Husika

Kezdhetném ismét azzal, hogy milyen ritkán tudok írni a blogra, meg hű, de elfoglalt vagyok, ám nincs kedvem mentegetőzni. Azt hiszem, hogy nem is tartozok senkinek elszámolni valóval ez ügyben (annak ellenére, hogy a posztokat hiányoló kis üzenetek mindig jólesnek); úgy vettem észre, hogy mióta azok a blogok, amiket valóban szívesen olvasok (és amiket tényleg érdemes elolvasni) ritkábban frissülnek, nekem is egyre kevésbé van kedvem írogatni. Ez van. Márpedig ez számomra marad ugyanolyan kedves kedvtelés, mint maga a horgászat, s amíg nincs fizetett reklámfelirat a sapkámon, addig elsősorban saját szórakoztatásomra fogok körmölni (is)...

Kivételt képez, amikor valami igazán szépet, eredetit szeretnék megmutatni nektek. Nem titok, hogy rajongok a kézzel készített műcsalikért, s ha hozzájutok egy ilyenhez, még a legyezőbotot is képes vagyok a sarokba taszajtani egy időre. Ez történt nemrégiben is: Szabó Bazsi mutogatta büszkén újdonsült csalijait, én meg csak álmélkodtam, mert ilyet bizony ritkán lát az ember fia. Isten bizony, ilyenkor igazán kedvem lenne kést ragadni és megalkotni saját hibridjeim! 

Szabó Zoli wobblerei igazi "drágasszágok"! Az a fajta műcsali, amit az ember csak imákat suttogva mer egy-egy akadósabb limány felé küldeni, és hangosan fohászkodik, mikor az egy szebb csuka torkában táncol a vékony monofilon, hajszálnyira az örökkévalóságtól. Pofátlanul kunyerálni kezdtem, hamarosan kaptam is két "clogflyfishing" feliratú apróságot: egy egyedi kérésre készül 4.5 centis kicsi poppert, és egy 5 centis úszó domimágnest (őt Husikának neveztem el, igazán rágnivaló kis jószág). Többek között róluk szeretnék ma regélni, valamint a legutóbbi két túrámon szerzett élményekről. 

Első alkalommal kedvenc kis zárásom kerestem fel, a megszokottnál is izgatottabban. Két éve sokat kirándultam erre, lényegében az ősz felét itt töltöttem, azóta csak a "csorgós", többnapos pecák alkalmával láttam a kavargó mélyzöld vizet, hol messzebbről, hol közelebbről. Viccesnek tűnhet, de szinte otthon éreztem magam, mikor kikötöttem a derékfájós fűzfák alatt. Végigegyensúlyoztam a köveken, és megdobáltam a zárás külső és belső oldalát, először partról, majd kajakból. Fantasztikus, hogy egy jelentéktelennek és kicsinek tűnő pálya mekkora élményt nyújthat (és itt nem csak a halfogásra gondolok)!

Nem szeretem ragozni a dolgot: egyrészt fantasztikus pecában volt részem, másrészt evett a fene, mert a halaim nagy része az ilyenkor szokásos buzeraportré elől meglépett. Pedig volt ott minden, szép balinok, kilós jász (ő a fényképező állítgatása alatt csusszant ki a kezemből, szó szerint a farkán táncolt végig a kajak elejéig, ahol fajtáját meghazudtoló csukafejessel vetette magát vissza a vízbe).

Annak ellenére, hogy mozgás szinte alig volt, a köveken átfolyó térdig sem érő vízben úgy verte le egy balinka a pici poppert, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Husikára szó szerint a kiemelés pillanatában rontott rá egy jókora domi, persze elvétette, de következő dobásra ő is meglett. 

Különben elképesztően stabil és jól használható wobblerekről van szó, nincs kiugrálás, kifordulás, Husika tempósan és erőteljesen veret, Popperke pedig egyértelműen a legszebb hangot kiadó felszíni csali. Valószínűleg a parton üldögélő béka is így gondolhatta, mert amikor a kövek mellett blutyogtattam el a csalit, szinte ész nélkül vetette magát a kívánatos hangok forrása után. Egy hajszálnyira kerülhette csak el a borotvaéles horgokat...!

Lassan sötétedett, így összepakoltam a hajóba, és lehuppantam az egyik fűzfa törzsére nézelődni. Elmajszoltam egy szendvicset, és közben látogatóm is akadt, akiről rövid felvételt is készítettem és elhoztam nektek. Egy ilyen pillanat bizony minden halnál többet ér!

Aztán ott van a tegnap délután: Sanyival , Lacival és Panni kutyával vágtunk neki a nagy víznek, egy másik, ugyanilyen kívánatos helyen. Rövid csorgás (néhány domi a fák alól, természetesen a csalhatatlan Bőrbogárral), majd míg Laci jókora balinokkal birkózott a kövezéseken, én bevetettem magam a folyó által felhalmozott ágak és dárdafák sűrűjébe. Viszonylag keveset horgászok ilyen helyen (a csuka és a süllő kevésbé érdekel), többé ilyen hibát nem követek el. Azt az élményt, ami ez a víz alatti rengeteg nyújtott, nehéz szavakkal leírni. Talán nem is kell. 

Husika és Bőrbogár vállvetve ritkították az akadó domolykó állományát, s bónuszként minden öt-hat bucifejű után megcsíptek  egy-egy balint is. Zoli wobblerére az akadó mélyéből egy szép csuka is rápróbált, de szerencsétlent a hirtelen ijedtség miatt olyan vehemenciával próbáltam eltéríteni a vendégmarasztaló ágrengetegtől, hogy a méla undorral kiköpte a horgot és elúszott.

Egy idő után a halak megérezték, hogy valami nincs rendben, a kapások abbamaradtak, így megpróbáltam mélyebbről felcsalogatni őket. Egy igazán extravagáns színű Rapala SR került a kapocsba (ne kérdezzétek a színkódot, nem vagyok Rapala teszthorgász, a képen jól látható), és újra megnyílt a folyó kincsesládája. 

Végül Lackó utolért, pihentünk egy keveset, és hallgattuk az erdőben bőgő szarvasokat, akik szinte minden irányból, dolby surround-ban nyomták a szerenádot. Ő bebalinozott, majd szokásos szerény mosolyával egy gyönyörű csukát is prezentált, ez lett végül a nap hala (és a nap képe). 

Konklúzió? Megint csak az, hogy horgászni jó. Ja, és Zoli apróságaiból nagyon kellene egy komplett szortiment......