Vér a havon

Néhány nappal ezelőtt ismét kezembe került Szári Zsolt barátom kötete, s mivel éppen semmi máshoz nem volt kedvem, fogtam a számomra oly kedves könyvet és kiültem vele a kertbe. Találomra felcsaptam, éppen Bátyó díjnyertes novellájának közepén, s ha már így történt, az andalító télvégi napsütésben neki is álltam elolvasni - vagy századszor - a történetet. 
Süllővér a havon. 
Egyszerűen megírt novella, minden sallang nélkül, szerethető szereplőkkel és hihetetlenül hihető történettel. Hogy mennyire szeretem, mi sem bizonyítja jobban, hogy a könyv első átnyálazása után ugrott be: én ezt a történetet annak idején a MAHOR-ban is olvastam, mikor Bátyóval azt sem tudtuk egymásról, hogy a világon vagyunk! Most meg...
Aztán eszembe jutott, hogy nekem is van egy hasonló történetem, sokkal szomorúbb befejezéssel és nem is olyan régről: csak néhány hónapot, tavaly decemberig kell visszaugranunk az időben. Ígérem, ezúttal lesz benne egy kis horgászat is...


Többször írtam már róla, hogy "gazdálkodó" lettem. Az idézőjel nem véletlen, hiszen nem állnak hektárok a rendelkezésemre, sem ezerfős birkanyáj, ám a közel egy holdnyi kis földet, amihez hozzájutottam, mindennél jobban becsülöm a világon. 
Persze mi más lehetett volna az első lépés, mint a tyúk és a tojás! Hogy szakmailag megfelelően képzett legyek, költözésünk előtt fél évvel beszereztem az online antikváriumokban fellelhető összes tyúktartásról szóló könyvet. Életem legnehezebb olvasmányai voltak, és ha vizsgáznom kellene a témából, biztosan elhasalnék; hiába facsarom az agyam, semmire nem emlékszem belőlük.
A felkészülés gyakorlati része a ház belakása után szinte azonnal elkezdődött, kerítést húztam a hátsó kert egyik legcsendesebb, félig árnyékos-félig napos, átbogarászható csalánossal benőtt részére, majd kialakítottam szárnyasaim számára a lakóövezetet. Noha kézügyességem konvergál a nullához, a végeredmény kedves és pofás lett, nem mellesleg ideális is a hamarosan érkező banda számára. Van itt kérem szénával tömött szakajtó, nyitható-tisztítható tyúkól fészekdobozokkal, kacsalábon forgó szénatároló, kakasülő, rozsdamentes etető tetővel, önadagoló itató, meg minden, ami kell. Ha már tyúkomék nagy eséllyel a levesbe készülődnek, legalább bearanyozom addigi életüket.


Mikor készen lettem, rohantam a lakókért, persze azonnal megvettem az első szemem elé kerülő madarakat; négy gyönyörű tyúkocskát. Kezdetnek elég, később lehet bővíteni a létszámot. Alaposan elcsesztem a dolgot, mert magammal vittem a családot, s mire hazaértünk, kisfiam már nevet adott mindegyik madárnak, s már én sem voltam biztos abban, hogy levágnám bármelyik szerencsétlen jószágot. Persze a férfiúi tekintélyt elveszíteni sem szabad, így hazaérkezésünk után ráböktem feleségem frissen kijelölt kedvencére: ha vágósúlyba kerül, belőle készül majdan az első fazék házi csibeleves. Erre ő megrökönyödve nézett rám, és kijelentette, hogy ha bármelyik baromfihoz hozzányúlok, akkor elválik. Kicsit dohogtam még, de csak a látszat kedvéért, közben mázsányi szikla esett le a szívemről, mert komoly dilemmába kerültem volna, ha valaki vasárnapra sült csirkét rendel.

Így maradt opcióként még a tojás, mindhárman boldog reménységgel néztünk a jövő elé, mikor házi rántottával kezdődik majd minden reggel. A vásárláskor kapott szakvélemény szerint szeptember elején tojni fognak a drágák, így szeptember vége felé mindhárman egyre idegesebben járkáltunk ki hozzájuk, valódi optimistaként jókora tállal a kezünkben. Azonban tojás sehol. Október közepén már nagyon csúnyán néztem a hölgyekre, és az interneten kezdtem tájékozódni, mi lehet a baj. Egyesek szerint meszet kell nekik adni, volt aki azt állította, egy kakas csodákra képes, míg mások Jolovit kúrát javallottak. Mozsárban kezdtem törni a tojáshéjat (igen, a BOLTBAN VÁSÁROLT tojás héját, mi mást!), meszelt oszlopot állítottunk az ól közelébe, majd jött a Jolovit és más vitaminságok, végső kétségbeesésünkben a tojótáp. A kakassal vártam, de eljött az a nap is, amikor beadtam a derekam, és egy fekete-fehér tarajossal állítottam be, amit a gyerkőc azonnal elnevezett Sakk-nak (nesze neked kakaspöri).

Aztán elgondolkodtam, milyen balga módon álltam én hozzá ehhez a tojás-dologhoz. Hoztam négy kis jércét, tömtem és vitaminoztam őket, kipróbáltam mindent, amit lehetett, holott hagynom kellett volna, hogy tegyék a dolgukat, maguktól, ösztöntől vezérelve, nyugodtan. Olyan ez, mintha a tizenegy éves Zsuzsikát azzal macerálná az anyja egész nap, hogy ugyan hozzon már neki világra egy unokát, mert nincs ideje várni és babázni szeretne. Tudom, hülye példa, de a lényeg ugyanaz: minek kapkodni? Amit nem lehet (szabad) siettetni, azon felesleges aggódni.
És hagytam a tollas jószágokat, hogy intézzék a saját dolgaikat.
Október végén az ólból kigurult az első tojás, majd minden nap követte kettő, néha három is. Boldogságunk leírhatatlan volt, de addigra úgy megszerettük a kotkodácsoló madárkákat, hogy tűzbe mentünk volna értük. Mikor egy különösképpen kimerítő nap után kiültem közéjük, mellém telepedtek, kezemből ették a kukoricát, gondtalan kapirgálásukkal elfeledtettek minden komolyabb problémát.


Tősgyökeres falusiak erre azt mondanák: a csibe arra való, hogy levágják. Én meg erre azt: senkinek semmi köze ahhoz, mi történik a mi udvarunkban. Ha erre az a válasz, hogy nem is vagyok igazi vidéki ember, akkor ezt a békát kénytelen leszek lenyelni...

Eljött a tél. Egy közeli tavon van egy csónakom, ami már jócskán víz alatt volt, így elhatároztam, hogy hétvégén kirángatom az iszapból, hazahozom és kicsit rendbe teszem a tavaszi nyitányra. A nagyon enyhe időre való tekintettel betettem egy könnyű pergető cuccot is, hátha a csónak kibányászása után tudok motorozni egy kört a tavon, bár nem hittem volna, hogy túl sok babér terem majd nekem. Ráadásul reggelre lehűlt az idő, leesett az első hó, így kicsit késve, tizenegy körül értem ki a partra. Persze a csónakot - mint sejthettétek - megmozdítani sem tudtam egyedül, így maradt a kikötő egy kis dobálásra, de a fél méteres iszapos víz semmi jót nem ígért. Sebaj - morfondíroztam - nem sietek sehová, egy kis mozgás meg ,ugye, senkinek sem árt.
Talán a második dobásra olyan rávágásom volt, hogy az orsó fékje belereccsent a kapásba. Bevágnom sem kellett, a lomha jövevény nyargalászni kezdett a csónakkarók között, én meg csak kapaszkodtam a nyélbe, miközben azon zakatolt az agyam, hogy mi a túrót akaszthattam a sáros placcon? A hal eszeveszetten keverte az iszapot, kifejezetten jó erőben volt, a vékony zsinórral nem tudtam és nem is szerettem volna erőltetni. Közben átevickélt a még kisebb vízbe, a nádas mellé, miközben szépen átbújt a csónakbejáró alatt, amit komoly tornamutatványokkal tudtam csak korrigálni (lehasalva bot jobbkézből balba átad). A sekély vízben lelassult, mintha beleragadt volna az iszapba, lassan, centiről centire odahúztam magamhoz, s mikor megemeltem és őkelme kidugta a bajuszát a vízből, majdnem felkiáltottam.
Harcsa!
Aztán röhögni kezdtem.
Mivel igen jó a víz harcsaállománya, minden nyári horgászat alatt ott volt mellettem bedobva egy harcsás bot, minden süllőzés közben végigdobáltam a mélyebb gödröket, hátha lapul benn egy bajszi, de messze elkerültek. Erre télen, hóesésben, a combig érő vízben ott dorbézol a kis disznó, aki - helyi viszonylatban - nem is annyira kicsi, talán négy kiló lehet, vagy több. Lőttem pár képet a telefonommal (komoly apparát nem volt nálam, mert úgy gondoltam, nem lesz rá szükség), majd rövid morfondírozás után úgy döntöttem, a hal is jön velem családlátogatásra. Kupán vágtam, nejlonszatyorba tettem; a hó véres maradt utána...


Hazamentem és megpucoltam a halat. Ritkán teszek ilyet, és mindig van bennem valami bűntudat-szerűség, ami nem hagy nyugodni, és amit az elmúlt évek alatt valószínűleg a félreértelmezett magyar keccsenrilíz szemlélet sulykolt belém. Mikor azonban a pörkölt rotyogni kezdett, én is megbékéltem és nekiálltam a házi túrós csusza elkészítéséhez. Ehhez tojás kell, így kisfiam felküldtem a tyúkólhoz tojásért.

Néhány perc múlva ijedten futott vissza, hogy valami baj van a tyúkokkal. Szívem a torkomban, rohantam a madarakhoz, de már egyik sem élt: szanaszét hevertek a hóban, tollcsomók és felkapart sár mindenütt. A kerítés egy helyen feltépve, ott jöhetett be a tettes, aztán gyilkolt és gyilkolt, amíg élő csirkét talált, mivel menekülni sehová sem tudtak...

Én meg csak álltam, és néztem a vért a havon. A mai napon már másodszor. 
Share on Google Plus

About Balázs Peti

ClogFlyFishing - horgászblog tájakról, halakról, ételekről, emberekről, élményekről. A blogon található szöveges és képi tartalom megosztása csakis a szerző engedélyével!

3 megjegyzés :

  1. Hát bűntudatra egyáltalán nincs okod, viszont irigylésre méltó a történeted. Még így, happyend nélkül is :)

    VálaszTörlés
  2. A szőlö ültetésről mikor irsz? 🤘😉🎣

    VálaszTörlés
  3. Először is: VÉGRE!

    Másodszor: A Süllő vér a havon az abszolút favoritom és szintén a Mahorban olvastam anno, amikor még nem ismertem Zsoltot.

    Remélem idén olvashatok még tőled hasonló írásokat!

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.