Új barátom, Karas Ica

Hűtlen lettem a Drávához. Mentségemre legyen mondva, hogy egy jóval fiatalabb és virgoncabb hölggyel csaltam meg, Karasicának hívják. A horgászvidék nagy ismerője, Balázs vitt a bűnbe, amit egy pillanatra sem bántam meg, hiszen egy szívben több szerelemnek is helyet szoríthat az ember, ha nagyon igyekszik. 

Ritkán hiszek a nagy ígéreteknek, a beregélt karhosszúságú halakról szőtt meséknek, ám Balázsék előző túrája fenn van a blogjukon, s a képek magukért beszélnek. Úgy gondoltam, végre legyezhetek egy igazán kiadósat az idén; ritkán teljesül az ember vágya ilyen hamar. Kedves kis víz, gyönyörű halak, fantasztikus élővilág, s végül, ami a legfontosabb - kevés ember! 

Még a legyezőzsinórt egyenesítettem, mikor Bazsi már bele is tenyerelt egy csukaóvodába. Nagyobb hal reményében fésülte át a pályát, de csak a kölkök szórakoztatták, ott is hagytuk a placcot, nem illik molesztálni az ilyen apróságokat. Szerencsére az első tíz percben bebizonyosodott, hogy bizony lesz itt még nagyobb hal; a tücsökutánzatot előírásszerűen levette a víz tetejéről valami, s megkezdődött a tánc. 

Domi domi hátán, többnyire kisebbek, de néha ki-kijött egy akkora állat a bokrok alól, vagy a mélyből, hogy szikrát nem kaptam. Akasztottam is belőlük, összesen egyet, de a zsinór bevágásnál elpattant. Ezúton szeretném megköszönni az új Spiderware monofilt a tervezőknek, ugyanis ilyen hulladék zsinórral már nagyon régen találkoztam. Egyedül a neve találó, valóban úgy szakad, mint a pókháló. Természetesen egyszerre három tekerccsel vettem belőle, így közel hatezer forintot dobhatok majd a kukába, ha nem gyűlölném a szemetelést a természetben, csőrrel rúgtam volna be az erdőbe mindhárom spulnit. 

Bazsi itt éppen felvette a lapuló gólya pozíciót és úgy próbálja horogra csalni a halakat. Különben sokkal inkább legyes, mint pergető pálya ez, pici víz, bokorsorok, ha az ember csak rágondol a vízre, már menekülnek is a halak tova. Mindezek ellenére sikerült besunnyognia egy-két helyre és szép halakat fogott. 

Ez a halálra rémült kis őz a bokor alatt várta a mamáját, gyorsan kattintottunk is párat. Szerencsétlen mozdulni sem mert, csak bámulta a két civilizált szagú, hangos alakot a parton, s azon gondolkodott, mit kellene tenni: rohanni vagy bújni, mert ugye az ember vaksi teremtmény, hátha nem vették még észre. Hosszú életet kívántunk neki és magára hagytuk.

Különben nagyon tekintélyes élővilága van a víznek, láttunk gémet, pézsmát, őzet, szarvast, találkoztunk millió szúnyoggal, és a közel három kilométeres távon szinte szerelmes hevességgel mindkettőnket végigkísért egy-egy bögöly. Az utóbbiak társaságától szívesen eltekintettünk volna, mert a böglyön kívül csak kétféle élőlény van még, amit utálok: a kullancs és az ember. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy mennyire egyforma viselkedése van mindháromnak...

Az őzszőr szöcskét komálják itt a domik, meg a polibogarat. Volt nálam egy új domis streamer is, amit ki akartam próbálni, hogy aztán valami áltudományos bejegyzést írjak róla itt a blogon, de ha az ember megállt legyet cserélni, azonnal fekete lett a karja a szúnyogoktól (ugyanezen okból készült ilyen kevés fotó is). Így csak akkor kötözgettem, ha a pókfonal elszakadt (azaz nagyjából tíz percenként), végül meguntam a szenvedést, letéptem a tippetet és a vékonyodó előke végére kötöttem a legyeket. A kapások szinte azonnal meg is szűntek, közben besötétedett, így elindultunk hazafelé.