Azon napok egyike

Ha belelapozol - akár virtuálisan - a magyar horgászmédiába, láthatod, milyen szinten túlcsordult mindenkiben a harag és az irigység. Én fújok rád, ő utálja őket, te nem tartasz hitelesnek minket...néha nevetséges, milyen felesleges és elmeroggyant problémákat generál magának a halandó ember fia. Meg merem kockáztatni, hogy a háromszázezer magyar pecás nagy része többet foglalkozik ezekkel a dolgokkal, mint magával a horgászattal. Ha jobban belegondolsz, kifejezetten agyament helyzet, nem? Szinte már felkavaróan röhejes, persze lehet ezt folytatni, sőt, élvezni is, csak nem vezet sehová. 
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben tegnap az akácillatú estében hazafelé autóztam. Nincsen különösebb apropója a dolognak, inkább csak szánalmasnak tartottam, hogy míg én valószínűleg egyik legemlékezetesebb túrámról tartok hazafelé, más a klaviatúra fölé görnyedve éppen most küld el valakit a jó anyukájába egy voltaképp nem is létező sérelem kapcsán. Persze ez nem az én problémám és különösebben nem is érdekel, csak megjegyeztem.


Néhány éve Atyafi blogján a következő Nietsche idézetet olvastam:

Soha példának senkit se vettem, 
magam házában óv a magány 
és minden mestert kinevettem, 
ki nem nevetett önmagán.

Azonnal magaménak éreztem ezt a kis példabeszédet, különös tekintettel a második felére, s egy idő után a blog mondanivalója is elhajlott ebbe az irányba. Mert volt itt ugye pár szatirikus hangvételű bejegyzés, amit néhány mester azonnal magára vett, elfeledve, hogy a modern horgász mindenképpen különös karikatúrája a zsákmányszerző embernek ( s annak ellenére, hogy a rosszindulat legkisebb szikrája sem volt bennem, mikor ezeket a szösszeneteket billentyűre vetettem). Becsületünkre legyen mondva, hogy legtöbben vették a lapot és jókat rötyögtek a túlzott hasonlatokon, sőt: magukra ismertek, aminek végtelenül örülök, mert azt jelzi, hogy az önérzet mellett az önkritika sem veszett ki teljesen az emberekből. S mivel többször ízekre szedtem már Délegyházát és a multis pergetőket, következzen most az a bejegyzés, ahol saját magamon nevetek majd (természetesen esetemben a fenti idézet mester kifejezése tetszés szerint becserélhető bármely más, komolytalan  jelzőre).

Ugyanis Délegyházán jártam feketesügérre horgászni. Hernyák Aurél hívott meg még tavaly, amikor időm jóval kevesebb volt, no meg idén közös sushi-mániánk és egy beígért vacsora is rátett egy lapáttal; képtelen lettem volna visszautasítani egy ilyen ajánlatot. A blogolásnak különben két hatalmas előnye van: az egyik, hogy lehetőséget nyújt megismerni olyan embereket, mint Aurél és felesége, Anita. A másikról később.
A vizet megpillantva vagy ezredszer fogadtam meg magamban, hogy sosem általánosítok többé. Délegyháza a lelki szemeim előtt mindig kockatóként jelent meg, partján satnya tujákkal, szép barnás vízzel, ami rogyásig van telepítve feketesügérrel, s a vegetációt egy csokor tavirózsa jelenti a tó keleti sarkában. Jelentem: Délegyháza gyönyörű víz, beépített parttal, így leginkább a Pécsi tóra hajaz, annyi különbséggel, hogy az emberek tudnak köszönni és normálisan viselkedni. Lehet "bunkópesti"-zni teli torokból, de minden ember, akivel összefutottam mosolyogva köszönt, érdeklődött, nem zavartak el minket a stégekről (sőt, továbbmegyek: nagy részük nincs lezárva sem, mint kedvenc baranyai üdülőhelyünkön), nem üvöltöttek, hogy nedobáljálmárkeresztbe- mertbeváglakavízbe, sőt, az egyik eldugott kis öbölben a két kiskölyköt fürdető anyuka figyelmeztetett, hogy dobjak a gyerkőcök közé, mert ott rabolt a hal. Eszembe jutott az a kedves Pécsi tavi úriember, aki néhány napja Domy barátomat elküldte melegebb éghajlatra, - mert az éppen üres stégről vízbe merészelt engedni egy gumicsónakot, - és elszégyelltem magam...


Miután eleget gyönyörködtem, Aurél megtanított feketesügerezni. Nem túlzok, horgásztam már többször erre a halra, fogtam is szép példányokat, de halvány gőzöm nem volt róla, hogy ennyire nem értek hozzá. Megkockáztatom, hogy a nagy melegben valószínűleg hal nélkül maradok, ha ő nincs ott. Útmutatása alapján végül sikerült kikarmolni néhány szebb halacskát, annak ellenére, hogy még ő is meglepődött, milyen flegma eleganciával kerültek ki mindenféle műcsalit. Szóval nem a féktelen tobzódás napja volt ez, de egy pillanatra sem unatkoztam mellette. 

Elöljáróban itt egy kép a túra egyetlen műlegyes haláról: sajnos nem a lelkesedés hiánya miatt nem készült több, egész egyszerűen olyan helyeken barangoltunk, ahol fél méteres hátralendítés sem volt kivitelezhető; már a peca elején elhatároztam, hogy ide még visszatérek, természetesen egy erre alkalmas vízi járművel (lásd: Értelmező Szótár kajak címszó alatt), de a műlegyes egó így sem szenvedett csorbát. 


Magát a horgászat leírását nem ereszteném bő lére, úgyis mindig ezen a részen vagyok meglőve, sem fényképekkel sem szavakkal nem lehet visszaadni egy ilyen napot. Leégtünk, ettünk egy hamburgert, beszélgettünk, hülyéskedtünk, horgásztunk, s az idő úgy rohant, mintha sosem akarna megállni. Összefutottunk néhány ismeretlen ismerőssel, például Györke Zolival és Hetyessy Palival, akiket az internet elmebeteg forgatagából régóta ismerek, mégis, öröm volt fizikai megtestesülésükkel is kezet szorítani, s látni, hogy milyen ügyesen és örömmel művelik azt, amit szeretnek. Elképedve bámultuk a víz tetején grasszáló és nyárfaszöszt zabáló amurokat, megint a kajak meg a legyezőbot jutott eszembe, s bizony szégyenszemre a tó legnagyobb feketesügere is hirtelen iszonyú jelentéktelennek tűnt számomra a monstrumok láttán. 


Szerencsére Aurél visszarángatott a jelenbe, így foghattam még néhányat az ő szerelmei közül. 




Az utolsó képen egy speciális fogást láthattok, sütyifotó japán módra. Az ilyen kompozíciók mindig lenyűgöznek, csak - ahogy általában a hasonló csendéleteken - a horgász rontja el az összképet. Valahogy nem illik a természetbe a Simms sapka meg a polaroid szemüveg. A kép kapcsán azt is megjegyezném, hogy dobtam multis bottal, instruktorom szerint egészen jól, így én is a "pergető evolúció csúcsára értem" (egy tizenéves profi pergető után, szabadon). 

Miután rákvörös fejjel és elégedetten a kocsihoz sündörögtünk, kezdetét vette a nap második pontja: a sushi vacsora. Outfit-ünk (Aurél mondta így) rendbehozatala után átsétáltunk a Kolosy térre, Okuyama san kedves kis éttermébe, ahol az eddig is tökéletes nap valódi, sziporkázó koronát kapott. Zöld tea, savanyú szardínia, shiitake gomba, majd egy emberes méretű tál, mindenféle finomsággal.


A helyből áradt a nyugalom, az ételekből az egyszerűség és az elegancia, a felszolgáló hölgyből a kedvesség. Pont. Többet hozzátenni nem nagyon tudok, a sushi nem szereti a nagy szavakat. Talán csak annyit, ha tudtok, látogassatok el az Okuyama No Sushi-ba. Szeretni fogjátok. 


Szóval: a blogolás másik legfontosabb előnye, hogy lehetőséget nyújt megismerni olyan kutyákat, mint Zeller. Bizony, Zeller. Mivel kutyaimádatom közismert, két pillanat sem kellett ahhoz, hogy Zellerrel szoros barátságot kössek. Van egy olyan érzésem Zeller temperamentumát tekintve, hogy számára teljesen mindegy, kivel haverkodhat, valószínűleg egy sorozatgyilkost ugyanilyen hamar a szívébe fogadott volna, mivel a kutyáknak hatalmas szíve van és a végtelenségig bíznak az emberekben, akik ezt a bizalmat sajnos egyre ritkábban szolgálják meg. Zeller jókora sonkacsontnak nézett, alaposan végigrágcsált, megpróbálta leharapni az orromat, s mikor nem sikerült, vigasztalást talált egy juhászkutyánál. Magyarul: Zellert csak szeretni lehet, s még az sem olyan nagy baj, ha orvul beleszagol a zöldségesnél letett szatyorba...


Hazafelé autózva még sosem láttam ilyen szépnek a fővárost. A Nap lemenőben, emberek a hajókon, a rakpart zsúfolva fiatalokkal, szólt a zene, az öreg Duna mosolyogva ringatta az Esmeraldát; megálltam egy percre, s életemben először éreztem úgy, hogy tudnék Budapesten élni. Hiába, az ember változik és - bizony - öregszik is. S egyre jobban értékeli az ilyen napokat.


Mert teljesen mindegy, hogy pergető vagy műlegyes, öreg vagy fiatal, multi vagy peremfutó, belső vagy külső zsinórvezetésű, wobblerlégy vagy klasszikus nedves, retro vagy modern, textilbakelit vagy IM8, természetes vagy kocka, kukorica vagy bojli, folyó vagy tó, főváros vagy vidék, Duna vagy Dráva, te vagy én. Gyerekek, horgászni jó, és az élet szép!

Share on Google Plus

About Unknown

ClogFlyFishing - horgászblog tájakról, halakról, ételekről, emberekről, élményekről. A blogon található szöveges és képi tartalom megosztása csakis a szerző engedélyével!

4 megjegyzés :

  1. Az a helyzet Peti,hogy minden alkalommal azt hiszem ennél jobbat már nem tudsz feltenni de ez volt eddig a legjobb beszámolód(most a novellákat ne nézzük az más tészta).Van néhány jó pecás blog de meg sem közelíti egyiksem ezt. :) Élmény olvasni,nézegetni,tanulni.Így tovább!!!!!!!! :)))))))

    VálaszTörlés
  2. Kedves Dezsőke Fiam!

    A fent olvasható dolgozatod valóban legjobb munkáid egyike. Sajnos igazgatói kinevezésem óta, sokkal kevesebb figyelmet tudok kedvenc tanulóimra fordítani. Ezt főleg az ilyen, nagyszabású munkák olvasása után érzem.

    Több dicséretre úgy érzem e beszámolónak nincs szüksége, aki érti, azt úgyis magával ragadja.

    Ismételten csak Bravo!

    Béla bá

    VálaszTörlés
  3. Mélyen tisztelt Béla bácsi!
    Utólag is boldog pedagógusnapot kívánva köszönöm megtisztelő, kedves szavait.
    Dezsőke

    VálaszTörlés
  4. Legalább kiderült, hogy rapture popperrel nem csak Atya tud halat fogni! :D

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.