A spárgáról
Ismét egy egyedi (horgászattól kicsit távoli) bejegyzés következik: a spárgáról fogok értekezni. Ennek két oka van: egyrészt számomra ez az a zöldség, ami viszi a prímet, minden mennyiségben tudnám fogyasztani, másrészt kis hazánk mindentudó kertészeti oldalai olyan bazári felületességgel foglalkoznak a témával, hogy a laikus kertbarát kedve pillanatok alatt elmegy a kezdeti sikertelenségek után. Arról már nem is beszélek, hogy minden egyes szakoldal a legnehezebben termeszthető növények közé sorolja; hogy ez mennyire nincs így, azt az bizonyítja, hogy itthon április óta a lekváros kenyeret is spárgával eszem (kis túlzással persze). Egy dologban igazuk van az ominózus cikkeknek: a spárga magról való kiskerti termesztése a mazochizmus egyik kiváló példája. Öt éven keresztül próbálkoztam a dologgal, végül tavaly tavasszal próbálkozásaim siker koronázta: egy csomag külföldről hozatott, méregdrága mag embertelenül hosszú csírázási idő után kikelt, hogy aztán egy nyáron keresztül dajkáljam
