Fabatka

Fabatka - tisztességes nevén Faragó Rezső - asztalos volt. Különös melléknevét azonban nem foglalkozása után kapta, sokkal inkább azon tulajdonsága miatt, miszerint ígérete legtöbb esetben a címben szereplő fizetőeszköz értékével volt mérhető. Ismeretségünk idején giccses éjjeliszekrényeket gyártott és adott el gyalázatosan magas áron, éppen ezért tehetősnek érezte magát, tehát magától értetődően belevágott mindenféle költséges időtöltésbe, hogy aztán napok-hetek elteltével megunja, s feledni hagyja a vagyonokat felemésztő hobbit.

Mikor először meglátogattam (nagynéném kért meg, hogy hozzam el tőle legújabb éjjeliszekrény-remekét) garázsa sarkában a tenisz- és golfütő, síléc, snowboard, valamint búvárfelszerelés-hegyek mellett katonás rendben sorakozott néhány vadonatúj bojlis horgászbot, egy másfél méter átmérőjű merítőnyél, két zsák epres bojli s persze a nélkülözhetetlen, sárga műanyag vödör. Bátortalanul nézelődtem a kincseket rejtő odúban, s míg Fabatka a megrendelt szekrényt törölgette féltő gondoskodással, legnagyobb meglepetésemre a garázs közepén felhalmozott olajos rongykupac tetején egy vadonatúj Sage legyes orsót pillantottam meg. 

 - Ja, az? - mosolyodott el naiv kérdésemre Rezső. - Orsó. Múlt héten vettem. 

Bojlizni? – kapta fel a fejét bennem a kisördög. 

- Még nem tudom, mire fogom használni. Talán harcsázni… 

Az a műlegyes horgász vesse rám az első követ, aki a helyemben nem állt volna neki kiokítani szegény eltévelyedett halandót. Én megtettem. Röpke másfél óra alatt átvettük a műlegyezés alapjait, s miután finom házi borral kínált, már egészen merész pisztrángos történetekkel szórakoztattam a kiváló mesterembert. Éppen azt a korai legyes korszakomat éltem, mikor az ember minden egyorrú horgászt megtérítene, abban a hiszemben: minél több magyar legyes él körülöttünk, annál jobb nekünk. Elméletben megkötöttük az összes létező száraz legyet és nimfát, meséltem déli, keleti, nyugati és északi szomszédaink vizeiről, majd az egyik finomabb - vagy inkább egy kevésbé otromba - bojlis bottal a dobás fázisait imitáltam. 

Mi sem természetesebb, mint hogy másnapra találkozót beszéltünk meg, s az internet előtt ülve, utasításaimat követve Fabatka elköltött egy kisebb vagyont különféle műlegyező eszközökre. Végre a garázsban sínylődő Sage is felkerült az őt megillető nyélre, a bojlis botokat pedig a sarokba száműzte a többi megunt kacat cseppet sem vidám társaságába. Légykötésre sor nem került, mivel kijelentette: ő nem pepecsel az ilyesmivel, így vett egy kétszáz darabos Shakespeare légykészletet, s ezzel a csalikérdést le is tudta. A felszerelt botot úgy adtam a kezébe a garázs előtt, ahogy a koronázási ékszereket szokás átnyújtani , mire vérbeli alföldi betyár módjára durrantott kettőt a zsinórral, majd lenéző mosollyal visszaadta, kijelentvén: nem tudja, miért kell a dobásnak akkora feneket keríteni. 

Következő lépés a horgászat lett volna, ám dühöngött a tél, s újdonsült barátom ilyenkor - igazi magyar pecás létére - jobban szeretett a meleg szobában forralt bort kortyolgatva tévézni, mint egy havas csatorna partján tíz centis domolykókra horgászni. Márciusig naponta hétszer felhívott, s mivel valószínűleg úgy érezte, másfél hónapos műlegyes múltja feljogosítja erre, tanácsokat adott a légykötést, dobásokat, és a felszerelést illetően. Én pedig csak mosolyogtam, s kárörömmel keveredő kíváncsisággal vártam első közös horgászatunkat. Mint kiderült, Rezső nem volt a tettek szőrös mellű embere, mert amint véget ért a tél, eltűnt, mint a márciusi hó. Aztán május közepén megcsörrent a telefon, hétvégi közös pecára invitált, mert - ő mondta így - “úgy érzem, szombaton megfogom az Isten lábát”… 

Ebben én is egészen biztos voltam. 

Hét órára beszéltük meg a találkozót a víz partján. Kilenc után érkezett meg, ásítozva, csipás szemekkel, másnaposan. Magától értetődően mindent magával hozott, kivéve az orsót, így kénytelen voltam lízingelni számára egyet. Félve kérdeztem meg, van-e kedve gyakorolni kicsit a dobálózást. 

- Menni fog. - dörmögte a bajsza alatt. - Egész télen azt gyakoroltam. 

Bólintottam, majd egy ígéretesebbnek tűnő helyen begyalogoltam a vízbe. Rezső tévedhetetlen ösztönnel fölöttem húsz méterrel vágtatott be az iszapba, ezzel pillanatok alatt lehetetlenné tette számomra a pecát. Bosszankodni nem volt időm, kifogástalan burleszk-előadásban volt részem. Fabatkának először a dobással gyűlt meg a baja. Hiszen ez az első horgászata! - csitítottam magam, miközben a fejem szétdurranni készült a visszafojtott röhögéstől. Úgy tűnt, télen mégsem gyakorolt eleget, s azt is elfelejtette, amit én mutattam neki. 

- Menni fog. - ismételte, mikor észrevette, hogy figyelem. A teste köré tekeredő neon sárga zsinórral simán eljátszhatta volna a kígyókkal küzdő Laokoón-t, sőt, annak két fiát is, ám igazi férfi módjára minden segítséget visszautasított, így pár száz méterrel feljebb mentem, s végre horgászni kezdtem.

Különösen szép nap volt, a folyó megigézett, a domolykók gyönyörűen szedegettek, a Nap mintha csak a kedvemért bújt volna elő a vaskos felhők mögül. Kell ennél több? Hamar elfeledkeztem Fabatkáról, a folyamatos monoton káromkodás is elhallgatott egy ideje. Szinte mozdulatlanul állt a vízben, gondoltam, jobb, ha megnézem, mi van vele. Barátom a cseh-nimfázás egyik különleges változatát választotta, lemondó undorral az arcán úsztatta bothossznyi zsinórját a lába előtt csordogáló, bokáig érő iszapos vízben. Előkéje egyetlen hatalmas gubanc, a legye - jókora szakállas horogra kötött Red Tag, rikító farokkal – Patagonia kabátjának gallérján hintázott bánatosan. 

- Ez a legyezés egy marhaság.- fejtette ki véleményét a témáról. 

Hiába próbálkoztam, ismét visszautasított minden segítséget, a kocsiból zsebre vágott egy doboz csontit, az egyik nimfát horogig csupaszította, a legyezőzsinór végére kötött egy jókora darab huszonötöst, majd bevette magát egy közeli befolyó alá. 

 Mit tehettem volna? Horgásztam tovább. Kivételesen szép nap volt, de zavart Rezső bánata, legszívesebben az összes halat vele fogattam volna ki, bántott, hogy első műlegyes túrája kudarccal végződött. A nap végén lógó bajusszal búcsúzott el tőlem. Hiába biztattam, hogy a legyezés nem egyszerű téma, az ember egész életében gyakorol, tanul, tapasztal, hogy a horgászat legnehezebb, mégis, legszebb műfaját választotta, hiába emlékeztettem a hegyi folyók pisztrángjaira, vigasztalhatatlan volt. A garázsban vagyont érő felszerelését (melyen csak a zsinór többet ért, mint az én egész hóbelevancom) sarokba állította a bojlis botok mellé, s tudtam, hogy a legyezés sorsa megpecsételődött. 

Ám ő valamennyire megvigasztalódott, majd máskor, bólintott, rosszkedvét mintha elfújták volna. Örültem, hogy nem veszi szívére a dolgot, elbúcsúztam tőle, s magára hagytam. A garázs szellőzőjén még bepillantottam: Fabatka kést élezett, vágódeszkát keresett, vadonatúj műlegyes táskájából nejlonzacskót húzott elő, mely két tenyeres ponty és egy alig húszcentis balin hűlt tetemét rejtette. Rezső pedig hozzálátott a halpucoláshoz... 

Én pedig azóta sem próbáltam senkit megtéríteni.