Emmá' döfi!

Elképzelni sem tudod, mi az igazi szabadság, amíg kajakba nem ülsz néhány doboz műcsali és fél oldal szalonna végtelenül csendes társaságában, s neki nem vágsz harminc-egynéhány kilométernek a zöldellő folyó habjai közt. Elképesztő gondolatok születnek ilyenkor...mit gondolatok, gondolatmenetek, filozofikus magasságokban szárnyaló eszmefuttatások, egészen triviális mondanivalóval. Agyaltatok valaha azon, egy négy-öt órás magányos peca alatt mennyi okosságot összegondol az ember? Főleg, ha még halat is fog?

Valahogy így. 

Valami nagyon nem stimmel. Összegabalyodik ez a nyavalyás zsinór, a légy meg visszaakad a csomóra. Még száz métert sem tettem meg, már idegeskedek. Minek? Így, rendben van a cucc, lehet hajigálni tovább. Nem egyszerű dolog ez a folyóvízi legyezés, főleg kajakból, de megoldjuk. Szépen, a part közelébe dobni, sodratni...semmi.

Húzzak bele? Belehúzok. Megint semmi. Megpróbáljam másikkal? Megpróbálom. Hopp, ütötte, de nem lett meg, persze a zsinór rátekeredett a lapátra a lendületes bevágástól. Mikor találják már ki az anyag nélküli zsinórt? Gravitációs fonal. Hülyeség, a gravitáció lefelé hat, nem a bot felé. Lehetne inkább...aha, végre a túra első hala, alig pár száz méter után. Balingó, méghozzá nem is akármilyen, natúr muddlerre. Király!

Szép kezdet, csak így tovább! Ha estig fogok még húsz-huszonöt hasonlót, elégedett leszek. De inkább nagyobbakat. Mekkora marhaság is ez a horgászat! Itt ülök egy műanyag szivarban, beleakasztom a hal szájába a horgot, aztán elengedem. Csak az ember lehet ennyire idióta...hopp, de szépen rágyúlt a légyre, persze ilyenkor a  torkodban dobog a szíved, mi, nagyszájú? Mi lehetett? Domolykó? Próbáljuk meg kisebb streamerrel. Meg is van!

Na még egyszer...

Egyre nagyobbak, egyre vadabbak, ezt már szeretem. Hihetetlen, de szinte minden dobás hoz egy halat, igaz, nem nagyobbak fél kilónál, de soha rosszabb pecát. Úgyis beugrik majd a nagyobb hal, ami szokás szerint ismét elmegy valami apróság miatt. Mindig a legnagyobb megy el...ez a pecás szerencséje, mert így lehet nagyokat mesélni a téli forraltborok mellett. 

Ez meg mit keres itt? Horvát csónak a magyar részen. Engem ugyan nem zavar, de miért rántja be a motort? Elmegy? Nyél gázon, persze, hadd vágjon neki a hullámzás a homokfalnak...idióta. Kíváncsi lennék, ha a vízből kiabálnék neki, segítene-e...

Rablás az egyik bokor alatt, kicsit messzebb, kapjuk csak elő a pergető botot. Ennek is nagyobb volt az étvágya, mint az esze. A wobbler majdnem akkora, mint ez az ösztövér kis balin. 

Megállok egy percre ezen a homokon, pössenteni meg inni egyet. Sekély, aranyszínű meder, itt-ott balincsordákkal és rengeteg kishallal. Egy kérésem lenne: itt temessenek el. Kár, hogy a nagy civilizáció egyik célja, hogy az embert teljes mértékben lekorlátozzák. Ha nem lennének helyrajzi számok, engedélyek, hivatalnokok, ebben a szent pillanatban nekiállnék felhúzni itt egy házikót a saját kis kezeimmel. 

Dél lehet, megállás nélkül hajtja valami a kishalakat a törésnél, ideje bizonyítani a nagyérdeműnek, hogy a télen posztolt legyekkel halat is lehet fogni. Itt van mindjárt Puglisi úr Turbo poppere, tökéletes választás erre a helyzetre. S lám...

Fene egye meg, én sem hittem volna. Mindenesetre egyedülállóan szép nap ez, ahogy csorgok tovább, domiseregek és balinhordák próbálják megakadályozni a haladást. Pedig cirka húsz kilóméter van még előttem, estig jó lenne elérnem Atyafi táborhelyét, hogy együtt vegyük vérét a kajak belsejébe rejtett vörösbornak. Halat fogunk sütni, és jól kibeszéljük a magyar horgásztársadalmat. Na, emlegetett szamár, hív is...persze, hogy elhagytam a száztizest, már rég...mekkorát? Na ne vicceljünk már, akkora balin nincs is!

Megfogta élete legnagyobb balinját. Szerencsére nem vagyok irigy alkat, éppúgy örülök ennek, mintha én fogtam volna. Vajon használt balinmatracot, mikor kivette? Fertőtlenítette a hal száját, mielőtt visszaengedte? Vagy csak grippel kivágta a partra, és rátaposott, felszegett fejjel, ahogy Ceausescu tette volt az erdélyi barnamedvékkel? 

Közben majd kirántja a kezemből ez a nyavalyás balin a botot...

"Akkor szép az erdő, mikor zöld, mikor a vadgaaaaalamb benne költ...", jut eszembe, tájképet még nem is fotografáltam a blogra, ideje pótolni. Jó, hogy a Nikon helyett a húgomtól einstandolt pici Cyber-shotot hoztam magammal, a kajak így is tíz centivel mélyebbre merült a belsejében felhalmozott ballaszttól. Szóval tájkép...

Nem lett jó, de legalább homályos is, de nincs kedvem most tovább idétlenkedni, vár a nyolcvanhatodik domolykó a következő bokor alatt. A szó szoros értelmében minden úsztatásra kapás van, de a legnagyobb talán fél kilós lehet. 

Visszatérek a pergetőbothoz, meghajigálok néhány törést a homok szélén. Ez aztán a meglepi! A Jaxon Prax-ot ezek szerint nem csak a balinok, de a sütyik is komálják. Tüskés barátom, de keveset fogtam idén a fajtádból! Na, majd a jövő hét végén, ha összejön, meglátogatom népes kompániádat a...hopp, még a gondolatok is hangosak, ha egy jó sügeres vízről van szó. 

Kezd sötétedni, Atyafi meg zaklat, hogy már tábort a homokpadon, és süti a szalonnáját. Még kilenc kilóméter...fene egye meg, leszakad a karom, sosem gondoltam volna, hogy lefelé evezni ilyen strapás! Nyolc kilóméter, de a Nap már majdnem eltűnt az erdők mögött. Hét...ilyen hosszú lenne egy kilóméter? Ki is mondtam, hogy ez egy laza másfél napos túra lesz? Három nap is kevés lenne hozzá, én meg itt rohanok lefelé, kihagyva a legjobb helyeket.

Vége. Elfogyott az üzemanyag, a hátralevő hat kilómétert motorcsónakkal lehetne csak sötétedés előtt megtenni. Sebaj, ezen a kövön letáborozok, Atya nagyfiú, nem fog félni egyedül. Talán én sem. Majdnem sötét van, de vár még a halpucolás, tűzgyújtás, függőágy felállítás, na meg egy kis éjszakai dobálózás, mert bizony elég szépen cuppog valami a kő mellett. Süllő? Inkább kis harcsa.

Szári Zsolt-féle fonyódi sült balin, sült szalonnával, paradicsommal, friss kenyérrel és teával. A függőágyban ejtőzve a szabad ég alatt sokkal jobban esik a kaja is, jó lenne felbontani azt az üveg bort, de megmarad holnapra. Mi vonít itt mögöttem az erdőben? Sakálok. Mintha prérifarkasok lennének, szép és egyben hátborzongató. Viszont ez a hal...meg sem közelíti Zsolt sült balinját, de nagyon jól esik. 

Isten legnagyobb áldása...nem, nem a kukoricagombóc, hanem a függőágy. Hálózsákkal kibélelve a legkényelmesebb menedék. Egyedül az zavar, hogy viszonylag alacsonyan van, így van rá esély, hogy az egyre közelebb acsarkodó sakálhorda kiesz belőle reggelre, de annyira élvezem a helyzetet, hogy nem zavar ez sem. A levegő, a hangok, a csillagok...a jóllakottság.......a víz csobogása....

Ejnye, de hamar hajnal lett! Még ki sem nyitottam a szemem, de már a vizet figyelem. Tejföl sűrűségű köd, eszetlenül tomboló balinok: egy egész csorda lehet előttem, az ember szökőévente egyszer botlik bele hasonlóba. Hol a cipőm? Hol...fene egye meg, hagyjuk, mezítláb is jó lesz, ez a hajnali hancúr nem szokott sokáig tartani. Meg is van az első, kölyökbalin még, de talán lesznek itt nagyobbak is. 

Minden dobásra éles ütés a válasz, hihetetlen, szinte szégyelli az ember az ilyen horgászatot. Vajon nagyobb csalira mi a reakció? Ez - a Slider dicsőséges pillanata.

Apró balinkák, harminc centis volt eddig a legnagyobb, próbáljuk meg lejjebb, a törés mellett. Csak ne rühellném annyira a Thrillt, ezzel az erővel balinólommal is dobálhatnék. Nem szeretnék olyan balin lenni, aki rácuppan ezekre a kampókra...viszont ez a rávágás nem volt semmi. Nagyobbacska lenne?

Nem hiszek a szememnek.

Hasonlót sem láttam még, mesélnek a régi pecások olyan esetekről, mikor a balinólmos-legyes cuccra több balin rontott rá, de egy wobblerre...ketté akarták tépni? Fele-fele, igazságosan, ahogy a jó tesók szokták? Nem nagyon akarom húzni a tortúrát, nem lehet jó érzés sziámi ikerként egymást bámulni a Thrill két oldalán, ezért egy nagyon gyors katt (olyan is lett, de ezt másnak is látni kell) és már szabadítom is őket a kényszerű helyzetből. 

Talán a légy kevésbé gyanús a nagyobbaknak, ki tudja? Szépen beúszik a zsinór a sodrásba, erőteljes belehúzás, meg is van a reggeli legszebb hal. 

Lassan indulnom kell, meg a kis balinokat sem akarom tovább abajgatni, esélytelen köztük nagyobbat fogni. Még néhány kilóméter és megérkezek Atyafi táborához. A horgászat az utóbbi tíz percben eszembe sem jutott, olyan gyönyörű a napfelkelte a ködben, bizony, igazi őszi hangulatú reggel ez. Számomra az ősz soha nem az ezerszer megénekelt haldoklást jelenti, ahogy a tél sem a dermesztő halált; sokkal inkább álmokat, alvást, pihenést, egyszerű, természetes szépséget. "És valóban ősszel a föld csak elalszik, nem hal meg; szeméből is látszik, hogy csak álmos ő, de nem beteg."

Mi kerüljön a zsinór végére? Mondjuk egy fehér-piros deceiver. Van itt pár kövezés, ezeket még megdobálom és irány tovább lefelé. Például ez a kis zárás, szeretem az ilyeneket, mindig tartogat egy-két balint, jászt s egyéb nyalánkságot. Hoppá...ez például valami fenevadat tartogatott, simán letiplizett a nyolc méteres mélységbe, győzöm visszahúzni. A kutyafáját! Majd kiestem a hajóból, mikor megláttam, ez aztán domolykó a javából! Megpörget a kajakkal együtt, emelném, de visszatör, át a záráson. Próbálok lépést tartani vele, de a hajó megbillen az egyik kövön: máskor frászt kapnék egy ilyen manőver után, de most nem érdekel. Lassan...óvatosan...meg is van, belezuttyan a merítőbe. Remegő kezekkel emelem fel, közel két kilós domi, persze csapkod még a hálóban is, kiugrik, végigbrékel a kajak elején és visszaesik a vízbe. Neked is viszlát, egy portré azért jólesett volna...

Persze nem szomorkodok, az élmény megmarad, ha valaki nem hiszi el, az meg beka...bekattanhat. Viszont úgy tűnik, a sors igazságot akar szolgáltatni, mert megint jó hal van a horgon. Pörgeti a kajakot ezerrel, de a merítőben köt ki, ezt már nem engedem meglógni. Kicsit kisebb, mint az előző, de igazi gigadomi ez is. Csíz!!

El vagyok kényeztetve ebben a két napban. Na nézd csak, nem mondom? Megint jó hal, persze jóval kisebb, de eszméletlen ramazúrit csap. Ismét muddlerre, nem nagy, de szépen megdolgoztatott. 

Erőteljesen hanyagolom a pergetőbotot, de olyan szépen eszik a halak a legyet, hogy nincs értelme váltani. Na jó, csak a becsület kedvéért dobok párat. És fogok...mondjuk egy balinkát. Tiszta óvoda, nyár eleje óta ezekbe az apróságokba botlunk csak. 

Na, de most már irány a tábor, lesz sült hal, jó társaság, napsütés és csend, szép befejezése ennek a rövidke túrának. Hány halat foghattam összesen? Sokat. Nagyon-nagyon sokat. Hmmm, soha nem értettem meg azokat, aki a peca végén pontosan megmondják, hogy na ecsém, jött 13 balin, 16 domolykó, meg 3 csuka, ebben és ebben a méretben. Mert amennyi marhaság megfordul az ember fejében két nap alatt, egyszerűen képtelenség ilyen felesleges adatokat észben tartani. Mindenesetre bőven kárpótolva lettem az elmúlt két év betlijei, végighorgászott, eseménytelen napjai után. Nincs igaza Atyafinak, a Dráva nem nehéz pálya, hanem NAGYON nehéz, talán az ország egyik legdrasztikusabb vize. Persze így van jól; hogy is mondta Matula bácsi? "Ha az élet csupa lakodalom lenne, egy hét múlva már fejszével verné széjjel az ember. "

Aztán találkoztam Atyafival, s még egy fél nap előttünk állt. Halat sütöttünk, sütkéreztünk az őszi verőfényben, talán utoljára ebben az évben.