Csak úgy mellékesen...

DP már régóta szeretett volna műléggyel pontyot fogni, s ezt átlag kéthetente a tudomásunkra is hozta. Még jó, hogy a környékünkön a legtöbb megközelíthető tóban jelen vannak ezek a halak, túl messze sem kell utazni érte, így néhány hónapja megtörtént a beoltás: megfogta élete első legyes pontyát. Nála jobban csak én örültem a halnak, mert balga módon azt hittem, hogy ezentúl többet jön felénk "pontyoslegyezni", de korai volt az öröm, szívesebben ment inkább a Drávára balint nemfogni. Nem kárhoztatom, én is szívesebben utazok ötven kilométert pár bizonytalan balinért, mint kettőt egy biztos pontyért. Ilyenek a horgászok. Hüjék. 
Mindenesetre nem lehet akkora a baj, ha viszonylag értelmesnek tartott emberek is csatlakoznak hozzánk: húgomékat nemrég megcsípte valami bogár és elhatározták, hogy műlegyezni kezdenek. Mivel az első iszappal és hőséggel csipkézett csatornapeca után még szóba álltak velem, sőt: a lelkesedés is megmaradt, ma elhatároztam, hogy fogatok velük néhány bivalyerős pontyot, hogy megtudják, mi is a magyarok Istene. Közben szóltam DP-nek, hátha csatlakozik, ő pedig kapott az alkalmon és jött. Csak úgy mellékesen szólt, hogy kisfiát, Kendét is hozza magával...


Közel negyven fokban álltak neki hőseink a legyezésnek és gyönyörűen állták a sarat. Ahogy a pontyok is, nem sikerült becsapni közülük egyet sem. Közben csak úgy mellékesen Kende kezébe nyomtunk egy erősebb pergető botot, fonott zsinórral és kenyérkockával; amíg azt figyeli, addig sem abajgatja a fatert bokros teendői közben. Szűkültek a loop-ok, a legyek szelték a hullámokat, a halak pedig méla undorral kerültek ki minden mozgó vackot, ami az orruk elé került. Közben a gyerkőc a kenyérkockával a felszínen csak úgy mellékesen fogott egy közel tízes pontyot. 





A hal ment vissza a vízbe, Kende szája fülig ért, Péter pedig egészen jól játszotta a büszke apát, de közben a szája sarkában megfeszültek az izmok. Bőszen folytatta a dobálást, közben Gabinak volt egy elszalasztott kapása, és egyre jobban belejött a dobálásba (komolyan, most már belátom, nem városi legenda, a műlegyező dobást is fel lehet vésni a női erősségek közé), én pedig baromi jól éreztem magam Kende mellett, ahogy a pontycsapatokat próbáltuk megkeresni a felszínen. 


A kölök közben elment uzsizni, sétálni, inni, mialatt csak úgy mellékesen kicsavart egy újabb pontyot, ami feleakkora volt, mint az előző, de a többiek valószínűleg így is boldogan megosztoztak volna rajta. Ezt már szinte teljesen egyedül fárasztotta ki, némi atyai segítséggel, mert ugye a tekintélyt mégiscsak meg kell valahogy őrizni. DP mosolygott ugyan, de ez a mosoly már nem volt annyira őszinte, mint az első halnál...


Kezdett sötétedni, lassan pakolásztunk, ekkor jött el végre DP nagy pillanata: komoly ütés, fenék felett jelentkezett az érdeklődő, majd rövid fárasztást követően került partra a hal. Barátom visszautasította a merítőt és a pontymatracot, igazi hős módjára vette mellre a szörnyeteget. Leírhatnám a fárasztás részleteit, de nem untatnálak vele benneteket; a fotó és a győztes horgász arckifejezése mindent elárul.


Viccet félretéve: kánikulában, nulla dobástérrel a hátunk mögött, állóvízen, nimfával baromi nehéz pontyot fogni. Persze nem is lehetetlen, én lettem volna a legboldogabb, ha mindenkinek sikerül. Mindenesetre Kende öröme a mi örömünk is volt (persze, hogy DP volt a legboldogabb, de kis oltogatás nélkül nem élet az élet), de jönnek még a pontyok a mi utcánkba. Vagy szákunkba. Mindegy...

Megjegyzések