Bosnyák kentaur

Egy bosnyák benzinkúton állunk és öt perce röhögünk. Kezemben egy CD-t tartok, amin - sejtéseim szerint - egy szláv celeb agymenései hallhatók, a borítón pedig két meztelen, nőnemű kentaur bámul egymásra szerelmes arckifejezéssel. Ha nem kérnének érte negyven konvertibilis márkát (ami húsz kemény eurónak megfelelő összeg), esküszöm, megvenném, de ennyi pénzt azért nem szívesen adnék ki, annak ellenére, hogy nagy pártolója vagyok a művészetnek. Simi hozzáteszi: ha megveszem, hazáig ezt hallgatjuk majd az autóban, így a maradék lelkesedés is elpárolog, visszateszem a CD-t a helyére. Tíz perccel később megbánom, mert a bosnyák határőrök - valószínűleg Lackó ádáz ábrázatát látva - embercsempészeknek néznek és jól megszívatnak minket. Míg a leállósávban sanyarú sorsunkat várjuk, legalább magunkba szívhatnánk egy kis kultúrát...

Bosznia még mindig szép, Djuro még mindig jó fej, a folyó még mindig szép halakat rejt, mégis, sosem jöttem haza ennyi negatív élménnyel a bögyömben, mint ma. Szomorú tény, hogy ha manapság valami változik, azt szinte mindig rossz irányba teszi. Emlékszem, mikor közel tíz éve először jártam itt, valósággal beleszerettem a környékbe. Csendes, tiszta falu, kedves emberek, érintetlen környezet. És most? Szinte egész évben tömeg, irgalmatlan mennyiségű szemét és törmelék, és egyre több vízben álló lodge - tele francia, olasz és ki tudja még milyen nemzetiségű horgászokkal, a helyieken érződik, hogy baromira unják az "egyenruhás" mű(májerek)legyesek örökös jelenlétét. Ha jártál már itt, ismered a folyó felső, lélegzetelállítóan gyönyörű szakaszát, amit Trophy-revirként tartottak régen számon; a gát évekkel ezelőtt átszakadt, s egy dolog, hogy azóta sem sikerült megjavítani, de bónuszként legalább minden mást (esőbeállót, nyársalót, stb) is szétvertek a környéken, mohaszőnyegen álló kisebb fenyőket valaki - gondolom merő szórakozásból - felgyújtotta. A Trophy most nem más, mint egy nagy, kopár mező, tele szeméttel és kiégett fenyőcsonkokkal...  

Szinte egész hétvégén bennem motoszkált, hogy valami itt nagyon nincs rendben, valami kábult ürességet éreztem magamban, amit talán a többiek is észrevettek. Szerencsére Simi és Lackó ideális útitársak, akik könnyen feledtetni tudják az emberrel a szomorúságot, valamint ott voltak a halak, akik semmiről sem tehetnek, mégis ők isszák meg a levét mindennek. Djuró tesója, Tomo megérkezésünk estéjén egy ilyen hallal sokkolt minket, szinte az orrunk előtt sztrímerezte ki a vízből az óriást. 

Simi ekkor már túl volt élete első pérjén, ami ráadásul igen szép jószág volt (s aminek megfogása után olyan örömtáncot produkált, amire még nem volt a környéken példa), Lackó is megfogta a megfogni valót, én csak sétálgattam és fotóztam, meg próbáltam segíteni nekik. Nagy szükségük nem volt rá, megállták a helyüket, annak ellenére, hogy - Lackó szavait idézve - "kurva nehéz peca ez"...

A megszokott finom vacsora és pár üveg Nektar sör után sikerült hónapok óta először végigdurmolnom egy éjszakát, semmi sem zavart meg (leszámítva hajnalban egy pele szitkozódását, de azt még elviselem valahogy), így reggel kipihenten és reményekkel telve ültem le a sonkás tojás és egy pohár kakaó mellé. Nem fértem a bőrömbe, így többiek még a teájukat kortyolgatták, mikor a szállás mellett megakasztottam az első halat, egy egészen különleges léggyel (ahogy Tomo később konstatálta: Streamer is best!). Legjobb ám, ezt a srácok is tanúsíthatják; mindenesetre a hal láttán igencsak pislogtunk, az utóbbi pár év legszebb sebesét szákoltam meg egy jóleső fárasztás után. 

Lackóék elvonultak északra, én maradtam délen, ők nimfával, én streamerrel operáltunk; végre kisütött a nap, de a rajzás elmaradt, így végig a hallegyeket erőltettem. Jöttek is a sebesek szép számmal, mind a combosabb fajta, egy igen jó napot zártam végül. Egy hatos Stickmannel "dolgoztam", elegánsan és kifogástalanul működött dobás és fárasztás közben, később egy hosszabb bejegyzés keretén belül kivesézem majd ezt a kivételes pálcát. 

Végül néhány kisebb szivárványost és egy jókora pért is sikerült kibogarászni bolharákkal, csak hogy teljes legyen a paletta (#0 nimfás Stickman az elkövető, élmény vele a pérvadászat, bővebben nemsokára).

Szép nap volt, s végül a sérelmeim is sikerült feledni, bár most először indultam úgy haza, hogy nem fájt túlzottan a szívem, amiért ott kellett hagynom a vidéket. Még az sem zavart, hogy vár minket egy végtelenre nyúló hazaút, feleslegesen szemétkedő határőrök, egy kiadós rosszullét az autóban, s a meztelen leszbikus kentaurok...

Veletek, jövőre, ugyanitt? Szinte biztosan. Mert most, hogy itthon pötyögöm ezeket a sorokat, bizony, hiányzik már a Ribnik, és hiányoznak a halak is, mert nem ők tehetnek róla, hogy lassan minden, de minden széthullik és elenyészik körülöttünk...

Végezetül - hogy ne csak keseregjek - összevágtam egy kis videót, jó szórakozást hozzá!