Tud-e a borz futni?

Kijelenthetjük, hogy februárban nem illik pisztrángos vízre menni. Ilyenkor otthon kell ülni a meleg szobában, várni, hogy a kockató lassan, de biztosan kiengedjen, zsírpontyokról álmodni, szemtelenül elérhetetlen balinokról fantáziálni. "Befagy a seggetek!" - prognosztizálták közelebbi ismerőseink, bár tisztában voltak azzal, hogy intő szavaik leperegnek rólunk. Rólam legalábbis biztosan, hiszen Đuro olyan pérekről küldött képeket a Facebookon, amilyenekről egy-egy túl jól sikerült vacsora utáni rémálmaimban szoktam vizionálni; szóval a kocka el volt vetve. Messzire. Éppen háromszáz kilométernyire...

Annak ellenére, hogy a bosnyák vidék talán legszebb helyi folyója felé közeledtünk, DéPét egész úton egyetlen dolog foglalkoztatta: vajon tud a borz futni? Ez az elevenbe vágó kérdés végül szépen átszőtte az egész kirándulás hangulatát, de megoldásra csak a túra végén jutottunk. Morfondírozásra persze volt idő a röpke hat órás út alatt, így meg- és kibeszéltünk mindent és mindenkit. Dokkolás után befaltuk az elmaradhatatlan sült pisztrángokat (Đuro édesanyja kivételesen jó szakács), majd néhány méterre a legyeink után sóvárgó pérektől álomba merültünk. 

Reggel DéPé még mindig nem volt biztos abban, hogy a borz tud-e futni, mindenesetre közben kitalálta, hogy biztos emiatt támadja meg az embereket is. Kérdésemre - hogy mindezt a futás képességének hiánya miatti frusztráció okán teszi-e, vagy merő passzióból - nem válaszolt (éppen tele volt a szája mezá-val), mindenesetre gondolkodóba esett. Engem a borzvilág problémáinál jobban érdekelt, hogy fog boldogulni Lackó az életében először kezébe fogott műlegyes bottal. Ez a víz - mint sokan már tudják a magyar legyesek közül - nem kifejezetten gyakorló pálya, sőt, mogorva és kellemetlen is tud lenni: szerencsére a vízszint éppen tökéletes volt, az idő is jónak tűnt, Laciról pedig meg lehetett volna mintázni a nyugodtság szobrát. Hamarosan kiderült, hogy - nagy örömömre - Đuro is velünk tart majd a pecára, ez a hír DéPét is kizökkentette töprengéséből, sőt, a borzprobléma megoldását is későbbre halasztotta.

Nem ragoznám túl a dolgot: Laci fél óra múlva úgy dobott, hogy én sem akartam hinni sokat látott szemeimnek. Nem szokásom másokat fényezni, de szinte megdöbbentő volt, ahogy ráérzett a dobás lényegére, ahogy a vízre tette a pici szárazlegyeket, s már meg sem lepődtem azon, mikor megmerítette az első pérhalat. Úgy döntöttem, békén hagyom, egyszerűen nem volt szüksége a pátyolgatásra, szépen, komótosan végighorgászta a napot, ahogy kell. 

Közben nálam is megérkezett az első szépség, nagyobb zöldes bolharákra, igazi fekete öreg pér.

Kifejezetten erős szél fújt egész nap, s rajzott ugyan valami, de elég gyéren; néhány apró pérecske után visszaváltottam nimfákra, s a nap végéig ezeket erőltettem. Megérte, igazi szépségek jöttek, bolharák-pheasant tail legyekre. Ő volt a legkisebb, a sodrásban erősebb behúzásra vágtam be, rosszul akadt, de meglett.

Rá fél órát dobáltam, úsztattam, ingereltem, végül egy pici pheasant tail elcsábította. A nap legerősebb halacskája, nagy élmény volt a fárasztása. 

Végül a legrafkósabb, talán az utolsó "namégegyszeraztánhagyomafenébe" dobásra meglett, tungsten fejű mikronimfára. 

Aztán már nem is erőltettem tovább. Visszasétáltam a szállásra néhány szendvicsért meg meleg teáért, néztem  a többieket, kirándultam egyet a parton. Pihentem. 

Közben néztem, ahogy Đuro horgászik. Egyszerűen otthon érezte magát, látszott rajta, hogy ismer minden gödröt, szoros barátságban van minden pérrel, tényleg ott volt azon a ponton, amit  a "folyó szel ketté". Ráadásul végtelenül kedves és segítőkész guide és vendéglátó, öröm hozzá minden évben visszatérni. 

DéPé és Lackó is elégedett vigyorral mászott ki este a vízből (bár az is lehet, hogy a jeges szélben csupán arcukra fagyott a mosoly), mindenesetre a zord nap után senki sem tiltakozott a sliva, a forró zuhany és a még forróbb csevap ellen. DéPé közben az interneten* rákeresett, s lőn: a borz bizony mégis képes futni! Arcáról végre eltűntek a viharfelhők, gondtalanul nyelte egymás után a lekváros palacsintákat; minden gond megoldódott...

Nyolc órakor már mindenki húzta a lóbőrt, hiszen következő napra nem terveztünk pecát, ellenben hazaindulás előtt reményeink szerint egy nagyot túrázunk majd a környéken. Reggeli (igen, már megint eszünk!), majd érzékeny búcsú vendéglátóinktól, majd vittem őket, kifelé a faluból az ekkor már szemerkélő tavaszi esőben.
De a környéken tett túráról meséljenek inkább a képek.

Nos, a jóslatokkal ellentétben a seggünk nem fagyott be, viszont bitang jól éreztük magunkat. Talán az egyik legjobb hangulatú és legnyugodtabb (valamint sajnos a legrövidebb) bosnyák túrámat tudhatom magam mögött; DéPé és Lackó ideális társ egy ilyen hétvégén. 

* (A borz rövid ideig, akár 15-20 kilométeres sebességgel is tud futni.)