2014. december 21., vasárnap

Kapcsolatban

A legtöbb horgász elbeszélés (vagy blogbejegyzés, ha jobban tetszik) manapság nem más, mint végtelenül unalmas nosztalgikus ömlengés. Bizony, sajnos ez a helyzet. Sétáltunk a parton, midőn észrevettük az árnyékban tobzódó domolykókat, s első dobásra sikerült megakasztani a banda nagyot, melyet partra emeltünk, majd visszahelyeztük az éltetőbe, miközben fejünk felett ott ragyogott millió tündérke glóriája...brrrr...!
Ez most kivételesen más lesz: elmesélem nektek, milyen remek túrán vettünk részt a hétvégén, mégsem kaptok majd cukorbajt a részletekről. Viszont az idegbajt garantálni tudom. 


Mivel nincsenek kezdetek, indítsuk ezt a sztorit is egy tetszőleges ponttól: péntek reggel. Annak ellenére, hogy december van, közel tizennégy fokot mutatnak a kinti hőmérők. Kedvenc tavamon a pontyok szemmel láthatóan fenn grasszálnak a felszín közelében, így sikerül - nagy megrökönyödésemre - kettőt nimfával kivarázsolni közülük. A harmadik lecsomagol, így én is ezt teszem és indulok haza; az egyik ponty is velem tart családlátogatásra. Utazik velem a Mura völgyébe, ahol majd egy-egy pohárka fehérborral kísérjük le - mintegy tisztelegve ezzel emléke előtt.

Ugyanis: BigTom-al kettesben látogattuk meg a Murát, Ricsit, Simit és a Muravölgye vendégházat. Ezeken a túrákon - tekintve, hogy vendéglátóink hozzánk hasonlóan még mindig nem komolyodtak meg - garantált a röhögés, és még alkohol sem kell az oldott légkör kialakulásához. Persze sohasem hiányzik, de nélküle is tetőfokára hág a hangulat az első kézfogásnál. Két napig csak kaja, pia és halak; kell ennél több?


A Mura völgye és a folyó még mindig csodaszép, ez nem változott - talán még sokáig ilyen marad, annak ellenére, hogy az embernek nevezett organizmus mindent beleadva munkálkodik azon, hogy tönkre vágja ezt a kis csodát. 
Nem ragoznám túl az első estét: a fent említett ponty feldolgozásra került, Szári Zsolt-féle csipsz lett belőle, ehhez Simi rittyentett egy tál tökmagolajos hagymasalátát - ez  kombó aztán kiverte mindenknél a biztosítékot. Kevés pálinka, borocska, majd a telhetetleneknek hidegtál a la Tomi; szóval megvolt minden, amiért élni érdemes. Viszonylag hamar nyugovóra tértünk, ami azt jelentette, hogy kilenckor lefeküdtünk és majdnem éjfélig beszélgettünk még, később Tomi horkolni kezdett, amihez a háztól néhány méterre elhelyezett tyúkólban egy neuraszténiás kakas is csatlakozott...

Nem tudhattuk, hogy egy utcával lejjebb Ricsi balga módon - és előre bocsátom: érkezésünktől teljesen függetlenül! - Facebook profilján éppen aktívra állítja a Kapcsolatban opciót. Azonnal elkezdődött az oltás - Dépé vezetésével természetesen -, aminek másnap komoly következményei is lettek. 


Hajnalban kelés, botok élesítve, vendéglátóink tojásrántottájától eltelve indultunk a nagy kalandok elé. Tomi már kinn állt a tyúkól mellett és válogatott sértéseket vágott szerencsétlen kakasunk fejéhez. A legkegyetlenebb halálnemeket helyezte kilátásba, ami nem javított a neurotikus jószág kedélyállapotán - valószínűleg megviselte a szemétdomb királyát az is, hogy néhány napja róka tizedelte meg kis háremét. 
Később betértünk egy élelmiszer boltba is, ahol - mint kiderült - már mindenki tudott Ricsi új "kapcsolatáról". Tomi ekkor úgy döntött, hogy megcsappantja a letenyei Bel Ami népszerűségét, így átvedlett homóba, s a fél falu füle hallatára kijelentette, hogy tegnap érkezett és bizony ő "Ricike új cicája". A mai napig nem tudom eldönteni, hogy a közönség a döbbent csenddel Tomi produkcióját díjazta, vagy benyelték ez egész előadást, mindenesetre rátkai barátunk számára ez a délelőtt valószínűleg a legényes ficánkolás végét jelentette...
Ja, aznap még horgásztunk is, méghozzá nem is keveset. 


Azon ritka pecások közé tartozok, aki bevallja, ha valami nem megy. Bizony, nekem nem megy a gumizás. Talán menne, ha érdekelne a dolog, de végtelenül unalmas és bugyuta módszernek tartom (sajnálom, ha valakinek bemásztam ezzel a bögyébe). Sosem leszek nagy gumis horgász, pedig többen próbáltak idén is beoltani, köztük igazi tehetségek is; nem sikerült nekik. Másfél óra bogarászás után komolyan úgy éreztem, hogy kinyitom a gumihalas dobozt és a Mura vizét ízlésesen meghintem a tartalmával. Nem éreztem a feneket, ha igen, akkor tuti elakadtam valamibe, idegbajt kaptam a monoton pöcögtetéstől. Olyasmi lehet ez, mint amikor Józsikát beíratják zeneiskolába, de csak nem fekszik neki a hegedű. Nem és nem, egy igaz hang nem hagyja el szerencsétlen hangszer belsejét. Persze nem Józsika a hibás, őt egyszerűen kurvára hidegen hagyja a hegedülés. Valahogy így vagyok én is a gumizással. 
Fültől fülig érő vigyorral konstatáltam, hogy helyszínt váltunk, ahol majd emberi műcsalikat is használhatok; egy közeli patakot vettünk célba, ahol pici wobblerekkel keresgéltük a télre készülő domikat. Itt végre kiélhettem perverz wobblerimádatom. 


Közben Tomi előhalászott valamit a kocsiból, ami kísértetiesen hasonlított egy egyszer használatos macskalomhoz, majd az orrunk alá dugta, s kijelentette: ezen fogjuk megsütni azt a fél oldal szalonnát és három emberes karajt, ami a csomagtartóban érlelődik reggel óra. Hittem is, meg nem is, de Tomi váltig állította, hogy a doboz annyi hőt termel, mint egy nyomottvizes reaktor erősebb napokon, így alágyújtottunk s vártuk a csodát: Lőn: a gyújtó papír a szélben olyan sebességgel égett el, mint kanóc a dinamitrúdon, a dobozban található széndarabok meg sem pörkölődtek. Elkeseredetten küzdöttünk az objektum felett, beledugtunk szénát, nádat, fadarabokat s végül az egész doboz gyufát is, mire meggyulladt a szén, de a hőmennyiség még így is kevés volt ahhoz, hogy lepörkölje egy ember szemöldökét. Ímmel-ámmal megsütögettük a szalonnát, így faltuk be, komoly feladatot adva ezzel rágóizmainknak, csak Ricsi szabadkozott (Tomi azt hitte, szerénységből, de ha megnézitek a fotót, rájöttök, miért tette). 


Később Tomi felvetette, milyen jó lenne még egy napot maradni. Nem volt különösebben ellenemre a dolog, így belementem, egy gyors telefonnal le is rendeztem az egészet, magamban szent elhatározással, hogy gumihoz holnap akkor sem nyúlok, ha pisztolyt szorítanak a fejemhez. 
Vettünk újabb napijegyet (Tomi kedvéért), bevásároltunk (Tomi kedvéért), elintéztük a szállás estére is (Tomi kedvéért), majd visszanavigáltuk magunkat a vendégházba. Minden ment a fogatókönyv szerint: vacsora, itóka, beszélgetés, röhögcsélés, alvás, horkolás, kakas. Hatkor ébreszt a telefon, felkelek, löködöm Tamást, aki benyögi: én inkább alszok még, de te menj csak. Mentem is (Tomi kedvéért)...


Amit persze nem bántam, mert Imivel lassan jól összeszokott párost alkotunk (legalább háromszor horgásztunk már így együtt), s bár inkább kirándulás volt ez, mint komoly peca, elkeserítően rövidre sikeredett. Persze folyt.köv., de csak tavasszal. Vagy nyáron. Esetleg ősszel. Persze csak ha addig véglegesen a Mura mellé nem költözök. 





Tessék? Hogy kimaradt valami? Ja, igen, a halak. Na, azok tényleg kimaradtak. Íme, a túra egyetlen kopoltyúval rendelkező élőlénye (nem, a sapkás az Ricsi, a kezében tartott jószágról van szó). Hogy nem elég? Nekünk az volt, maradjunk ennyiben.

2014. december 14., vasárnap

BRL a Jerkshop-on!

Mindig örülök annak, ha a zsinórom végén egy ismerős magyar halfaragó mester remekei életre kelnek. Még nagyobb öröm, ha az ominózus szépségeket más is megismeri, mi több: halat is fognak velük. Éppen ezért fülig érő vigyorral vettem tudomásul, hogy az egyre népszerűbb és kedveltebb wobbler, a BlondRiver nemrég felkerült a német Jerkbait Shop termékpalettájára!


Mivel a horgásziparban elterjedt gyomorforgató (ön)tömjénezés és reklám láttán kinyílik a bicska a zsebemben, nagyon ritkán vagyok hajlandó teszt jellegű cikkek megírására. Nem is tesztek ezek, sokkal inkább magánvélemények (megsúgom: bármilyen jellegű anyagi támogatás nélkül), ráadásul ha valami szar, arról ugyanúgy megírom a véleményem, mint a jobb cuccokról. Külön öröm számomra, hogy a hírhedté vált Bőrbogarat én próbálhattam ki először, ráadásul keresztapja is lehettem - ahogy látom, máshol is átvették ezt a nevet, remélem néhány év múlva a Scale magazin is Skin Bug néven emlegeti majd, mint menő domis csalit...
Éppen ezért elhihetitek: nem véletlenül regéltem már annyit a fent említett műcsalikról, aki próbálta, tisztában van a minőséggel, aki nem, az próbálja ki. Nem is szaporítanám tovább a szót, nagy gratuláció és ezernyi jókívánság Krisztiánnak, ti pedig sasoljátok a lenti képeket idei és tavalyi BR csalikkal fogott halaimról (a teljesség igénye nélkül, persze)!









2014. december 13., szombat

Disztópia?

Egy fonyódi beszélgetés margójára...

Kedvetlenül gurulok a móló időjárásálló kerámia kockáin. Bár kerekes székem a legújabb fajta, legkedveltebb típus, mégis lassan érek ki a végére. Zsolti vár, kezében pergetőbot, szemében a megszokott nyugalom; a víz nyugalma. A régi vizeké. Érdeklődöm, persze már tudom a választ: most sem fogott semmit.
Születésnapot ünnepelünk, ma kilencven éves.
Észrevétlenül elrepültek az évek, megöregedtünk.
Zsolti még dob néhányat, lassan, megfontoltan, persze jelentkező nem akad, mégis, öröm nézni, ahogy a Daiwa Gravo orsó láthatatlan energiaszálán vontatja be a műcsalit. A botba épített mikroszámítógép sem jelez halat a közelben, pedig a mélyben verető, az élő bodorkával hajszálra megegyező csoda a holovizor reklámok szerint minden ragadozó álma...
Bodorka...hol vannak már azok, Istenem, hol vannak kölyökkorom kedvenc halacskái! A compó, az aranykárász, a vörösszárnyú keszeg...a Cyprinia vírus - sok más fajjal  együtt - ezeket a halakat is eltüntette a Balatonból.
- Emlékszel - kezdi mosolyogva - vagy negyven éve micsoda halakat fogtunk még itt! Volt olyan nap, hogy két-három pontyot is akasztottunk. Az megvan, mikor a semmiből varázsoltál elő két balint?
- Te meg alig hittél a szemednek. - bólintok, de már én is vigyorgok. Nem is volt az olyan rég! Harminc vagy negyven év - számít egyáltalán?
- Atya is itt volt. - bámul bele a sötét, élettelennek tűnő vízbe.
Bizony, Atyafi. Talán ötven éves lehetett, mikor egy őszi napon kajakjával beevezett a ködbe, s azóta nem látta senki. Köddé vált.
A móló közepéről Dépé integet, kész az ebéd. Öltöny van rajta most is, gyakran piszkáljuk emiatt; mióta belevágott a sportcipő bizniszbe, mindig kinyalva jár, még horgászni is. Befolyásos ember lett (már amennyire ma egy magyar ember befolyásos lehet Magyarországon), most is hollófekete paróka van rajta, bár a szakálla hófehér. 
A halászlét most kivételesen Bazsi főzi, messziről látom, ahogy forgatja a gőzölgő bográcsot, közben köhög, gyógyszert vesz be. Életének második felében felkapott horgászcikk tesztelő lett, valahol a Viktória tó mellett kapott el egy nyavalyát, azóta sem heverte ki...

Nézem a Balaton északi partján villogó statikus fényeket, acél és szürkeség mindenhol, rég eltűnt a megszokott zöld szín; a Badacsonyból egy apró domb maradt, mert állítólag valami ritka kőzetet talált benne egy messzi keletről érkezett konszern. Bár a Balaton medrét úgyis bővíteni kellett az egyre emelkedő víz miatt, így nincs már Zala folyó, a múlté a Kis Balaton is. A 2034-es magas víz így is lebontotta a fonyódi löszfal nagy részét - a rajta álló házakkal együtt.


- Tegnapelőtt fogtam egy gardát. - folytatja Zsolti, miközben csalit cserél: a Realtek legújabb szilikonhala kerül a gravoszál végére (igazi kis csoda, felismeri a közelben lévő táplálékhalak mozgását és alakját, majd teljesen életszerűen imitálja azokat). - Én is meglepődtem, mikor megmerítettem. Majdnem teljesen egészséges volt, a mellúszója alatt találtam csak egy kisebb burjánzás. Meg a jobb szemén...
Egészséges hal. Évek óta nem láttam ilyet. Mióta rokkantnyugdíjas vagyok, egyre többet horgászok, de szinte csak a kupolák alatti mesterséges tavakban élő koi és eilo pontyok egészségesek, a természetes vizek halai mind valami rusnya betegségben szenvednek. Halat enni? Eszembe sem jutna, mégis sokan teszik, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem akarnak éhen halni.
Lassan visszavánszorgunk a szigetre, a halászlé kész (persze nem igazi halból, az UniTesco egyik újabb gazdaságos terméke rotyog benne: szintetikus halpor és ionizált adalékok), Bazsi leveszi a tűzről a régi - talán száz éves is van már! - bográcsot. Nekilátunk, bár egyikünk sem éhes, valami van a levegőben. Persze a füstön meg egy kevés radioaktív anyagon kívül...
Ősz van, de a kikötőben áll még néhány hidroboard, amott egy szőke spiné folyton beszélő hologramja magyarázza, hogy illetékteleneknek vízre szállni tilos. Latyakos, sárga víz lötyög ebben a kikötőben, a közeli keramitgyár ide engedi be a folyékony mellékterméket. Érdekes, szaga nincs, mégis elmegy az étvágyam tőle. Zsolti is abbahagyja az evést és a partra sétál dobálni. Miért? Talán az ő torkában is ugyanúgy gombóc van, mint az enyémben? Bizony, ez a társaság azóta nem jött össze, hogy...
Hirtelen - szinte emberi ésszel fel sem fogható - bevág és fárasztani kezd. Nézünk, mint sügér a csónak alatt (Istenem, sügér: lassan el is felejtem, hogy nézett ki), de egy pillanat alatt mellette terem mindenki. Én persze lemaradva, zümmögő székemmel, de szinte félrelökve mindenkit, mert egyszerűen nem hiszek a szememnek, ahogy a többiek sem: Zsolti egy tökéletesen egészséges kis süllőt emel a víz felett lebegő stégre! Szó bennszakad, hang fennakad: csak bámuljuk a kedves kis halat a sárgán háborgó víz felett, s egyszerűen nem értjük, hogy történhetnek még ebben az embertelen és természetellenes korban ilyen csodák.
Bazsi és Dépé hordóért rohan, Zsolti is hozza féltve őrzött ásványvíz készletét - nem szólok egy szót sem, pedig tudom, milyen drága manapság a tiszta víz -, én meg úgy tartom a kezemben a kis süllőt, mintha porcelánból lenne. Miután óvatosan beleeresztjük a tiszta vízbe (belekerül Bazsi egyik oxigénpatronja is), bevágjuk magunkat Dépé luxusgravójába és nekivágunk a sztrádának.

Hová megyünk? Nem tudjuk. Vizet keresünk, tiszta vizet, ahol a kis süllőnek esélye lehet túlélni, megnőni.
Vagy csupán magunkért és a múltunkért tesszük mindezt?

2014. december 12., péntek

Re: CFF légycsere

Megvan idei légycserénk létszáma, 9 (azaz) darab műremeket várok mindenkitől január tizedikéig. 

Tehát még egyszer:

TETSZŐLEGES SZÍNŰ ÉS STÍLUSÚ SZÖCSKE VAGY TÜCSÖK SZÁRAZLÉGY  SZINTETIKUS ANYAGOK (PL. POLIFOAM) KIZÁRÁSÁVAL


2014. december 9., kedd

Balinlegyes videók

Mivel az idei tél ismét hosszúnak ígérkezik - s mivel volt ilyen jellegű kérés is -, úgy döntöttem, belevágok és felteszek majd pár videót kedvenc balinos legyeimről. A szájbarágós stílust meghagyom másoknak, már csak azért is, mert egyszerű műlegyekről van szó, ráadásul a szöszmötölős, művészi kötözködés sem az én műfajom, a legyeimet kifejezetten balinszájba készítem, nem vitrinbe. Rövid videók lesznek, gondolom, nincs kedvetek percekig nézni egy-egy komolyabb rögzítésnél a bénázásomat. 


Kezdésnek nézzük rögtön idei kedvencemet, melyet hosszas töprengés után Aspert-nek neveztem el. Az erőltetett név ellenére esztétikus és fogós streamerről van szó, lássatok hozzá.

2014. december 8., hétfő

Könyvek - még mindig!


Valószínűleg engem lepett meg legjobban; az első "szállítmány" Két fűz között című kisregényünkből elfogyott. Az újabb példányok már megérkeztek, ajánlom figyelmetekbe, ideális karácsonyi meglepetés lehet a horgász rokonok számára. Amennyiben Szári Zsolt Árnyékok a vízen című novellás kötetét is szeretnéd megkaparintani, úgy a két könyvet akciós áron kapod meg, mindössze 1400 forintért!
Ebben az esetben keresd Zsoltit a Pelsológián, de én is tudok segíteni, ha megkérsz rá...


2014. december 4., csütörtök

Cönde

Küldöm ezt a történetet kis csapatunk "Cöndéjének"; néhány év múlva már olvasni, később érteni, majd - reméljük - értékelni is fogja ezeket a sorokat...

Keleti szél száll, de ezt csak a füvek mutatják meg az öreg nyárfa suttogó levelei. Szelíd ez a szél, alig mozog, de azért mégiscsak szél. A füvek nyugatnak dőlnek, a vén fa suttogása is arra úszik, mintha üzenetet küldene a csornai útra és a malom felé a testvér jegenyéknek.
A nagy legelő üres, és hogy miért Cönde a neve, azt megtudni már semmiképpen nem lehet. Ezt nem tudják a göllei, gyaláni, csornai vagy attalai anyakönyvek s egyéb régi írások sem, mert ezen a tájon is mindenféle idegen hadak jöttek-mentek, ezeket a falvakat néha felégették, s a szép, nagy tüzek mellett szalonnát pirítottak, vagy libát sütöttek, aszerint hogy Allahot vagy más szokatlan nevű istent imádtak.
Előzőleg - természetesen - a falvak népét leöldösték, mert Allah úgy kívánta, utána lábat mostak a szelíd Kacs patak vizében, mert Allah ezt is kívánta, és ezek a harcosok kivétel nélkül hithű legények voltak.
De mivel a Cönde - a jelek szerint - már akkor is Cönde volt, feltehető, hogy a selyem füvű, szép, nagy legelőt Koppány vitézei nevezték el valami elfeledett ősi szó után, miután egy-két keresztény papot felkötöttek a Kacs mellett található öreg fűzfákra, mert ők meg a magyarok istenére hallgattak, aki nem szerette a keresztény papokat.
Ezek a különféle meggyőződésű harcosok azonban eltűntek, de a Cönde megmaradt - legalábbis az én gyermekkoromban még megvolt, csak úgy, mint a Palánkos, a Puszta templom, vagy a Cifranád, amelyeknek már csak a nevük volt meg akkor is.
Nem lehetett ugyanis nyomára jutni, hogy a Palánkosban voltak-e valamikor palánkok, és nádas ugyan volt a Potyondi malom körül, de ez egészen közönséges nád volt, minden cifraság nélkül. A Puszta-templom helyén nagyon szép krumpli termett, bár az eke néha furcsa, öreg pénzeket, köveket, csontokat, gombokat, elrozsdásodott harci szerszámokat vetett ki a földből, s a friss szántások után a föld színeződése is pontosan mutatta egy nagyobb épület alaprajzának nyomait.
Az emlékezet azonban nem égett el a régi tüzekben, s az öregek úgy tudták, hogy valamikor ott volt a régi Gölle a templom körül, ami aztán török templom lett. „Tornyán azonban már nem köröszt volt, hanem félhold, és a toronybul valami papféle kiáltozott, amikor rágyütt...”
,,Oda is temetköztek, eleinte csak törökök, később már az idevalósiak is, mert összevissza házasodtak, megbarátkoztak, a végin egészen jó gyerökök löttek...”
- Hát aztán, Kati néni? - kérdeztem, mert abban az időben történelmi ismereteimet kizárólag Futó Kati néni gyarapította. - Hát aztán?...
- Hát aztán, hát aztán... elmöntek, meg ennyihányat agyonvertek...
Akkor még azt hittem, mindez mese, de ma már tudom, hogy ez történelem. Az ellenséget, amint jó gyerek lesz - agyonverik, sőt agyon is kell verni, mert - mint jó gyerek - hagyja magát...
De az valóság, hogy Kati néni öreganyja idejében - 1700 vége felé - még látszottak a föld felett valamelyes falmaradványok, amelyek a békés földművelésnek útjában voltak, tehát odaadták a magiszternek, azaz a mesternek, szóval a néptanítónak.
- Ott van az a sok büdös kölök, ráérnek, hordják ki a követ a határárokba, legalább tanulnak valami okosat is.
Ez az életrevaló tanács születésem előtt majd egy évszázaddal előbb hangzott el, mert mire rám jutott volna valamelyes kőhordás, már csak alig látható nyomai voltak a Puszta templomnak, amelynek pedig - Kati néni szerint - még szép kűkerítése is volt.
Kati néni szerint ez a kűkerítés nemcsak a török pap virágait őrizte, mert - akár hiszem, akár nem: csuda rózsafáik voltak (nehézség a hasukba) - hanem a papot is, mert egyszer valamelyik magyar végházból egy éjszaka magyar vitézek érkeztek, és elvitték a papot feleségestül, leányostul. - A papot aztán elengedték, amíg össze nem koldulta a sarcot. Még a község is adott - amilyen bolondok vótunk akkor is. Akkor húzták fel a kűkerítést, ami őrizte a templomot, a papot meg a márványkecskét...
- Márványkecskét? - Azt hát!
Kati néni öreganyja szerint a rombadőlt minaret körüli templom-temetőben egy márványkecske állt, még jóval a törökök kitakarodása után is, ami minden Szent Mihály hava első péntekének éjszakáján éjfélkor mekegett. Röviden, de keservesen...
Már régen összedőlt a templom, a kerítés, és elsimította a sírokat az idő, de a kecskéhez nem nyúlt senki, tehát nyugodtan tovább mekeghetett. Mekegett is! Kati néni öreganyja saját két fülével hallotta, pedig - amúgy - nagyot hallott. Ebből is látható, hogy a kecske hangja kizárólag másvilági eredetű lehetett...
Egyszer azután két barna képű idegen érkezett a faluba, akik a papnál szálltak meg, s engedélyt kértek, hogy a régi temetőben török emlékek után kutassanak, de hát nem találtak semmit. A kecskét azonban nagyon megbámulták, és aznap késő este már tovább is utaztak, mert - hogy a szót egymásba ne vétsem - saját kocsival érkeztek.
El is múlt pár nap, amikor azt mondja a csősz:
- Halljátok-e, nincs a kecske!
Hát: nem is volt. Elvitték a törökök a temérdek arannyal együtt, ami benne vöt!...


A PUSZTA-TEMPLOMNAK tehát van valami emléke - ami most már leírva talán meg is marad -, de a Cifranádnak már a neve is elkopott, és a Palánkos is legfeljebb arról volt nevezetes, hogy alatta kiváló zsíros kenderföldek voltak, amelyek a rögös gatya és szűk gátja anyagát szolgáltatták.
Amikor elmúlt a jobbágyvilág, és megtörtént a földosztás, kenderföld sajnos nem mindenkinek jutott, és ezek keservesen nézhettek a világba, mert még majd száz év múlva is, ha nagyon elkeseredetten bámult valaki maga elé, azt mondták róla:
- Ez a Csertóka Jancsi meg olyan képet vágott, mint akinek nem jutott kenderfőd...
De hát most már minek is kellene a kenderföld, hiszen a tilók, a gerebenek, rokkák és szövőszékek elmentek az idővel, ami végül is elvisz mindent, és visszahoz mindent, emlékeket, álmokat, a süppedt éjszakák ködös valóságát és a halkan lélegző, messze hajnalokat, amikor száll a keleti szél, mint a simogatás, de ezt csak a füvek mutatják, mert nyugatnak dőlnek, és csak az öreg nyárfa küld üzenetet a csornai útra, meg a halkan kotyogó, öreg malom felé a jegenyéknek.

KÉSŐBB ELÁLLT A SZÉL, és az öreg nyárfa csak úgy magában suttogott, mint az öregasszonyok, akik már mindig egyedül vannak, és magukkal beszélik meg az elmúlt élet hejehujás rövidségét és szomorú hosszúságát.
De ez a vén, ez a nagyon öreg nyárfa nem volt egyedül. Mellette egy bodzafa állt, a nagy fa déli árnyéka határán, és előtte egy gémeskút, amelynek vödre - úgy látszik - a káva alatt meg volt akasztva, mert az ostorfa úgy nyúlt le a kútba, mint a szomjas ló feje a vályúba.
A nyárfa óriás volt - talán több száz éves -, és a bodza sem volt bokor, hanem ház magasságú, emberderék vastag nagy fa, amelynek korát szintén nem tudta senki, de a harminc méter magas, három méter vastag nyárfa mellett csak törpe unokának látszott. Lehetséges az is, hogy egyidősek voltak. Mindegyik ős, öreg óriás a maga fajtájában, éppen ezért egyformán látták az idő és a tér valóságát. De egyformán álmodták vissza az elszállt időket és érezték meg gyökereik roppant föld alatti hálózatában a jövő közelgő változásait.
És ezek a gyökerek majdnem időtlenek voltak, mint körülöttük a föld, amelyben újra születhetik minden, amelyben benne van a múlt, és benne van minden, ami lesz.
Bizonyos mértékig tisztelték egymást, mint a nagy életet megjárt öreg emberek.
És persze öreg volt nagyon a gémeskút is; de csak maga a kút, míg az ágas, a vályú, a káva, az ostor, a gémfa ezerszer újultak meg, mióta a kutat megásták, kővel kifalazták, és titokzatos mély tükrében sok-sok ezerszer nézték meg magukat a nap, a hold, a felhők és a csillagok.
De letekintettek a sötét mélység szédítő magasságába néha emberek is, fejüket a felhős ég békés magasságába dugva, és némelyik megpödörte a bajuszát, mások azonban elfordultak, mert a visszanéző arc ismeretlen volt, és önmaguknak is rémületes.
És nevető gyermekarcok nézték meg magukat és könnyes lányfejek, majdnem mindenki, aki a vödör fölé hajolt, hogy szomját vagy keserűségét oltsa a kút tiszta és hideg vizével.
A kút környéke azonban többnyire csendes volt és elhagyatott. A Cönde túlsó felét felszántották, a birka megfogyatkozott, s a gulya a nyár második felében nem talált már rajta semmit, mert az esők vize leszaladt a patakba, és se kutyatejjel, se kakukkfűvel nem lakik jól a jószág.
Régebben még éjszaka is itattak itt csendes kocsival, habos lovakkal érkező, titokzatos emberek; cigányok is osztoztak a lopott prédán, és akadt, aki véres baltát dobott a kút vizébe, de amikor a hírek a drótokon gyorsabban kezdtek futni, mint a lopott ló, ezek az éjszakai járókelők megritkultak, végén teljesen elmaradtak, ami azonban alig jelentett valamit a kút és a két öreg fa életében.
Mert ha elfogyott a fű, és a csorda kolompja el is ballagott más határba, a kút és a két öreg fa nem maradt egyedül. Igaz, hiányzott az esti pásztortűz, az alvó csorda éjszakai mocorgása, de a négylábú és szárnyas vadászok szabadabban mozogtak, az ölyvek és egyéb ragadozók nyugodtan mondhatták el híreiket az ágas-fán tollászkodva, s a barázdabillegető is félelem nélkül jött-ment a kút körül, mert fészke a vályú alatt volt már évek óta. A pásztorok - amíg ide jártak itatni - tudták ezt, és nevették a bolond madarakat, akik a fészek megközelítésére különféle furfangokat alkalmaztak, valahányszor a fiákat meg kellett etetni.
A kút környéke tehát elhagyottabb, de sokkal szebb lett. A vályú végében embermagas bogáncs virágzott, a kút föld feletti kövei közé moha és fű telepedett, és a vályúban mindig volt annyi víz, ami odacsalogatta a méneket, darazsakat és mindenféle zümmögő, döngicsélő bogárnépet.
A vándorló emberek, helykereső juhászok, de még a ritkán arra csatangoló gyerekfélé is tudta, hogy a vödörből a vizet a kútba visszaönteni - ha már beleivott - nem illik, hanem a csatornába kell lottyintani, ami a vályúba vezet, így aztán a vályú sosem száradt ki, és mindig volt benne annyi víz, ami madárnak, bogárnak, kóbor kutyának és szomjas rókának elegendő.
Fontos volt ez különösen olyankor, amikor a két öreg fa, s a réti füvek virágzani kezdtek, és méhek, darazsak, poszméhek, dongók rázendítettek a virágporos aratás mindennél halkabb és minden muzsikánál édesebb, zümmögő dalára.
Ez az idő azonban az idén már elmúlt; most inkább a csend az úr; a csend, amit most már hallani, mert a nyár elment, az ősz még nincs itt, csak a tétova várakozás bolyong a hallgatózó mezőkön.
Az ágasfa villáján egy kerecsensólyom ül, mozdulatlanul, mint a kő, csak a szeme él, és csak a szeme szól:
- Látlak, öreg Nyár; vándorlásban vagyok, és most köszöntelek.
A nyárfának lepereg egy-két levele, és a bodzának is lepereg egy-két levele, mert a két öreget nem lehet egymás nélkül üdvözölni, és a sólyom - Koppány nagyvérű legényeinek előkelő Turul madara - ezt tudja, bár a Bodzát nem tartja fának, csak afféle alantas bokornak.
- Látunk, madár - suttog a Nyár a Bodza nevében is -, bár ritkán látunk...
A sólyom szeme elmélyült, és sárgán kemény lett, mint a tört üveg.
- Sok az ember...
- Erre nem több, mint máshol. Inkább kevesebb...
A sólyom erre nem válaszolt, de a szeme mintha megenyhült volna, hogy erre kevesebb az ember.
- ...és ilyen nyárfát sem sokat láttál... suttogott a Bodza... - erre fel nem mászik emberfia... ha majd fészket akarnál rakni...
A sólyom nem válaszolt erre sem, és a Bodzára rá sem nézett, jelezve, hogy a Bodzától nem kér és nem is fogad el tanácsot. Később kissé felemelkedett, alakja megnyúlt, és figyelő lett. A látóhatár peremén egy ember ballagott a kút felé.
- Ettől az embertől ne félj - suttogott a Nyár -, idevaló...
- Ember! - villant meg Kerecsen szeme, aztán olyan puhán vált el a kútágastól, hogy a mozdulatot tulajdonképpen látni sem lehetett. A föld felé ívelt egy keveset, aztán fel toronymagasságra, és eltűnt dél felé.
A két vén fa még suttogott valamit, de azt már alig lehetett hallani. A levelek némára ereszkedtek, mert simogató melegen a nagy legelő fölé hajolt a nap.
A szél már csak ballagott, kakukkfű és fodormenta illatot terelgetve maga előtt; megjelent egy-két korán kelő méh is, s a kút körül lebzselő nagy, kék legyek zümmögve villantak egyet-egyet a napsugaras melegben, aztán visszaszálltak a vályúra, amelynek végén a nagy bogáncs melengette fakuló virágait.
Igen, a virágok elfakultak, mert nincs már szükség a liláspiros szín csalogató hívogatására, a virágpor mézes bódulatára, amiktől megrészegednek a méhek, s a napsugaras nász gyönyörűségét hurcolják virágról virágra. A fogantatás már megtörtént, a bogáncs nem pusztai virág már, de pusztai anya, szúrós kóró, amihez nem nyúl hozzá még a szamár sem, mert túlságosan bölcs ahhoz, hogy a harcias növény tüskéivel összeszúrkáltassa száját. Ráadásul a bogáncslevél keserű, mint az epe, ami csak hasfájás esetén jöhet számításba. A bogáncsvirág tehát nyugodtan fakulhat sárgára, barnára, a százezer szirom tövében érik a százezer mag, amit széthordanak majd a szelek, kivernek a madarak, amikor nincs más, csak hó, és csontsípokat billeget a tél a fagyos felhők szétszakadt dudáján.
Ez az idő azonban most még olyan távolinak látszik, s a kedves, meleg, őszi tájon olyan lehetetlennek, hogy kár is rá gondolni, bár elfeledni nem lehet, mert figyelmeztető jelek történnek égen, földön és a levegőben. Lám, az éjszakákat már a tejút ragyogó selyme íveli át, s a levegőben idegen vándorok szállnak dél felé. Megállás nélkül és szótlanul. Hajnalban a nádasból szállt fel pár elkésett fecske, és az előbb nagy csapat vadgalamb suhogott dél felé. A suhogás egy kis visszhangot vert a Nyár óriás koronájának boltja alatt, s a csapat árnyéka megsimogatja a táj magányos arcát; de az árnyék velük szállt a vándorlókkal, s a visszhang csak egy öreges sóhajtásnak hallatszott, aminek nincs semmi értelme, hiszen minden életnek és szárnyalásnak a velejárója.
Ki törődik vele?
Senki!
Csak egy öregember néz a galambok után, mielőtt a kúthoz érkezne. Megáll, s szemét kezével árnyékolja, hogy jobban lássa a vándorlókat.
Ez az az ember, akit Kerecsen nem várt meg, s akire a Nyár azt mondta: idevaló.
A sólyom nagyon fiatal volt, s a Nyár nagyon öreg. De a fiatalok nem hallgatnak az öregekre, nem is hallgattak soha, és nem is hallgathatnak soha, hiszen az idő tördelt messzeségén nem hallatszik át a féltő kiáltás, s alig ér át a tapasztalat fájdalmas bölcsessége.
Az öregember kezében hosszú juhászbot, vállán avult szűr, fején kucsma, amit hátratolt egy kicsit, mert meleg van.
A kút előtt megáll, és botjára dől. Nézi a kutat, de a szemében benne van az egész táj, és benne van minden, ami egy öregember feledékeny múltjába belefér. Kedves, tétova emlékek jönnek-mennek, az idő eseményei torlódnak időtlen kavargásban, mint valamikor a nyáj torlódott este, az akol udvarán, a kolomp kondulásai után, s a kutya előtt. Mintha még a csaholását is hallaná. Melyik is? Tán a Tücsök? Annak volt ilyen hangja...
De ezek mind csak olyan félgondolatok, mert a vályúnál döngnek a méhek, a két öreg fa is mond valamit, tehát le kell ülni, hogy a gondolatok rendbe terelődjenek a nyugodt emlékezés aklába, ahol úgyis odaállnak majd az idő saroglyájához, s azt fogja ki az ember, az öreg juhász, amelyiket akarja.
Jó most a szűr, mert rá lehet ülni, és jó most a kucsma, mert le lehet tenni, s az öreg, fehér fejet a napba megfürdetni. Nem értenek ehhez a fiatalok!
Unokája reggel azt mondta:
- Öregapám, ebben a melegben szűr meg kucsma? Kinevetik...
- Engem-e? - ütődött meg az öreg, és úgy nézett unokájára, hogy az jobbnak látta a beszéddel oldalt kanyarodni.
- Megfázik, öregapám...
- Szűrben, meg kucsmában? - és megbocsátóan nevetett, mert szerette ezt a legkisebb lányunokát, sőt egy kicsit tisztelte is. Boltvezető a faluban, és úgy öltözködik, ahogy a tiszttartó lánya sem öltözködött ezelőtt ötven esztendővel. Ezen kívül a polcról soha ki nem fogy a pipadohány...
A szűrt a kút padkájára teríti, a botot maga mellé fekteti.
- Bolondok ezek a fiatalok jó dolgukban... de hát maguknak bolondok. Gyere, tarisznya!
A két öreg fa suttog, az öregember tömi a pipát, aztán rágyújt.
-Van-e még piros fejű gyújtó a világon? és nézi az öngyújtót.
Ezen elgondolkodik.
- Az meggyulladt a falon is meg a nadrágon is. Igaz, bádog gyufatartó kellett hozzá, aminek recés volt a feneke, hogy ott is meggyújthassa az illető, ha éppen mezténláb volt és gatyában.
A szél elfeküdt valahol, ami nem is csoda ebben az áldott melegben - a pipafüst tétovázva leng arca körül, és kétszeres az élvezet. Egyszer a szájban, egyszer az orrban. - Jó dohány, meg kell hagyni... én meg vén szamár vagyok - gondolja -, hogy nem hagytam kibeszélni magát. Azt akarta biztosan mondani a kis onokám: - Megfázik, öregapám, mert kimelegszik, aztán, ha leveti, megcsapja valami szél...
- No, nem baj - mosolyog -, jól jár vele akárki...
Ekkor ijedten füttyentett egy ürge, s az öregember odanézett.
- Úgy kell, szamár. Füttyögetsz, ahelyett hogy vigyáznál...
A füttyentő ürge már a Kerecsen markában kalimpált, s amikor elszállt vele, mintha egy kicsit elhallgatott volna a régi zsongás és még a fák halk suttogása is. Hiszen mindennapos tragédia volt ez, de mégis erőszakos megtörése a békés csendnek, ami lassan kezdett épülni újra az öregember körül.
A nyárfa suttogása teltebb lett, a templomtorony mintha most messzebb lett volna, mint ahol volt, és a Cönde túlsó oldala közelebb jött.
- Kukorica - gondolta az öreg juhász -, kukorica. Ott legeltettünk bojtár koromban. A kukorica többet ér... De mi azért ott legeltettünk. Az öreg Király volt a számadó... 65 éves volt, amikor eltemettük. Az. Én meg most 75 vagyok...
Kezébe vette a botot, és turkálni kezdett vele a fű között.
- Jó legelő volt, de a kukorica mégiscsak többet ér. Milyen kicsi innét a torony. De a falu háromszor nagyobb, mint abban az időben. Szebb és jobb is, három iskola, három doktor, és nincs torokgyík...
Nézi a Cönde túlsó oldalát, a Kacs patak völgyét.
- ... odajártunk itatni, mert ez a vályú akkor sem volt nagyobb, s a falka csak törte volna magát.
A pipa elaludt, de azért szopogatni lehet. Nem kell, hogy mindig füstöljön, íze azért van.
Süllyed a csend, s a nyárfa mind hangosabban susog, mert szeretné tudni, mit akar tulajdonképpen az öregember. De ezt az öregember is szeretné tudni. Az emlékek még zabolátlanul kavarognak télből nyárba, évről évre, és hiába forgatja a régi események gombolyagát, sehol sem lóg ki a történtek fonalának eleje vagy vége, hogy szép lassan le lehetne gombolyítani.
Most már türelmetlen az öreg juhász, de türelmetlen a Nyár is, hát egy levelet dob a levegőbe valamelyik magas ágról. A levél kereng, libeg, himbálódzik jobbra-balra, végül suttogó érintéssel a tarisznyába esik.
Az öregember odanéz, s mintha valami eszébe jutna, a tarisznyából egy kis üveget vesz elő, amire az van írva: „sósborszesz”. A felírás aligha fedi a tartalmat, mert amikor kihúzza a dugót, erőteljes törkölyszag omlik szét a kút körül. Két-három korty után bedugja az üveget, visszateszi a tarisznyába, és újra rácsihol a pipára.
- Ha ez a levél nem esik ide - gondolja -, bizony elfeledtem volna. De jólesett, és a pipa is egészen más...
És odafordul, és nézi a nyárfát.
- Azon az ágán volt az akasztott ember. Mikor is? Kilencszázötben? Alighanem. Ott van eltemetve a bodzafa mellett, mert az öreg Király azt mondta: - Maga akasztotta ez föl magát, hát csak temessétök el. Idecsődülne az egész falu. Pap mög csöndér, mög bíró mög jegyző... Aztán jártassátok mög rajta a falkát. Szó meg ne essék róla.
Most a bodzafa suttog jobban, mert akasztott ember az ő gyökerei között van, bár nem ember az már, mert a gyökerek munkába vették, és fa lett belőle, virág, termés, illat és lombsuttogás.
- Itt van, itt van - suhog a Bodza -, és most, hogy rágondoltál, újra látom... mint amikor még ember volt. De most már nem szomorú. És másokat is látok néha, akikről nem tud senki.
- Sss-zs-zs-zs - zendült meg a Nyár, ehhez semmi köze ennek az embernek.
- Úgysem érti... - susog a Bodza.
- Nem tartozik rá. Ez az ember idevaló, nem lehet tudni, mit tud...
- Látod?
Elhallgatott a két fa, mert az öreg pontosan oda nézett, ahová valamikor az akasztott vándort elföldelték. Nem volt annak se tarisznyája, se pénze, semmije. Egy darab száraz kenyér volt a zsebében, azt a kutyáknak adták, de azok sem nyúltak hozzá.
És a vándorról többet nem esett szó. Igaz, nem is kereste senki.
- Honnan gyühetött? - gondolkodik az öreg juhász, de aztán olyan melegen süt a nap, hogy elálmosodik. Talán árnyékba kellene menni, de nem megy. Minden csontjában érzi a nap langyos melegét, s a körülötte zengő-dongó méhek muzsikája olyan távoli, mint egy-két régi, elmúlt, hajnali muzsikaszó.
Nézi a megrövidült árnyékot, s arra gondol, haza kellene menni. De aztán megrázza fejét.
- Ha már kigyüttem, mit futkározzak? Kigyüttem, hát kigyüttem...
És akkor arra gondolt, hogy miért is jött ide tulajdonképpen? És miért éppen ma?
- Olyan maradhatatlan voltam - gondolja -, mint a gyerök, ha nem fér a bőribe. Talán meg is látszott rajtam? Alighanem ezért szólt a kisunokám... de hát nem felelök én senkinek, ámbár nemsokára dél...
Nagy a csend.
A kút mögött ötven-hatvan lépésre egy asszonyféle közeleg, aki talán arra gondol: ki lehet az a fehér fejű, juhászforma ember? És az öreg a hátán érzi, hogy nézik. Hallja már a lépteket is, de nem fordul arra.
- Majd ideér...
Az asszony odaér és megáll.
- Jó napot, Máté bátyám!
- Te vagy az, Juliska? Jó, hogy gyüssz. Ippen a szeretőmet vártam...
Az asszony leül az öregember mellé, és kedvesen az öreg vállára teszi a kezét.
– Özvegyek vagyunk, Máté bátyám... hát kigyütt kicsit nézgelődni?
- Az ám. Tudod, régön nem jártam erre, aztán mög se löhetött vóna kötni. Hát te lányom, hová mégy?
– Csak Bözse nénémhez. Dogom is van, de hónap a temetőbe. Hónap lösz Szent Mihály... Édösapám neve napja...
És a két ember nagy csendben nézi a gyepet, a földet s a köztük fekvő régi juhászbotot. Az öreg szeme olyan messze néz, amilyen messzeség nincs is ezen a földön, az asszony szemén köd, és nem néz sehova. A nagy, aszott füvű legelőn átszalad a szél, felcsap a két vén fa koronájába, és zsongani kezd a hajlongó, leveles ágak hárfáján.
- Szent Mihály... Szent Mihály... pásztorfogadás... őszi forduló... ó... ó! Hogyan is feledtétek el? Régi keservek, panaszok... emberek... áldomások, új falka, új mezők, új gond, ami elmúlt, és most már nem fáj... hát az embereknek mindent eltemet az idő?...
- Szent Mihály - bólint az öregember -, hát látod, ezt éröztem. Nem tudtam, mi van velem...
A szél most már egészen feltámadt. A fák alatt összeseperte a száraz leveleket, és forogva vitte a magasba, az öreg Nyár pedig zúgva kiáltott valamit a tájnak, hogy az öregember hangját alig lehetett érteni.
- Ha nem sietnél, veled mönnék, de előbb mögbeszélnénk valamit...
- Nem sietök, Máté bátyám. Bözse nénémnél megalszom, röggel mögszödöm a kis virágot, csak azután mönnék ki a temetőbe. Mög akarom mondani neki is, hogy a kőkereszttel még várunk. Szépöt akarunk, aztán Bözse néném is ad hozzá valamit...
Az öregember a bottal szelíden veregeti a füvet.
- Apád mellett van hel, ugye?
Az asszony szorongó kíváncsisággal néz az öregre.
- Van...
- Hát tudod, az jutott eszömbe, hogy alkudjátok ki a küvet, a felit én fizetöm. Együtt juhászkodtunk, hát egymás mellett is nyugszunk. A küvet mög állítsátok a két sírhely közé, aztán majd az én nevem is ráírhatjátok... Akkor... hát amikor köll. „Itt pihen Kazsoki Mihály mög Uzdi Máté, két igazi juhász, amíg éltek...”
Mosolyog az öreg: - Ugye, jól kitaláltam!? Az asszony a szemét törölgeti, az öreg feláll.
- Ne sírj, te, Juli. Szép lösz az nagyon, csak valami egészségös küvet válasszatok, ami nem mállik széjjel az első fagytól. Oda járhatnak még a dédunokák is... ha akarnak...


A SZÉL úgy csendesedett el, ahogy lassan távolodott a két ember, és amikor üres maradt a legelő, már alig mozgatta a fák leveleit, bár suttogtak azok maguktól is.
Az idő délutánja megérkezett, és benne egészen más lett minden.
Az árnyékok keletre váltottak, a méhek elfordultak a víztől, de nem repültek el, mintha valamin tűnődni kezdtek volna. Talán meglátták a vályú vizének kis tükrében a hideg, magas bárányfelhőket? Ezt nem lehet tudni, de tétováztak. Vagy talán a holdat látták meg a kis tükörben, amint testet kezdett ölteni az érkező délutáni fénytelenségben? Vagy meghallották a méhészmadarak, a gyurgyalagok vidám, vándorló kiáltásait valahol a magasságban? Talán a hidegülő illatok és fakuló színek mondtak valamit a kas köztársasága halálig hűséges kis szolgáinak és urainak?
Mindezt nem lehet tudni, de tétováztak a nyúlós kedvetlenségben, és félig megrakottan is hazafelé indultak.
A bárányfelhők egyre sokasodtak, vastagodtak, aztán udvart raktak a holdnak, mert tisztelték a pohos vándort, mióta megvastagodott.
A Cönde túlsó oldalán barnára fakult a kukoricaszár, a falu tornya körül szétnyúlt a kémények kékes füstje, mint a köd, a malomkerék lapátolása, a víz zúgása egyszerre kiszállt a völgyből, és hűvös emlékezéssel simogatta meg az egész Cöndét.
- Szent Mihály... oda a nyár... Szent Mihály...
- Tudjuk... tuúúdjuk - sóhajtott a nyár.
- És készülünk... készülünk... - tette hozzá suhogva a Bodza, és megrázták magukat, hogy a felesleges levelek hulljanak le, és ne akkor potyogjanak illetlenül, amikor nincs rájuk semmi szükség.
A szél észrevétlenül északira fordult, s az egész nagy legelő hűvösen magányos lett, messzenéző és várakozó.
Eltűntek az ürgék, a dongók, a csillogó, nagy legyek, és a seregélyek is, akik eddig a rétaljban bogarásztak, csak egy-két kis búbospacsirta szaladgált siránkozva, mert ágy érezték, eljött az ideje a siránkozásnak. Az északi szél az alkony hideg hamuját szitálta már a mezőkre. Aztán egyszerre elhallgattak a kismadarak, mert egy árny suhant végig a Gondén, és a kútág gémfáján zárta össze szárnyait a Kerecsen.
- Talán itt alszom – nézett a nyárfára -, avagy talán rajtad?
A nyárfa nem válaszolt, csak később a Bodza.
- Az idevaló népek kérni szoktak éjjeli szállást.
- Nem hozzád szóltam - villant meg a sólyom szeme -, a mi fajtánk sose száll Bodzára...
- Pedig a Bodzán jobban pihennél - suttogott keserűen és mélyen a Nyár -, mert a nyest a kútágasra is felmegy néha... és egy ölyvet ott fojtott meg, ahol ülsz. Majd szólok neki, amikor éjszakai vadászatra indul, hogy van itt megint egy előkelő harcos... aki vért akar látni, persze nem a sajátját...
- Rajtad megalhatnék? - enyhült meg a Kerecsen szeme.
- Ó, hogyne - a Nyár szinte sziszegett -, a nemes vérszopók megtisztelnek engem... A nyest is rajtam lakik...
A sólyom gyilkos haraggal rúgta el magát az ingatag gémfáról, s közel a föld felett tűnt el a szálló alkonyaiban. De a rúgástól elmozdult a gém nyaka, az ostorfa végén a vödör kiakadt a kávából, s vidám felszabadulással röppent a magasba, mert aki utoljára ivott, elfelejtett elegendő vizet hagyni benne.
- Tak... tatatak - kalimpált a vödör -, jó itt a magasban, meguntam már saját fenekemet nézni a víz tükrében.
- Csak ne zörögj - suttogott a Nyár -, ezen az éjszakán csendnek kell lenni.
- Én magamtól sose zörgök - nyikorgott a vödör vasfüle –, de ha a szél elkezd velem harangozni: mit csináljak? Azt hiszed, az jó nekem? Aztán szid az ostorfa, szid a gémfa, nyekereg az ágas... de a szelet nem szidja senki...
- A szelet nem szabad szidni, mert megbolondul, s végül is te töröd le az ostorfát - ágaskodott az ágas -, és a gémfa még engem is megmozdít...
- Úgy? - kesergett a vödör. - Hát csak meg kell bolondulni, és akkor rendben van minden?
- A vödörnek igaza van - suttogott az érkező szél -, de én sem térhetek ki minden rongyos vödör kedvéért - nyugodjatok meg - ma éjjel csend lesz. Csak egy-két kölyköt hagyok itt, hogy a fáknak nyelve legyen.
- Köszönjük - suttogott a Nyár -, köszönjük, hiszen tudod, hogy a régi emberek, tüzek, idők ünnepe ez...
- Ne taníts, Nyár barátom... - suhant el a szél, és nagy csend maradt utána, mert még a bujkáló szellőcskék is elfeküdtek az ágakon.
A vödör most már megállapodott, a gémfa az erősödő holdra mutatott, a fényre várva, hogy árnyéka megkezdhesse időmutató szolgálatát az est és az éjszaka időtlenségében.
De ez az idő még nem az esté és nem az éjszakáé volt. A tűnődő alkony uralkodott most, laza birodalmában, s a mindig éretlen szürkület, amelyben a készülődés árnyai ténferegtek, mert tudták, hogy rájuk úgyse számít senki, velük nem törődik senki, ők nem tartoznak sem a világossághoz, sem a sötétséghez, végül úgyis elnyeli őket az éjszaka.
A táj embertelen magánya pár percig most hűvösen rideg lett és végtelenül néma. Ez a táj most nem tartozott senkihez és semmihez, csak önmagához, amelyben az üres csend várakozott valamire, mert a születésétől kezdve rettenetesen unta önmagát.
Ekkor egy kis kuvik jött a falu felől, de kurta szárnyának sűrű verdesése nem is látszott és nem is hallatszott. Magasra szállt, és szinte érintés nélkül ült meg a gémfa csúcsán, amely félredőlt árbocként nőtt ki a legelőből; aztán halkan kiáltott a kis bagoly, amikor először megborzongott, aztán élőre nyugodott meg minden, mert a kiáltás azt mondta:
- Készüljetek!
A gémfa óramutatója elindult, mert kifényesedett a hold, a szélgyerekek simogatni kezdték az öreg Nyár leveleit.
- Vissza! Vissza az időben; te vagy itt a legöregebb, öreg nyárfa, ma éjszaka megélheted az elmúlt idők valóságát, mert az idő sohasem hal meg, sohasem múlik el. Ami van, azon vissza is lehet menni, ha akarod...
- Akarjuk! - zörrent meg a Bodza. - Bocsánat, hogy nagy barátom helyett szóltam, de ezt már megbeszéltük.
A Nyár helyeselve zsongott, s a kút mállott falából egy tégla zuhant a vízbe.
- Akarjuk! - csobbant nagyot a víz, s a sötétség mély tükre úgy meghintáztatta a holdat, hogy az majd leesett a mélység tükrének egéről, de mivel nagyobb baj nem történt, a kis bagoly elszállt, mint a hírnök, aki megkapta a választ, hát elmehet.
De el kellett tűnnie a kis kuviknak azért is, mert a zsugorodás száraz percegése és a növekedés nyújtózkodó kattogása hallatszott. Meglódult az ég, másként rendeződtek a csillagok, és csak a növekvő félhold félelmes vörössége reszketett az ismeretlen tájon.
- Így volt - suttogott a Nyár. - Ó, hogy megint láthatom, éppen így volt.
De ekkor a Nyár még csak embermagas, kis sarj volt egy óriás nyáifacsonk gyökerén. Voltak ugyan már saját gyökerei is, de a táplálékot még az anyától kapta, és emlékei is az öreg fa emlékei voltak, amelyeket azonban - mióta a maga gazdája lett - elfelejtett.
- Igen, ilyen volt!
Ott állt tördelt magányosságában egy vén nyárfa, talán húsz lépésre a csornai út felé, amelynek óriás odújában pár ember kényelmesen elfért a tűzrakás mellett, s úgy látszik, használták is, mert belsejében hamu és elszenesedett fadarabok voltak.
A csodálatos anyának csak egy ága élt még félig-meddig, a többiek már elszáradtak, csonkok voltak csak, s ezeken keselyűk éjszakáztak.
A vén Nyár gyökerei szülték, egyre szülték a sarjakat, de valahogy nem maradt meg egy sem, csak ő egyedül, s akkor már az öreg fa nem is törődött a többiekkel. Minden erejét, félelmét, titkos rendeltetését és emlékeit neki adta, s eljött egy tavasz, amikor már nem hozott egyetlen rügyet sem. Ekkor a Nyár úgy érezte: nem múlt el semmi, mert a halott előd titkos valósága már őbenne él tovább, s erre az életre vigyázni kell, mert önmagában nemcsak az elődöt őrzi, ele az utódot is.
Ködös és elmondhatatlanul titkos érzések voltak ezek, de voltak, és minden erő, virágzás, növekedés, harc, szerelem és maghullatás ezekből a parancsoló érzésekből született.
De most még csak embermagas, gyermekkar vastag, kis sarj a Nyár, és hajlong a szélben, amely délről jön, nehézkesen és némán, mint aki nem akar tudni semmiről, és nem akar mondani semmit. De tagadni sem akar semmit, és akik ismerik ezt az emberi fülnek üres, mély zúgást, azok tudják, hogy baj van valahol, és akik meg tudják forgatni az orrcimpák nyalkáján a szél páráját, azok tudják, hogy egyetlen, más vér szagához nem hasonlítható embervér szaga van a levegőben.
A kis Nyár csak reszket, mert neki többet mond a szél, ami délről jön, és a romlás elnémult jajdulásait hordja magában; hideg füstszagot, dermedt halálordítást, és nem lehet tudni, mi van még mögötte az időben. A kis Nyár csak reszket, mert a pusztulás néha nem válogat. Reszket és vár, rádől a szél hosszú hullámaira, és még csak nem is suttog, mert jobb ilyenkor csendben lenni, mintha a Cönde kis nyálfája nem is lenne a világon.
A vörös félhold félelmetes nagy udvart rakott magának, de csak fénye van, világossága nincs, és még ezt a reszkető fényt is nyargaló, laza felhőfoszlányok nyelik el. Ebben a világításban talán még a bagoly se sokat látna, csak hallana.
De bagoly nincs most a tájon, csak keselyűk ülnek a holt óriás száraz ágain, szemben a széllel, és hideg szemük rebbenés nélkül nézi a sötétséget, mert távolabb dobog a föld.
A keselyűk nyaka kinyúlik, nézik a nagy fa alá érkező lovasokat, de nem repülnek el, nem félnek, mintha tudnák, hogy őket nem bántja senki. Megenni nem lehet őket, s a sírásókat, akik sírgödrök is egy személyben, nem szokás bántani.
A sötétség tanácstalanul kavarog odalenn, zabla zörren, valaki sóhajt.
- Allah!
Az egyik lovas leugrik a földre, és a másikat megfogja, hogy le ne essék, mire egy másik lovas is leugrik.
- Mondtam, ugye, hogy igyék egy Us bort,.. A faluig kibírta volna.
A felhők most eltakarodnak a hold elől, és árnyékuk lesz az embereknek, akik közül egy pokrócot visz a vén fa odvába, kettő pedig egy öregember könnyű testét.
- Vegyétek le a nyergét, a feje alá, most már mindegy...
A hold egyre több világosságot szór a földre, a kis nyárfa hideglelősen reszket, és reszket az öregember is.
- Rakjatok egy kis tüzet - suttogja. - Fázom. -Tüzet?
A négy ember összenéz. A tűz messze ellátszik ... Egyiknek turbán van a fején, de nem az beszél, hanem egy idősebb jobbágyféle.
- Miska hazamöhetne a vezetéklovakkal. Az ördög nem alszik... aztán ha tüzet rakunk...
- Möhetök - mondja a legényke.
- Kerüjj a Kács alá. Aztán föl a Palánkosnak. Arra puha a főd, nagy a fű, nem dobognak a lovak...
- Értöm.
- Aztán beszólsz a faluba, hogy vigyázzanak... Bence sógornak szólj, hogy eressze el a kutyákat. Az asszonyok a Cifranádba...
A legényke csak bólint. Összeköti a két málhás lovat, maga is lóra ül, és elnyeli a derengés.
- Fázom - suttog az öregember.
- Mindjárt, apám - mondja a turbános, aztán az idősebb emberre néz.
- Talán elmentek Attala felé... Alighanem dombóváriak voltak...
- Azok, tatárokkal elegyöst. Láttam, az embörök az erdőbe futottak. Valami égött is.
Nézik a földet. A másik ember már megrakta a tüzet az odúban, és most a csiholással vesződik. Aztán fújja, míg egy Us láng lobban fel a rozsé alatt. Akkor feláll, és a beszélőhöz fordul.
- Hallottam, valami lányféle sivalkodott...
Hallgattak egy darabot. A tűz pattogni kezdett, s a felcsapódó láng szárnylobbanásai messze kiugrói tak a gyepre. Az idősebb jobbágy szeme követte ezeket a lobbanásokat, megcsóválta a fejét, és felnézett a kút gémjére, amit most már látni lehetett.
A fiatal török leült apja mellé, és kezét kezébe vette.
- Mindjárt meleg lesz, apám...
A két magyar gondolkodik és hallgatózik.
- Vedd elő az íjjakat, Jancsi, meg a puzdrát is, aztán a mi lovainkat vezesd be a bokrok közé - mondja az idősebb. - Itt nem jó helön vagyunk.
Aztán odalép az odúhoz.
- Fiataluram, a tűzre ne tégy már, ölég meleg lösz... Mink mög elhúzódunk ide a bokrokba, a kút mellé. A lovakat levezetjük a vízig. De mink itt löszünk a bokrok között...
- Jó lesz, András bácsi.

MOST MÁR majdnem teljesen elállt a szél. A láthatatlan köd harmattá csapódott a nagy rétségre, a kis nyárfa leveleire is, amelyek alig tudnak suttogni.
- Így volt... ssüi... egészen így volt...
A tűz már nem lángolt, de nem is füstölt. Az odú oldalán egy pár felmelegedett bogár mászkált, s az öreg török mintha elaludt volna. A fiú is bóbiskolt; vagy csak úgy látszott, mert egyszerre felemelte a fejét, arca megmerevedett és üres lett a hallgatódzásban. Aztán megroskadt, és úgy tett, mintha aludna, mert most már jól hallatszott a patkolatlan lovak puha dobogása.
A fiatal török nem mozdult. Fogta apja kezét, és még csak a nyílás felé sem fordult, amikor megálltak a lovak, és egy meztelen kard előzte meg az embert a nyílásban.
A kard aztán meglazult, s egy hatalmas török tolakodott befelé, akinek szeme egy pillantással felmérte a helyet, és megállt az öreg török zöld turbánján.
- Ez a göllei imám - mondta.
- Az - bólintott a fiú. - Ne lármázzatok! Ekkor egy sárga mongol arc jelent meg a
párás, lágy világosságban, és tatárul kérdezett valamit.
- Azt kérdi a tatár - mondta a török -, hogy nem láttatok-e öt lovat két megrakott vezetéklóval?
- Erre nem járt senki. Mi jöttünk hárman Szigetből, Hasszán bégtől, aki a nagybátyám.
- Hárman?
- Hárman. A legényt beküldtem a faluba valami saroglyáért, mert apám ledőlt a lóról.
A tatár megint kérdett valamit.
- Azt kérdezi - tolmácsolt megint a török, aki közben a kardját is a hüvelyébe lökte -, van-e valami csapat a faluban.
A fiú alig rejtett gyűlölettel nézett a tatárra.
- Tíz napig voltunk Szigetben, nem tudhatom. Nem hallottál valamit a csatáról?
- Elveszett.
Az öregember erre kinyitotta szemét.
- Allah! - suttogta. - A szultán?...
- Megmenekült. Ott voltunk. Én a dombóvári tatárokkal...
- És most pusztítjátok a szultán országát suttogta az öreg. - Vigyázzatok! A halál angyalát láttam...
A török vállat vont, és kiment az odúból a tatárral.
Kint már égett a tűz. Az egyik kengyelhez egy sötét arcú magyar legény volt kötve, s az egyik nyeregben egy megroskadt, halálra vált lány ült. A tűz mellett egy tatár darvadozott, arca csupa vér, s egyik szeme szinte az arcára lógott.
A másik tatár rakta a tüzet, közben egy libár kopasztott.
A török is odaült a tűz mellé a harmadik tatárral.
- Vizet! - nyögte a sebesült. - Vizet hozzatok!
A török fölkelt, eloldozta a rab legény kezét, és egy csobolyót adott a kezébe.
- Gondold meg, te kutya - mondta tiszta magyarsággal -, hogy mi lovon vagyunk, és el nem futhatsz...
A legény csak bólintott, és sántikálva elindult a kút felé.
Amikor elment a kis nyárfa mellett, az suttogott valamit, de a legény nem értette, bár odanézett.
Aztán hallatszott a víz csobbanása, amikor a favödör leért, és a gémfa nyikorgása az ágasban.
- Vizet! - nyögött a sebesült, aki láthatólag nem volt magánál.
- Mindjárt - nyugtatták. - Hé! Mozogj azzal a csobolyóval!
A legény láthatólag birkózott a sudárral, de nem tudta felhúzni.
- Nem bírom! - kiáltott tompán. - A kezem... Az a tatár, aki a török mellett ült, és vezetőnek
látszott, ránézett arra, aki a libát kopasztotta.
- Eredj - intett a kút felé. - Meg is rúghatod azt a disznót.
- Azt gondolom, hogy ne menjünk tovább mondta a török. - Az imám látott bennünket...
- Az imámot el lehet hallgattatni.
- Az imám Hadzsi és szent ember. Ha ez kitudódik, karóba kerül a fejünk. A többiek reggelre Dombóváron lesznek... tudják, hová jöttünk...
A tatár sárga bálványarca nem árult el semmit, és talán válaszolt volna, de a kútnál valami dulakodás hallatszott, elfojtott nyögés, aztán csend.
A két ember villámgyorsan ugrott talpra, hidegen csesszent a kirántott két kard, s a tűz fényétől kissé elvakulva rohantak a kút felé.
Először a nagy török hördült fel, és melléhez kapott, mert egy hosszú nyílvessző állt ki belőle, aztán a tatár tántorodott el... a fiú pedig kijött a vén fa odvából. A szeme sötét, és a kezében meztelen kard.
A sebesült tatár oda se nézett, amikor a kard megvillant, csak egyet sóhajtott, hanyatt vágta magát és kinyújtózkodott. A fiú aztán füvet tépett, és megtörülte a kardot.
Jöttek az emberek.
A fiatal török csak nézte őket, mintha semmi sem történt volna.
Jöttek az emberek egyenként, elül az idősebb magyar.
- Elvégeztük!
Aztán megállnak, mert még valami más is van a fiú szemében és a levegőben.
- Köszönöm, András bácsi - s a földet nézi.
- Baj van?
- Az apám meghalt.
Több szó nincs is. Egy ember meghalt. A többi a keselyűk dolga.
És elindulnak a halott-öreg nyárfa felé, amelynek kiégett belsejéből az utolsó göllei imám nézi a fogyó félholdat.

UTÁNUK suttog a kis nyárfa.
- Szent Mihály... oda a nyár, a régi nyár... De ezt nem is a kis nyárfa mondja, hanem a szél, ami délről jön, és ködöt hoz, s a ködben elmúlik minden, elfolyik minden. Az odúban nincs már senki, a vén csonknak nem látszik már egy ága se - talán nincs is -, a szél már telten zúg, hiszen van miben zúgjon. A kis nyárfa helyén egy fiatal óriás áll, és széttárt lombja zúgásában a szél emlékezik.
- Így, így volt, Bodza barátom - zsong a nyárfa -, de te akkor még alig látszottál ki a földből.
- Valamire egy kicsit azért emlékezem.
A szél ekkor lecsapott a földre, a nagy bodzabokor alól holt levelek rajzottak fel a homályban, keserű avarszag forgott a levegőben, a köd felszállt, az ég kitisztult, s a vén fa odvaiban látni lehetett, hogy ketten ülnek a parázs mellett, és nézik a tüzet.
A legény ásít, a lány két keze egymáson az ölében.
- Hát, majd csak lesz valahogy - ásít újra a legény.
A lány nem mozdul, csak a két keze feszül meg egymáson.
- Mondtam, hogy vigyázz - dörmög a legény. Bözse nénéd töhetne valamit...
A tűz pattanik, s egy kis szikracsillag száll a sötétségben.
- Nem akarom. Nem tudom... A legény kifelé hallgatódzik.
- Valami kocsi gyün... - és feláll. Nyúlánk, szép legény. Csizmában van. Rödös gatyában, vastag, szőttes ingben, a haja varkocsban.
A lány felnéz rá, arca könyörgő lárva. Szeme mintha olajban úszna.
- Csak azt mondd mög, igaz-e, igaz-e a számadó lányával?...
A legény arca zavart és keserű, aztán megkeményedik.
- Hát......igaz! De... azért... majd... – újra kifelé figyel. - Na, mögyök, mer ittérnek...
A bothoz nyúl, lába alatt pattanik egy ág, és kilép a sötétségbe.
A lány ültében is megroskad, arcát tenyerébe hajtja, és talán nem is hallja, hogy egyre közelebb nyikorog egy kocsi, ami nemis kocsi, csak kordé.
- Itass meg, Ambrus, talán van itt valaki?... és hallatszik, hogy ledobban a földre valaki a kocsiról.
- Megnézem.
A kordé a kút felé nyikorog, s a léptek megállnak a nyárfa odva előtt.
- Hát te?
A lány lassan emeli fejét, de ezzel a mozdulattal szemét is megtörülte.
- Dicsértessék... - suttogja.
- Csak így, egyedül?
A lány bólint, a barát hátratolja fejéről a csuklyát. Öreg ember a barát. Barna csuhája alul poros, és bocskorban van. Nézi a lányt tétován és kutatóan.
- Beteg vagy?
A lány kicsit felhúzza a vállát, de nem néz a barátra. A szája mozog, de nem hallani, hogy mit mond. A barát közelebb lép.
- Most ismerlek meg, Vera. Hallottam rólad... a vásárban.
A lány most felemeli a fejét.
- Mit hallottál, tisztelendő Atyám?
- Hát hogy elmátkásodtál, aztán most ódzik a bocskorszíj. Török Ferkó a számadó lányát veszi el. Igaz?
A lány bólint. A barát hosszan hallgat, aztán a lány álla alá nyúl.
- Nézz rám, nekem megmondhatod: baj van? Talán segíthetünk...
A lány alig észrevehetően ingatja a fejét, a barát újra kiegyenesedik, és kilép a sötétségbe.
- Ambrus! - szól a kút felé.
- Tessék, Atyám!
- A faluvégen várj meg! Egy kis csend.
- A körösztnél?
- Ott!
És áll a hosszú barát, hüvelykujjával kordájába kapaszkodva.
Kicsit később kattognak a kerekek távolodóban, aztán csak a nyárfa suttog hideglelős, csendes suttogással.
- Térdelj fel, lányom.
A parázsra szürke hamu száll. A nyárfa elhallgatott, s a kút vizében ott úszik a hold.
A lány térdel és suttog. Megroskadva térdel, és folynak a könnyei.
A barát is térdel, a csuklya a fejére húzva, és a földet nézi.
A gyónás rövid. A barát lassan egyenesedik ki.
- Ego te absolvo - mondta -, én feloldozlak téged...
Keresztet rajzol a lány homlokára, és nehézkesen fölkel.
- Beszéljek anyáddal? Ha rám bízod, beszélhetek. Hajnal előtt, a kertek alatt hazamégy.
A lány összeroskadva csak térdel.
- Aztán majd azzal a bitanggal is lesz pár szavam.
- Nincs már bennem harag. Nincs már bennem semmi... Ne bántsd, tisztelendő Atyám...
A pap gondolkodik.
- Igazad van, Vera. Ne félj, elmúlik.
- Nem félek.
- Hát, ahogy mondtam. Hajnal előtt hazamégy... mondanám, hogy gyere velem, de ne lásson a fráter se.
- Hazamegyek.
A léptek lassú dobogása elmegy a falu felé, a lány csak ül térdelve. A hamu alatt már alig hunyorog a parázs, csak a lány arca világít valami oldódó, ragyogó, elmúlt szenvedésben.
Aztán elindul a kút felé.
A nyárfa elnémul, a szél megáll, a kút rettenetes mélységéből a hold néz fel, de ez a. mélység a magasságban van, s a lány elengedi magát.
Egy csobbanás, aztán semmi.

A FALUBÓL később hallani a kakasokat és kicsit később a baktert is énekelni.
- Éjfél után egy az óraaa!...
A szél megfordul, és északról jön, hideg kíváncsisággal.
- Szent Mihály - sziszegi... Szent Mihály... Én benne voltam az Időben, és nem tudok feledni, nem tudok elmúlni, nem tudok elmenni, hogy vissza ne jönnék.
- De csak ilyenkor - zizeg a Bodza -, csak ezen az éjszakán.
- Régi nyár, sok régi nyár... - suttog magának a szél. - Jönnek-e már a többiek?
-Te kérded? - sóhajt a Bodza, amelynek óriás bokrából kinőtt már a törzs, a fa. - Te kérded? Nem hallod, amikor te hozod őket? És van, akit hozol, van akit nem hozol, hol ezt, hol azt.
- Engem is hoznak... Én is csak szolga vagyok. Mindenütt egy, és mindenütt más. Sokan vagyunk és sokfélék, nyargalunk lenn, nyargalunk fenn, összekeveredünk, szétszóródunk, de azért egyek vagyunk...
- Pihenek kicsit a koronádban, Nyár - suttogta a szél, és lazán megült a Nyárfa ágai között.
Egyszerre csend lett, és most jól lehetett hallani egy szekér kerekeinek terhes, nehéz kattanásait és a lovak dobogását. Ez a nehézkes, vánszorgó zaj közeledett, és puha visszhangot vert a nyárfa alatt. A szél nem mozdult, csak a levelek billentek meg néha a hallgatódzásban. Egy kis köd ereszkedett a tájra, aztán lefolyt a nádas felé. Ekkor kivilágodosott a táj. Árnyéka lett a kútgémnek, a nyárfának, bodzafának, még a vályúnak is, amelynek végén a kis tócsában mintha megállt volna a hold, és élesen villogni kezdtek a csillagok.
A kocsi nyögve húzta maga után árnyékát, és - mintha megelégelte volna a kínlódást - egyik kereke megroggyant, és megállt a nyárfa alatt. Nagy, ponyvás ekhós szekér volt. A lovak a kút felé szimatoltak, s a ponyva árnyékvetője alatt lassan megmozdult valaki.
- Mari! - szólt hátra csendesen. - Mari, csak aludjatok. Itt megvirradunk. Az egyik kereket meg kell igazítani. Mert ha lerogyik, feldőlünk. Sötétben, egyedül nem bírok vele.
- Jaj, istenem - suttogott egy asszony.
- Hiába istenkedsz, attul nem lesz jó a kerék. Aludj!
- Kuu... vikk! kuú... vikk! - kiáltott ekkor a vén fa csúcsán egy kis bagoly. - Nem rak az ember tüzet? Szeretem a tüzet nézni...
- Jaj, most meg ez a halálmadár!...
- Aludj! Ne verd fel a gyereket.
- Eredj, Hú, vadászni! - zizegett a Bodza. Olyan szép csendben megvoltunk eddig...
A zizegésre az ember hátranyúlt a kocsiban, és egy ormótlan hosszú puskát húzott elő, s a kis bagoly elrebbent az éjszakába.
Az ember ölébe fektette a puskát, tűzszerszámot vett elő, és egy-két villanásnál megvizsgálta a puska gyújtószerkezetét.
- Fázom - suttogott az asszony.
- Nekem sincs melegem. Rakhatok tüzet.
A puskát óvatosan az ülésre fektette, és leszállt a kocsiról.
- Majd szólok, addig maradj.
A szél megmozdult a nyárfa ágai között.
- Segítek neki - suttogta, és fújni kezdte a taplót, ami csak füstölgött az ember kezében, de nem lobbant lángra tőle a nyirkos fű, amit a száraz ágak alá dugott. Az ember fújta, és a szél is fújta. Aztán egy kis tétova láng nyitotta ki a szemét. Libbent egyet, és megnyalta a száraz leveleket, átbújt köztük, s az ágacskákon is végigszaladt.
- Na! - állt fel az ember. - Hozok még ágat, most már többet látok.
- Ne menj messze...
A nyárfa alatt és a bodza körül halk szöszmötölés és ágtördelés kezdődött, aztán sietve, egész ölre való ágat hozott az ember. Gyorsan a kis tűzre rakta, aztán felmászott az ülésre, s a puskát ölébe vette.
- Ne ijedj meg - mondta nagyon halkan. Valakik gyünnek. Hallottam.
Csak az asszony rémült sóhajtása hallatszott, a ravasz halk kattanása, aztán a mindjobban fellángoló tűz udvarába három ember gyalogolt bele. A tűz mellett megálltak, mintha a kocsi a világon se lenne, és kezüket melengették.
A puskacső lassan feléjük fordult.
- Nem eladók a lovak? - kérdezte az egyik, aki idősebbnek látszott a másik két legény mellett; de úgy kérdezte, mintha a tűznek beszélne.
A kocsin az ember nem válaszolt.
- Puskánk mög nekünk is van.
A ponyva alatt az asszony hallhatóan reszketett.
Ekkor az egyik legény, szinte csak úgy mellesleg, elindult a kocsi mögé az árnyékba. Az ember arca a kocsin egészen elsárgult, de nem félelem volt ez, inkább valami halálosan elszánt düh.
Az idősebb ember melengette a kezét, s amikor a legény eltűnt a kocsi mögött, a másikra nézett.
- A lovakat ki kell fogni, ha nem eladók... A puskacső felemelkedett.
- Akkor meghalsz! - hörgött az ember, s olyan feszültség, olyan döbbenetes csend állt meg köztük, hogy a ponyva reszketését szinte vad zajnak lehetett hallani.
A legény arca megrándult. Valami keserves hetykeség takarta a félelmet, de mielőtt elindult volna, meglátott valamit, amitől nem indult el.
A lovak feje felől, az árnyékból egy őszes, sovány öregember ballagott a tűz fényébe. Megállt, a kocsira nézett, a két emberre nézett, aztán csendesen megszólalt:
- Elmöhettök.
A legény felszabadultan ereszkedett meg, de az idősebb ember nehezen indult.
- Azt gondultam...
Az öregember oda se nézett.
- Elmöhettök, azt mondtam...
És elindult a kocsi felé, amíg amazok eltűntek a sötétségben.
- Jókor gyüttem, úgy vélekszöm. A puskát el löhet tönni. Mer ugye: mink ismerjük egymást...
A kocsin ülő ember letette a puskát, leszállt, és a kezét nyújtotta, de a szája széle mégrángatódzott.
- A kancelláriából...
- Onnat. Kigyelmed az új mónár ... - és fogták egymás kezét - az embörök alighanem ittak, majd beszélök a fejükkel.
- Drága ló lett volna, alighanem...
- El kő felejteni. Én a Pétör vagyok. Úgy is mondják: az öreg Pétör...
- Ez itt a Cönde? - kérdezte a molnár.
– Az.
A molnár arca megpuhult és hátraszólt:
- Gyere ki, Mari, melegedjél... Akkor üzenetet is hoztam - fordult újra az öregember felé.
- Gondútam...
- Csak annyi, hogy: „Nyomtató lónak nincs bekötve a szája.”
- Gondulom: nem is lösz.
- Nem hát! A kulacsot, Mari! Meg egy pokrócot...
Az asszony kiadja a ponyva alól a kulacsot meg a pokrócot, aztán kimászik maga is. Reszket, és arca mint a gyolcs.
- Megijedt a ténsasszony?... Hát eccer mögesik. Eccer! Ezután kirakhatja a selömkendőit a malomgátra. Hacsak a szél el nem viszi, más nem.
Ülnek a pokrócon, a tűz lobog, a szél nagy sóhajtással elaludt a nyárfa koronájában, a bodza suttog néha.
- A malom új - mondja az öreg. - Mögvénülhet benne, mestör uram.
- A tiszttartó?
- Mögvan az eggyesség üvele is. Ha valamölyik legény vett valamit, persze ordít, mög oda is csap, anélkül nincs, de a kommenciót kiadja. Ha kérünk, bort is. Innen jószágot el nem hajt sönki. A cigányok mögpróbálták. Eccer...
- Nem kapcáskodó? - kérdezte a molnár.
- Nem. Gondulom, a jó lisztöt elvárja.
- Azt kap!
- Mög a ténsasszony beküld egy szép hízott libát búcsúkor.
- Be hát! - bólintott az aszony. - Kettőt is.
- Hát ennyi az egész.
- A papok? - kérdezte a molnár.
- Nincs velük dogunk. Nekünk csak a tiszttartójukkal van dogunk. Karácsonykor, húsvétkor mög búcsúkor mink is ott vagyunk a misén. Maguk is lögyenek ott...
- Persze - mondta az asszony.
- Más aztán nem is köll.
Az asszony már visszakapta színét, és niost felszabadultan sóhajtott.
- Az Isten áldja meg, Péter bácsi; ha maga nem gyün...
- A malomnál vártam... Nem is tudom, mi a fenének álltak mög itt?
- Megroggyant a kerék. Ha erőltetem, felborultunk volna. Az utat sem tudom jól... gyerek is van a kocsin...
Az öregember ekkor a sötétbe nézett, mintha látna valakit vagy hallana valamit.
- Alighanem Ferkó bácsi. Ferkó bácsi l - kiáltott halkan.
Súrlódott a fű, és a bodzafa mögül közeledett egy árny. Lassan jött, hosszú, kosfejű juhászbottal botozva. S a tűz fényében megállt egy bocskoros, gatyás, hosszú fehér hajú, nagyon öreg ember. Vizenyős szeme pillantás nélkül nézte a tüzet, aztán egyenként a három embert.
- Jó estét - mondta, és furcsán körülnézett, maga mögé is a sötétbe.
- Pétör fiam - fordult aztán vissza. - Pétör fiam, nem láttad a Verát?
- Hát nem mönt haza?
- Haza?
- Haza hát. Eccerre indultunk el a vásárbul. Otthun köll ma neki lönni. Hát kend, nem vót otthun...
A vén ember tétován nézte a tüzet.
- Gondútam, itt van a kútná.
- Nem tudom, mi a fenét keresne itt... Otthun van, elhiheti. Aztán most várja magát... A vacsora meg elsül-fől... Biztosan mög van ijedve.
Az öregember szemében valami tétova, szomorú öröm villant fel.
- Látod-e, jó, hogy mondod. Hát istennek ajánlom - emelte fel kezét és megfordult.
A három ember nézett utána, és kicsit később Péter bácsi nagyon halkan megszólalt, mintegy válaszképpen molnárék hangtalan kérdésére.
– Majd aztán - suttogta -, néha hallgatódzik... Szóval a kerék - mondta hangosan.
- Az - bólintott a molnár. - Sötétben nem akartam cserélni, mert van tartalék. A gyereket sem akartam abajgatni, meg... mondom... a sötétben nem is tudom az utat. Beleveszkelődünk valami zsombékosba, aztán, akkor aztán nem vagyunk sehol.
- Persze... én mög nem gondútam, hogy a legényök isznak valahun, akkor aztán mögvan a baj.
Hallgattak. Az asszony kicsit megborzongott, a molnár rakott a tűzre. A nyárfa koronája néha suttogott, mintha a szél a másik oldalára fordult volna álmos sóhajtással.
- Török Ferkó bácsival meg az vót, hogy a szeretője ebbe a kútba veszejtötte el magát.
- Jézus! - suttogott az asszony. - Mért nem temették be a kutat?
- Minek? Jó kút ez nagyon. Ámbár akkor lőhet, hogy kimerték. Van ennek ma hatvan esztendeje, ha nem több. Én még gyerök vótam... A lányt aztán etemették; ez a Ferkó mög evötte a számadó lányát, mer má úgy vót. Azt muszáj vót evönni, mer a számadó lánya vót. Beszélik, hogy a másik lány is gyerököt várt vóna... Ámbátor sokat összelocsognak az asszonyok.
- Vót nagy lakodalom, hamarosan gyütt a gyerek, aztán Verának körösztűték, mert Ferkó bácsi úgy akarta. Az asszony nem akarta, mert hogy azt a másik lányt is Verának hívták... de Ferkó bácsi baltával mönt a körösztülőre. így kezdődött. Aztán: mindig lejjebb, mindig lejjebb. Férjhöz is mönt a lány, mög is özvegyült hamarosan, aztán hazamönt, akkor Ferkó bácsi annyira-mennyire mögnyugodott, merthogy akkor ma csak úgy kódorgott. Itt a kút körül, a nádban mög a vásárokba. Kereste azt a régi Verát, de mivel a lányának is az lött a neve, hát mindönki azt mondta: Otthun van, Ferkó bácsi... hazamönt má, Ferkó bácsi... Azúta kevesebbet kódorog, mer otthun mögtalálja a Verát... Valahogyan összekeveri üket, de nem egészen.
Az asszony szeme könnyesen nézett a gőzölgő parázsra, talán azért, mert a szél csendesen leereszkedett a nyárfáról, s a párás füstöt arrafelé vitte.
Dél felé szállt a szél; a füvek borzongtak, a kútban loccsant valami, ami lehetett levált földdarab is, lehetett béka is.
- Biztosan elmegy majd a malomba is, csak azt kell mondani, hogy Vera ott vót, de ma hazamönt. Akkor mögnyugszik, még le is ül egy pipadohányra. Ulyankor senki sem mondaná, hogy nem egész embör.
- Adok én neki még enni is - mondta a molnárné.
- Elfogaggya. Mög is köszöni... Hanem akkor én most mék. A ténsasszony feküggyön le, én meg majd küldök valakit, aki segít a kerékkel.
- Köszönöm, Péter bácsi - állt fel a molnár. Nem felejtem el.
- Tudom.

Az ÉJSZAKA a földre lapult, és kicsit meglódult a szél. A nyárfa zúgni kezdett és a Bodza is. Alattuk a füvek és a vályú végében a bogáncs sziszegve, susogva hajoltak dél felé.
- Szent Mihály... oda a nyár... oda az éjszakád is... Szent Mihály...
A felhőtlen égen hunyorogtak a csillagok.
A molnár meghúzta a vályút, és most isznak a lovak.
Az asszony keletre néz, hogy virrad-e már, de a nap helyett újra három ember jön. Az éjszakai három ember. A molnár szeme elszűkül, aztán kienged.
Az egyik ember kereket hoz, a másik egy rudat.
- Adjon Isten - mondja az idősebb -, hát itt vagyunk! Pétör bácsi leszödte rólunk a körösztvizet. Ámbár... ugye...
A molnár lassan kezet nyújt.
- Elmúlt!
Az ember leteszi a kereket, és kezet fog a molnárral.
- Az én nevem: Gábor. Ez a legény a Dani. Ez meg a Rókus. Azért Rókus, mert ennek valami barát volt az apja...
Nevetnek, közben Rókus kiakaszt a nyakából egy kulacsot, és a molnár kezébe nyomja.
- Mestör uram, Pétör bácsi üzeni, hogy egy kortyot a békességre. Aztán még azt is izeni, hogy Gábor sok van a világon, és ezt a Gábor bácsit Hazudós Gábornak hívják... Mert van még Füttyös Gábor is; meg Kalapos Gábor is...
A molnár iszik egy kortyot, és a legények sem többet. Némán nevetnek. Gábor Rókusra mutat.
- Ez mindig lotyog, mintha prédikálna. Biztos, hogy barát vót az aptya. Aztán most: csülökre. Mester uram, csak nézze.


Az ÉJSZAKA mintha megmozdulna. Sötét van még, de a pislogó tűz fényében csillogni kezd már a hideg, ónos harmat, és mintha álmosabban hunyorognának a csillagok.
A molnár már egyedül van.
A lovak türelmetlenül dobbannak néha, nem mintha bögöly bántaná őket; hanem mert fáznak.
- Mink nem mögyünk a malomba - mondta Gábor, amikor elbúcsúztak -, de minek ácsorognának itt? Mönjenek egyenöst, ahogy a lovak állnak, aztán, amikor a nyárfás útra érnek, forduljanak jobbra. Nem lőhet eltévedni, mert az út a malomig visz, és ott vége is van.
A molnár körüljárja a kocsit, felveti a hámot, és fellép az ülésbe.
- Mari, indulunk! Na! - és meghúzza a gyeplőt. A kocsi nyögve elindul, és távolodó kattogása a két sötét vonal közé hull, amit a kerekek vágnak az éjszaka harmatos arcára.
A tűz most már magában tűnődik, de egy-egy ágvég még fellobban, s ilyenkor a hűvös sötétség hátraugrik, mintha a váratlan láng megégette volna.
A nyárfa egy-egy fáradt levele lehintázik a földre, de van, amelyik kereng, és van, amelyik suttogva ütődik ide-oda, mintha utat keresne az ágak és testvérek között.
És ez úgy hallatszik, mint az ásítás.
- Így volt - sóhajt a Nyár... - Az Idő tudja, hogy így volt... s az éjszaka is tudja.
- És mi is tudjuk - zizeg a Bodza -, de egy éjszakába nem fér minden bele. A Göncöl rúdja csáléra áll már... lehullott a harmat is... szürkül nemsokára.
- Ssss - intett a Nyár, s csendes lett újra minden, mert a füstölgő parázs hunyorgó fényében ott állt már újra a hosszú hajú, vén ember. Nézte a tüzet, hallgatta a sötétséget, a távolodó kerekek halkuló beszélgetését.
Aztán elindult a kút felé, de félúton megállt, és nem ment közelebb. Keze a hosszú juhászbot sima fején, és állat kezére támasztotta. De nem a kutat nézte, hanem a vályú végében a kis tócsát, amelynek tükréből a fogyó hold lemondó, néma ragyogása nézett vissza. S a tört, öreg szemekben ott volt most a hanyatló hold, a mélységes ég, de mindezek mögött valami kimondhatatlan bánat.
- Vera - suttogta. - Vera!
És előrehajolva hallgatódzott.

A KOCSI egy enyhe zökkenővel ráfordult az útra, ahol a jegenyék ácsorogtak az éjszakai derengésben. A lovak nyugodt ballagása járt útra vallott, és nemsokára hallani lehetett a szabadjára engedett víz zúgását a malomfejnél.
A jegenyék megnézték az idegen kocsit, és égbe nyúló csúcsokkal intettek a Nyárnak.
- Itt mennek... itt mennek... Valami világosság várja őket.
- Nem látom.
- Nem is láthatod, testvér, mert a világosság lent van a zúgóban, a túlsó ablak felől. Majd mi nézünk és hallgatódzunk... és megtudsz mindent.
A kocsi ballagott, s ha egy-egy jegenye mellett elment, a kerekek hangosabban beszélgettek.
- Valami világosság - mondta a molnár -, alighanem itt vagyunk.
- Jaj, nem is bánom - ásított az asszony. - Milyen szerencse, hogy ez a szegény kislány nem ébredt fel.
- Nem is kell, hogy tudjon róla. És te se tudj róla. Értetted? Itt nem lehet kukoricázni... Úgy látom, észrevettek bennünket, mert a világosság erre az oldalra gyütt.
A lovak maguktól fordultak a fény irányába, és maguktól álltak meg. A malomajtóban egy hosszú ember tartotta a mécset.
- Majd én mögyök a lovak előtt - mondta. Jó estét. A ház felé kanyargós az út. Jobb, ha mutatom.
- Köszönjük.

A VÍZ ZÚG ODAKINT, de bent a malomban némán keresi helyét a csend. Mert új a malom, a szerszámok még nem szoktak össze. A gerendák pattogva nyújtóznak, a lisztesláda üresen ásít, a szobában nyikkanik az ágy, pedig nem ül rá senki, a lisztcsatornában egy ottfelejtett forgácsot lök meg a kóborló szellő, s a forgács katakolva esik lefelé. A kövek darabos tehetetlenséggel nyomják egymást, s a vastag tartógerendát, amely száz évre készült, van hát ideje nyögni, ha akar. De nem nyög, mert tölgy, és így általában az egész malmot is elbírná.
Lent az alsómalomban a tölgygerendák mellett nyúl be a vízikerék vastag tengelye, amely a fogaskereket hajtja, az pedig a főszíjjal az egész malmot.
A víz most dühöngve tajtékzik, mert zuhannia kell, ami szokatlan is, zajos is, és nem szaladhat simán a vályúban, ami keréklapátjaira vezet, és szereti megmutatni erejét, amitől megmozdul a szörnyű nehéz kerék, és bent dorombolva, dör» mögve elindul a malom.
- Majd én megmutatom, ki vagyok! -  zúg a víz, és a kerék úgy tesz, mintha ellenkezne, mert emberszabta bölcsességgel tartja lapátját, hogy csak győzzön a Kacs kis patakja, hiszen az a dolga, hogy győzzön, és ne tudja soha, hogy ez robot, és ne lássa soha a lisztet, a félreértett dicsőség egyetlen értékét.
Mert kipróbálták már a malmot, hogy összejárnak-e a szerszámok, a fogaskerekek, és az építő mester, csak a pallért hagyta a malomban, hogy átadja a molnárnak.
- Nem vallunk vele szégyönt - mondja a pallér, amikor a molnárral visszaérkeznek a malomba. - Itt volt a tiszttartó is...
- Ráengednéd a vizet?
- Persze - bólint a pallér, és kimegy a sötétbe. A molnár áll a malom közepén, és lába alatt érzi az ismerős rengést, amikor a víz birkózni kezd a nagy kerékkel. Az erők megfeszülnek, egyenesbe dőlnek, mint igában az ökör, aztán szétszaladnak, amerre engednek a kerekek, csuklók, szíjak, és - most még kicsit hangosan, hiszen üresen járnak - elindulnak a szerszámok. De ez a zaj majd elhallgat, ha megtelik a garat, elfulladnak a kövek és csatornák, s a búza megjárja utolsó útját, mint korpa és liszt a szuszogóan kövérre dagadt zsákokba.
A pallér visszajött már, odaállt a molnár mellé, és most hallgatódznak. De nem ver feleslegesen semmi, nem zökkenik semmi, nem csapkodnak a szíjak, és simán, erőlködés nélkül szaladnak a kerekek.
A molnár bólint.
- Leállítsam? - kérdi a pallér.
- Nem kell. Hadd kopjanak össze kicsit a szerszámok.
- Mondtam ugye, hogy tisztességes munka. A tiszttartó is mondta...
- Én őrölök rajta, nem a tiszttartó...
- Hát, az igaz... Akkor, mester uram, én mönnék. Szépön köszönöm a vendégülést, nem is sietnék, de röggelre Szilben köll lönnöm.
Parolázik a két ember; az egyik kilép a csendes sötétségbe, de a malomzúgás elkíséri még egy darabig, aztán a lágy dorombolás lassan elmarad mögötte az úton.
A molnár úgy maradt az ajtóban, ahogy állt, amikor a pallér elbúcsúzott. Hallgatta a malomkerék megfontolt lapátolását, magába szívta a nádas és nagy rétség hűvös, fanyar illatát, és most az volt a gondolata, hogy ez nem lesz rossz hely. Meg kell fogni a dolgot, az igaz. Mindent egyedül, de a parancsolás is csak gond. Nem, nem kell senkii Ő tudja a dolgát, és az asszony is tudja a dolgát... és hallgatni is tud...
- Na - nézett a sötétségbe -, éppen rád gondoltam. Mért nem fekszel le?
- Nem tudok aludni. A kislányt lefektettem, aztán - mondom magamban - megnézem, mit csináltok?...
- Semmit. A pallér elment, én meg nagyom járni a malmot. Tedd be az ajtót. Fázol? Begyújtok a kisszobába. Nyersek még a falak, amúgy tisztességes munka az egész.
A kisszoba arra készült, ha a molnárnak segédre lenne szüksége. Asztal volt benne, ágy, pad és nyitott tűzhely. Apró ablaka a vízre nézett, a molnár lakása felé.
Az ágyon a pallér alhatott, mert széna volt benne, jól leheverve.
A tűz villanásai meleg ragyogással csapkodták a falakat, s a kis ablak fekete tükréből benézett a szobába az olajmécs szemérmes kis lángja.
A molnár puskája ott volt a falnak támasztva. Az asztalon dohányos szita és pipa, amit már az előbb hozott fel.
Az asszony a tűzhely padkájára ült, a molnár pipáját kezdte tömni.
- Én se tudok aludni. Majd világossal elrakodunk; alhatunk is. Aztán bemegyek a tiszttartóhoz. Jövő héten jöhet az őrleni való.
És megállt a pipa tömködésében...
- Ha! - és kinézett a sötétségbe - az ajtót nyitva hagytuk?! Mintha valaki szólt volna.
A molnár még a szájával is hallgatódzott, aztán arca bosszúsan elernyedt.
- Az a félkegyelmű öreg - dörmögte. - Tudsz neki valamit adni?
Az öreg juhász ekkor már az ajtóban állt.
- Adjon isten - és tétován körülnézett. - Nem látták a Verát?
- Itt vót, Ferkó bácsi - állt fel a molnárné -, de mondtuk neki, hogy ne várjon, ha maga idegyün, majd megmondjuk, hogy kereste...
- Jó lány – mosolyodott elaz öreg, és közelebb jött. - Tudják, mindig mögkeres.
- Üljön le, Ferkó bácsi - mondta az asszony és az urára nézett. - Mindjárt gyüvök...
Az öreg leült a padkára, a molnár az ágyra.
- Tudja, mestör uram, én itt vótam attul kezdve, hogy kicüvekelték a malom helyit. Gondútam, majd elmondom a mónárnak, akárki lösz, hogy hogyan dógoztak. Hát nem lőhet panasz, mögadták a módját...
- Látom - bólintott a molnár.
- Ugye, maga is látja?
Egy kis csend ült a szobára.
- Bizony, kű ez az egész, nem válog - és az öreg szeme megint olyan furcsa lett, aztán megint elmosolyodott. - Hanem ez a lány akkor is mindig mögkeresött... Jó lány, azazhogy, iszen asszony... - és ezen megint elgondolkodott.
A molnárné visszaérkezett egy kis ennivalóval, kenyérrel és kulaccsal.
- Van bicskája, Férkó bácsi? Nyúljon hozzá, mink is megéheztünk... - és intett urának.
Az öreg megnézte a tányért, szalonnát, kenyeret.
- Nem szógátam mög, ténsasszony...
- Nem is köll. Maga az első vendégünk... jó szívvel kínáljuk, elhiheti.
A molnár felkelt, s az ajtóból visszaszólt.
- Elállítom a vizet. Egyék, Ferkó bácsi.
Az éjszaka hallgatott, mert megszokta már az új malom zúgását és elnyelte, de amikor a molnár lenyomta a zsilipet, mégis az egész tájon szinte felkiáltott a csend.
Mozdulatlan volt minden, csak a jegenyék csúcsa reszketett, s az üzenet végigszaladt az út mellett, így a Nyár tudott mindent, mintha maga látott és hallott volna mindent.
A kút melletti tűzre már szürke hályogot rakott a hamu, és a szivárgó füstöt is elnyelte a bizonytalanul derengő holdvilág. A víz újra zúgni kezd messziről; úgy látszik, a molnár a szabad zsilipen engedte el a vizet, ami most tajtékzik, mert áll a kerék lomhán és tétlenül. Mellette a haragos víz a kis olaj mécs szelíd lángját dobálja kavargó tükrében, és őrjöng, mert neki rohanni kell, és nem érti, hogy a fényt és a világosságot nem lehet sem elvinni, sem összetörni, mert nem ott van, ahol van, s a kis láng szelíd világát sem elvinni, sem összetörni nem lehet.

AZTÁN HALKULT a víz; mozdulatlanná dermedtek a jegenyék; a Nyár is és a Bodza is, végül hűvösre dermedt e csend, csak egy kis bagoly szállt a rét felett, ám sűrű szárnyverdesését hallani ennek sem lehetett. A gémfa csúcsára szállt egy pillanatra, mozdulatlanná merevedett, de szeme megvillant.
- Vége! - kiáltotta meg az emlékek élő éjszakájának. - Kuu-vikk! Vége!!!
Aztán eltűnt. Megreszketett az éjszaka, és álom lett minden, mert minden álom lesz egyszer, és minden álom valóság, mert a tér és az idő egy, amelynek visszafordulnak néha végtelen apró és végtelen nagy hullámai.
-Vége! - suttogott álmosan a szél is, mintha most érkezett volna, pedig a Nyár koronájában aludt eddig – Szent Mihály éjszakájának vége. Ilyenkor, öreg Nyár, úgy érzem, csak álom volt minden, de hát mit tudnak a nappalok az éjszakáról?
- Semmit! - sóhajtott a Nyár.
- Semmit! - suttogott a Bodza.
- Semmit! - hunyorogtak a csillagok, mert mintha dér derengett volna a mezőkön, s a sápadt, fogyó holdat habos, lágy selyembe takarták a bárányfelhők.
A falu felől ekkor egy varjú érkezett. Megült a gémfa hegyén, körülnézett, aztán meghajolt, mint mindig, ha nagyot akart kiáltani, mintha valami kinyilatkoztatást várt volna tőle a didergő világ...
- Kár! - mondta a varjú. - Határozottan kár, hogy ilyenkor még nincs fent a nap - és körülnézett a derengésben.
- Kár-kár - recsegett újra, mert szerette a feltűnést. - Tudjátok, mi lesz ebből?
- Mindenki tudja, Rá! - sziszegett a szél. - Hó lesz, és jég lesz. Te pedig úgy megörülsz egy lócitromnak, mintha kislibát találtál volna.. - és alávágott a nagyszájú prófétának, hogy az majdnem leesett a szószékről. Elrúgta hát magát a gémfáról, átkozva a szelet és megbillentve a sudarat, hogy a vödör ide-oda csapódva harangozott, s a virradat mintha csak erre a hangoskodásra várt volna.
A nagy, néma legelőn végighúzta harmatos takaróját a szürkület, aztán fellendült a levegőbe, mint egy óriás denevér, és eltűnt az ég alatt, amelynek keleti messzesége kivilágosodott; a felhők ragyogni kezdtek, aztán egy villanással tündökleni kezdett az egész világ.
Az éjszakai köd lehúzódott a nádba, a Kacs vize gőzölgött, a túloldali kukoricában egy fácánkakas méltatlankodott, bár az nem derült ki, hogy kit szidott, de erre nem is volt kíváncsi senki.
A párás magasságban egy csapat pinty utazott dél felé, valószínűleg a férjek, mert pintyéknél az a szokás, hogy az asszonynépet, a gyerekeket előre küldik dél-európai nyaralásra vagy telelésre. A Kerecsen egy félig száraz fűzfáról nézi őket, de ez csak a telt hasú vadász érdeklődése. A fűzfa alatt egy vadréce maradványai vannak szétszórva, így a pintyőkék mehetnek, ahova akarnak. A vadréce tollait a szél nézegeti, forgatja, egyet-egyet ráfúj a vízre, s a kis patak ringatva viszi a tollat dél felé. Majd átadja a Kapós vizének, az a Siónak, az meg a Dunának, és a kis toll talán leutazik a tengerig.
A Kerecsent mindez nem érdekli. Jóllakott, most sütteti magát a nappal, mert a nap most már valóban: süt. Holnap ugyan már október van, de ezt talán a nap nem tudja, vagy nem érdekli, mert: süt! Melegen! A harmatot már régen felszippantotta, a méhkasokat meleg ragyogással felabajgatta, a varjak őszies károgását torkukra forrasztotta, és a szőlőhegyek felett elácsorgott, mert nem mindenki szüretelt még le, és a kis bogyók cukortermését szívesen gyarapította.
- Milyen áldott meleg van - mondotta Uzdi Máté. - Máma aztán igazán nem köllött a szűr. Jó, hogy nem hoztad el Bözse nénédet.
- Nem is gyütt vóna! Aszongya: mit játszom én az urat, hogy nem várok Mindönszentökig. Mondom neki, hogy édösapám nevenapjára... talán sajnálja ezt a pár szál virágot?...
- Aszongya: bolond vagy te, Juli! Az édös öcsémtű sajnálnám? Elvihetöd az egész kertöt, de annyit tudhatnál, hogy halott embörnek nincsen neve napja.
Az öreg juhász azonban vasárnapi hangulatban van, és ezt nem zavarja az öregasszony okvetetlenkedése sem. Derűsen ballag az asszony mellett.
- Ilyen vót ez a Bözse mindig. Lány korában is... mint a tüzes gyík... Pedig, de szép lány vót! Igaz, apádat is mögnézték a fehérnépek.
- Élhetne még! - mondja az asszony. Ballagnak csendesen. Az utca majdnem üres.
- Élhetne bizony. De tudod, ha mög lőhetne kérdözni, talán mást mondana. A fene jobban tuggya, hogy van ez... jó, hogy nem hoztam el a szűrt. De Bözse nénédnek ugye, nem mondtad el, hogy mit gondútunk ki?
- Nem hát. Máté bátyám még möggondóhatja magát.
- Nem azér, hanem azér, mer beleszóna. De ha ma mögvöttem a helet, abba nem szóhat bele.
Mosolyog az öregember, s ez a nyugodt derű megfogja az asszonyt is. Mintha a temető nem is temető lenne, hanem házhelyet akar magának venni a régi barát lakása mellett. És ez a hangulat csak kiszélesedik, amikor a sírásó jön.
- Aggyisten, Ambrus!
- Szerbusz, Máté! - parolázik Ambrus. - Hun ássam mög a sírodat? Aki mögvöszi a helet, azt mondják, soká él...
- Azér gyüttünk.
Az öreg Ambrus elkomolyodik.
- Igazán?
- Édösapám mellett akarja Máté bácsi - mondja az asszony.
- Hát gyertök. Abba a részbe úgysem temetünk most már; mindönkit ide akarnak tönni az elejibe.
Ballagnak lassan, a hátsó gyepű felé, és nem beszélnek. Csak egy-egy száraz levél zörren a lépés alatt, s egy-egy cinke szól halkan, mert az éjszaka hűvös volt, a bokrok árnyékában már ott lapul az ősz.
A gyepű mellett fák vannak. Vadcseresznye, vadkörte, hárs. Ezeket nem ültette senki, de nem is bántotta senki. Megnőttek, őrzik az öregeket, mert ez a rét a régiek temetője.
Az asszony apja sírjához megy, egy kicsit összeteszi a kezét, aztán rendezkedni kezd a kis dombon, ami hasonlít ahhoz az ősrégi mozdulathoz, amivel az otthoni ágyat simogatják meg az asszonyok.
A két Öreg áll. Az egyik a juhászbotra támaszkodik, komolyan és elgondolkodva. Nem lehet tudni, hogy látogató-e a régi cimboránál, vagy csak egyszerűen: vevő. Lehet, hogy mind a kettő.
- Aztán mit kóstál ez a hel, Ambrus?
- Háromszáz pengő, azaz forint.
- Ölég drága...
- Hát ennyi.
- Aztán, ha kifizetőm, a nevemre irgyátok?
- Persze. Akár a telekkönyvben.
Az asszonyt is érdekli a vásár, és félreál], amikor az öreg Máté kilépi a jövendő szálláshelyét.
- Ölég nagyokat léptél, Máté.
- Köll a hel, Ambrus. Ketten állítunk egy küvet Mihállal. Csak nem sajnálod?
- Sajnájja a fene! - tiltakozik Ambrus szelíden. - Itt nemigön nézik.
- Akkor hónap kigyüvök, és ki is cüvekülöm. A köröszt helit is. Mög a... szóval az én helemet is.
- Csak gyere, Máté. Hozhatsz egy kis áldomást is.
Az öreg juhász előrelódítja a tarisznyáját, kiveszi a sósborszeszes üveget, és a sírásó markába nyomja.
- Gondútam rá, Ambrus...
Az asszony közben odább lépegetett, s egy öreg sír mellett áll meg, amelynek fejfáján már nem látszik semmi írás.
- Ez mög itt öreganyám sírja.
- Jól tudod, Julis - néz oda Ambrus. - Török Vera vót a neve. De én a többieket is tudom, akiknek már fejfája sincs. Mellette az apja. Török Ferenc; nagy időt élt az öreg, ámbár, olyan félnótás volt...
- Ott, a gyepű mellett - aszongyák - három betyár: az öreg Batai Pétör, Baka Gábor meg valami Rókus. Ezt a kettőt a pandúrok lűtték agyon, de az öreg Pétör úgy halt meg röndösen.
- Ott, a hársfa mögött valami régi tiszttartó van, a sírkő már a síron fekszik. Valami Füle Lajos nevű. Apádon túl meg a régi mónár, ennek a Gézának az öregapja: Potyondi Ádám...
- Hát akkor möhetünk is - mondta Máté. Csupa röndös embör.
És elindultak kifelé, de az úton már alig szóltak. A kapunál elparoláztak, és a kerítésen át még visszanézett az öreg juhász a friss, nyersföld sírokra.
- Az is bolond, aki ide fekszik az út mellé. Kocsizörgés mög mindönféle zajgás. Az a jó hel, ott hátul... nagyot néz majd Bözse nénéd... De most már nem szóhat egy szót se!
És ballagnak. Uzdi Máté maga elé mosolyog...

DÉL FELÉ JÁR AZ IDŐ, és olyan ragyogó meleg van, hogy az aszott füvek felett jól látni a felmelegedett levegő remegő áramlását nyugat felé. Mert keleti szél száll, de ezt csak az öreg nyárfa suttogó levelei mutatják, mintha üzenetet küldene a csornai útra meg a malom felé, a testvér jegenyéknek.
A levegő üres. Az elsárgult füvek távoli ragyogásában csak egy gyerek ballag a kút felé. Néha a zsebébe nyúl, és eszeget valamit.
Ez a gyerek Futó Kati néni külön engedélyével
van itt a nagy legelőn, ballagva a csordakút felé, de minden engedély nélkül van mezítláb és kabát nélkül.
De erről nem tud Kati néni, és nem tudhatnak a szülők sem, akik Kapósban vannak valamilyen vásárlási szándékkal.
Bence Rozi néni azonban tud róla, legalábbis részben. A gyerek ugyanis Rozi néni udvarán ment a Kacs alá, és másodszor is megreggelizett, mert a frissen köpült vajnak és a kemencéből akkor kiszedett puha kenyérnek ugyan ki tudna ellenállni? Senki! Ki is melegedett az óriás karéj vajaskenyértől, de lángolni kezdett a nap is, így a kabátot Rozi néni gondjára bízta.
A cipőket nem. A cipőket már a nádasban vetette le, és egy nagy zsombék alá dugta, mert a cipő törte a lábát. De akárki megnézte volna ezeket a lábakat, igazat adott volna a gyereknek, hogy ezekre a lábakra kár a cipő. Ezek a lábak úgy össze voltak szúrva, vágva, törve, és olyan feketék voltak, mint a böjti récéé. De ilyen dióbarna volt az egész gyerek, aki elvetve a cipő gondját, sokkal vidámabban igyekezett a malom felé, amelynek lapátolását lehetett már hallani.
De nem ment mindjárt a malomhoz, mert a gát vizében még egy malom volt, amelynek ajtaján szárcsák úszkáltak ki-be, de ez a csodálatos tükör sosem törött össze, és végtelen volt, mint a derült ég. Ott voltak benne a csapott fenekű, kis felhőhajók, sőt maga a nap is, amelybe éppen úgy nem lehetett belenézni, mint abba, ami az égen volt.
Ült a kisgyerek, teljesen megfeledkezve magáról, és - talán - boldog volt. Minden ismerős volt, és minden: jó. Egész testén átsugárzott a fény, és majdnem elaludt, amikor eszébe jutott, hogy ilyenkor a malomban talán koptatják már a virágmagot ...
Ezen a tájon ugyanis a napraforgó magját hívták virágmagnak és szárát virágszárnak, amely tüzelőnek is jó, de kerítésnek is.
Mert ha koptatják, akkor már csak a bele van a malom nagy ládájában, és a sok héjat viszi a víz arra, Csorna felé.
- Potyondi bácsi jó ember - gondolta később, és tűnődött, mivel kellene viszonozni az egész zseb jó ízű, héjtalan magot. - Potyondi bácsinak van puskája... - és apja vadásztarisznyájára gondolt s benne a sok patronra. Közben rágogatta a dió ízű magokat.
De a kút és az öreg nyárfa, a nagy bodzafa és óriási bokra már elindultak eléje. A száraz fű puhán feküdt a talpa alá, s ha ezt nem érezte volna, talán elhiszi a kút és a titokzatos nagy fák közeledését.
Aztán egyszerre csak összeértek.
A fiú meglassúdott és megállt. Felnézett a nyárfa óriás koronájára, amely árnyékos volt, mint a templom kupolája, aztán a bodzára, amelynek sötétkék magjai lefelé fordultak, mint kis, fekete ernyők; a kútra nézett, az ostorfára, a gémfára, melynek vastag bunkóján még egy rozsdás eke is biztosította a jó súlyelosztást, aztán az ágasfára, amelyen már nem volt héj, és úgy állt itt, mintha gyökerek tartanák a földben, pedig ezen a környéken nincs akácfa.
A fiú fellépett a kút kövekből rakott, mohos padkájára, mintha inni akarna, de nem nyúlt a vödörhöz, hanem rádőlt a meleg kútkávára, és lenézett a homályba, amelynek időtlen mélységéből, a felhők közül visszanézett - Valaki.
A nyárfa zsongani kezdett, a vályú végén, a kis tócsa körül zümmögve jártak a méhek, messze, lent a völgyben mélyen sóhajtott a nád, s ez a halk zengés édes, szomorú bugással orgonáit a levegőben, kívül és belül és megfoghatatlanul.
- Lát... lát... - zsongott a Nyár, pedig szellő sem mozdult, és egyetlen levele meg nem libbent a napsütésben.
- Lát! - dongtak a méhek, pedig szárnyuk sem mozdult, csak az eget nézték a kis tócsa tükrében és a bogáncsot, amelynek száraz virágai mintha bólintottak volna.
- Igen, lát! - sóhajtott a Bodza. - És fáj neki. Nézzétek! Sír...
- Az öreg törököt látja - suttogott a Nyár - és a harcot. Milyen vad most az arca! És Verát, amint száll a felhő és a hold felé...
- Most meg a molnárt... ég a tűz - reszketett a Bodza. - Az öreg juhászt, aki a szeretőjét keresi... Mindent lát! A szíve majd kiugrik. Talán nem is szabadna...
Ekkor érkezett vissza az előbbi varjú. Körülnézett, aztán a fiúra, aki mozdulatlanul hajolt a kút fölé.
- Kár! - kiáltott nagyot, amitől egyszerre elmúlt minden. -Kár! És tilos! Nem szabad látnia a láthatatlant. Nézzétek az arcát! ...mint a holtaké. - Kááár! - kiáltott újra, és elszállt a malom felé.
A fiú pedig megmozdult, tétován körülnézett, aztán elmaszatolta verteién arcán a könnyeket.
Szemébe most újra visszatért a táj, lelépett a padkáról, és esett vállakkal a földet nézve elindult hazafelé.

DE AZ ÚTRA, és hogy miként érkezett haza, később nem emlékezett. Mindenesetre cipőben és kabátban...
- Hát veled meg mi van? - nézett rá döbbenten Futó Kati néni - beteg vagy? Annak a Rozinak is több esze lehetne, hogy teleetessen meleg vajaskönyérrel. Hallottam... '
- Kicsit lefekszem.
- Hun vótál?
A fiú már feküdt, amikor válaszolt.
- A Cöndében. Meg a temetőben...
Az öregasszony figyelt, de nem kérdezett semmit, csak nézte a sápadt gyereket.
- Kati néni, ott a gyepű mellett ki volt az a Batai Péter? Ambrus bácsi azt mondta, betyár volt...
Az öregasszony csak állt, és kinézett az ablakon, aztán odament, és behajtotta a zsalugáter két szárnyát, amitől árnyék borult a szobára.
Betakarta a bágyadt gyereket, és megsimogatta az arcát.
- Az öregapám vót - mondta. - Isten nyugosztalja! - és csendesen kiment a szobából.

A FIÚ SZEME NYITVA, és látja, megint látja a régi Cöndét, hallja a szelet, amint suttogva száll kelet felé, és az öreg Nyár zsong, mintha régi-régi üzenetet küldene a csornai útra meg a malom felé, a testvér jegenyéknek.

/Fekete István/
 
© Copyright 2009 Clog Fly Fishing