Horgászom az Amazonason

A XX században élt egy nagy magyar író, akiről szégyenszemre elfeledkezett az utókor, talán legtöbben a nevét sem hallottátok. Pedig ő sem volt kisebb magyar, mint Kőrösi Csoma Sándor, sem kisebb kalandor, mint Kittenberger Kálmán...az úriembert Molnár Gábornak hívták, s ahogy a Wiki is jegyzi: "A magyar irodalomban háttérbe szorult ifjúsági irodalom egyik legjelesebb képviselője volt."

Persze az ehhez hasonló általánosításról mindig középiskolai irodalomtanárom jut eszembe, aki Fekete István említése hallatán azt vágta a fejemhez, hogy: Ő nem kortársirodalom, csak gyerekkönyveket írt! Molnár Gábort sem lehet beskatulyázni a az "ifjúsági irodalom" kategóriába, olvasd el az Éjbe zuhant évek című könyvét és meglátod.

Nem túlzás azt állítani, hogy bejárta a fél világot. Óbudán született, majd Svájcban dolgozott, de bejárta Európát, Brazíliát, Mongóliát: élete nagy szerelme azonban az Amazonas lett, legismertebb műveit ez a folyó inspirálta. 72 évet élt, ám a sors kegyetlen fintoraként 1932-ben (azaz 24 éves korában) egy robbanás következtében mindkét szeme világát elvesztette. A már említett Éjbe zuhant évek az elkövetkező három év gyötrelmeit dolgozza fel, azt az utat, mely a sötétségből visszavezette az emberek világába. Műveinek nagy részét már vakon írta, s persze ezután is utazott, s felesége egyengette útját a nagyvilágban.

Persze Molnár Gábor horgászott is, ezúttal a Horgászom az Amazonason című könyvét szeretném ajánlani nektek. Az író húsz napot töltött az amazonasi bennszülöttek között - ma ezt túlélőtúrának hívnák, - horgászott, vadászott velük, s élményeit ebben a könyvben írja le páratlan nagyszerűséggel. A következő részlet biztosan meghozza majd a kedvetek a műhöz. 

"Suhog fejem felett a bot, vizet ér az úszó, és máris megáll a csöndes víz redőzésében. Lesem az úszót. Most. Alábukik. Bevágok. Zsinegem megfeszül, botom hajlik. Kifelé húzom erősen ellenkező zsákmányomat. Felcsap, csak századmásodpercre látom. Nem bánom, akármiféle, apapá vagy más. Horgászizgalmam teljes. Markolom a botot nehogy elszabaduljon a több kilósnak ígérkező zsákmány. Hatméteres a zsineg, három a bot. Nem túl nagy a távolság köztem és a hal között. Végre elkapom a zsineget, húzom kifelé. A hal még ellenkezik, küzd. Már látom. Apapá. Cikázva húz, a vízben villanó ezüstlapnak tűnik. Ereje nem köznapi. Odabentről – látom – felém néznek Nanduék. Észrevették, hal került horgomra. Most jókora ívben kivetem a partra a legalább négykilós apapát. Csapdosva verdes. Alkata hengeres. Azt mondják, fajaikat aszerint lehet megkülönböztetni, hogy hány sugarú a has alatti uszony. Ez itt fehér apapá. Hasa tája tüskés, egész a hasvégi uszonyig. Oldaluszonyai – nézem a csapdosó halat – fejlettek, erősek. A hasvégi uszony közepes. Most, közelről veszem csak észre, hogy ez a fehér apapá nem egészen fehér, valamennyire sárgás színezetű. Messziről azonban fehérnek tűnik. Az altamazonicus viszont egészen aranyszínű, sárga. Kisebb, mint a fehér apapá. A tupik kedvelik az apapákat éppen a bő fogási lehetőség miatt. Pedig soványak s ráadásul meglehetősen ízetlenek. Az apapá húsa a sok apró szálka miatt nem közkedvelt. Azonban zsírban, olajban csaknem szárazra sütve, már egészében el lehet rágni a szálkákat a hússal. Szabály: az apapá sütésénél nem szabad takarékoskodni a tűzzel. Csakúgy, mint odahaza a compónál, a piros szárnyú keszegnél. Leveszem a homokra szorított apapát a horogról.
Belecsobbantom az egyik, vízzel teli bádogba. Háromnál nem fér majd több az edénybe.
Gilisztával rakott horgomat hatalmas ívben belesuhintom a vízbe. Azonnali kapás. Bevágok. Apapáéknál úgy látszik kedvelt csemege a kövérre hízott giliszta. Jön az apapá a horgon. Nehezen, ellenkezve. Igazi horgászgyönyörűség az ilyen küzdelem. Küzdelem? No nem, ez túlzás. A piraibával. Az igen. Az küzdelem volt. A siófoki mólón húszdekás keszegnek is örvendtem, és a két kilós ponty már sátoros ünnepnek számított. 

Bentebb a tupik győzködnek tarafáikkal, szedik ki, engedik csónakjaikba az apapákat. Közben hálót igazítanak, merik a csónakból a vizet.
A tupik gyors csapással fejét veszik az apapáknak, ilyenképpen nem gyötrik a halakat. Terülő, csobbanó, alámerülő, és megint zsákmánnyal teli tarafáik éppen csak addig pihennek, amíg csónakba rázzák belőlük a halakat.
Apapárajok húznak el előttem. Rozsdás dobozomból kikotrom újabb kövér gilisztámat. Rátűzöm horgomra. Suhog a zsinór. Azonnali, veszekedett, erős rántás. Majd botomat viszi el a hal, biztos, hogy nem apapá. Konokul tartom a vízszintesen markolt botot, mintha az életem függne tőle. Igyekszem kifelé vonni. Nem megy. Rándul a bot, vele a zsákmány, és én is. Nandu harminc méterre a legvadabb horgászöröm eksztázisában. Már ültömben sarkamat a homokba vágva igyekszem tartani magamat és a zsákmányt. Befelé csúszok a vízbe, vonszolódom. Most felvág valami előttem. Sarkammal beletúrok a homokba, most már biztosan markolom botomat, s rajta, remélhetően, véges erejű zsákmányomat. Tűz a nap, igencsak verejtékezem. Kíváncsiságom növekedőben. A zsinór végén némiképpen csöndesedik a hal. Nanduék észreveszik szokatlanul erős küszködésemet. Nyilvánvaló, valamiféle nagy hallal huzakodom – gondolhatják. Nandu odaszól az evezősöknek, s Varampi is kifelé fordítja csónakját. 

Nandu leoldja csuklójáról a tarafa hurokját, szigonyt szed fel, nyolc lépésre a parttól. Mellette Varampi csónakja. Mozdul, villan valami a csónaknál, ugyanakkor Nandu belesújt szigonyával a vízbe. Valami megcsendesedő súlyt húzok, azaz húznék, ha nem fogná Nandu markában a szakállas szigony vasát.
– Húzom! Ereszd el, evezz kifelé! – kiáltom Nandunak. – Eresztem – lazít szigonya markolásán Nandu. Varampi nekievez a parti homoknak. Két lépésre a parttól megfeneklik a két, tömérdek apapával rakott csónak, ugyanakkor Nandu csónakjánál széles, nagy test körvonalait látom. Nandu a súlyától könnyebbedő csónak mellől félig partra vonszolja zsákmányát. – Tessék – rúg bele a félig vízben levő, kimúlt állatba. Varampi visszafogni igyekszik kurta röhejét. Dühre váltok. A két tupi rovásomra mulat, ez több minden bosszúságnál.
– Rája – szakad ki indulatom. – A legvacakabb hal, amit ilyen méretűre csak megteremtett a csúfondáros természet.
– Igen – néz oda Nandu. – Ez a legnagyobb rája, amit valaha láttam.
– Gabriel, micsoda óriási horgászszerencséd van – röhög markába Varampi. – Ez a rája maga a rája-tuchaua.
– Óriási példány – verejtékezem. – Az – bólint Nandu.
– A múltkori rája horogra kerítése sem okozott túl nagy örömet – kap el megint a bosszúság. Varampi is kilép a csónakból, és a kimúlt rája vastag farkát egyetlen sújtással levágja. A farokdarabon szürke, majd tízcentis tüskék. A rája – bámulom – nagyobb, mint a legnagyobb férfiesernyő. Nandu rááll a rája érdes bőrű testére, kitépi belőle a szakállas szigonyt.
– Nem megyünk már vissza a vízre – szól Varampihoz. Elég az apapákból. – Varampi int, kiált, és máris jön kifelé a két benti csónak. Kikötnek szomszédságunkban. Jókedvűek a tupik, Nandu és Varampi különösképpen. Én nem. Az én vígságom olyan, mint mikor valaki a Balatonnál húszkilós harcsára számítva, paptetűt kap horgára.
– Hát nem baj – vágom ki a rája kerek szájából a horgot. – De a faroktüske kell – lépek a vízbe. Megkeresem a tüskés farokcsonkot. Partra dobom, kivágom a két óriási tüskét. A tüskék érdesek, nyálkás szennyel vannak borítva. Ha valakibe ezeket a tüskéket az óriás rája beledöfi, az kész.
Nandu nézi, mint viszem fel a tapiryba, s rakom el ―ereklyéim‖ közé a két tüskét.
– Gondolom – néz rám Varampi, amikor visszajövök –, te fogtad a legnagyobb zsákmányt.
– Én hát – csavarom kötegbe a botról levett horgászkészségemet. Varampi szeme vidáman csillog. Sokért nem adja, hogy ráját fogtam. 

Nandu kiszedi vízzel teli bádogomból apapáimat, rakja csónakjába a többi hal közé.
Mind a kilencen nekilátunk lefejteni az apapák gerincéről a húst, szeleteljük a halakat. Sok a tüskés bőrhulladék. Nem kell só, gyorsan szárít a nap. Ismerem ezt a halhús-konzerválási módot, amelyet a peixe-branca, a fehérhal esetében alkalmaznak legtöbbször. Apapánál most látom először. De még a mázsás súlyt megközelítő halaknál is beválik ez a mód. Nem szólva a tengeri bacalhaóról, amelynek szárított húsa, a pirarucu mellett, kedvelt eledele az erdeieknek. No, persze csak az erdeiek szegényebbjeinek.
– Délután két óra lehet – nézek fel a nap szemet kápráztató villogásába.
– Annyi – bólint Varampi. – Készen vagyunk. – Kését törli, és körülöttünk, a tapiry födele
alatt minden tele van halhulladékkal. A rengeteg halszelet másfél-két óra múlva zsákokba rakható.
– Mennyit ér ez a tömérdek halhús – fordulok Nandixhoz, aki afféle számvevő szerepet tölt be tupijai közt.
– Nem sokat – komorodik el. – Az apapá olcsó hal, a szegények eledele. Túlságosan szálkás, és az ilyen halakat a pénzes senhorok nem szeretik.
– Nem. És a pirarucut sem. Pedig az nem szálkás – vetem közbe.
– Csak száraz. Mint az apapá húsa. A pirarucu is a szegények tápláléka.
– Hát ha fekete babbal készül, én szívesen fogadom – derülök.
– Mi is így vagyunk vele – mosolyodik el Nandu.
– Jöjjetek csak – hívom a vén pagét és famulusát. – Mutatok valamit. Nézzétek, sárga rák – húzom ki madzagján a korhadékba rejtőző rákot.
– Ahah, carangeju – derül Nandu. – Amarello – teszi hozzá.
– Carangeju, rák, amarello, sárga – fordítom. – Hol fogtad – érdeklődik Varampi.
– Odabenn, a forrásnál – mutatok az erdőbe.
– Forrásnál – rökönyödik meg Varampi. – Itt, forrás?
– Igen. – Nandu ugyancsak néz befelé. Mikor itt tanyázott, akármilyen közel van, nem akadt rá a benti forrásra. Kitűnő forrás, vize jó, hűs. Gyertek – indulok a sűrűbe. A tupik követnek, vidám tereferével..."