Korai napsütés

Vannak olyan emberek, akikkel élmény a peca. Még saját magunkat sem kell komolyan venni a társaságukban - nemhogy a horgászat "művészetét", - el lehet lazulni, elfelejteni mindent bajt és nyűgöt, kikapcsolódni. Big Tomi és "Gumis" Bazsi is ilyenek, így vigyorogva vártam a mai reggelt, mert közös túra volt megbeszélve, ami garancia egy vidám délelőttre. Csalódnom ismét nem kellett...

A jókedv már indulás után a tetőfokára hágott; a benzinkúton Tomi szertartásos reggeli kólája lassan elfogyott, közben Bazsi vihogva fotózott legújabb szerzeményemmel: rostos narancs, kawaii köntösbe bújtatva.

Különben múlt héten újra tanulni kezdtem: eddigi rövidke életemből kimaradt a gumihalazás meg a tviszterezés (bővebben: mindig rühelltem ezekkel horgászni, ahogy például a körforgó villantót sem csípem túlságosan), ám Dépé és Bazsi olyan arrogánsan követelték a kipróbálását, hogy beadtam a derekam. Szerintük jó gumival, szerintem nem. Mint ma kiderült, igazuk volt.

Persze a horgászlogika menetét követve van otthon ilyen típusú pecához botom (Daiwa Megaforce Jigger), így nagyobb beruházásra már nem volt szükség, csupán a gumik hiányoztak: ezeket Big Tomi biztosította, aki akkora megrendelést adott le szilikonból, mintha nagykereskedést szeretne nyitni. A pirinyó tviszterek és jigfejek egyébként Zsoltitól érkeztek, utolérhetetlen áron és minőségben. 

Íme, mai kalandunk színhelye. Kék az ég és zöld a föld nekem, nagyszerű, hogy élek...! Vagy inkább: Tavasz van, milyen szép tavasz van, de jó futkosni a szabadban... Valóban, olyan szép idő kerekedett ma, hogy kicsit le is égtem a tűző napon. Persze még bármi megeshet, a tavalyi március tizenöt hóval borított ünnepe szépen belevésődött az emberek emlékezetébe. Szóval, ki tudja...

A kupaktanács után azonnal repülőstartot véve eltávolodtam a többiektől (ezt a szokásom kevesen szokják meg vagy fogadják el, most emiatt sem kellett aggódnom), a kispatakos peca legkevésbé sem csoportos horgászat. Alapjában véve maga a horgászat sem csoportos foglalkozás - aki nem így gondolja, az jobb, ha messze elkerül. 

A vadonatúj colos fehér tvinyó étvágygerjesztően ficánkolt a horgon - valahogy régről megmaradt bennem, hogy a fehér gumi jó, - túl sokat nem is kellett várnom, harminc deka körüli balinka tette tiszteletét a parton. Az idei első!

Nem szeretem az "apád-anyád-idejöjjön" típusú morbid dumákat, így simán megsimogattam, ő meg búcsút intett a farkincájával. A víz - annak ellenére, hogy nem mondható még melegnek - szépen élt, népes balincsapatok csapattak végig előttem, domolykók dorbézoltak a nádszálak között. Bazsi közben legyezett, Tomi szintén gumival bogarászott jóval felettem; egy szó, mint száz, szép napnak ígérkezett. 

Közben újabb vendég érkezett, igazi bozótharcos, mivel összeszedett minden gizgazt a mederben, végül csak kiimádkoztam, közben másodszor merültem el az iszapban. A vadonatúj túrabakancs bánatos szörcsögéssel vette tudomásul, hogy egy barbárhoz került, de a hal meglett, méghozzá igen darabos jószág volt őkelme. 

Ezután a legtöbb pool adott egy-két halat, mind fehér colos tviszterre és folyamatos húzásra jött. Közben megreggeliztünk - a nap fénypontja! -, így teli gyomorral még jobban esett a következő eset: egy darabosabb domolykó tréfált meg az egyik visszaforgóban; még a fék is megszólalt a fárasztás alatt. Hangverseny füleimnek!

Ilyenkor mondja az ember, hogy kívánni sem lehetne többet, a víz mégis bőkezű volt. A délelőtt legnagyobb hala már öt centis fekete tviszterre éhezett meg, és bizony alaposan megdolgoztatott, ahogy a botot is. Valójában inkább a szerencsémnek, mint berozsdásodott reflexeimnek köszönhető, hogy egyáltalán megakadt: a nagyobb domiknál megfigyeltem, hogy egy apró ütés után sokszor a szájukban a műcsalival elindulnak a horgász felé. Ez a wobblereknél nem gond - abbamarad a veretés, - de pici guminál semmit sem vesz észre az ember. Mindenesetre a kopp után szépen elkéstem a bevágással, mégis meglett. 

Dél körül visszabandukoltunk az autóhoz, még a közeli híd körül bohóckodtunk egy keveset. Elkértem egy rövid tesztre Bazsi Redington-ját (Pursuit), a közeli nádas mellett nimfázgattam vele egy keveset. Tudom, egyéni megítélés kérdése, de soha nem értettem, miért próbálják minden kezdőre ráerőltetni a Shakespeare Odysseybotot. Az első "komolyabb" legyesbotom anno egy Redington Crosswater volt, fényévekkel nagyobb élmény volt vele tanulni, mint amit egy Ody nyújtani tud. Drágább? Nem sokkal. Jobb? Összehasonlítani nem lehet. A Pursuit egyébként is egy igen gerinces, gyors akciójú bot - ami ugye nem hátrány, - öröm ránézni, élmény kézbe fogni. Ráadásul ma igen komoly ajándékot kaptam tőle. 

Gyerekek, nézzétek meg ezt a csodálatos, egészséges halat! Istenem, ez az alak, ezek a vérvörös úszók, ez már szinte művészet...egyébként Brassie nevű légyre éhezett meg, ami egyébként is az egyik kedvenc bodorkás-vörösszárnyús nimfám. 

Végül Bazsiról egy kép, ahogy sziú indiánként lapulva, töretlen kedvet és nyugalmat árasztva próbálja meg lépre csalni a mohos hátú balinokat. Jó látni a srácokat, ahogy legyeznek: mielőtt szerénytelenséggel vádolnátok, nem az én érdemem, hogy egy tél alatt ilyen sokat fejlődtek, de egy kicsit büszke vagyok rá, hogy én adhattam meg nekik az első lökést. 

Hal, víz, napsütés, kenyér, szalonna: ennyi elég volt a mai boldogságomhoz. Néha tényleg megértem a remetéket...