Ferivel a mólón

Csend. Pislákoló lámpák, hajnali fény, kihalt sétány. Varjúcsapatok szemezgetik az emberek után maradt szemetet, éledezik a víz, itt-ott kishal ugrik. A vadkacsák csapatokban bújnak elő a nád rejtekéből, kétlábú sehol, csak néhány ezüstkárásztól megcsömörlött daraszobrász kókadozik az üvegbotok mellett. 

Én így szeretem a Balatont. Üresen, buli- és hangzavar mentesen, a maga természetes szépségében. Ilyen volt ma reggel is...

De ne ugorjunk annyira előre, kezdjük a tegnapi nappal. Ferivel volt randim a mólón. Tudom, hülyén hangzik, inkább kezdem előröl: ha a Steveolson nevet említem, mond neked valamit? Ha engem olvasol, akkor biztosan. Sztív (ahogy mi hívjuk blogger-körökben) a balatoni sügérpopuláció réme, vertikális guru, és hatalmas alak. Persze kikéri majd ezeket magának, de sebaj, akkor is így van. Mivel a füredi bornapok közelébe vetett a balszerencse (és a családi többség szavazata), gondoltam, miért ne kössem össze a kellemeset a haszontalannal, így hoztuk össze azt a bizonyos randevút. Igen, a mólón. Meg a kikötőben. Meg a révnél...

Idén több ismeretlenül ismerős pecással hozott már össze a sors, így tűkön ülve vártam a hétfői találkozót; átvészeltem egy állatkerti sétát, valami szörnyű koncertet, bazározást, s egyebeket, melyek után úgy éreztem, tényleg megérdemlek legalább egy gigantikus csapót, meg néhány szép kövest. Esetleg egy hármas fogast. Persze csak a balinok után...

Az időjárás azonban elég lelombozó volt, a víz zavaros, az éjszaka kíméletlenül hideg, párosítva mindez erős déli széllel, így nagy reményeket nem is fűztem a dologhoz, maradt a találkozás és a közös peca ígérete. Feri alátámasztotta baljós sejtelmeim, az utóbbi néhány horgászat alkalmával inkább kis sügérkéket fogdosott.
Sebaj, belevágtunk. Öt perc alatt - míg én a semmihez sem hasonlítható balatoni napfelkeltét bámultam - az orrom alá nyomott kettő csapót, mire visszatértem a sztratoszférából és horgászni kezdtem.
Halat sem nagyon láttam, kapásom meg abszolút nem volt, így helyszínt váltottunk, következett a kikötő. Feri itt már elemében volt, szépséges kősüllővel indított.

Majd termetes sügérrel folytatta a sort.

Néha beugrott egy-egy süllőcske is.

De a sügér volt a fő attrakció.

A kikötő egyre hangosabb lett a humanoidok életritmusától, így ismét váltottunk: következett a móló, éppen az Apátság alatt. Állítom, hogy a Balaton évről évre szebb lesz, de tisztább mindenképp. Változhat valami pozitív irányba is?

Feri itt is csodaszép köveseket fogott. Régebben ez a hal valahogy hidegen hagyott, de egyre jobban kezdem megkedvelni. 

Számomra ez lett a nap hala.

Az ember azt hiszi, milyen könnyű vertikálisan horgászni. A túrót. Elnézegettem Sztívet, ahogy emelgeti a gumit, egyszerű, berögződött mozdulatokkal, míg én táncoltattam, rángattam, cincáltam szerencsétlen halak orra előtt, akik valószínűleg jót röhögtek a próbálkozásaimon. Hiába, ezt is meg kell tanulni. 

Egyre melegebb lett, így búcsúképp kaptam Feritől egy Vagasky nimfát, meg néhány tanácsot a továbbiakra nézve, s ő hazaindult, én meg a vízbe vetettem magam egy közeli strandon, s a helyi késdobálóból kiszűrődő techno andalító ritmusára álomba szenderültem. Délután végigszenvedtem egy sor újabb haszontalan programot, miközben a következő hajnali pecán járt az agyam. 

Ma reggel még korábban értem a kikötőbe, s nyolc óráig vallattam a vizet keményen. Meg is lett az eredménye: négy szép köves, jónéhány sügér, köztük két nagyobb, egy darabos naphal, s a kikötött vitorlások között Bonito wobblerre egy kisebb balin, ami a parttól nem messze le is maradt. 

Bár nem fogtam hülyére magam, mégis fülig ért a szám. Két dolgot megfogadtam: hogy ide ősszel mindenképp visszajövök, és hogy beszerzek magamnak egy nagyobb rakományt a Vagasky nimfákból. 

A sétány újra zúgni kezdett az emberektől, én meg visszavonultam pihenni és megírni nektek ezt a bejegyzést. Ferinek köszönök mindent, felejthetetlen élményt szerzett nekem ezzel a horgászattal!