Májusi eső aranyat ér

Szombati túrámon a vérszívóké volt a főszerep. Most nem a magyar politikusokra gondolok, hanem a szúnyogokra és minden egyéb élősködőre, amelyek körülvettek a Dráva ártéri erdeiben. Soha nem zavartak különösebben a szúnyogok - hiszen egy nyári estének ugyanolyan szerves része az érzelmes döngicsélés, mint egy balatonparti kisvendéglőnek a pókháló, - viszont az idei év valódi kihívás lesz mindenki számára. Alap felszerelés lesz sátorhoz a szúnyogháló, a táskában pedig helyet kell szorítani minimum két liter DDT-nek, ha komolyabb vérveszteség nélkül akarjuk átvészelni a fülledt, nyári éjszakákat. Tegnap annyi szúnyogot ütöttem agyon, hogy a kajak merülési mélysége három centivel nőtt a belsejében felhalmozódott tetemek miatt. Kis túlzással persze...

Egy kis reggeli kavarodás miatt csak délben indultam útnak a Folyó felé, egy órakor már a habokat szeltem, háromkor pedig egy fa alatt álltam, s esőkabátom könyökében már állt a víz. Nem tudom, milyen idő volt az ország többi részében, mindenesetre Drávaszabolcs környékén fél óra napsütéstől eltekintve megállás nélkül zuhogott az eső. Persze az ilyen apró kellemetlenségek nem szeghetik kedvét egy horgásznak, így mikor valamelyes alábbhagyott a "zuhé", kíméletlenül kergetni kezdtem a balinokat - ezúttal pergetőbottal. Ennek is megvan az oka: műcsali repertoárom új darabokkal gazdagodott, két wobblerfaragó zseni jóvoltából. A Hungarian Kayakfishing és a Hungarian Wobblers blogok szerkesztői csinos kis fahalakkal leptek meg tavasz elején, s pont azért, mert a büdös életben nem lennék képes ilyen minőségű csalikat készíteni, ezek a darabok a gyűjteményem legmegbecsültebb darabjaivá váltak. A mai nap győztese az alant látható két wobbler volt (a képeket a szerzők blogjairól csórtam). 

Itt volt az ideje, hogy ígéretemnek megfelelően bizonyítsak velük (vagy inkább ők bizonyítsanak velem?), készenlétbe helyeztem őket és a legígéretesebb példányokkal vallattam a vizet egész nap. 

Az első halat rögtön Csaba egyik remekműve hozta, gyönyörű domolykó volt a tettes, talán bokáig érő vízben az egyik kisebb kiöntésben. Először azt hittem, egy darabka ágat húzok, de azért óvatosan megemeltem a botot, szépen visszarúgott; a fák között táncoltatni nagy élmény volt, talán a legizgalmasabb küzdelem volt egész nap. Jött még néhány hasonszőrű társa, majd zuhogni kezdett az eső, így egy ezeréves fűz menedékében volt időm elkölteni az uzsonnámat.

Néhány apróbb domi után otthagytam a sekélyebb részeket és a kövezések mellett próbáltam szerencsét. Hatalmas vihar utáni (és mint megtudtam, vihar előtti) csend, sehol egy rablás, kishal-spricc, ám az egyik visszaforgóban szinte alig ért vizet a wobbler, már le is fejelte valami (ebben a csaliban valamiért nagyon bíztam, nagyon szépen jön a felszínen, gyorsabb húzásnál sodrásban sem ugrik ki, igazi, tömzsi, rágnivaló teste van). Nulla ellenállás, szépen a kövek mellé vezettem a hatalmas halat, ahol megpróbálkozott még néhány kisebb manőverrel, de tarkón ragadtam és ellentmondást nem tűrő szigorral kiemeltem a vízből. Szerencsétlennek tele volt a hasúszója piócával (megint azok a fránya vérszívók!), szépen letakarítottam és elengedtem: szinte boldogan úszott ki a Drávára.

Az eső ismét szemerkélni kezdett, indultam volna vissza, de ugyanitt az egyik fa koronája alatt valami aktívan kergetni kezdte a küszöket. Persze dobálhattam neki bármit, csak azt értem el, hogy teljesen elcsendesedett a víz. Lecsüccsentem az egyik kidőlt fára, megettem a szendvicsem maradékát, mire az ismeretlen ragadozó visszatért, hogy ismét kétségbeesésbe hajszolja a rémült kishalakat. Nem szaporítom tovább a szót: első dobásra sikerült megfogni egy "csájníz" gyártmányú névtelen, 120 forintos popperrel. Ilyen a horgászat...

Egyre jobban esett, de az esőkabátom hideg volt és nyirkos, a termo pulcsimat pedig a peca elején sikerült megúsztatnom, így egy szál pólóban eveztem le (azaz fel) a maradék távot az autóig. A Fekete víz befolyónál egymást érték a már szakadó esőben a horgászok, így a maradék száz méteres távot a parton tettem meg, dagonyázva a sárban, magam után húzva a kajakot. Milyen jó lenne hangyának lenni, a saját súlyom ötvenszeresét is simán elcipelném ilyenkor...

Még vissza volt egy hosszú autóút, melynek egy része bokáig érő sárban vezetett, de nehogy azt hidd, hogy keserűen gondolok vissza a dzsungelharcra! Felejthetetlen nap volt, vétek lett volna kihagyni.