Kapcsolatban

A legtöbb horgász elbeszélés (vagy blogbejegyzés, ha jobban tetszik) manapság nem más, mint végtelenül unalmas nosztalgikus ömlengés. Bizony, sajnos ez a helyzet. Sétáltunk a parton, midőn észrevettük az árnyékban tobzódó domolykókat, s első dobásra sikerült megakasztani a banda nagyot, melyet partra emeltünk, majd visszahelyeztük az éltetőbe, miközben fejünk felett ott ragyogott millió tündérke glóriája...brrrr...!

Ez most kivételesen más lesz: elmesélem nektek, milyen remek túrán vettünk részt a hétvégén, mégsem kaptok majd cukorbajt a részletektől. Viszont az elmebajt garantálni tudom. 

Mivel nincsenek kezdetek, indítsuk ezt a sztorit is egy tetszőleges ponttól: péntek reggel. Annak ellenére, hogy december van, közel tizennégy fokot mutatnak a kinti hőmérők. Kedvenc tavamon a pontyok szemmel láthatóan fenn grasszálnak a felszín közelében, így sikerül - nagy megrökönyödésemre - kettőt nimfával kivarázsolni közülük. A harmadik lecsomagol, így én is ezt teszem és indulok haza; az egyik ponty is velem tart családlátogatásra. Utazik velem a Mura völgyébe, ahol majd egy-egy pohárka fehérborral kísérjük le - mintegy tisztelegve ezzel emléke előtt.

Ugyanis: BigTom-al kettesben látogattuk meg a Murát, Ricsit, Simit és a Muravölgye vendégházat. Ezeken a túrákon - tekintve, hogy vendéglátóink hozzánk hasonlóan még mindig nem komolyodtak meg - garantált a röhögés, és még alkohol sem kell az oldott légkör kialakulásához. Persze sohasem hiányzik, de nélküle is tetőfokára hág a hangulat az első kézfogásnál. Két napig csak kaja, pia és halak; kell ennél több?

A Mura völgye és a folyó még mindig csodaszép, ez nem változott - talán még sokáig ilyen marad, annak ellenére, hogy az embernek nevezett organizmus mindent beleadva munkálkodik azon, hogy tönkre vágja ezt a kis csodát. 

Nem ragoznám túl az első estét: a fent említett ponty feldolgozásra került, Szári Zsolt-féle csipsz lett belőle, ehhez Simi rittyentett egy tál tökmagolajos hagymasalátát - ez  kombó aztán kiverte mindenknél a biztosítékot. Kevés pálinka, borocska, majd a telhetetleneknek hidegtál a la Tomi; szóval megvolt minden, amiért élni érdemes. Viszonylag hamar nyugovóra tértünk, ami azt jelentette, hogy kilenckor lefeküdtünk és majdnem éjfélig beszélgettünk még, később Tomi horkolni kezdett, amihez a háztól néhány méterre elhelyezett tyúkólban egy neuraszténiás kakas is csatlakozott...

Nem tudhattuk, hogy egy utcával lejjebb Ricsi balga módon - és előre bocsátom: érkezésünktől teljesen függetlenül! - Facebook profilján éppen aktívra állítja a Kapcsolatban opciót. Azonnal elkezdődött az oltás - Dépé vezetésével természetesen -, aminek másnap komoly következményei is lettek. 

Hajnalban kelés, botok élesítve, vendéglátóink tojásrántottájától eltelve indultunk a nagy kalandok elé. Tomi már kinn állt a tyúkól mellett és válogatott sértéseket vágott szerencsétlen kakasunk fejéhez. A legkegyetlenebb halálnemeket helyezte kilátásba, ami nem javított a neurotikus jószág kedélyállapotán - valószínűleg megviselte a szemétdomb királyát az is, hogy néhány napja róka tizedelte meg kis háremét. 

Később betértünk egy élelmiszer boltba is, ahol - mint kiderült - már mindenki tudott Ricsi új "kapcsolatáról". Tomi ekkor úgy döntött, hogy megcsappantja a letenyei Bel Ami népszerűségét, így átvedlett homóba, s a fél falu füle hallatára kijelentette, hogy tegnap érkezett és bizony ő "Ricike új cicája". A mai napig nem tudom eldönteni, hogy a közönség a döbbent csenddel Tomi produkcióját díjazta, vagy benyelték ez egész előadást, mindenesetre rátkai barátunk számára ez a délelőtt valószínűleg a legényes ficánkolás végét jelentette...

Ja, aznap még horgásztunk is, méghozzá nem is keveset. 

Azon ritka pecások közé tartozok, aki bevallja, ha valami nem megy. Bizony, nekem nem megy a gumizás. Talán menne, ha érdekelne a dolog, de végtelenül unalmas és bugyuta módszernek tartom (sajnálom, ha valakinek bemásztam ezzel a bögyébe). Sosem leszek nagy gumis horgász, pedig többen próbáltak idén is beoltani, köztük igazi tehetségek is; nem sikerült nekik. Másfél óra bogarászás után komolyan úgy éreztem, hogy kinyitom a gumihalas dobozt és a Mura vizét ízlésesen meghintem a tartalmával. Nem éreztem a feneket, ha igen, akkor tuti elakadtam valamibe, idegbajt kaptam a monoton pöcögtetéstől. Olyasmi lehet ez, mint amikor Józsikát beíratják zeneiskolába, de csak nem fekszik neki a hegedű. Nem és nem, egy igaz hang nem hagyja el szerencsétlen hangszer belsejét. Persze nem Józsika a hibás, őt egyszerűen kurvára hidegen hagyja a hegedülés. Valahogy így vagyok én is a gumizással. 

Fültől fülig érő vigyorral konstatáltam, hogy helyszínt váltunk, ahol majd emberi műcsalikat is használhatok; egy közeli patakot vettünk célba, ahol pici wobblerekkel keresgéltük a télre készülő domikat. Itt végre kiélhettem perverz wobblerimádatom. 

Közben Tomi előhalászott valamit a kocsiból, ami kísértetiesen hasonlított egy egyszer használatos macskalomhoz, majd az orrunk alá dugta, s kijelentette: ezen fogjuk megsütni azt a fél oldal szalonnát és három emberes karajt, ami a csomagtartóban érlelődik reggel óra. Hittem is, meg nem is, de Tomi váltig állította, hogy a doboz annyi hőt termel, mint egy nyomottvizes reaktor erősebb napokon, így alágyújtottunk s vártuk a csodát: Lőn: a gyújtó papír a szélben olyan sebességgel égett el, mint kanóc a dinamitrúdon, a dobozban található széndarabok meg sem pörkölődtek. Elkeseredetten küzdöttünk az objektum felett, beledugtunk szénát, nádat, fadarabokat s végül az egész doboz gyufát is, mire meggyulladt a szén, de a hőmennyiség még így is kevés volt ahhoz, hogy lepörkölje egy ember szemöldökét. Ímmel-ámmal megsütögettük a szalonnát, így faltuk be, komoly feladatot adva ezzel rágóizmainknak, csak Ricsi szabadkozott (Tomi azt hitte, szerénységből, de ha megnézitek a fotót, rájöttök, miért tette). 

Később Tomi felvetette, milyen jó lenne még egy napot maradni. Nem volt különösebben ellenemre a dolog, így belementem, egy gyors telefonnal le is rendeztem az egészet, magamban szent elhatározással, hogy gumihoz holnap akkor sem nyúlok, ha pisztolyt szorítanak a fejemhez. 

Vettünk újabb napijegyet (Tomi kedvéért), bevásároltunk (Tomi kedvéért), elintéztük a szállás estére is (Tomi kedvéért), majd visszanavigáltuk magunkat a vendégházba. Minden ment a fogatókönyv szerint: vacsora, itóka, beszélgetés, röhögcsélés, alvás, horkolás, kakas. Hatkor ébreszt a telefon, felkelek, löködöm Tamást, aki benyögi: én inkább alszok még, de te menj csak. Mentem is (Tomi kedvéért)...

Amit persze nem bántam, mert Imivel lassan jól összeszokott párost alkotunk (legalább háromszor horgásztunk már így együtt), s bár inkább kirándulás volt ez, mint komoly peca, elkeserítően rövidre sikeredett. Persze folyt.köv., de csak tavasszal. Vagy nyáron. Esetleg ősszel. Persze csak ha addig véglegesen a Mura mellé nem költözök. 

Tessék? Hogy kimaradt valami? Ja, igen, a halak. Na, azok tényleg kimaradtak. Íme, a túra egyetlen kopoltyúval rendelkező élőlénye (nem, a sapkás az Ricsi, a kezében tartott jószágról van szó). Hogy nem elég? Nekünk az volt, maradjunk ennyiben.