Clogflyfishing

A legtöbb horgász elbeszélés (vagy blogbejegyzés, ha jobban tetszik) manapság nem más, mint végtelenül unalmas nosztalgikus ömlengés. Bizony, sajnos ez a helyzet. Sétáltunk a parton, midőn észrevettük az árnyékban tobzódó domolykókat, s első dobásra sikerült megakasztani a banda nagyot, melyet partra emeltünk, majd visszahelyeztük az éltetőbe, miközben fejünk felett ott ragyogott millió tündérke glóriája...brrrr...! Ez most kivételesen más lesz: elmesélem nektek, milyen remek túrán vettünk részt a hétvégén, mégsem kaptok majd cukorbajt a részletektől. Viszont az elmebajt garantálni tudom.  Mivel nincsenek kezdetek, indítsuk ezt a sztorit is egy tetszőleges ponttól: péntek reggel. Annak ellenére, hogy december van, közel tizennégy fokot mutatnak a kinti hőmérők. Kedvenc tavamon a pontyok szemmel láthatóan fenn grasszálnak a felszín közelében, így sikerül - nagy megrökönyödésemre - kettőt nimfával kivarázsolni közülük. A harmadik lecsomagol, így én is ezt teszem és indulok...

Indulok a Murára. A lépcsőházban összeakadok két szomszéddal; egy kriptaszökevény és egy leharcolt háziasszony esik éppen egymásnak valami gangon nevelt kóró miatt. Ma már ez a harmadik perpatvar, egy újabb epizód a Szomszédok című telerémálomból. Lakótelep, cipős doboz méretű lakások, kis élettér, kevés ész. A népnevelő tévéműso rok megteszik a hatásukat, a két nő rémisztő élethűséggel adja elő a tegnap esti Celeb vagyok, ments ki innen! című műsor kulcsjelenetét. Elsunnyogok mellettük, nem is hallják, ahogy köszönök. Elmosolyodok, a százötven kilométeres autóút hirtelen nem is tűnik olyan hosszúnak... Mikor bedokkolok a rátkai kis ház udvarán, elfog az az ismerős nyugalom, ami minden hasonló túrát áthat, és amiért képes vagyok bármekkora utat megtenni. A cserépkályhában ég a tűz, a lángoló akácfa illata keveredik az eső áztatta avar atmoszférájával; otthon érzem magam. Csend és nyugalom, Fekete István vadásztörténetei jutnak eszembe, a kis kalyiba, a málnázgató medvék, az eg...