Boszniában
Lackó beszámolója következik bosnyák túrájukról, fogadjátok szeretettel.
Miután a most már szokásosnak mondható februári bosnyák túránk mindenféle okokból
elmaradt, idénre le is mondtam erről a kalandról. Hiszen hagyományosan tél végén
szoktunk menni, még a kőlegyes nagy roham előtt. Ezért is ért meglepetésként Simi
barátom üzenete november közepén, hogy szeretne lemenni Ribnikre két napra. Ahogy
sejtettem, Balu, aki tulajdonképpen ezért az egészért felelős, sajnos nem tarthatott
velünk, hiszen most fontosabb feladatai vannak holmi legyes „játszadozásnál”. Őszintén
szólva semmiféle izgalom nem lett úrrá rajtam a lehetőség hallatán, pedig a korábbi
években nagy lelkesedéssel készültem az útra. Úgy voltam vele, nagyon kicsi az esély,
hogy összejön a dolog, hiszen ekkor már igazi téli időjárást jósoltak, és nem sok kedvem
volt a gyűrűkbe és az orsóra fagyott zsinórral küzdeni, az esetleges csapadéktól
megáradt rohanó folyó okozta izgalmakról már nem is beszélve. Így teljes nyugalommal
mondtam Iminek, hogy oké a buli, anélkül, hogy életem párjával egyeztettem volna.
Azért szorgosan nézegettem a vízállást és az időjárás előrejelzéseket, és bár aki ismer,
tudja, hogy pergető horgász vagyok, a legyezés csak hobbi a hobbin belül, azért ez a
folyó és azt itteni peca alaposan a szívemhez nőtt az elmúlt néhány évben. Ahogy teltek
a napok úgy élesedett a helyzet, hiszen a tél csak ijesztgetett minket egy kicsit,
december első napjaira már enyhülés, és szinte kora tavaszi idő ígérkezett. Némi
kapkodást követően minden a helyére került, szállás, szabi, s egyebek. Több, mint egy év
után újra irány Bosznia!
A folyó és a környéke még mindig egy csoda, bár Balu elbeszélései nyomán tudom, sok
minden változott a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest. A távolról érkezőnek
hihetetlen az a közöny, amivel viszonyulnak a helyiek ehhez a tájhoz, pedig alig van más
megélhetési lehetőség a környéken, mint az erdő, a folyók, és a bennük élő halak.
Szerencsére a rossz gondolatok egy pillanat alatt szertefoszlanak, amint meglátjuk, a
vízállás tökéletes, és a mederben meg lehet számolni a kavicsokat. Némi pánikot okoz,
hogy egy darab hal nem sok, annyit sem látunk, bár tudom, tavaly is kellett néhány óra,
mire ráállt a szemem, és megláttam őket. Ezért Tomo üdvözlése után gyorsan birtokba
vettük a szobát, amit már szinte magunkénak érzünk, hiszen mindig ugyanezt kapjuk a
házigazdától. Közben ránk is sötétedik, így belevetjük magunkat a másik élvezetbe, ami
itt vár ránk. Az itteni kajálások ugyanis közel akkora eseménynek számítanak, mint maga
a horgászat. A csevap és Nektar sör kombó most sem okoz csalódást. Vacsora után némi
szerelés és taktikai megbeszélés után korái alvás következik, hiszen egész nap a folyóban
állni és lengetni komoly „munka”, egy aktakukac számára.
Másnap reggel megtömjük a hasunkat ham and eggs-el és nekivágunk a víznek. Az idő
decemberhez képest enyhe, az ég felhős, de a lényeg, hogy nem esik. Szedés persze
ebben az időben reggel nincs, így mindketten kénytelenek vagyunk nimfával kezdeni,
bár kezdő legyesként inkább csak óvatos tapogatózás ez, mint komoly horgászat.
Állok a vízben, mellettem kb 7-8 méterrel egy szép pér lebeg a folyásban. Gyönyörű,
ahogy a rohanó víz ellenére szinte mozdulatlanul áll, úszói csak kicsit rebbenek, mégsem
viszi el a sodrás. Worm kerül a zsinór végére, nem mintha meg lennék győződve arról,
hogy ezt fogja megenni, inkább azért, mert ezt én is látom. Óvatosan lendítek, nézem a
csalit, lesem a hal reakcióját. Semmi, és újra semmi. Pedig néhányszor olyan közel úszik
el hozzá, hogy biztosan látnia kell. Persze tudom, ha én látom, ő is lát, de kitartó vagyok.
Hátha. Közben lemondok a csali jó láthatóságáról, és felkötök egy kis aranyfejűt. Néha
ezt is látom, máskor inkább csak próbálom érezni, merre jár. Eszembe jut, hogy itthon a
cimborákkal sokszor megbeszéltük, a balin mekkora geci, mintha érezné, meddig tud
eldobni az ember, és mindig néhány méterrel messzebb rabol. Hát ha lehet, a pér még
nagyobb genyó, pontosan tudja, hogy ott vagyok, el nem megy, de kajálni sem hajlandó.
Miközben ezen mosolygok magamban, cserélem a legyet. Lendítek, úsztatom, próbálom
felidézni az okítást és az olvasottakat. Most nem dobok, csak figyelem mit csinál, azt
lesem, ha nem dobok, akkor szedeget-e valamit. Nem tér ki oldalra, nem nyitja a száját.
Szedés nincs, messzire még ennyire sem tudok nimfázni, így abajgatom tovább. Nem
tudom mennyi időt és dobást szántam rá, de már szinte unottan ismételgetem az
úsztatásokat, amikor egyszer csak megáll a zsinór. Bevágok, megvan. Hihetetlen.
Elképesztő. Eufória. A hal megkerül engem és elindul a folyó közepe felé, a 4-es bot
karikában, eddigi legnagyobb pérem. Lehetne, de néhány forduló és bukfenc után
kipattan a szájából a pici horog. Ordítani tudnék! Valószínűleg lazább volt a zsinór a
kelleténél és így gyenge volt a bevágás. Hiába, nehéz dolog ez. Sok dologra kell egyszerre
figyelni. Viszont most már kezdem elhinni, működhet a dolog, csak kitartás kell hozzá.
Hamarosan újabb jószágot keresek, és kezdődik minden elölről. A játék ugyanaz, én
dobok, úsztatok, ő áll egyhelyben, figyel, és bár a száját nem látom jól, szerintem röhög.
Így megy ez egy jó ideig. Aztán az egyik úsztatás lejjebb sikerül, már jóval a kinézett hal
alatt jár a légy, már talán meg is húzza egy picit a zsinór és emeli a fenék közeléből,
amikor megint megáll. Most szerencsém van a zsinór az ívet leszámítva feszes, már
mozdult is a kezem az új dobáshoz, így nem hibázok. A bevágás jó. Ezt a halat nem
látom, de ahogy megindul, jónak tűnik, mert fél perc is eltelik, mire a felszínen
bukfencezik. Próbálok nem pánikolni, ezt már jó lenne beszákolni. Sikerül a part felé
terelnem, és a csendes vízben már könnyen a hálóba csúszik. Az öröm leírhatatlan.
Nyílván nem rekordlistás, nekem azonban igazi siker.
Gyors fotó, szerelvény igazítás,
nyomjuk tovább. Lépkedek vissza vízbe, amikor észreveszek egy gyanús loccsanást kb 50
méterrel feljebb. Azonnal arra veszem az irányt, közben le sem veszem a szemem a
vízről, és újabb apró burványok a víztetőn. Nem igazán felszíni szedésnek tűnnek,
inkább, mintha közvetlenül a felszín alatt fordulnának. Viszont biztos, hogy halak, és
felszín közelében mozognak, így egyértelmű, hogy szárazra váltok. Itt egy kicsit
könnyebb dolgom van, hiszen látom a legyet. Szerencsém van, a halak és köztem, egy jó
hosszú gödör húzódik, így jó eséllyel nem látnak meg. Én a gödör egyik oldalán, ők a
túloldalon, de még dobástávon belül, nyugodtan lengethetek. Talán harmadik úsztatásra
leszedi valami a legyet. Sokkal nagyobb, mint amire számítottam. Eddig itt szárazzal csak
kicsiket tudtam fogni, ez viszont nem hajlandó felém jönni, befekszik a sodrásba és csak
néha bukfencezik egyet. A bot karika, a 14-es tipet egy fonotthoz szokott pergető
horgásznak hihetetlenül vékony, így nem merem feszegetni. Csak türelem, nyugtatom
magam, miközben pulzusom az egekben. Lassan közelít, és én megint a part felé
próbálom terelni, nem akarok hibázni. Ez is megvan. Két szép hal. Istenkirálycsászár
vagyok. Persze nem, de én most úgy érzem. Gyakorlott legyes csak röhögne, a huszadik
hal után ennyi idő alatt. Ennyi jár, sokat melóztam érte, hogy most ezt érezhessem.
Vérszemet kapok, vissza a vízbe. Lendítek, kapkodok, elsüllyed a légy. Lengetem,
száradjon. Vízre teszem, végre jó. Nem kell neki. Ez sem könnyű. Sietek, mert
folyamatosan áll a zászló, itt vannak a halak. Tailing loop. Bassza meg. Bogozok. De
vékony ez a 14-es! - szentségelek. Ha valaki lát tuti halálra röhögi magát. Csak nyugi, nem
ezért jöttem, nyugtatom magam. Oké most már jó lesz. Lendítek, gyönyörűen hullik a
légy, úszik, leszedi. Megvan. Kicsi, de örülök neki. Aztán még egy.
Mire belejönnék,
eltűnnek a halak. Nem baj, baromi jó egy óra volt.
Közben Simi is előkerül. Megbeszéljük az eddigieket, ő is eredményes volt, fogott pért és
pisztrángot is. Pihenünk egy kicsit, majd folytatjuk. Hamar sötétedik, így már nincs sok
időnk. Estig van még néhány akcióm, lemaradt halam, de fogni már nem tudok semmit.
Nem vagyok szomorú, fogtam is, akció is volt. Alkonyatkor barátom újra előkerül, együtt
ballagunk vissza a szállásra. Közben meséli, mit fogott még, de az én gondolataim
máshol járnak, így fel sem tudom idézni. Nem is fontos. Fáradtak, de boldogok vagyunk.
A vacsora ma egy másik helyi étel, pljeskovica, és persze az elmaradhatatlan Nektar.
Lenyomónak bedobunk még egy adag palacsintát is.
Még fel sem dolgoztuk mai élményeket, már a másnapot tervezzük…
Reggel erősen borult az idő, nem tetszik a dolog. Mire túl vagyunk a tojás, sonka, kávé,
tea rituálén, már csöpög is. Csak jobban ne essen. Ma reggel streamer-rel kezdünk.
Amúgy sem hagynám ki, hogy kipróbáljam a 6-ost, amit Balu adott kölcsön. Simi a hídnál
lenget, én lejjebb a „tyúkszar zabáló” pisztrángokat veszem célba. Az eső nekikezd,
először csak esik, aztán zuhog, aztán ömlik. Kicsit csendesedik, aztán megint zuhog, és
így megy ez egész késő délutánig. Ez persze nem ok arra, hogy befejezzük a pecát.
Tüzetesen végigbogarászom a panzió alatti szakaszt, a halak ott vannak, hiszen látok
néhányat a már lehorgászott részen, ahogy haladok lefelé. Cserélgetem a különféle
halutánzatokat, de mindössze egy kis pinyót sikerül elkapni. Barátom is ráun a híd alatt
lakók érdektelenségére, így egy sör mellett új tervet készítünk. A tegnapi sikerek
helyszínére igyekszünk, hátha ma is jut valami. Mivel az eső szinte habosra veri felszínt,
a nimfát és a halakat figyelni esélytelen, így kapásjelzőt teszünk, és hosszabb
úsztatásokkal próbálkozunk. Magam is meglepődök, hogy sikerül kapást kicsikarni, és
hogy még észre is veszem. Rövid idő alatt két halat akasztok, de mindkettő lemarad.
Nem vagyok boldog. De a módszer működik, ez bizakodásra ad okot. Kicsit később
beindul a dolog. Először csak egy, a tegnapihoz hasonló burvány tűnik fel, aztán még
egy, végül egy csorda pér mellett találom magam. Szinte körbevesznek a halak, és
szemmel láthatóan aktívak. Most nem váltok szárazra, bár tegnap ez bejött, mert úgy
szakad az eső, hogy már a levegőben elázna a légy. A nimfás cuccal úsztatok a burványok
vonalában. Kisebb nagyobb szünetekkel szinte folyamatosan van kapás, sajnos sokról
lemaradok, vagy a megakasztott hal lép le, szákolás előtt, de így is sikerül néhány szép
pért kivarázsolni a vízből. Kicsik, nagyobbacskák vegyesen. Fotózni szinte lehetetlen a
szakadó esőben, talán jobb is, azzal sem megy az idő. Az élmény így is az enyém. Mire
véget ér a zabálás, Simi is odaér mellém. Izgatottan meséli kalandjait. Szép halakat
fogott, pért és pisztrángot vegyesen, sőt két brutál szakításról is beszámol. Izgalmas
délután volt. Alkonyatig próbálkozunk még, barátom fog is egy pisztrángot, én megint
nullázok az utolsó két órában.
Csak most tűnik fel, az egész napos hideg decemberi eső mennyire átáztatott és
átfagyasztott minket. Jól esik a forró zuhany és a „mixed meat”. Fantasztikus nap volt
mindkettőnknek, még úgy is, hogy tapasztalatlanságunk miatt nem tudtuk teljes
mértékben kihasználni a halak aktív időszakát. Lehetett volna többet is fogni abban az
egy, másfél órában. Nekünk így is felejthetetlen élmény volt. Azért nagy szerencsénk
volt, hogy nem első nap esett, mivel estére már érezhetően begyorsult a víz, és reggelre
kb. 40 centit áradt, ami megnehezítette volna a horgászatot. Így egy kicsit könnyebb
szívvel búcsúztunk a folyótól.
Másnapra már csak a búcsúzás és a végtelen hosszúnak tűnő hazafelé vezető utazás
maradt, ami mindig a túra legnehezebb és legszomorúbb része. A változások ellenére a
folyó még mindig itt van, ugyanarra folyik, és csodás halak élnek benne. Egy biztos.
Jövőre ugyanitt, ha nem is ugyanekkor.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése