, Gizi néni levelét emlegette, ám a dühös gazda sosem hallott még Gizi néniről, sem a Kacor utcáról, ám a konyhában gőzölgő csülök gondolatára még haragosabb lett. Kinyitotta a kaput, magához füttyentette a hátsó udvarban acsargó komondorokat; barátaink ismét futottak, egészen az autóig, melynek motorháztetejét éppen ekkor kezdte ki egy pákosztos kecske.
Csepi és Matyi egészen megszokta már a folytonos menekülést, ezért nem érintette őket érzékenyen a dolog; egészen addig amíg észre nem vették, hogy a kecske megzabálta az első ülésre terített térképet is. 
Térkép híján még elveszettebbek lettek, mint eddig voltak. Földrajzi ismereteik konvergáltak a nullához, így pénzfeldobással döntötték el, melyik irányba induljanak. Északra esett a választás, amit rövid vita követett, így magától értetődően dél felé indultak a Duna mentén. 
Mohács környékén Matyi gondolkodóba esett, hogy talán rossz irányba tartanak, a hercegszántói határátkelőnél pedig már egészen biztos volt benne. Szerencsére Csepi megnyugtatta:
- Átkelünk a Dunán, és ha tartjuk az irányt nyugat felé, hamarosan elérjük a Balatont...
Erre az elnök is jobb kedvre derült, átkompoztak a Duna nyugati partjára, majd az éppen elbújó napot követve nekirontottak az 57-es útnak. Hamarosan elérték Pécset. Itt teletankolták a Fiatot.
- Jó irányba haladunk. - mosolygott fölényesen a postás, és kíváncsian bámult kifelé az ablakon, mint egy kisgyerek: elsőként szerette volna megpillantani a Magyar Tenger zöld hullámait. 
Éjjel tizenegykor még vidáman énekeltek az autóban, éjfél körül pedig Drávaszabolcsnál egy előzékeny határőr elküldte őket melegebb éghajlatra, mondván: szórakozzanak a jó édes anyukájukkal. 

*

A két kalandor mégis megbabonázva nézte a tomboló, zúgó folyót. Szóval: a Dráva! Ugyan nem a Balaton - sehol egy halsütő, vagy pizzéria, talán még kemping sincs a közelben -, de mégiscsak víz! És ahol víz van, ott hal is van, okoskodott Csepi, Matyi pedig azon morfondírozott, hogy egyszer kénytelen lesz megverni a barátját. Csak hogy saját magát megnyugtassa...
Sátrat vertek a szabolcsi híd alatt, majd piócával és trágyagilisztával díszített horgaikat elküldték a túlsó part irányába. 
- Helyes az a kis templom... - bámult át idegenbe Matyi. 
- Hiába, Ausztria kivételesen szép ország... - kontrázott a postás, s szinte abban a pillanatban elaludt. Hamarosan az elnök is követte példáját. 
Egyszerre ébredtek fel, álmosan, csípásan és - vizesen. A Dráva, jó szokásához híven majdnem egy métert emelkedett éjjel, kimosta a két jómadarat a sátorból, s mintha ez nem lett volna elég, Matyi péntárcáját is magával vitte.
Az elnök hosszú percekig verte a fejét a hídpillérbe, majd darabokra szaggatta a két viharvert sátrat. Csepi szótlanul szemezett a felállított botokkal, melyek csak félig látszottak ki a folyóból, majd ivott néhány kortyot az egyik borosüvegből, s érdeklődve szemlélte tomboló cimboráját.
- Rossz ötlet volt itt sátrat verni. - szólt valaki. Cingár alak, agyonszabott és agyontervezett zöld dzsekiben, mindenféle kitűzőkkel és elegáns baseball sapkában; lerítt róla, hogy horgászik, Csepi csak azt nem értette, ezt miért ilyen elegáns ruhában teszi. 
- Na ne mondja! - dühöngött Matyi, és sandán szemlélte a jövevény felszerelését. Sosem látott orsó, sosem látott bot, hatalmas oldaltáska, belőle kikandikáló blinkerek, villantók, rappalák
- Fogott már valamit? - vetette oda Csepi, s megpróbálta eltakarni a vízben ázó botokat.
- Persze. - biccentett az ürge, mintha ez magától értetődő lenne. - Én mindig fogok valamit. Az én ultrakönnyű botommal és az én műcsalijaimmal én mindig fogok valamit. 
- Akkor menjen a fenébe és hagyjon minket békén! - mordult rá az elnök és nekiállt kivenni a szerelékeket. Nagyon elcsigázottnak tűnt. 
- Pfff.. - szisszent fel az alak a peremfutók láttán. - Haladhatnának a korral, öregem. Az új módi a multi orsó. Maguk nem olvasnak horgászújságot? Nem járnak a horgászkiállításokra? 
Csepi egyre kíváncsibb lett, Matyi pedig azon morfondírozott, hogy tehetné el láb alól az ürgét, anélkül, hogy hosszabb kényszerpihenőre menne emiatt. Pillantása a kocsi belsejéből kilógó kerékkulcsra esett. 
- ...mert horgászni csak ezzel érdemes, uraim! Látják ezt a logót? Minőség. Persze, persze, drága, meg minden, de minőség...
- Megnézhetem? - vágott közbe Csepi, meglepve ezzel a pasast, s mire észbe kapott volna, a postás megkaparintotta a vagyont érő botot és hadonászni kezdett vele. Szinte az első suhintásra végigkaristolta a hídpillért a spiccgyűrűvel, kitörve belőle a betétet... 
Egy előnye mindenesetre volt a dolognak: Matyi elfeledte az elmúlt napok megpróbáltatásait, az elúszott pénztárcát, a megzabált térképet, és pofátlanul, hangosan röhögni kezdett. 

*

Még órákkal később is fel-felröhögött, miközben a Fiat belsejében zötykölődve menekültek a környékről. 
- És most? Merre? - tudakolta Csepi olyan ártatlan képpel, mint egy ma született barika. 
- Megállunk. - bámulta az eget az elnök. Meleg lesz ma, nem árt, ha megszáradunk egy kicsit a napon. 
Negyedóra múlva olyan vihar tört a tájra, amit emberemlékezet óta nem látott a világ. Recsegtek-ropogtak a hatalmas fák körülöttük, néhány nagyobb ág az útra zuhant, de kikerülték őket; kifelé ebből a Pokolból! Matyi dülledt szemekkel bámulta az utat, bár semmit sem látott belőle, Csepi pedig sírt, mert biztos volt benne, hogy elviszi őket az ár. Végül valahogy csak kikecmeregtek az erdőből, s a kis Fiat úgy falta a kilométereket, mint egy versenyautó. 
- Nem állunk meg sehol! - tombolt Matyi, miközben próbálta korrigálni a kerekekre tapadt sár okozta csúszkálást. - Megyünk egyenesen haza!
- Rossz ötlet volt ez a kirándulás... - motyogta Csepi, de folytatni nem tudta, mivel az elnök félszáz méteres sárnyomot hagyva lefékezett, elhagyta a járművet, majd kirángatta őt is a zuhogó esőbe. 
- Rossz ötlet volt? Azt mondod, rossz ötlet volt? - hörögte elkékülve, s megrázta Csepit, mint tanulatlan eb a varangyos békát. - Magammal hoztalak, de te úgy viselkedsz, mint egy kiskirály, minden piszkos munka az enyém, és még te panaszkodsz? Te..???
Az utolsó szó artikulátlan gurgulázásba fulladt, s Csepi nyugtalanul érezte, hogy a hátán a kabát alatt folyni kezd az esővíz. 
- Most mit nyavalyogsz, he? Eljöttem veled, vagy nem?
Matyi teljes erejéből püfölni kezte szerencsétlen autó tetejét, s közben válogatott szitkokat vágott Csepi fejéhez. 
Persze a helyezeten ez sem változtatott, ám Matyi kedélyállapota lényegesen javult attól, hogy kiadhatta mérgének nagy részét. Ettől azonban elfáradt, s elkeseredetten ült le az árokpartra, szinte überelhetetlen pontossággal egy nagy rakás lócitrom közepébe. 
Csepi tanácstalan volt. Nem értette, mi bántja kedvenc barátját, s mivel már az alsógatyája is átázott, szívesen visszaült volna az autóba. Egy darabig még álldogált az esőben, majd kivette a csomagtartóból Matyi utolsó száraz pulóverét és a fejére borította. 
Az elnök tétován nézte, s egyre kevésbé volt képes haragudni rá. Nem haragszol a kisgyerekre sem, mikor a frissen festett falra önti a sütőtökpüré maradékát, így Csepitől sem lehet elvárni, hogy józan ésszel mérje fel a helyzetet, s felelősségteljesen gondolkodjon. Matyi feltápászkodott, vállon veregette a tébláboló postást, mindketten visszaültek az autóba, s szomorúan folytatták az utat. 
Az eső pedig csak zuhogott, s úgy tűnt, újabb bibliai özönvíz szakadt a világra. Ám végül elállt, s "páros ívű szép szivárvány koszorúzta Keletet": a béke ezen kérészéletű pillanatában Matyi az út végén hatalmas feliratot pillantott meg: Horgászparadicsom! Nem hittek a szemüknek, ám ahogy az autó közeledett a felhőglóriába vont tábla felé, egyre izgatottabban, szinte csorgó nyállal bámulták a neonzöld betűket...
S ebben az iszapszagú, kocka alakú Mennyországban végre kihorgászhatták magukat. A napok óta rohadó kukoricára vehemensen vetették magukat a zsírpontyok, hol Matyi, hol Csepi fárasztott, szinte önkívületi állapotban. Később az elnök akasztott egy másfeles afrikai harcsát, melyből a tógazda ízletes perkeltet rittyentett. Végül Csepi elaludt a színes napernyő alatt, Matyi pedig sajgó karral, de boldogan bámult maga elé. "Hiába, az igazi horgászatnak nincs párja!" - sóhajtotta fáradtan, majd ő is elbóbiskolt. 
Estefelé befalták a perkelt maradékát, majd miután a szaftot is felitatták másfél kiló kenyérrel, elbúcsúztak a tógazdától.
Sokáig autóztak hazafelé, de szinte alig szóltak egymáshoz. Friss volt még az élmény, de mindketten úgy érezték, életük legszebb horgászatán vannak túl. 
- Ha majd az unokáimnak mesélek erről az útról... - szólott végül Csepi.
Matyi várta a folytatást, de Csepi már jóízűen aludt az anyósülésen. 
Az elnök lényegesen több tanulságot vont le a kirándulásból, ám úgy döntött, ezeket nem osztja meg barátjával. 

Az elnök mosolyogva bámulta az utat. Nem látta a felfestett csíkokat, nem látta a közlekedési táblákat, csak vizet látott, hullámokat, s a habokból kiugráló halakat. Egyre álmosodott, úgy érezte, már a csillagok közt járnak, a Tejúton, ahol minden bizonnyal jót lehet majd horgászni. Hiszen a mai nap után bármi megtörténhet. Millió csillag között autóztak át, s végül elérték a Napot; de kettő volt belőle, két szikrázó, fényes égitest, melyek egyre közeledtek. Matyi ekkor már aludt, az ikernapok pedig átölelték, s dudaszóval köszöntötték a fáradt vándorokat...
Olvasd tovább...

2014. február 22., szombat

Gyöngy élet

Ha szem előtt tartjuk, hogy a ponty lényegében mindent megeszik, ami a bajsza elé kerül és a fogára való (gondoljunk itt a különféle gusztustalan ízesítőanyagokra és bojlikra), nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom: mindegy, milyen legyet kötünk rá, valószínűleg sikeresek lehetünk velünk pontyos-legyes peca terén. 


Ebben a bejegyzésben két tavalyi "fantázialegyemről" ejtenék pár szót, mindegyik adott halat (sőt, az egyik bodorkára is kiváló volt!), lehet őket próbálgatni, koppintani. Végtelenül egyszerű és csúnya legyekről van szó, de mint tudjuk, ritkán lesz az a légy a nyerő, amit kiállításra vagy mutogatásra kötöttünk. 
Kötésük semmiféle ördöngösséget nem rejt magában, így el is tekintek a szájbarágós step-by-step módszertől, csupán a lényegesebb lépésekről készítettem egy-egy képet. A horog mérete #8-10-es, és hogy miért a különös cím? Mindegyikhez gyöngyöt fogunk használni. 

Az első picit a Woolly Buggerre hajaz, annyi különbséggel, hogy a fekete marabu nemcsak a farkat, hanem a testet is adja majd. A fej lehet narancs tungsten, de egyszerű műanyag gyöngy is, lényeg, hogy rikító színű legyen, de a citromsárga is bejött. 




A második igazi fantáziaszörnyeget, mégis hatékony volt; igaz, sokat nem fogtam vele, de mégis akadt rá jelentkező, inkább az egyedi megjelenés kedvéért tettem fel őt. A hard mono zsinór két végén rögzített gyöngyök közül a fekete tungsten, a narancs műanyag, egy nyúlszőr dubbing alapra kerül rá és néhány menet kakastoll díszíti. Nem egy bonyolult légy. 




A harmadik jelentkező egy kis árvaszúnyog lárva utánzat, kicsit másképp kötve. A test piros marabu és apró piros ún. japán gyöngyök, a marabut a lekötés után felül érdemes felborzolni. Ez volt a legjobb a felsoroltak közül, a keszegek is szerették, meg a pontyocskák is.


Olvasd tovább...
A blogon található tartalom a szerző tulajdona, ha felhasználnád, kérlek jelezd!