Clogflyfishing

Néhány nappal ezelőtt ismét kezembe került Szári Zsolt barátom kötete , s mivel éppen semmi máshoz nem volt kedvem, fogtam a számomra oly kedves könyvet és kiültem vele a kertbe. Találomra felcsaptam, éppen Bátyó díjnyertes novellájának közepén, s ha már így történt, az andalító télvégi napsütésben neki is álltam elolvasni - vagy századszor - a történetet.  Süllővér a havon.  Egyszerűen megírt novella, minden sallang nélkül, szerethető szereplőkkel és hihetetlenül hihető történettel. Hogy mennyire szeretem, mi sem bizonyítja jobban, hogy a könyv első átnyálazása után ugrott be: én ezt a történetet annak idején a MAHOR-ban is olvastam, mikor Bátyóval azt sem tudtuk egymásról, hogy a világon vagyunk! Most meg... Aztán eszembe jutott, hogy nekem is van egy hasonló történetem, sokkal szomorúbb befejezéssel és nem is olyan régről: csak néhány hónapot, tavaly decemberig kell visszaugranunk az időben. Ígérem, ezúttal lesz benne egy kis horgászat is...

Nem is olyan régen a blogra felpakoltam egy nagyobb galériát, remélve, hogy a T. Olvasók igényét kielégíti majd a bemutató. Nem így lett. Kaptam néhány jogos kritikát, amiért mostanában ritkán és kevesebbet írok (természetesen örülök annak, hogy hiányoznak a bejegyzéseim), így nekiveselkedtem egy hosszabb hangvételű szösszenetnek. Közben megérkezett egy antikváriumból a '90-es években kiadott Horgászkalauz sorozat, köztük az anno ronggyá olvasott nagy kedvenccel, az 1992-es kiadvánnyal - Dr. Hunyady Attila borzolta a kedélyeket benne "Vízen járni jó, de..." című írásával. Számtalanszor elolvastam ifiként, így most - több, mint húsz évvel később - rég elfeledett érzéseket keltett bennem a kiadvány. Szinte éreztem azoknak a régi horgászatoknak az illatát, és elő kellett vennem megfakult fényképalbumom, hogy elmélázzak elmúlt kalandokon, elmaradt horgászbarátokon...  Az öreg Hunyadyt az utóbbi években sok támadás érte - az Internet (sok előnye mellett) arra is kiválóa...

Hétvégi bősi túra, képekben.

Az emberi ostobaság bizony határtalan. Bizonyítják ezt az elmúlt hetek történései is, de ne aggódjatok: nem fogok belemenni semmiféle bűnügyi vagy politikai okfejtegetésbe, ezt meghagyom a bulvárlapok lelkes újságíróinak, fantáziáljanak és politizáljanak ők. Mi evezzünk inkább békésebb vizekre; egy - mostanság kifejezetten divatos - "problémára" hívnám fel a figyelmeteket: kis hazáink vizeinek hatalmas és vérszomjas szörnyeire. Mert bizony, ha hihetünk aranytollú publicistáinknak, minden nagyobb folyóban, tározóban, tóban prédára lesve állnak sorban a bizarr ragadozók. Bizony, a harcsáról van szó, ami ugyebár "hazánk legnagyobbra növő ragadozó hala", s mint köztudott, kizárólag emberhúsra feni éles fogait. Legalábbis a szenzációhajhász körmölőbajnokok szerint.   Történt ugyanis, hogy valamelyik internetes bulvárlap oldalán megjelent egy kép, Szörnyeteget fogtak az XY tóból címmel. A csatolt képen egy szerencsétlen harcsa vonaglott a büszke horgász lábai alatt,...

Hal volt, hal nem volt, volt egyszer egy vízalatti ország. Persze ez a vízalatti ország is része volt egy vízfeletti birodalomnak, melyet Magyarországnak hívtak, s melynek lakói igencsak szerették a halhúst. Sütve, rántva, filézve, pikkellyel és pikkely nélkül, füstölve és ropogósan.  A vízalatti ország lakói persze nem nézhették jó szemmel a kizsákmányolást, rettegtek is a vízfelettiektől, de - jó magyar szokás szerint - semmit nem tettek az ügy érdekében. Egy nap azonban, mikor a helyzet tarthatatlanná vált, összegyűltek a Nagy Gödörnél, s tanácsot tartottak. A balinok a gödör jobb oldalán, a pontyok a balon, farkasszemet nézve egymással, mert - bár rokonok voltak - nem igen kultiválták egymás társaságát.  - Nincs más megoldás, petíciót kell benyújtanunk a vízfelettieknek. Bízzunk a józan ész hatalmában! - mozgatta jól fejlett bajszát egy öreg iszapszemű ponty.  - Sztrájk! Sztrájk! - vágott közbe a balinok fővezére, de a feltámadó hangzavar elnyomta a hangj...