Sárosan és boldogan

Indulok a Murára. A lépcsőházban összeakadok két szomszéddal; egy kriptaszökevény és egy leharcolt háziasszony esik éppen egymásnak valami gangon nevelt kóró miatt. Ma már ez a harmadik perpatvar, egy újabb epizód a Szomszédok című telerémálomból. Lakótelep, cipős doboz méretű lakások, kis élettér, kevés ész. A népnevelő tévéműsorok megteszik a hatásukat, a két nő rémisztő élethűséggel adja elő a tegnap esti Celeb vagyok, ments ki innen! című műsor kulcsjelenetét. Elsunnyogok mellettük, nem is hallják, ahogy köszönök. Elmosolyodok, a százötven kilométeres autóút hirtelen nem is tűnik olyan hosszúnak...

Mikor bedokkolok a rátkai kis ház udvarán, elfog az az ismerős nyugalom, ami minden hasonló túrát áthat, és amiért képes vagyok bármekkora utat megtenni. A cserépkályhában ég a tűz, a lángoló akácfa illata keveredik az eső áztatta avar atmoszférájával; otthon érzem magam. Csend és nyugalom, Fekete István vadásztörténetei jutnak eszembe, a kis kalyiba, a málnázgató medvék, az egyedüllét; kevesen értik meg és érzik át ezt a fajta harmóniát.

Mert most egyedül jöttem, néha erre is szükség van. Imi és Ricsi holnap úgyis csatlakozik, meglessük a Murát meg a környező vizeket. Este pedig irány haza, vasárnap más dolgom van, így villámpeca lesz, kicsit kapkodós, hiszen a helyi vizeket bejárni (főleg megismerni) egy élet is kevés lenne. Az eső azonban egyre jobban esik, a Hydroinfo szerint ráadásul a Mura is folyamatosan emelkedik, így nem tudom, mi sül ki majd a holnapi napból. Mindenesetre egy kiadós vacsora (paprikás szalonna, lila hagyma, friss kenyér és szállásadóm idei fehér bora) után még elfüstölök egy gyors pipát és nyugovóra térek.

Jól sejtettük, szombat reggel a Mura sértődötten és sárosan fogadott minket. Az eső még mindig esett, ráadásul a szél is megállás nélkül duruzsolt a fülünkbe, így szomorú búcsúpillantással hagytam Simi kocsijának csomagtartójában a vadonatúj legyes-balinos botot. Gumival süllőztünk - számomra teljesen szűz terület, egyszerűen nem tud megfogni a varázsa -, s szinte én sem hittem a szememnek, mikor a partszegélyt borító levélhalom alól egy kapálózó kis süllőcskét varázsoltam elő.

Nevezetes hal őkelme. Nemcsak azért, mert rettenetesen sáros vízből került elő, hanem mert ő az első folyóvízi süllőm! Persze fogtam már süllőt, rengeteget, pergetve és legyezve is, köztük szép példányokat: de állóvízen, s néhány éves folyóvízi múltam "csak" a balinok és a domik aktív hajkurászásával telt, nem sok idő maradt csíkos barátaimra. Mindenesetre azóta várok erre a pillanatra, mióta gyerekként kezembe fogtam az első Hunyady Attila könyvet és olvastam imádott kékfarkúiról...

Később pályát váltottunk, itt Simi segített partra egy erősen szabadkozó halat.

Magyar bucó, méghozzá milyen szép bucó! A kis gumi az állába akadt, így különösebb megrázkód- tatás nélkül került vissza a folyóba. 

Mivel délig több akció nem volt, körbeautóztuk a környék vizeit (azaz vizeinek egy jelentéktelen kis hányadát), majd visszavágtattunk a főhadiszállásra. Szemügyre vettem a Gampel Pisti által épített Zselyke nevű műlegyes botot (gyönyörű, de szépségben a névadó nyomába sem érhet), majd Simi anyukájának fenséges almás pitéje után felnyergeltük a két rendelkezésre álló kajakot, és nekivágtunk egy közeli bányatónak. Itt már Ricsi és kisfia is csatlakozott hozzánk egy kiadós pecára. 

A kajakos legyezéshez igazán optimális idő volt: erős szél, jókora lökésekkel, szerencsére a Pikesaber meg a nagy műlegyek kombinációjával ezt az akadályt is sikerült legyőzni. Három órán keresztül dacoltunk az elemekkel, s már éppen feladtam volna, mikor Csoki bácsi Game Changer-ére valami szörnyeteg olyat rácsavart, hogy majd' kiestem a kajakból. Az év legélvezetesebb és legkilátástalanabb fárasztása következett, hiszen adott volt minden: hínármezők, mély víz, és egy önmagát barrakudának képzelő csuka. Végül nagy nehezen a kajakba emeltem, ahol táncolt még egy sort, jól összekent csukatakonnyal. Persze fülig ért a szám, de akkor már Simi is mellettem volt és együtt örült velem a szép halnak. 

Ő pedig a fehér (!) Game Changer a csata után. Mint láthatod, a kroki nem kímélte szerencsétlent, fél szemére megvakult, csoda, hogy egyben maradt...

Lassan szedelőzködtünk, hiszen Ricsi anyukája várt minket egy országos méretű lángosozással, ahová hivatalos volt az egész társaság. Beszélgettünk, mindenki fülig tejfölös volt, nekem pedig majd' megszakadt a szívem, hogy lassan indulnom kell hazafelé. És - nem győzöm hangsúlyozni - nem a halak és a horgászat miatt...

Kilenc körül már otthon voltam. A ház előtt két nyugdíjas bányász üvöltött egymással valami mondvacsinált sérelem miatt. Nem foglalkoztam velük, hiszen lelkileg még mindig százötven kilométerre a meleg szobában ültem és lángos majszoltam a barátaimmal...