Clogflyfishing

A hétvégét kedvenc folyónk (végre) szelíd hullámai között töltöttem Laci és Simi barátom társaságában. Az ilyen hétvégékre mondják: felejthetetlen. Domolykó hordák, balin hadak, nyárson sült szalonna, bagolyhuhogás, hajnali szarvasbőgés - minden, ami az Élethez kell. Jelen bejegyzés mégsem erről szól majd, hanem a hétvége igazi főszereplőiről: a Spasm wobblerekről. Úgy érzem, nektek is meg kell ismerni ezeket a csodás apróságokat (utoljára évekkel ezelőtt, a Bőrbogarak első tesztelésekor ujjongtam ilyen önfeledten ). A Spasm olyan helyekről is adott halat, ami előtte más csalikkal végig lett horgászva, illetve a finnyásabb déli időszakban is gyönyörűen szerepelt, igazi "karkicsavarós" rávágásokkal jutalmazták pikkelyes kedvenceim a szerb csecsebecséket.

Négy jó barát, négy vén horgász elindultak vidáman,  négykerekű járgány gurult ős hetedhét határban. 

Elöljáróban leszögezném: valószínűleg a világ egyik legrosszabb tesztelője vagyok! Bocsánat, nem jól fogalmaztam; ha nem is a legrosszabb, minden bizonnyal a "leggazdaságtalanabb" de mindenképp az egyik legőszintébb tesztőr voltam egész életemben. Bizony, elég hosszú ideig foglalkoztam tesztek és kritikák írásával, persze nem a horgászat, sokkal inkább a szórakoztató elektronika (filmek, mozi, videojátékok) berkein belül. Jöhetett a promo csőstül  (bögre, póló, egéralátét, minden, amit műanyagból elő lehet állítani), ha nem tetszett az adott téma, senki sem tudott rávenni arra, hogy csupa szépet írjak róla. Szó sincs itt semmiféle önmagasztalásról, egyszerűen valamiről negatív kritikát írni sokkal szórakoztatóbb, mint az egekig magasztalni (lol)... A horgászatnál ez másképp van: ha nem szeretem az adott terméket, a büdös életben nem fogom kivinni a vízpartra, ergo véleményt sem tudok róla mondani. Az pedig, hogy halakat akasztgassak át különféle csalikra, vagy a fotó kedvé...

Kezdhetném ismét azzal, hogy milyen ritkán tudok írni a blogra, meg hű, de elfoglalt vagyok, ám nincs kedvem mentegetőzni. Azt hiszem, hogy nem is tartozok senkinek elszámolni valóval ez ügyben (annak ellenére, hogy a posztokat hiányoló kis üzenetek mindig jólesnek); úgy vettem észre, hogy mióta azok a blogok, amiket valóban szívesen olvasok (és amiket tényleg érdemes elolvasni) ritkábban frissülnek, nekem is egyre kevésbé van kedvem írogatni. Ez van. Márpedig ez számomra marad ugyanolyan kedves kedvtelés, mint maga a horgászat, s amíg nincs fizetett reklámfelirat a sapkámon, addig elsősorban saját szórakoztatásomra fogok körmölni (is)...

Nem is olyan régen a blogra felpakoltam egy nagyobb galériát, remélve, hogy a T. Olvasók igényét kielégíti majd a bemutató. Nem így lett. Kaptam néhány jogos kritikát, amiért mostanában ritkán és kevesebbet írok (természetesen örülök annak, hogy hiányoznak a bejegyzéseim), így nekiveselkedtem egy hosszabb hangvételű szösszenetnek. Közben megérkezett egy antikváriumból a '90-es években kiadott Horgászkalauz sorozat, köztük az anno ronggyá olvasott nagy kedvenccel, az 1992-es kiadvánnyal - Dr. Hunyady Attila borzolta a kedélyeket benne "Vízen járni jó, de..." című írásával. Számtalanszor elolvastam ifiként, így most - több, mint húsz évvel később - rég elfeledett érzéseket keltett bennem a kiadvány. Szinte éreztem azoknak a régi horgászatoknak az illatát, és elő kellett vennem megfakult fényképalbumom, hogy elmélázzak elmúlt kalandokon, elmaradt horgászbarátokon...  Az öreg Hunyadyt az utóbbi években sok támadás érte - az Internet (sok előnye mellett) arra is kiválóa...

Pörögnek az események itt mifelénk, délen. Három igen jól sikerült horgászaton vagyok túl (egyik alkalommal sem a halak mennyisége alapján aposztrofáltam jónak a túrát), s hogy borzoljam a kedélyeket: mindhárom alkalommal pergető botot vittem magammal. Ennek oka kizárólag az, hogy törekedtem az egyszerűségre, valamint célszerűbb szerszámnak tűnt a pörgettyűs bot a legyelősnél az adott helyzetekben. Lesz idén még arra is lehetőség, remélem minél többször.

Régen jelentkeztem már "halas" poszttal: valószínűleg ez a tendencia meg is marad majd egy ideig. Ennek több oka van, az első és legfontosabb, hogy nem szeretném reklámozni az általam látogatott helyeket, a másik pedig, hogy lusta vagyok, mint a föld. Mikor hazaérek egy jól sikerült nap után, őszintén mondhatom, hogy a legkevésbé a posztolgatáshoz van kedvem.  De hogy mozogjanak itt is egy kicsit a dolgok, kiválogattam néhány fotót az elmúlt egy-két hónapról; eddig fülig ér a szám, kis túlzással állíthatom, ha most véget érne a szezon, már elégedett lennék. Szerencsére még közel sincs vége, számtalan megfogandó hal és átélendő (ez de szép volt) élmény vár rám - legalábbis remélem. Következzenek a képek az ország északi, déli, keleti és nyugati szegleteiből; ahová tavaly nem mentem el, ott idén várható leszek...

Amikor év elején kis csoportunkban felvetettem az ötletet (nevezetesen: mi lenne, ha hirdetnénk egy házi versenyt), félő volt, hogy a Facebook szerverei összeomlanak a hirtelen jött ovációtól. Azonnal belevetettük magunkat a jóba: nem hittem volna azonban, hogy egy ilyen kis léptékű rendezvényt megszervezni ennyire idegtépő dolog. Szerencsére olyan jól sikerült, hogy a nehézségek ellenére újra belevágnék a mókába. A csapat tagjai mind tűkön ülve várták az áprilist, közben északról és nyugatról is csatlakozott egy-egy hozzánk hasonlóan elborult lélek, megtörtént néhány felajánlás, közeledett a nagy nap - szóval minden optimálisnak tűnt. Még az idő is...

A legtöbb horgász elbeszélés (vagy blogbejegyzés, ha jobban tetszik) manapság nem más, mint végtelenül unalmas nosztalgikus ömlengés. Bizony, sajnos ez a helyzet. Sétáltunk a parton, midőn észrevettük az árnyékban tobzódó domolykókat, s első dobásra sikerült megakasztani a banda nagyot, melyet partra emeltünk, majd visszahelyeztük az éltetőbe, miközben fejünk felett ott ragyogott millió tündérke glóriája...brrrr...! Ez most kivételesen más lesz: elmesélem nektek, milyen remek túrán vettünk részt a hétvégén, mégsem kaptok majd cukorbajt a részletektől. Viszont az elmebajt garantálni tudom.  Mivel nincsenek kezdetek, indítsuk ezt a sztorit is egy tetszőleges ponttól: péntek reggel. Annak ellenére, hogy december van, közel tizennégy fokot mutatnak a kinti hőmérők. Kedvenc tavamon a pontyok szemmel láthatóan fenn grasszálnak a felszín közelében, így sikerül - nagy megrökönyödésemre - kettőt nimfával kivarázsolni közülük. A harmadik lecsomagol, így én is ezt teszem és indulok...

Elkezdeni a legnehezebb egy bejegyzést, főleg, ha egy felejthetetlen hétvégéről van szó. Ragozhatnám itt hosszú oldalakon keresztül, milyen gyönyörű helyeken jártunk, micsoda halakat fogtunk, s ami a legfontosabb: milyen nagyszerű emberekkel találkoztunk, de nem teszem. Egyrészt nehéz szavakkal visszaadni ennek a három napnak a varázsát, másrészt a Vidékipecás és a Suszterbogár úgyis megteszik majd helyettem, méghozzá nagy-nagy örömmel és kitörő lelkesedéssel. Cserébe kaptok egy galériát és egy videót, lehet örömködni. Millió köszönet vendéglátóinknak, Ricsinek és Iminek, akik megmutatták hatalmas birodalmuk legrejtettebb zugait is, és elénk citálták a mohos hátú balinokat és domolykókat!