Clogflyfishing

Lackó beszámolója következik bosnyák túrájukról, fogadjátok szeretettel. Miután a most már szokásosnak mondható februári bosnyák túránk mindenféle okokból elmaradt, idénre le is mondtam erről a kalandról. Hiszen hagyományosan tél végén szoktunk menni, még a kőlegyes nagy roham előtt. Ezért is ért meglepetésként Simi barátom üzenete november közepén, hogy szeretne lemenni Ribnikre két napra. Ahogy sejtettem, Balu, aki tulajdonképpen ezért az egészért felelős, sajnos nem tarthatott velünk, hiszen most fontosabb feladatai vannak holmi legyes „játszadozásnál”. Őszintén szólva semmiféle izgalom nem lett úrrá rajtam a lehetőség hallatán, pedig a korábbi években nagy lelkesedéssel készültem az útra. Úgy voltam vele, nagyon kicsi az esély, hogy összejön a dolog, hiszen ekkor már igazi téli időjárást jósoltak, és nem sok kedvem volt a gyűrűkbe és az orsóra fagyott zsinórral küzdeni, az esetleges csapadéktól megáradt rohanó folyó okozta izgalmakról már nem is beszélve. Így teljes nyugalomma...

Négy jó barát, négy vén horgász elindultak vidáman,  négykerekű járgány gurult ős hetedhét határban. 

Állok egy balatoni kikötőben és a horgonyzó hajók közé lógatom a kukacom. A kukac valójában egy pici gumihal, apró horgon, rövid és könnyű pergető bot kornyadozik a kezemben; hajnal van, csend, sehol egy ember. Ez utóbbinak kifejezetten örülök, a napközben végigszenvedett kötelező jellegű családi programok alatt találkozok annyival a sétányon, amennyi egy életre is sok. Még mindig zsibong bennem az öröm, hogy más nem abajgatja a környék halait, mikor - esküszöm, kifejezetten azért, hogy elvegye a kedvem - tagbaszakadt alak lép mellém.  - Micsinász? - kérdezi, kapásból letegezve, flegmán. A nyelvemen a válasz ( Lekváros palacsintát sütök, cimbora, nem látod? ), de annyira elkeserít az ürge felbukkanása, hogy visszavágni sincs kedvem. Horgásznék - dünnyögöm, persze nem érti a célzást és továbbra is ott imbolyog mellettem, vagy be van rúgva, vagy agyilag zokni, nem tudom eldönteni.  - És mivan, mi? - próbálkozik újra, majd az intellektuális kifakadástól kimerülve próbá...

Közösségi oldalakon egyre gyakrabban találkozhatunk a következő kérdéssel: Sziasztok! Gipsz Jakab vagyok és elhatároztam, hogy idén végre belevágok a műlegyezésbe. Kezdő felszerelést keresek (akár használtan is), a kezdéshez minél olcsóbb, de azért jó minőségű botot, orsót és zsinórt, a limit X forint legyen ( X=10-30 ezer forint - a szerk. megj. ). Kisebb halakkal kezdeném (domolykók), így elég a #4-5-ös osztályú bot. Valaki? Az illetőt ilyenkor többen letámadjuk, és megpróbálunk segíteni neki, ami - kisebb viták és konfliktusok után - sikerül is. Mindenki elégedett, csak a szerencsétlen érdeklődő van még jobban összezavarodva, aminek következményeképp összevásárol egy teljesen használhatatlan szettet.  Éppen ezért elhatároztam, hogy megpróbálok ebben a témában egy összefogó bejegyzést írni - előre bocsátom, közel sem tökéleteset, sem teljeset, sem kikezdhetetlent, mert aki egy icipicit konyít a témához, tudja, hogy ilyet megírni nem csak lehetetlenség, de a végeredmény me...

Egy bosnyák benzinkúton állunk és öt perce röhögünk. Kezemben egy CD-t tartok, amin - sejtéseim szerint - egy szláv celeb agymenései hallhatók, a borítón pedig két meztelen, nőnemű kentaur bámul egymásra szerelmes arckifejezéssel. Ha nem kérnének érte negyven konvertibilis márkát (ami húsz kemény eurónak megfelelő összeg), esküszöm, megvenném, de ennyi pénzt azért nem szívesen adnék ki, annak ellenére, hogy nagy pártolója vagyok a művészetnek. Simi hozzáteszi: ha megveszem, hazáig ezt hallgatjuk majd az autóban, így a maradék lelkesedés is elpárolog, visszateszem a CD-t a helyére. Tíz perccel később megbánom, mert a bosnyák határőrök - valószínűleg Lackó ádáz ábrázatát látva - embercsempészeknek néznek és jól megszívatnak minket. Míg a leállósávban sanyarú sorsunkat várjuk, legalább magunkba szívhatnánk egy kis kultúrát...

Nem is olyan régen a blogra felpakoltam egy nagyobb galériát, remélve, hogy a T. Olvasók igényét kielégíti majd a bemutató. Nem így lett. Kaptam néhány jogos kritikát, amiért mostanában ritkán és kevesebbet írok (természetesen örülök annak, hogy hiányoznak a bejegyzéseim), így nekiveselkedtem egy hosszabb hangvételű szösszenetnek. Közben megérkezett egy antikváriumból a '90-es években kiadott Horgászkalauz sorozat, köztük az anno ronggyá olvasott nagy kedvenccel, az 1992-es kiadvánnyal - Dr. Hunyady Attila borzolta a kedélyeket benne "Vízen járni jó, de..." című írásával. Számtalanszor elolvastam ifiként, így most - több, mint húsz évvel később - rég elfeledett érzéseket keltett bennem a kiadvány. Szinte éreztem azoknak a régi horgászatoknak az illatát, és elő kellett vennem megfakult fényképalbumom, hogy elmélázzak elmúlt kalandokon, elmaradt horgászbarátokon...  Az öreg Hunyadyt az utóbbi években sok támadás érte - az Internet (sok előnye mellett) arra is kiválóa...

Június és július: két olyan hónap, amikor szinte minden a horgászat körül forgott. Nem vicc, alaposan belecsaptam a jóba, volt minden, ami nélkül semmit sem ér az élet. A blog is emiatt lett hanyagolva, gondoltam, majd ömlesztve, együtt képtár formájában felkerül minden; így is lett, parancsoljatok! Jártunk a viharos Balatonon, a drávai füllesztő, szúnyogokkal terhes nyári éjszakában, forró homokpadokon, a Mura völgyében, tenkaráztunk kis patakokon, dobáltunk nagy balinlegyeket és műcsalikat végtelen mennyiségben; ültünk kajakban és kutyagoltunk hosszú kilométereket.  Tonnányi fotó készült ezekről a kalandokról, alaposan szortíroznom kellett, de nem hiszem, hogy kíváncsiak lettetek volna a töménytelen balinra, domira s egyebekre. A képek között vannak "idegenből" származó szépségek is, köszönet ezekért és a közös horgászatokért is Aurélnak, F.Tominak, Sanyinak, Lackónak, DP-nek, Siminek és Ricsinek. 

BigT barátom beszámolója a múlt heti szlovén túráról. Kedd; hajnali fél három. A telefonom ébresztő hangja sokkolóan, szinte áramütésszerűen hasított belém, tudatosítva, hogy kelnem kell. Erőt vettem magamon és egy határozott mozdulattal, úgy „keljfeljancsi” módjára felpattanva már az ágyam szélén is ültem dörgölve a szememből az álmosságot. A szürke hétköznapokban nincs az az Isten, hogy én ezt megtegyem, de most várhatóan olyan felejthetetlen élmény és kaland vár rám, ami már napok óta izgalomba tart. Előző nap délutánja akkurátus pakolással telt, és estére minden csomagom, szerelésem indulásra készen a kocsiban várt, mert ha nem így teszem, tutira itthon hagyok valami fontosat. Fél négykor már ott toporogtam Domy barátom garázsa előtt. Közel tíz perc várakozás után, frissen kipihenve, magabiztos léptekkel jött ki a házból és elkezdett pakolni. Basszus , gondoltam magamban. Én pancser! Otthon úgy pattogtam, mint egy bolha, majd full gázzal keresztülhajtva Pécsen,...

Körülbelül három évvel ezelőtt egy bogaras suszterrel együtt horgásztam egy csodaszép baranyai tározón . Ő és a barátja akkor még csak álmélkodtak azon, hogy bizony, a pontyot műléggyel is meg lehet fogni; szerintem a legvadabb álmaikban sem gondolták volna, hogy hamarosan lengetni tanulnak és különféle tollakat meg szőröket erősítenek a horgok szárára, amiért az ismerősök nagy része lököttnek tartja majd őket. Pedig a suszter barátja igen lelkes horgász hírében állt, blogot is szerkesztett , s ezáltal találkoztak egy olyan emberrel, aki két kézzel lökte le őket a lejtőn: velem... Ezt a bizonyos lökést életük végéig nem felejtik majd el. Ez utóbbi fiatalember ma pontyozni volt velem. Műléggyel. Valószínűleg három éve még eszébe sem jutott volna, ma azonban természetesnek vette (ami végtelenül logikus különben), hogy a pici nimfát is megeszi a ponty, nem csak a kukoricát és a szarszagú bojlit. Nagyon jót horgásztunk ma - szerencsénk volt az idővel, meg a halakkal is -, Bazsi két...

Régen jelentkeztem már "halas" poszttal: valószínűleg ez a tendencia meg is marad majd egy ideig. Ennek több oka van, az első és legfontosabb, hogy nem szeretném reklámozni az általam látogatott helyeket, a másik pedig, hogy lusta vagyok, mint a föld. Mikor hazaérek egy jól sikerült nap után, őszintén mondhatom, hogy a legkevésbé a posztolgatáshoz van kedvem.  De hogy mozogjanak itt is egy kicsit a dolgok, kiválogattam néhány fotót az elmúlt egy-két hónapról; eddig fülig ér a szám, kis túlzással állíthatom, ha most véget érne a szezon, már elégedett lennék. Szerencsére még közel sincs vége, számtalan megfogandó hal és átélendő (ez de szép volt) élmény vár rám - legalábbis remélem. Következzenek a képek az ország északi, déli, keleti és nyugati szegleteiből; ahová tavaly nem mentem el, ott idén várható leszek...

Amikor év elején kis csoportunkban felvetettem az ötletet (nevezetesen: mi lenne, ha hirdetnénk egy házi versenyt), félő volt, hogy a Facebook szerverei összeomlanak a hirtelen jött ovációtól. Azonnal belevetettük magunkat a jóba: nem hittem volna azonban, hogy egy ilyen kis léptékű rendezvényt megszervezni ennyire idegtépő dolog. Szerencsére olyan jól sikerült, hogy a nehézségek ellenére újra belevágnék a mókába. A csapat tagjai mind tűkön ülve várták az áprilist, közben északról és nyugatról is csatlakozott egy-egy hozzánk hasonlóan elborult lélek, megtörtént néhány felajánlás, közeledett a nagy nap - szóval minden optimálisnak tűnt. Még az idő is...

Indulok a Murára. A lépcsőházban összeakadok két szomszéddal; egy kriptaszökevény és egy leharcolt háziasszony esik éppen egymásnak valami gangon nevelt kóró miatt. Ma már ez a harmadik perpatvar, egy újabb epizód a Szomszédok című telerémálomból. Lakótelep, cipős doboz méretű lakások, kis élettér, kevés ész. A népnevelő tévéműso rok megteszik a hatásukat, a két nő rémisztő élethűséggel adja elő a tegnap esti Celeb vagyok, ments ki innen! című műsor kulcsjelenetét. Elsunnyogok mellettük, nem is hallják, ahogy köszönök. Elmosolyodok, a százötven kilométeres autóút hirtelen nem is tűnik olyan hosszúnak... Mikor bedokkolok a rátkai kis ház udvarán, elfog az az ismerős nyugalom, ami minden hasonló túrát áthat, és amiért képes vagyok bármekkora utat megtenni. A cserépkályhában ég a tűz, a lángoló akácfa illata keveredik az eső áztatta avar atmoszférájával; otthon érzem magam. Csend és nyugalom, Fekete István vadásztörténetei jutnak eszembe, a kis kalyiba, a málnázgató medvék, az eg...

Egyik cimborám mesélte, milyen jól érezte magát hétvégén. Valami wellnes csodában növesztette a seggét, volt kaja és pia kifulladásig (állítólag kipróbálta a kaviáros-vajas-pezsgős koktélt az Én a vízilovakkal vagyok című filmből), szaunázott, pezsgőfürdőzött és még meg is masszírozták. Eszembe sincs leszólni az efféle csodaszanatóriumokat, de ha iszapfürdőt kívánok, kiruccanok mondjuk a Pécsi tóra, ahol a kényeztető sár mellett néha igazi folklór műsort is megtekinthet a szerencsés kiránduló. Ha masszázs kell, kajakba pattanok, s fél-egy óra múlva minden izmomat átgyúrja (néha túlságosan is) a műanyag hajótest és az evezés tempója. Kaja és pia? Az is van dögivel, csak hogy a legutóbbiakat említsem: pontytepertő, harcsahalászlé, romapecsenye, valamint (bár erre nem vagyok büszke) kutyafuttában egy emberes Big Mac menü. Persze a hozzávalókkal: sör, vörösbor, kóla... Milyen az ideális hétvége? Például ha Bazsival kiruccansz egy közeli patak partjára, ami lassan elönti a környező fa...