Ismét a Dráván

Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára kajakkal csorogtam a Dráván. Szörnyű, mert ez a partdobálós pergetés mindenekfelett a kedvenc horgászmódszerem. Mozgalmas, izgalmas, változatos, és minden dobásban benne van egy igazán szép hal megakasztásának lehetősége. Közben lehet nézelődni, hallgatózni (volt is mit!), de legfőképpen megemlékezni a régi közös csorgásokról. Sokat változott a folyó, még többet a környéke, de közben jöttem rá, hogy legtöbbet én változtam. 

Persze szokás szerint kicsit túlkalkuláltam a dolgot: délután négykor kezdtem az evezést Drávasztárából és másnap délre szerettem volna leérni Drávaszabolcsig. Ez 38 folyamkilométer, ami nem tűnik soknak, de ebben benne foglaltatik a peca, éjszakai táborozás, pihenők, főzőcskézés, esetleg egy kis fürdés is. Mindezt kapkodás nélkül, nem megszakadva, szépen lassan csorogva, ahogy ez egy lassan ötvenéves vénembertől elvárható. Ennek ellenére az utolsó 5-6 kilométer persze eszeveszett evezés lett (hullafáradtan és leégve), de így is délután fél ötkor húztam partra a kajakot a kikötőben. Legközelebb marad a Sztára-Vejti táv. 

Ráadásul az éjszakát is elbaltáztam: megint ragaszkodtam a függőágyhoz, de véletlenül sem találtam kikötésre alkalmas helyet. Az alacsony víz ellenére a kiszemelt szakaszon part menti facsoport sem volt, és benn az ártéri erdőben nem szívesen ver tanyát egy olyan ember, akin már több alkalommal megpróbáltak átgyalogolni az inni vágyó agancsosok. Maradt a homok, már szinte teljes sötétségben; a víz mellett bivakoltam be magam a hálózsákba. Az esti sütögetés is elmaradt, de kárpótolt ezért a sötétben bőgő szarvasbikák kórusa. 

Másnap következett az igazi peca: ahogy régebben írtam, "domolykóhadak és balinhordák" állták az utamat a rohanó folyó partja előtt. Azaz főleg domolykóhadak, mert a balinok mintha eltűntek volna: őrjöngő kedvenceimet nem találtam, kettőt fogtam összesen a túra alatt. Pedig raboltak rendesen, de teljesen passzív érdeklődést mutattak az utánuk dobott műcsalik iránt. Szerencsére a domik bőven kárpótoltak; nem volt akkora kánaán, mint régen, de eszegettek rendesen. Aztán a műcsalis dobozban kotorászva rábukkantam Sztív egyik régi wobblerére, amit annak idején külön kértem tőle: egy Killer Crank típus volt, egyedi színezéssel – az általam imádott Orange Partridge műlégyből kiindulva, fekete-narancs festéssel. Gondoltam, meglepem a srácot, főleg mivel kb egyszer látott vizet a kis drágaság - nos, a végén közel egy órán keresztül csak ezzel a csalival dobáltam tovább. Adott két igen szép domit, meg jó sok közepeset. Szép volt.

Aztán a hőség jött, a halak elcsendesedtek, én leégtem, fürödtem, halat sütöttem és hazamentem. Emlékül ezt a kis filmet hoztam, hátha a képernyőre tudok varázsolni egy szeletet a Dráva csodájából.