Clogflyfishing

Kicsit el vagyok késve ezzel a bejegyzéssel. Közel fél évvel. Különösebb okom nincs rá, egyszerűen vagy elfelejtettem, vagy lusta voltam befejezni, bár a vázlat március eleje óta kallódik, csak a formázás hiányzott. Most mégis felteszem a blogra, akár okulásképp, mert kifejezetten elkeserítő (szomorú? szánalmas?) felhangja van. 

Lackó beszámolója következik bosnyák túrájukról, fogadjátok szeretettel. Miután a most már szokásosnak mondható februári bosnyák túránk mindenféle okokból elmaradt, idénre le is mondtam erről a kalandról. Hiszen hagyományosan tél végén szoktunk menni, még a kőlegyes nagy roham előtt. Ezért is ért meglepetésként Simi barátom üzenete november közepén, hogy szeretne lemenni Ribnikre két napra. Ahogy sejtettem, Balu, aki tulajdonképpen ezért az egészért felelős, sajnos nem tarthatott velünk, hiszen most fontosabb feladatai vannak holmi legyes „játszadozásnál”. Őszintén szólva semmiféle izgalom nem lett úrrá rajtam a lehetőség hallatán, pedig a korábbi években nagy lelkesedéssel készültem az útra. Úgy voltam vele, nagyon kicsi az esély, hogy összejön a dolog, hiszen ekkor már igazi téli időjárást jósoltak, és nem sok kedvem volt a gyűrűkbe és az orsóra fagyott zsinórral küzdeni, az esetleges csapadéktól megáradt rohanó folyó okozta izgalmakról már nem is beszélve. Így teljes nyugalomma...

Az a nagy büdös helyzet, hogy az utóbbi időben a magyar horgászok között valamiféle eltorzult verseny indult, ami nélkülöz minden tisztességet, annak ellenére, hogy senki sem nyer a dolgon. Csakis veszít. Valószínűleg a közösségi oldalak (és a blogok) okolhatók ezért, hiszen mindenki büszkén nyomhatja fel ezerrel a halakról készült képeket, azaz kezdhet lájkvadászatba, és vannak olyanok is, akik azért élnek, hogy leugathassák a nagy mellénnyel feszítő kocapecást. Ennek a jelenségnek vannak kedves (pl. gyerekek), gusztustalan (tilalomban posztoló) és röhejes (bojlis egyenprofilképek) halmazai is, most mégis azokról szeretnék vitaindító bejegyzést írni, akik valódi nagy ho-ho-ho módjára füllentenek a képek posztolása alatt.

Egy bosnyák benzinkúton állunk és öt perce röhögünk. Kezemben egy CD-t tartok, amin - sejtéseim szerint - egy szláv celeb agymenései hallhatók, a borítón pedig két meztelen, nőnemű kentaur bámul egymásra szerelmes arckifejezéssel. Ha nem kérnének érte negyven konvertibilis márkát (ami húsz kemény eurónak megfelelő összeg), esküszöm, megvenném, de ennyi pénzt azért nem szívesen adnék ki, annak ellenére, hogy nagy pártolója vagyok a művészetnek. Simi hozzáteszi: ha megveszem, hazáig ezt hallgatjuk majd az autóban, így a maradék lelkesedés is elpárolog, visszateszem a CD-t a helyére. Tíz perccel később megbánom, mert a bosnyák határőrök - valószínűleg Lackó ádáz ábrázatát látva - embercsempészeknek néznek és jól megszívatnak minket. Míg a leállósávban sanyarú sorsunkat várjuk, legalább magunkba szívhatnánk egy kis kultúrát...

BigT barátom beszámolója a múlt heti szlovén túráról. Kedd; hajnali fél három. A telefonom ébresztő hangja sokkolóan, szinte áramütésszerűen hasított belém, tudatosítva, hogy kelnem kell. Erőt vettem magamon és egy határozott mozdulattal, úgy „keljfeljancsi” módjára felpattanva már az ágyam szélén is ültem dörgölve a szememből az álmosságot. A szürke hétköznapokban nincs az az Isten, hogy én ezt megtegyem, de most várhatóan olyan felejthetetlen élmény és kaland vár rám, ami már napok óta izgalomba tart. Előző nap délutánja akkurátus pakolással telt, és estére minden csomagom, szerelésem indulásra készen a kocsiban várt, mert ha nem így teszem, tutira itthon hagyok valami fontosat. Fél négykor már ott toporogtam Domy barátom garázsa előtt. Közel tíz perc várakozás után, frissen kipihenve, magabiztos léptekkel jött ki a házból és elkezdett pakolni. Basszus , gondoltam magamban. Én pancser! Otthon úgy pattogtam, mint egy bolha, majd full gázzal keresztülhajtva Pécsen,...

Kijelenthetjük, hogy februárban nem illik pisztrángos vízre menni. Ilyenkor otthon kell ülni a meleg szobában, várni, hogy a kockató lassan, de biztosan kiengedjen, zsírpontyokról álmodni, szemtelenül elérhetetlen balinokról fantáziálni. "Befagy a seggetek!" - prognosztizálták közelebbi ismerőseink, bár tisztában voltak azzal, hogy intő szavaik leperegnek rólunk. Rólam legalábbis biztosan, hiszen Đuro olyan pérekről küldött képeket a Facebookon, amilyenekről egy-egy túl jól sikerült vacsora utáni rémálmaimban szoktam vizionálni; szóval a kocka el volt vetve. Messzire. Éppen háromszáz kilométernyire... Annak ellenére, hogy a bosnyák vidék talán legszebb helyi folyója felé közeledtünk, DéPét egész úton egyetlen dolog foglalkoztatta: vajon tud a borz futni? Ez az elevenbe vágó kérdés végül szépen átszőtte az egész kirándulás hangulatát, de megoldásra csak a túra végén jutottunk. Morfondírozásra persze volt idő a röpke hat órás út alatt, így meg- és kibeszéltünk mindent ...

...valamit mondok; szomjas vagy, látom, egy üveg bort kibontok...figyelj! Tehát helyezd magad kényelembe a kanapén, megmutogatom legújabb képeimet. Nem, nem családi fotóalbum, gondolom, babapopsira a legkevésbé sem vagy kíváncsi; mutatok neked inkább valami sokkal érdekfeszítőbb albumot.  Tudod, Boszniában jártunk. Igen, igazad van, nemrég voltam, de hazaérve néha szinte honvágyam van, vágyakozom a nagy hegyek és a zuhogó folyók után...különben se szólj bele, mert elteszem az albumot és nézheted az ertéelklubbot esti program gyanánt...na! Szóval: Bosznia! Műlegyezni mentünk a cimborákkal, méghozzá október közepén. Kicsit csúszott a vénasszonyok nyara, így belecsöppentünk a harminc fokos bosnyák őszbe, ami jó is volt, meg nem is; mindenesetre a Nektar sör még mindig finom, a hegyi emberek még mindig kedvesek, és a Folyó is rendületlenül csörtet a medrében. Nézd csak: igazi hegyi tempó, DéPé éppen benne áll a közepében.  Nagy szerencsénkre hal is van a vízbe...