Kajakkal a mezőn

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon várom, hogy vége legyen a nyári hónapoknak és ránk mosolyogjon az Ősz. Persze nem azért, mert az idei nyár annyira gatyarohasztó lenne, inkább azt várom, hogy a vízpartokon viselkedni nem tudó agybeteg városi nép visszatakarodjon a panelekbe a tévé elé, és elkezdődjenek az igazi pihentető pecák. Egyetlen nagy előnye van a nyárnak: túráimat összeköthetem egy-egy családi mininyaralással (azaz kellemeset a kellemessel).

Mohács régóta a szívem csücske. Van hangulata, szép, s a legnagyobb előnye, hogy viszonylag közel van a Duna (éppen a kertek alatt). Egyre jobban megszeretem az öreg folyót, s bár az idén a megszokottnál is sértődöttebb Dráva mindig a szívem csücske marad, egyre gyakrabban leszek majd jelen ezen a tájon is. A város szélén találtam egy kedves kis lovasfarmot (a wellnestől meg az jakuzziktól a hideg ráz, ezért általában a "falusi turizmus" címszó alatt böngészem a világhálót), ide érkeztünk erre a hétvégére. Megszokhattátok, hogy viszonylag gyakran írok ilyen helyekről (nem titkolt szándékom, hogy ezzel tippeket adhatok másoknak is az igényes szálláshelyeket illetően): a Pegazus Lovasfarmról van szó, igényes és tiszta szobák, rendezett és csendes környezet, azaz minden, amire az ember fiának szüksége lehet. 

Vacsora a Dunára néző Révkapu étteremben (vegyes halpörkölt csukából, harcsából, pontyból és süllőből túrós csuszával, pedig nem is szeretem a halat!), aztán egy kis séta a kikötőben...jól hangzik? 

Jó is volt. Szeretem az ilyen kirándulásokat. Persze az ártéren, két fa közé lógatott függőágyban, nyárson sült, kicsit megégett hallal; na, az az igazi életérzés, de nem cserélném le ezeket a kiruccanásokat sem...

Természetesen az idillt megint sikerült elrontani, a közeli hotel tetőteraszán megszólalt a modern kor magyar zenéje (azaz a leggusztustalanabb mulatós roma dajdaj); mint megtudtuk, keresztelőt tartanak, a félmillió wattos erősítőkből olyan hangerővel csapott le ránk a fergeteg, hogy a közeli kopjafák alatt a mohácsi csatában elesett ősök is a fejükhöz kaptak. Mindenesetre a kis fogadó zenészeinek produkcióját (megjegyzem, igazi hangulatot teremtettek magyar és horvát nótáikkal) teljesen elnyomta a kakofónia, így fizettünk és távoztunk. A "bazi nagy roma keresztelő" azonban velünk maradt, mert szállásunkon, a város szélén csukott ablaknál is hallottuk, ahogy a Mercikkel és Béemvékkel érkező büszke családtagok ünneplik a kis herceg  vagy hercegnő megkeresztelkedését, s valószínűleg velünk élvezte összeszorított fogakkal közel tizenhatezer mohácsi polgár is. Hiába, a pénzzel együtt ritkán osztogatnak észt...

Este megnéztem magamnak a vizet, hogy hajnalban könnyebben odataláljak (a sötétben ugye minden tehén fekete), a vízben állva lengettem egy kicsit. Sötétedés előtt megjelent az egyik HVCS (helyi vagány csávó) a nősténye oldalán, megmutatta neki, hogy úszik egy igazi atléta. Mivel mások tisztelete rég kiveszett a világból, ezt éppen az én irányomba tette, így a rablások abba is maradtak. Vissza a szállásra, izgatott alvás (tudod, amikor tíz percenként felébredsz, az órát sasolod, hülyeségeket álmodsz, miközben a veled egy szobában aludni vágyók idegeire mész). Négy órakor rugóként pattantam ki az ágyból, s a hajnalpír már a vízparton ért...

A boldogság eme tiszavirág-életű pillanatában tudatosult bennem, hogy nem hoztam magammal pergető orsót. Ez utoljára tavaly tavasszal fordult elő velem a Dráván, akkor sovány vaddisznó vágtában bekocsikáztam Harkányba, a Tescóban megvettem a legolcsóbb gyerek pergető szettet és egy tekercs Old Captain (!) zsinórt, így megoldódott a dolog (és nem mellesleg nagyon jót horgásztam, igaz, a nap végére az orsó megadta magát). Egy rövid idegroham után most is rájöttem, hogy nincs minden veszve, a Pikesaber is a kocsiban van, igaz, csukákra feni a fogát, de talán a dunai balinokat sem veti meg. Kicsit féltem tőle, mert tízes bottal olyan lehet balinozni, mint három óvszerrel szexelni, de mint kiderült, nem is volt olyan vészes a dolog, tekintve bálint komáék vérmes természetét, és az alaposan megemelkedett vízszintet. Rövid tanakodás után egy szinte még meleg "glowgler" került a horogra (két nappal előtte kötöttem, ha van rá igény, teszek fel SBS útmutatót), s egy zárás belső, lassú részét céloztam meg vele, ahol éppen reggelizni kezdtek a fenekeszegek.
Mint az őrült, úgy csapta le a felszínről az első halacska a legyet. Nem volt nagy, és úgy is mondhatnám, hogy - sajnos - etalon lett a továbbiak számára.

Nem is szaporítanám a szót, ismét balinóvodába botlottam. Valószínűleg mélyebben kellett volna keresgélni a nagyobbakat, mindenesetre a 30-80 deka körüliekből jött jónéhány pákosztos példány. Gondolom, elnézed nekem, hogy nem készítettem mindegyikről egyenképet, a legnagyobbat, egy kiló körüli harcos szépséget kaptam csak le ellenfényben. Egy kettes körüli a hülyeségem miatt (ismét!) lelépett, de a hajnali csendben dorbézoló őnök feledtették velem a malőrt.

Mivel a szállást tízig el kellett hagyni, és még a táj jellegű villásreggeli is előttem állt, nyolc óra körül befejeztem a horgászatot. Lavíroztam a Dunán, a holtágon, betévedtem egy víz alatt lévő mezőre, és - ha hiszed, ha nem!- eveztem is rajta.

A kajak pillanatok alatt megtelt pánikba esett, menekülő rovarokkal. Ha a karma valóban létezik, a mai mentőakcióm után az élet császára leszek; tízesével másztak a nyakamba, karomra, lábamra a rémült pókok, szöcskék, bogarak. Néhányat leráztam, de öt mászott a helyébe, így nem izgattam különösebben magam, inkább a biztonságos part felé kormányoztam Noé bárkáját.

A vízparti ingatlanok büszke tulajdonosai már ébren voltak. Az egyik impozáns épületben valószínűleg reggeliztek, mert zengett a víz az artikulátlan üvöltéstől. Az idillnek vége szakadt, ismét visszakerültem derék fajtársaim közé, ment a bazdmeg ezerrel, valami spiné visítva röhögött a bakok altesti poénjain, közben valószínűleg egymás után csúsztak le a felesek és a sörök a vajas kenyér mellé. Felvettem, amit műveltek, szerettem volna megosztani veletek, de a felvett anyag meg sem közelíti a szomorú valóságot.
Szerencsére lassan itt az ősz...