A hal visszahozta!

Hol volt, hol nem volt, Tiszán innen, meg Dunán is innen, élt egyszer egy fiatal őcsényi hidegburkoló szakember, aki gyermekkora óta a folyóvizek és a süllők megszállottja volt. Éjszakánként a Duna kövezéseit rótta, napközben dolgozott, fúrt-faragott, épített és alkotott. Egyszer azonban a kőműveskanál mellett kezébe akadt egy darab fa is, melybe lelket lehelt, s a következő éjszaka megúsztatta a Duna örvénylő vízében. Ezután egyre többször nyúlt a fához, végül csak saját wobblerekkel horgászott, s egyszeriben azon kapta magát, hogy a fafaragás több lett, mint szórakozás. Híre terjedt, hogy a Mata wobblerek kincset érnek, s ha eldobod, a hal biztosan visszahozza. Erre pedig egyre többen lettek kíváncsiak...

Bizony, tegnap délután Matasics Józsinál jártam műhely- és Dunanézőben. Gondolom, nem kell ecsetelnem, mekkora élmény és lehetőség volt ez számomra; egyrészt nem sokan büszkélkedhetnek azzal, hogy betekintést nyerhetnek a műhelytitkokba, másrészt a Duna számomra teljes mértékben ismeretlen terület, egy kiadós balinozás pedig már igazán rám fért. Ott állni Mata házában (mely felújítás után is szigorúan megőrizte a magyar parasztház jelleget) egy halom műcsali társaságában, úgy, hogy szinte érzed a közeli víz illatát; azt hiszem, ennél jobb pünkösdi program nem is kell!

Ahol az apportfák születnek...

Mielőtt bárki ipari kémkedéssel vádolna, eszem ágában sincs kiadni az apportfák titkát, de annak ellenére, hogy minden nemű gyakorlati tudásom elférne egy gyufásdobozban (és még a gyufáknak is bőven maradna hely), nagyon élveztem a gyors bemutatót. Mata kezembe nyomott egy darab abachi fát, végigvezetett a műhelyben és elmagyarázta, hogyan lesz az erdő illatú matériából szinte lélegző műhalacska. Fa, festék, gyanta és drót; bizony, hölgyek és urak, itt kezdődik számomra a varázslat. Ők lettek belőle. 

Sorakozó!

Zöldikék: Mini Fatty és Fatty-Fatty

Még "meztelenül"...

Legjobban mégis az nyűgözött le, a májsztró milyen lelkesedéssel beszél a wobblerkészítés rejtelmeiről, s milyen rend uralkodik a műhelyben. Minden gépnek és eszköznek megvolt a maga helye, a padló tisztára söpörve, a takaros kis CNC szerszámgép letakarva, becsomagolva, s ami a legkedvesebb, eszmecserénket egy öt tagú fecskecsalád kísérte figyelemmel a mestergerendára épített fészekből. Ezek apróságok, de engem megfogtak, ahogy Mata szakértelme és rajongása is. Most értettem meg először, mit jelent, ha egy műcsalinak lelke van.

Dróthajlítás (az asztalon látható apportfa ma már a gyűjteményem része)

Rövid diskurzus után elautóztunk a Duna mellé. A folyó teljes szúnyogállománya viháncoló zümmögéssel üdvözölte az újabb önkéntes véradókat, így néhány liter riasztót magunkra kenve próbáltuk kapásra bírni a fenekeszegeket. Később Mata ismerőseibe botlottunk, akik házi kaláccsal, ropogós cseresznyével és vörösborral próbálták enyhíteni a haltalanság okozta rosszkedvet (költői túlzás, rosszkedvről szó sem volt), így megismerhettem a híres őcsényi vendégszeretetet is. 

Házigazdánk, Jani vállalta a helyi guide szerepét, jókora dunai ladikján körbeeveztük a kiöntést és a közeli köveket. Végül Matának lett igaza: egy szép balin hozta vissza az eldobott Mini Fattyt, s olyan rumlit csinálta a csónakban, hogy a wobblert a szájából kirázva majdnem sikeresen vissza is pottyant a vízbe. 

Később kiültem a kövezésre, s félmillió rajongva dúdoló szúnyog társaságában bámultam a naplementét. Közben itt-ott huncutkodni kezdtek a balinok, s bár igazi dorbézolást nem csaptak, sikerült még egyet fogni a kövezés szélénél. Szintén Mini Fatty volt a nyerő, chartreuse színben. 

Később legyes bottal és muddlerrel a sodrásban akasztottam még egy hasonló halat, aki a kövek előtt lerázta magát, de ez már a legkevésbé sem zavart. Lassan tudatosult bennem, hogy megfogtam életem első dunai balinjait! Érted? Kölyökkorom és Hunyady Attila írásai óta álmodok erről! 

Köszönöm, Mata!

Néhány óra alatt beleszerettem a Nagy Folyóba, így, mint kiderült, nagy szívem van (bár ezt sokan kétségbe vonják), hiszen a Dráva mellett - úgy tűnik - van még hely másnak is benne...