Pisztrángok karnyújtásnyira

Ahogy lábalunk bele az igazi télbe, az ember egyre elkeseredettebb lépésekre szánja el magát. A leleményesebbek legyet kötnek, wobblert faragnak, úszókat javítanak; a kevésbé leleményesek pedig "ájfón"-ra horgász-applikációkat töltenek le és virtuális matyizással múlatják az időt. Később megnézünk egy-egy porosodó videokazettát elődeink kalandjairól a Duna deltában, majd ha már teljesen kikezdte idegeinket a Pecapenia perniciosa, végső, elkeseredett lépésként keresünk egy, még nyitva tartó maszek tavat és elrándulunk a partjára. Telve reményekkel, hogy hamarosan halszagú lesz a kezünk...

Domyval régóta szerettük volna meglátogatni a Rétimajor horgászcentrumot. Persze nyáron, egy faházat bérelve a parton sört szopogatva idillibb lett volna a hangulat, de a nagy haltalanságban vergődve is jó mókának tűnt a dolog. Sőt! Az egyik tóban pisztráng is van, így Dépé is velünk tartott, hogy a műlegyes pisztrángozásban szerzett elméleti ismereteit gyakorlatban kamatoztassa, s már indulás előtt szájában érezte a sült pinyó semmihez sem fogható ízét...

Közeledvén a "Halországhoz", megálltunk a Sió csatorna partján, töprengtünk egy sort, vajon maradjunk, vagy autózzunk tovább Sáregres felé; ám a szinte csak karnyújtásnyira lubickoló pisztrángok olyan vonzerővel bírtak, aminek ellenállni lehetetlen lett volna, így visszapattantunk a bölénybe, és vágtattunk tovább úticélunk felé. Karnyújtásnyira lubickoló pisztrángok... fogalmunk sem volt, hogy ezt akár szó szerint is érthetjük majd. 

Halország tárt kapukkal várt minket, s mint megtudtuk, a nagyobbik tó a nagyhalas víz, a kisebbik a melegvízes pisztrángos. Bezony, a "kisebbik" jelző teljes mértékben fedi a valóságot; a pisztrángparadicsom akkora volt, hogy Domy a vízfelület láttán hasonló kitörést produkált, mint a felgombócozott szuronyú csendőr az Indul a bakterházban...

Íme a tó:

Mint látható, a 10x5 méteres objektumon már hárman is próbálkoztak a halfogással, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A parton elhelyezett tábláról az is kiderült, hogy a pisztráng bizony múlandó állat, kifogása után mindenképpen elpusztul, így megtartani kötelező (érdekes logika, ez alapján a nyugaton oly népszerű C&R műlegyes vizek nagy része olyan sivár lenne, mint a Góbi sivatag). Mindenesetre a kereskedelmi indok érthető, hiszen az interneten fellelhető információ morzsák szerint a tavaszi melegedés után afrikai harcsa (népies nevén: afi) kerül majd a tározóba, ami lényegesen könnyebben megfogható - ergo többet hoz a konyhára. Domy rendíthetetlen jókedvvel javasolta, hogy rendezzünk tóátugró versenyt, de nagy kihívást nem jelentett volna, így elvetettük az ötletet. 

Aztán meglátogattuk a "nagyhalas" tavat is, erről is készült fotó.

Szép, természetes víz, hol van ehhez képest a Dráva?? Középtájt kék ruciban jól megfigyelhető a fél horgászboltot partra cipelő félprofi, aki kilenc méteres rakóval "poharazta" be a tó közepére a csontit, s húzta az egyen zsírpontyot rendíthetetlenül. Örömpeca a javából. Találtunk egy térképet is, Dépé éppen ezt szemléli kissé csalódottan, a képet látható nyíl jelzi a két horgászható tavat. 

Egy kiírásból az is kiderült, hogy csütörtökönként a nagy tavon verseny van, ilyenkor csak a kicsin lehet pecázni. Elképzeltem a fővárosból leruccant családot, akik egy csütörtöki napon megérkeznek Halországba, s apa megkérdezi a Suzukiban horkoló halőrt, hol lehet horgászni. Hát ma csak ott! Hangzik a válasz, s bütykös ujjával a melegvizes pocsolyára mutat, ahol tizenöt pancser űzi teleszkópos bottal és kukaccal azt a huszonöt darab pisztrángot, ami a karácsonyi mészárlás után megmaradt...

Távol álljon tőlem, hogy ezt az egyébként nagyszerű intézményt lehúzzam (ha átnyálazod a neten, mennyi mindennel foglalkozik az Aranyponty Zrt, rájössz, hogy valószínűleg nem - csak - a csöves téli pecásokból élnek), csupán az esett rosszul, hogy ezekről a bosszantó dolgokról semmiféle tájékoztatást nem kaptam senkitől, pedig egy héttel ezelőtt telefonon próbáltam leinformálni a helyzetet. Márciusban néhány másik víz is felszabadul (talán kicsit nagyobbak, mint ez a kettő), de MA így sem lett rózsásabb a helyzet. Száz kilométert autóztunk a semmiért...

De kedves vizünk, a Sió ismét megmentette a helyzetet. Visszafelé már rötyögtünk az egészen, s megkésve bár - de törve nem - érkeztünk meg a partjára. Másfél órára általában már luxus napijegyet venni, de annyira ki voltunk éhezve egy jó kis horgászatra, hogy mégis kipengettük az érte járó forintokat, beöltöztünk és belevetettük magunkat a jóba. 

Az első csukát Domy fogta, erős 43-as lehetett. 

Akár a táplálkozó kormik, mi is bekerítettük a halcsapatokat és pillanatok alatt elfeledtünk Halország varázsát. Jöttek a szebbnél szebb domik; Dépé hallégyel, Domy Montanával, én nedvesekkel aprítottam őket. 

A többiek csesztek fényképezni, de én helyettük is kattintgattam. Dépé megfogta első igazi nimfás halait, aminek csak mi örültünk jobban, Domy kiszedett a gödrökből néhány bulós példányt, én pedig szó szerint az arcomra fagyott mosollyal álltam a vízben, s mellesembe egy helyes szakadáson keresztül vígan csordogált a víz, de semmi pénzért nem hagytam volna abba a lélekemelő pecát. 

Másfél óra tömör gyönyör! Közben besötétedett, mi pedig fülig érő mosollyal kászálódtunk ki a vízből. Persze az utolsó dobás még járt nekem.

Átöltöztünk, elfogyasztottuk Dépé uzsonnájának maradékát s közben megvitattuk a megvitatni valókat. A nagy viháncolásra maga Ozorai Pipó is mellesbe bújt, s ott kísértett körülöttünk. S mikor elindultunk haza, szinte hallottam elégedett nevetését...