Horgásznej és pedagógia

Mostanában kerültek elő - ismét - a sufniból kölyökkorom kedvenc olvasmányai, a Horgászkalendáriumok és Horgászkalauzok. Mai napig imádom őket olvasgatni, van bennük pár igazi kedvenc, ezek közül szeretnék egy számomra különösen kedveset megosztani veletek. Horgász pályafutásom egyik kedvence ez az iromány,  Mitterstiller József tollából. Íme!


Tudjátok, akkoriban még sűrűn hallottam nejem ajkáról azt az ismert refrént: „Persze, te vasárnap megint horgászni mész! Más rendes ember a családjával tölti a vasárnapot, de neked a halak az elsők stb., stb.." De nemcsak hallottam, hanem hallgattam is. Magamban ugyanis igazat adtam a feleségemnek. Igen ám, csakhogy azon a nyáron megint új és izgalmas horgászprogram ígérkezett, szinte minden vasárnapra, és szép sportunk bűvöletében nem tudtam kedvére tenni életem párjának.

Folyt tehát a duruzsolás. Azzal vigasztaltam magam, amit egy keleti bölcsmondás tart: "Kelő napba néz, ki maga is korán kel”, azaz, ha horgászni járok, ahhoz ez az intelmező szóáradat is hozzátartozik. Tehát nem vettem egészen komolyan az ügyet, mert más horgászférjtől is hallottam hasonló meg- nyilatkozásokat. Sajnos, valóban elkapott abban az időben a horgászláz, és nem tudtam elég okos lenni és olyan megoldást találni, hogy a pecanyelet is markolásszam, és a családi béke is megmaradjon. Amikor ugyanis azt hittem, hogy a szent béke érdekében a legjobb módszert alkalmazom, valójában akkor hívtam ki magam ellen a sorsot. Hiába, van az úgy, hogy az ember jószándékot vet, s mégis vihart arat. Azon a nevezetes héten jókor nekikészültem a vasárnapi kirándulásomhoz. Csütörtökön este, ahogy kötözgetem az előkéket horgaimra, kezdi ám mondani hitvesem a szokott szemrehányást. Húzom is be a fejem, mert tudom, hogy jogosan teszi, de hát istenem, milyen nehéz lenne most lemondani egy jó előre elképzelt vasárnapi pecázás örömeiről. Nejem arra hivatkozik, hogy a pont most következő vasárnapra megígértem, hogy itthon maradok. Próbálok ám kitérni az ígéretem elől, de mikor a párom azt kérdezi tőlem, vajon minden horgász ilyen szószegő, mint én vagyok, mégis beadom a derekam. Már csak azért is, hogy hitet tegyek a horgásztábor gerincessége mellett. Előtte persze azért még megfelelő indoklással bizonyítom a horgászat hasznát akár a fizikumra, akár mint jellemnevelő folyamatot is. Feleségem diplomatikusan hálálja belenyugvásomat, s biztosít arról, hogy mindig tudta, milyen rendes ember vagyok. Sőt, az összes horgász ilyen; hiszen ő maga is azért választott éppen a horgászok közül pont engem. 

- No, legyek egyszer én is jó ember! - önt el erre az adakozók nagylelkűsége, amikor megszólal a telefon. Feleségem sejti, hogy a horgásztársaságom egyik tagja lehet a vonal végén, ezért sietve ő veszi fel a kagylót, és az előbbi sikerein felbuzdulva, fennsőséges hangon nyilatkoztatja ki a következőket, illetve kiabálja kagylóba: 

- Kérem, Józsi most vasárnap nem megy horgászni, különben is hagyják egyszer békén ezzel az örökös pecázással. Család is van a világon! Maguk is jobban tennék... - tovább nem mondhatja, mert lenyomom a kagylótartót. A készülék csetten és a beállt csenddel együtt változik a hangulatom, de persze az elhatározásom is. Hiszen ez a telefonhang férji tekintélyemnek sem tehetett valami jót. Úgyis mindig ugratják az embert a kollégák, ha kisül valami papucshősi cselekedet. Megmásíthatatlan szándékkal jelentem hát ki, hogy most már csak azért is elmegyek vasárnap horgászni! 

Lefekvés előtt még egy kérlelés párom részéről. Én hajthatatlan vagyok, illetve egy feltételt szabok: minden úgy lesz, ahogy kéri, ha most felhívja azt a horgászkollégát, akivel este szót váltott, és kimagyarázkodik neki, hiszen lehet, hogy őt is megbántotta az a fricska, melyet nejem tett. Bár tudom, hogy még így ezer csipkelődés terhét veszem a nyakamba majd ezzel, ha a horgász-kompániával találkozom.

- Hogy én?! Hát még mit nem?! - csattan fel a párom. Ő kérjen bocsánatot egy családkerülő horgásztársaságtól. Különben is, ezek után most már vegyem tudomásul (már mint én), hogy miatta akár haza se jöjjek. Mit bánja ő ezután, ha a parton ázom, fázom, ott alszom, vagy akár a villámok kénköves lángja csapkod abba a cudar horogba. Ezzel távoztábon úgy becsapta a szoba ajtaját, mintha máris segíteni akarna az éppen szóbanforgó istennyilának. 

- No, ha te így, okkor én is így. - fogott el engem is a buzgóság, s másnap pénteken még két nap szabadságot kértem a szombat és vasárnap mellé. Hadd lássa a drágám, hogy milyen karakán fiú vagyok én is, s hogy ki a legény a gáton. Így legalább megmutathatom minden horgásznejnek is, ha majd példaként emlegetne, hogy milyen sziklaszilárd nagy jelem egy horgászférj, akivel nem lehet ám csak úgy kukoricázni. Szombat reggel horgászatba indulásomkor úgy köszöntem el páromtól, mint a horgászat Grál-lovagja, aki csupán létével is megvédi a gilisztaúsztatás égi szépségét minden földi szeplőtől. Igaz, nem is volt a búcsúnkban egyéb merő dacnál. Akkoriban még nem hittünk abban a szép bölcseletben, hogy az okos enged, a férj pedig elmegy horgászni (azóta persze a sok elmúlt józan esztendő bennünket is bölccsebbé tett.) 

Pecázás közben természetes, hogy sokat gondoltam a nejemre, és vasárnap délután már azon járt az eszem, legjobb lenne mégis, ha szépen hazamennék. Hiszen, ha jól megfontolom, ilyen esetben nemcsak az én asszonyomnak, de minden horgászfeleségnek is igaza van. Menjek, maradjak? Melyik a helyesebb? Ha abbahagyom a pecázást és hazamegyek, úgy ezzel feleségem teljes sikerét ismerem el. Ez pedig birizgálná férji hiúságomat. Ha viszont maradok, lehet, hogy ezzel nagyon megbántom. Ezt sem szeretném tenni. Mit tegyek? Így meditálgatok, amikor a leszálló estben, a horgásztársaságom tagjai, szedve a cókmókjukat, kezdenek hazafelé húzni. Van-e valamilyen arany középút? - spekulálok.  Hoppá! Hát hogyne lenne! Maradok! - határozom el magam, de úgy csinálom, hogy azért a nejemet is kiengeszteljem. Hirtelen ötlettől indítva kitépek egy lapot a noteszemből, pár szót vetek rá, és megkérem az egyik horgászkollégát, aki a közelünkben lakik, hogy hazatérve, lépjen be hozzánk. Mondja meg feleségemnek, hogy csak kedden este érek haza, a mellékelt levélkét pedig adja át neki. Hiába, csak megérdemli az én derék, ügyes kis feleségem, hogy innen is rágondoljak. A papírra pedig, amely majd levélként jut hozzá derék horgászbarátom útján, csupán ezt a pár szót írom: "Jól érzem magam, csak te hiányzol. Remélem, sőt tudom, hogy nem haragszol. Szeretettel csókollak!" 

Bár a következő két napon kedvemre kihorgásztam magam, kedden este mégis némi bűntudattal értem haza. De lássunk csodát, az én kis párom úgy fogadott, mintha csak a szomszédos boltba ugrottam volna le egy doboz gyufáért. A máskor szokott irónikus megjegyzések a halakról, a halfogó képességemről, az árokparton való dibdábolásomról, és más egyéb, a horgászatnak köszönhető fanatikus jó tulajdonságaimról most mind elmaradtak.

- Teljes a siker! - könyveltem el magamban a könnyen győzők rövidlátásával. Dehogy is gondoltam én akkor arra, hogy nagy adósságba vertem magam a nejemnél. Sőt, sikeremen elbizakodva, elképzeltem, ha majd kezdő horgászoknak télen lélektani előadást tartok valamelyik egyesületnél, úgy feltétlen a horgászfeleségek nevelésének módozatairól fogok beszélni, persze magas erkölcsi pozícióból, a horgászférjek okos érvelésével. Körülbelül másfél hónap múlhatott így el, asszonyom soha egy zokszót nem ejtett a pecázgatásaim miatt. Ez mind jobban felbátorított egy hosszabb lélegzetű kirándulásra. Háromnapos szabadságot vettem hát ki, mely időt a Zalán szándékoztam eltölteni. 

Nyár volt, harcsára ez a legjobb időszak. Aki tudja, mi a harcsahorgászat, azt is ismeri, hogy mennyi gondos előkészületet kíván egy háromnapos ilyen kirándulás, távoli vizekre. Az én jóságos kis feleségemnek most sincs egy zokszava sem, sőt, még segít is az összecsomagolásnál. Hajnalban megy a vonatom, ezért jobban szeretem, ha már este minden holmit elpakolok. A készre csomagolt hátizsák most is duzzadtan várja az előszobában a reggeli indulást. A korai kelés miatt korábban is fekszem. Feleségem még fennmarad, mondva, hogy a holnapi gyümölcsbefőzéshez készül. Nem sajnáljam őt, majd reggel úgyis kedvére kialussza magát. Hajnalban szokásos ébresztő és készülődés. Még párom is felkelt velem, és amit eddig ritkán tett meg kirándulásaim előtt, ő főzte meg a teámat is. Szerető szemmel cirógatott meg, amikor elbúcsúztunk. Arra kért, hogy gondoljak majd a horgászat közben reá is. 

A hosszú vonatozás után Fenékpusztán szállok ki. Onnan gyalog a Zaláig. Még a horgásztanyán bejelentem igényemet két éjszakára, utána helyet választok és nekilátok a szerelésnek. Először az összecsukható horgászszékemet helyezem üzembe. Ahogy rátelepszem, pattan rajt valami, és én csücsülök le a jó anyaföldre. Nofene! Ezt mi lelte? A múlt vasárnap még nem volt vele semmi baj. Oda se neki, egy nádkéve is megteszi ülőkének. Szedem ki botjaimat a vászonzacskóból. Megszokott mozdulattal illeszteném össze az egyiket, de bizony semmiképpen sem akar a botvég belecsúszni a hüvelyébe. El van dugulva. Ütögetem, rázogatom, de nem hullik ki abból még egy porszem sem. Fordítom a szemem elé, hát a rézhüvely dugig van valamilyen sárgás masszával. Elő a bicskát. Igyekszem kikaparni, de mintha üveget vágnék, még csak meg sem tudom karcolni. No de sebaj! Van velem még másik kettő bot is, ezt a vacakot meg majd később csak kipiszkálom abból. Próbálom illeszteni a másik botomat, de azok hüvelyei is tele vannak azzal a kemény kulimásszal. Hűha! A harmadik botommal ugyanez a helyzet. Dehát miféle maffia működött itt közre és milyen anyaggal vannak teletömve a botjaim? Ezeket is piszkálom, kaparom a bicskámmal, de szinte szikrázik, olyan kemény valamennyi dugasz. 

- Mi a csuda ez? - önt el a méreg. Ahogy jobban vizsgálgatom, akkor döbbenek rá, hogy ez dextrinnek és gipsznek a vizes keveréke. Ezzel vannak beöntve a bothüvelyek. Tyűha! Most már rossz sejtelmek gyötörnek. De ki tehette? És most mit tehetek? Legfeljebb összekoldulok egy botot az itteni pecásoktól, egy suhángot meg vágok magamnak valamely akácbokorból. Amint káromkodva dobom félre botjaimat, az egyiknek spiccén, a végkarikánál kis fehér kartondarabot látok, cérnára kötve fityegni. Közelebbről megnézem, s csodálkozva fedezem fel rajta feleségem írását, a következő ajánlással: "Jól érzem magam, csak te hiányzol. Remélem, sőt tudom, hogy nem haragszol. Szeretettel csókollak.” Nagyon ismerősek ezek a mondatok. Hát persze, hiszen én írtam ugyanezt a szöveget drága páromnak, talán másfél hónapja, arról a nevezetes horgászkirándulásról. Igen, akkor volt ez, amikor a telefon miatt  összekülönböztünk. Bölcs sorok, bölcs viselkedés, arany középút - jut eszembe a nagy bölcsességem. Most kezdek eszmélni, s rakom össze az emlékek mozaikját. Gyanús volt nekem akkor utána az a nagy csend és a teljes behódolás. És én beképzelt alak, én hogy hittem a pedagógiai képességemben, és mennyire elvakított a látszat sikere! Ilyen folytatásra nem is mertem gondolni.

Verejtékező homlokkal érzem, hogy mennyire rossz legyőzöttnek lenni. Hm, hm! Vakargatom a fejem búbját s persze egy s más dolgokban kérem a szentek közbenjárását is. No, de csak ne adjuk fel a harcot azért. Nyitom a hátizsákomat és veszem ki zacskójukból az orsóimat. Ha nem a nádkévén ülnék, most ismét lepottyannék, hiszen egyik orsómon sincs egy centi zsinór sem. Mindkét orsómon ott fityeg viszont egy cérnaszálon a botokról ismerős kartonlap, a valamikor általam ihletett szöveggel: ,Jól érzem magam, csak te hiányzol. Remélem, sőt tudom, hogy nem haragszol. Szeretettel csókollak.” Nohát, ez mégis csak sok. Nyúlok a dobozomért, abban kell lenni a horgok, stb. felszerelések mellett két féltekercs zsinórnak is. Ahogy kinyitom, majd hanyatt esem. A dobozban semmi más nincs, mint kisebbik fiamnak pár darab építőkockája és az ismerős kartonpapír az ominózus szöveggel: „Jól érzem magam, stb". Azt a betyár mindenét! Én egyre kevésbé érzem jól magam. Szinte toporzékolni szeretnék mérgemben. Hát ez komoly visszavágás, és olyan telitalálat, hogy szinte az egész horgászfelszerelést kedvem lenne belevagdalni a vízbe. Phüh! Bízisten egészen beleizzadtam... 

- Mit tudnék most tenni? - pörgetem agyam nyikorgó kerekeit, s hirtelen, mint a villám üt be az üdvözítő megoldás. No, várj csak galambom, nem esünk ám azért kétségbe! Hiszen itt van Keszthely egy ugrásra, a vonatok pedig szinte óránként járnak még a fürdőszezonban. Pénz van nálam. Két tekercs zsinór, pár horog, úszó, egy-két apróság bőven kitelik akár pénzem negyedéből is. Ha már ide eljöttem, csak nem vonulok haza „postafordultával”. Még szerencse, hogy csalim is van bőven. Meg is nézem. Hát nézhetem is! A kukoricás zacskóban barackmag (nemrég volt a befőzés), a gilisztásdobozomban vizes hamu, a lótetű istálló minden boxában egy-egy szem datolya (a múlt héten volt a házassági évfordulónk; még én vettem ajándékba). Na és persze mindenütt és mindenhol ott az a kis kartonlapocska az ideggörcsöt okozó sorokkal. Hejjj, hogy az a csillagos égbolt... !  

Mindegy! Bármennyire is tudatában vagyok az alulmaradásomnak, nem akarom elismerni. Nem szabad engedni egy jottányit sem! Pár szem kukoricát összekunyerálok az itteni pecásoktól, kenyérbéllel majd elkeszegezgetek, harcsára meg majd megpróbálom halhússal. Első dolgom tehát bemenni Keszthelyre, és a legszükségesebb holmikat összevásárolni úgy, ahogy elképzeltem. Nézzük csak! Mennyi pénz is van nálam? Reszkető kézzel húzom elő a belső zsebéből, és ahogy nyitom a tárcám, egy levél hull ki a két összehajtott szárnya közül. Gyanúsan megtisztelő megszólítás, illetve címzés a levélen: Drága Apukámnak! Idegesen tépem fel a borítékot, s dobogó szívvel olvasom a szöveget: 

"Apukám! Drágám! Gondolom, hegy nem a legjobb a hangulatod. Hidd el, arnikor én kaptam meg nemrégen Tőled azon üdvözlő sorokat, melyeket hűen lemásolva a pecázó szerszámaidra írogattam, s melyek most neked sem okoznak örömet, én akkor két napig sírtam. Mivel ismerlek és tudom, hogy Te erős férfi vagy lélekben is (s ezért külön is szeretlek), biztosra veszem, hogy Téged a mellékelt üdvözletek lelkileg sem törnek meg, már csak azért sem, hiszen azok Tőled származnak. Ismerve a praktikus megoldásokra törekvő hajlamodat, hiányérzet esetén, főleg ha pecázó szerelékekről van szó, képes vagy a legközelebbi sportboltban mindent bevásárolni. Ezért nem haragszol, ha annyi pénzt hagytam a tárcádban, ami a hazafelé való utazásod költségeit bőven fedezi. Mivel a retúrjegyedet Keszthelyig én vettem meg, a hagyott pénz akár öt málnaszörpre is futja. Az öt pakli cigarettához nern nyúltam, azt itthon is elszívhatod. Nyugodj meg, Szívecském, pénzedet nem költöm magamra, hanem abból majd Neked vásárolok egy szép új kalapot, olyan sportosat. A régi már amúgy is olyan hor- gászosan kajlaszélű. Jó, ha tudod azt is, hogy a horgászkompániádat még elutazásod előtti napon értesítettem erről a tervemről, vagyis arról, hogy most az egyszer mindent megteszek, hogy Te minél előbb térj vissza a pecázásból. Most tehát Te is tapasztalhatod, hogy mennyire rendes gyerekek ők, ahogy ezt Te is szoktad mondani. Pecás barátaid tudtak a Te zalai utadról, de a visszatérésedről is, vagyis az én tervemről. Valóban megbízható és titoktartó valamennyi. Biztosan meghatotta őket, hogy a múltkori esetért elnézésüket kértem. Igaz, azt is megírtam nekik, hogy a jövőben nagyon jó horgászfeleség leszek. Apukám, Drágám! Mulass jól, én jól érzem magam, csak Te hiányzol. Remélem, sőt, tudom, hogy nem haragszol. Szeretettel csókollak.” 

Még a délutáni vonattal utaztam haza. Tanulságul pedig rájöttem, hogy csak úgy teljes egy horgászkirándulás, ha a családon belül nemcsak egyik fél érzi jól magát. És még valami; mivel a pecabotok hüvelyeiből azt a timsós masszát végképpen nem lehetett eltávolítani, engedélyt kaptam új botok vásárlására. A timsós nádbotokat pedig nejem előléptette kertünk virágkaróinak. Timsós felükkel szurkálva őket a földbe, évek óta jól konzerváltan őrzik zalai utam emlékét. Feleségem szerint azért is büszke lehet rájuk, hogy mint pecabotok, még így kimustrálva is a világ legszebb teremtményeit, a virágokat támogatják...

Megjegyzések