Hétvégi túra Horvátországban - 2. rész

(Hétvégi túra Horvátországban - 1. rész megtekintése ITT!)

Reggel én voltam újra az első, aki felkelt. Gondoltam, kiülök a konyhába és meglepem Leót egy tuti léggyel, mivel ő is pérezett előző napon, ezért készítettem neki egy olyat, ami nekem ott jól bevált. Magam is megleptem vele, így gyarapodott a létszám legyes dobozaimban. Már nagyon rég kötöttem legyet, idő hiányában, így gondoltam is rá, lehet, hogy nem lesz túl szép, de úgy látszik nem jöttem ki a gyakorlatból. Olyan élethűre sikeredett, hogy amikor kivettem a satuból, majdnem elszállt. 

Legutóbb Juro házigazda barátom kérdezte Boszniában az az esti vacsoránál, hogy én miért nem kötök legyet a többiekkel, erre elővettem a dobozom és kinyitottam neki. Gondoltam, ha ennyiből nem tudok választani, megette a fene az egészet. Rengeteget készítettem az elmúlt években. Lassan felkelt mindenki és Romi kedvet kapva gyorsan készített magának is néhányat, majd nekiláttunk reggelizni. Ma is valami bődületes étel arzenál került az asztalra. Minden túrára felkészülök, és most is vittem magammal jó néhány avokádót, fokhagymát, gyömbért, zöld citromot és egy tál házi pogácsát, hogy egy kicsit feldobjam az ízeket,de itt erre nem volt szükség. 

Megreggeliztünk, összedobtuk cuccainkat és elpakoltunk magunk után, mivel este már csak ketten jövünk vissza szállásra. Leo és Romi a mai peca után, a partról hazaindulnak, de mi még maradunk. Elrendezték a piszkos anyagiakat, melyhez a szállás árán kívül még 20 euro jött a helyi engedélyeink áraként. Korrekt. Nálunk sem sokkal kevesebb. Bali közben kicsit próbálta otthon érezni magát, és gazdasági traktora hiányában, a desszertet már az utánfutón fogyasztotta el. 

Elindultunk lassan, de én picit lemaradtam. Hármasban totyogok, mert nem sietek sehová. Itt senki nem siet. Gyönyörű a táj és a látvány minden pillanatát élvezem. 

Az járt a fejemben, hogy állandóan rohanok. Mondhatnám azt, amit Bendegúz az Indul a bakterházban: "Az ég világon semmi sürgős dolgom nem volt, mégis mindig futottam".  Közben megláttam egy csodaszép kőszórást, amely elég komolyan törte meg a vizet. Gyönyörű volt és azonnal eldöntöttem, hogy itt is maradok mára. 

Kiszálltam a kocsiból és szépen lesétáltam a partra, megnézni mit tartogat mára ez a szakasz. Leültem a fűbe és figyeltem. Próbáltam olvasni a vízből. Ezt magyarázom mindig a piciknek a sikondai horgásztáborban, amire ők csak nagy kerek boci szemekkel néznek és nem értik miről is van szó. Azért remélem mindig, hogy tanulnak belőle. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor felfigyeltem rá, hogy az előttem lévő gödörben néhány termetes sötétebb árny néha kiúszik a folyó közepe felé a gödör szélére, ahol a víz méter körül lehet és elég komolyan sodor. Nem hiába ültem oda, láttam, hogy sötétebb kék a víz, azaz mélyebb ezen a részen. Azt ugyan még nem tudom, mi az, de jó halnak tűnik a mélyebb vízben. Még egy darabig nézegetem, hogy megtudjam mit eszik, de most már látom, nem víztetőről hanem a fenékről táplálkozik. Néha villan a teste a vízben. Szerintem paduc lehet. Ez remek, amúgy is van némi elszámolni valónk egymással. Néhány éve Szerbiában csúnyán megtréfáltak, pedig egy egész délutánt szántam rájuk, de eszükben nem volt önfeláldozó módon feldobni a napom. Bali is mellém állt anno egy órára, de ő sem járt sikerrel. Elindult másfelé és azt mondta, nyugodtan továbbállhatok, mert úgy sem tudom megfogni egyiket sem. 

Csak nem adom fel! - jött elő belőlem a maximalista énem, amúgy is nimfázni akartam, gondoltam: három nap, három horgászmódszer, háromféle hal. Holnap terveim szerint a sztrímereket vetem be, pisztrángra vagy galócára pályázva. Visszasétáltam az autóhoz és felöltöztem. Közben odajött egy kissrác, akit már a parton is láttam csellengeni. Beszélt hozzám, de nem értettem mit szeretne. Nagy nehezen kisilabizáltam, hogy a legyes dobozaimban lévő kincseimre pályázik, így elláttam 10 db léggyel, köztük nedves, száraz és sztrímer is akadt, aminek nagyon örült. Ezzel megpecsételődött barátságunk, mert egész délután mellettem maradt és fotózott. Gondoltam jó órabére volt, mert ők tőlünk a legyek darabjáért 1,5-2 eurot is elkérnek, ha éppen vásárolni akarunk, de nem bántam, mert láttam mennyire boldog. Szépen lesétáltam a partra és térden állva kúsztam be a vízbe, egy fa árnyékának takarásában, nehogy megzavarjam a halakat. 10 lábas #4 es osztályú bot, 5 méteres előkével, rajta 18 as sárgás nimfa szürke gallérral, aranyfejjel. Horogtól kaptam egy ilyen nimfát jó régen, egy bot megvásárlásakor ajándék gyanánt, aztán kötöttem belőle többet is. Doki szerint a sárgás színt szeretik, van is nálam egy ilyen, amit ő kötött a Szigetköz paducainak. Hát lássuk. 

Szépen elkezdek dobálgatni. Dobom, majd visszamendelem a zsinórt, lazán sodratom, ott ahol kell. Kicsit beljebb, kint, lejjebb és feljebb, míg vagy negyedórás próbálkozás után akasztok valamit a mélyben. Felhúzom a víztetőre. Hatalmas, de ebben a pillanatban kipattan belőle a horog. Nem baj, fülig ér a szám úgy örülök, úgyis visszaengedtem volna. Nem is lepődök meg, mert ennek a pici szakáll nélküli horognak ezek a hátrányai, viszont nem sértik fel a hal száját. Valamit valamiért. Viszont örülök, mert bevált amit gondoltam és még előttem az egész nap. Újabb negyed óra eltelik, közben két kissrác odaül mögém és beszél hozzám. Mondom nekik horvátul, hogy nem értem, mire tudomásul veszik, hogy nem vagyok helyi. Mindegy, most már van közönségem is. Még néhány dobás, de semmi. Nimfát cserélek. Ugyanolyan, csak egy picit sötétebb színben, hátha. Újabb dobások és látom, hogy kimegy a belső szélre valami sötétebb árny, amit egyből megpályázok. Elésodrattam vagy háromszor mire látom, hogy elmozdul onnan, ahol eddig állt. Akasztok és valóban, szájában a horog. Már zsibbad a térdem a hideg vízben,de még mindig ott térdelek, egekbe emelkedett adrenalin szinttel. Beállt a sodrásba, nehezen tudom mozdítani,de azért alig 5 perc alatt sikerül. Nehezen, lassan és komótosan mozog. Lassan odabűvölöm a partszélbe, de még vagy háromszor visszamegy a mélybe. Közben a gyerekek létszáma egyre szaporodik és már mind itt ugrál körülöttem. Hogy honnan jönnek? Talán van itt valami erdei iskola, nyugtázom a dolgot. A legnagyobbnak, akit elláttam legyekkel, kicsit kétkedve de odaadom a telefonom, készítsen pár fotót. Végre megmerítem és együtt örülünk. 

Gyors portré és mehet vissza éltető elemébe. Aztán fogok pár perc múlva még egy ugyanolyat, biztosan testvérek. 

És újabb fél órát semmi. Cserélgetem a nimfákat, hátha. Épp egy szúnyoglárva-szerű rubinpiros mikronimfa van soron, amikor egy termetesebb példány kiáll a gödörből. Ott szemezgethet valamit, mint Elli halpucolás közben a betonról. Gyors egymásutánban odasodratom vagy hússzor, mire újra látom, hogy oldalra mozdul a feje, és már akasztom is, de mintha meg sem böktem volna. A bot karikába görbül de csak áll egy helyben, majd szép nyugodtam visszaáll a mélybe. Eltelik jó pár perc mire kiimádkozom onnan és megkezdődik a huzavona. Nem túl fürge jószág de úgy letapad a sodrásban néhol, mint egy pióca. Mozdítani sem tudom. Kicsit besétálok a vízbe, és egy óvatlan pillanatban ahogy beúszik elém, megmerítem. Közben a gyereksereg újabb létszámmal szaporodott. Boldog vagyok és mellettem mindenki örül. Sikongatnak és megbeszélik egymással, mit is csinálok. Gyors fotó, amit picit elszúr a fiú, mert én már lemaradok róla, de sebaj. A lényeg a hal, az pedig megvan. 

Visszaengedem szépen és már úszik is társaihoz. Csak nehogy elmondja, odalenn mi történt. Visszatérdelek a gödör szélére. A térdem már nem érzem, de sebaj. Eszembe jut édesanyám, aki a régi iskolás fenyítések között említette anno a kukoricán térdelést sarokban. Ez sem rossz itt, 6 fokos vízben a gyöngykavicson. Eltelik fél óra mire újra akasztok. Ez már csak hab a tortán, gondolom. Nem is kicsi, de nem tudok figyelni rá, mert a parton hagytam a merítőm, ugyanis nem akartam a vizes hálót visszatenni a hátamon lévő mágnesrögzítőbe. Kioldalgok a partra, közben húz a hal mint a dózer. Megvan a háló, gyerünk vissza a gödör szélére. De nem tudok figyelni, mert elviszi a merítőm a sodrás. Be kellene akasztanom valahová a mellényemen, jött az ötlet és a legkézenfekvőbb helyre biggyesztem gyorsan, mert a horogszabadításra használt érfogó füle pont ott fityeg előttem. 

Na megvagyunk, de közben a zsinór megpödrődött az orsón. 

Mire kibogozom és elkezdeném húzni, puff - elszakad a zsinór. Közben újdonsült Mirko barátom szorgalmasan kattogtat, így lencsevégre kerül, hogyan szerencsétlenkedek a merítővel, majd a zsinórral, aztán meg a zsinórszakadás pillanata is. Na mindegy gondoltam itt befejezem, mert igencsak elfáradtam. A nimfámat bánom, mert szerettem azt a darabot, amiből az volt az utolsó. A halban pedig kárt nem tesz, mert szakáll nélküli, így az első fejrázásnál kipottyan belőle. Micsoda előnyök. Összerakom a botot és szépen leheveredek a vízparti fűbe, méghozzá a fa árnyékában. Kihúzok a vízből egy finom helyi Karlowacko sörti amit reggel a szlovén határnál vettem magamhoz egy presszóban és jólesően kortyolgatom. Utoljára tavaly októberben ittam alkoholt,de ebben a meleg napsütésben ez igencsak jólesik. Nézem a vizet és elégedett vagyok a mai nappal. Gondoltam, esetleg ha picit megnyugszik a víz újra próbálkozom. A vízben nagyon nem akarok bolyongani, mert a túloldal Szlovénia és nem ismerem a helyi szabályokat. Lehet, hogy a folyó képzeletbeli felénél már határt sértek, de lehet, hogy csak akkor, ha kiteszem a lábam a túlpartra. Mindegy nem is fontos ,jót pecáztam eddig és ha visszaáll a hal, még van esélyem fogni ebben a gödörben. Épp ezen mélázgatok, amikor újra jön a gyerekcsapat. Először csak ketten jönnek oda hozzám ismerkedni. Egy kislány két hatalmas copffal és széles mosollyal, és egy fiú akinek az arca és nevetése olyan boldogságot áraszt,hogy teljesen átragad rám a jókedv. 

Gyermekkori önmagamra emlékeztet, ez a kis kerek arc és bilifrizura. A régi képeim alapján pont így néztem ki én is anno. Ahogy mosolyog a fiú, kivillannak hatalmas gyermek tejfogai, amivel simán beillene egy itthoni Tibicsoki reklámba, ahogy azt harapja éppen. Nevetek velük én is, erre odahoznak nekem egy lapos követ, hogy dobjam el, úgy hogy pattogjon a víz tetején. Meg is mutatja nekem, hogyan kell és gyors egymásutánban megszórják kövekkel a paducos gödrömet. Hát itt ma már nem kell horgásznom, gondolom, de nem zavar. Amiért jöttem, már megvolt. Jön még egy gyereksereg és most már egész sokan vagyunk. Újra hozzák a köveket és mutatja a kis mosolygós Tibicsoki, hogy laposat kell szednem, erre belenyúlok a zsebembe és mutatom neki, hogy ilyet? Erre csodálkozva néz, ez a kő honnan is van nekem. Pedig én ezt már délelőtt zsebre vágtam, mert nagyon tetszett. Gyorsan szedtem nekik párat a laposabbakból és megmutattam, melyik pattog a legjobban. Erre odahoztak még néhányat,hogy dobáljak nekik többet és messzebbre, így leküzdve nyelvi akadályainkat, önfeledten dobálózunk. 

Még egész sokáig ottmaradtam. Nyugtáztam magamban, hogy itt ma már pecáznom úgysem kell, de sebaj. Jól éreztem magam, egyenlőnek velük és újra gyermeknek önmagam. Eltelt vagy fél óra mire elindultam a többiek után. Megálltam egy forrásnál inni, mert gyönyörű volt az erdő közepén ez a tiszta vizű patakocska.

Az egész völgy és a víz is gyönyörű, de továbbállok, megkeresem a többieket. Közben összefutottam Balival az út szélén, épp a kocsihoz tartott visszafelé. Beparkoltam a kocsik mellé, de mire kiszálltam Balázs már lement a partra, így utána indultam. Éppen horvát helyi horgászokkal találkozott, akik hárman táboroztak a parton. Ahogy megláttak minket, azonnal odaültettek az asztal mellé és rögtön tálaltak: szardíniát sütöttek szabad tűzön és maradt bőven belőle. 

Volt hozzá friss kenyér, és egy szenzációs házi öntet, ami olajból, petrezselyemből és fokhagymából készült. Többször ettem már ilyet ezen a mediterrán vidéken,de ez sokkal jobb volt. Mint kiderült, egyikőjük hajnalban lement Riekába szardíniát fogni, és miután megvolt a zsákmány, visszajöttek ide pecázni és piknikezni a parton. Friss volt a hal, nem a fagyasztott fajta, kisütve mint általában máshol. Jót beszélgettünk és az ott töltött fél óra alatt előkerültek a pálinkáspoharak és megízlelhettünk egy egy cent házi slivovicát, ahogy itt ők hívják. 

A vendéglátást mi is honoráltuk,mert néhány üveg házi bor akadt az autóban ajándék gyanánt aminek nagyon örültek. Rögtönzött házigazdánk elmesélte nekünk, mennyi medve van a környéken és a tavalyi évben, ezen a helyen pecázva, a szembe lévő parton 50 métere egymástól két medve is csellengett. Talán ittak a folyóból, mert odáig lementek a hegyről. 

Ezt a völgyet egyébként Goran völgynek hívják, mert a völgybe rendszeresen lejárt az út és a folyó mellé Goran, a medve. Így hívták és a helyiek rendszeresen etették, ami szerintem nem túl jó ötlet, mert egy idő után rájön ez milyen egyszerű táplálékszerzési mód és ahelyett, hogy gyűjtögetne elmegy kunyerálni, vagy idővel akár fosztogatni is. Nem jó beleavatkozni az állatvilág életébe, főleg a medvéknél. Eszembe jutott a Yosemite nemzeti park az Usában, ahol a táborokba csellengő fekete medvéket autó méretű élvefogó csapdákkal fogják meg, ami eleve egy utánfutón áll, aztán megjelölve szállítják hatalmas távolságokra el onnan. Ha harmadszor is visszajön a táborba, sajnos elaltatják az állatot. Alapszabály itt, hogy semmi ételt nem tarthat senki sehol. Az ételeket hatalmas vasládákba pakolják és felhívják mindenki figyelmét, hogy magánál, a házban vagy az autóban ételt ne tartson. Itt láttam azt, hogy egyik reggelre egy nagyobb Chevrolet ajtaja fölé egy maci bedugta a körmeit és egészen egyszerűen lehajtotta az ajtókeretet, majd bemászott. Ott széttépte az üléseket, majd a csomagtartót széttörve kimászott hátul. Mindez azért, mert a hátsó ülés elé le volt dobva egy csokipapír, legalábbis ezt állapította meg a rögtönzött vizsgálat. Szerencsére medvével még nem volt alkalmam találkozni ezen a vidéken, de vigyázok rá, ne tekeregjek az erőben este. 

Szépen elsztorizgattunk horvát barátainkkal, közben csatlakozott hozzánk Romi és Leo, akik ott jöttek ki a vízből táborhelyünkön és elfogyasztották a maradék halat. Érdeklődve nézték újdonsült barátaink, mit is fogtunk, mire elővettem a telefonom és megmutattam az elmúlt pár óra eseménydús pillanatait. Hát nem hitték el. Egymás kezébe adták a telefonomat és nézték végig a képeket. Ott még paducot léggyel nem fogtak. Mutattam a használt nimfákat, majd a képeket újra végignézték, majd a következőket mondta a legidősebb, aki a házigazda szerepét is betöltötte a csapatban. "Idejönnek Magyar barátaink,távoli békés lassú vizeikről, és megmutatják nekünk,hogyan kell paducot fogni? Őrület".

Lassan búcsúzkodni kezdtünk, mert hamarosan sötétedni fog és még az alkonyat óráit szerettük volna kihasználni, még egy gyors csoportkép és indulunk. 

Azért házigazdánk két kézzel erősen megszorította jobb kezem és búcsúzásképp azt mondta: Dovidjenyja master! Csak mosolyogtam, jólestek megtisztelő szavai, de ha tudta volna, hogy a mester pont az volt akivel eddig beszélgetett, inkább őt kérdezte volna mindenről. Nimfás ismereteim nagy részét Balitól szívtam magamba és együtt tanultunk több évvel ezelőtt Csehországban, egy cseh nimfás mestertől, aki nem más mint Jerry, a legenda :) (ezzel a pasival csúnyán melléfogtunk, de nem dicsekedtünk ezzel senkinek, viszont esküszöm egyszer elmesélem vagy leírom a sztorit. Azóta magunk között csak így emlegetjük. "Jerry, a legenda"... 

Elindultunk hát új helyet kutatva. Megálltunk azon a helyen, ahol a paducos "pool"  volt, én felfelé indultam Leóval, a többiek lefelé. 

Leo nemsokára akasztott egy halat ami komolyan húzott az erős sodrásban, de mint kiderült, domolykó volt a tettes. 

Közben felmásztam a kőszórás tetejére és fentről próbáltam végigsztrímerezni a gát alatt kimosott gödröket, de eredménytelenül. Az járt a fejemben, hogy csak meg ne csússzak a nyálkás kövön. Ugyan éppen ezért mára filctalpú bakancsot választottam, de ahogy érzem így sem egy életbiztosítás itt a korzó. Emlékszem Lengyelországban vagy 5 éve megfulladt egy ottani guide, aki már 20 éve taposta ugyanazt a folyót és ismerte,  mint a tenyerét. Elég egy rossz mozdulat és az erős sodrás benyom egy kő alá, ha nem is egész testtel, elég ha csak a cipőt vagy valamelyik végtagot szorítja meg. Komoly dilemma. Pláne, most hol is vagyok, ez Horvátország itt a "gáton" vagy már Szlovénia? Inkább kimegyek, jobb a békesség. 

Közben rám sötétedik, ezért összepakolok és megkeresem a fiúkat. Nem messze megtalálom őket a hegyoldalban ülve Balit nézik, aki egy kis kiugró szikláról próbálkozik és éppen egy kétkezes bottal switchelget a túlpart alá. 

Ügyesen kezeli a botot, lassú és megfontolt mozdulataiban a gyakorlatot vélem felfedezni. Fog is jó pár pisztrángot. Jó nézni ahogy ténykedik, de lassan be is fejezi és kijön a vízből. Összepakolnak és együtt indulunk útnak. Gyors búcsú a szlovén határnál, ők indulnak haza, mi a szállásra. Nekünk még van egy napunk. 

Újra terülj terülj asztalkám. Ilyet még nem láttam, kettőnknek sem sokkal kevesebb étel, mintha négyen lettünk volna. Gyors tusolás és a nyugodt vacsora közben megbeszéljük az élet nagy dolgait. Csodálatos csend van mindenhol, és teljes lelki nyugalom tölt el. Remek volt ez a mai nap. Éppen a legnagyobb nyugalomban ábrándozom picit az elmúlt hét eseményein,amikor éles visítást és zörejeket hallok tőlem jobbra a dombról vagy 10 - 15 métere. Mintha egy róka elkapott volna egy macskát, vagy mi ez, de azonnal ki is derül,mert a nagy dombról a nyitott kapun, birkózva begurul az udvar közepére két nyest, vagy nyuszt, hirtelen nem is tudom, mert verekszenek ezerrel. Gondolom családi perpatvar. Még a szürke házicica is nagy kikerekedett szemekkel nézi, mi ez, de nem érti, úgy látom, mert csak oldalra billentett fejjel pislog nagyokat. Komolyan megy a kumite,csak pislogok én is, de azonnal vége szakad és egyikőjük jobbra a másik balra fut el. Szerintem észre sem vettek, hogy itt ülök egyedül a pajta falának támaszkodva és mélázok a sötétben. Ha itt lenne Elli, a kicsi tacsi biztos nem hagyta volna ennyiben a dolgot. 

Gondoltam is rá,hogy elhozom, mert autózni szeret, útlevele is van, és szereti ezeket a túrákat nagyon, de itt picit féltem, mert tele van az erdő mindenfélével és annyira most nem tudok rá figyelni, ő meg nem fél ahogy észrevettem semmitől, pedig nem harcias, inkább kíváncsi... cikáznak a gondolatok a fejemben,de lassan elálmosodok. Lefekszem én is, vége ennek a csodálatos napnak. 

Reggel időben kelünk és a borult hideg idő miatt elhatározzuk, hogy elindulunk hazafelé. Két nap nagyon jó volt itt, de annyi az otthoni teendő, hogy nem is bánom. Szerintem ellátogatok még erre a környékre, ha tehetem. Jöhet a reggeli, ami a változatosság kedvéért megint valami ételarzenál. Vargányás tojásrántotta, de vagy fél kiló gomba van benne, rengeteg étellel az asztalon, amiből nem is eszem, mert ennek a fele is bőven elég. Gyors búcsúzkodás, telefonszámcsere és már indulunk is haza. Még útközben megállunk egy folyó torkolatánál, ahol  három folyó folyik össze. Csodálatos a környék. Egyszer még egy ilyen túrát szervezhetnénk családdal, együtt beleiktatva egy jó kis raftingot, némi vízparti halsütéssel, ami maradandó élményt jelentene mindenkinek. 

Hazafelé még megállunk egy erdő mellett, mert Bali gombát sejt, így körülnézünk, ketten kétfelé. Még mondom is neki, hogy ha esetleg talál valami pici macit, azt ott ne hagyja,mert szeretnék vinni haza valami kis meglepit. Mosolyog. Mindketten tudjuk, hogy a medvetámadások kiváltó oka legtöbb esetben nem a táplálékszerzés, hanem az anya medve ösztönös védelme. Gyorsan körbenézünk, de néhány szép békán és elöregedett tinóru gombán kívül nem rejt semmit az erdő. 

Gyors shoping a következő városban és már indulunk is tovább. Néhány beszélgetéssel töltött óra és már otthon vagyunk. Üres kézzel soha nem jövünk haza. A gyerekek mindig az ajtóban állnak és várják mikor érkezünk, majd hatalmas ovációval ölelgetik a családfőt és bontogatják csomagjaikat. Irigylésre méltó, gondolom, és hamarosan búcsúzkodni kezdek. A legközelebbi túrát már terveztük útközben,de az időpontja még kétséges. Ahogy hazaérek elkap a jégeső, cseresznye és dió méretű jég potyog az égből. Még gyorsan be tudok állni a garázsba, de a munkára használt autó kint van a ház előtt. Remélem nem veri el a jég, mert azt sajnálnám. Ezen mélázok,amikor azt látom,hogy egyre több madár fekszik a földön,nem tudnak felszállni, csak vergődnek, pár perc elteltével szinte mindenfelé. Atya ég valamit tenni kell. Kirántom a csomagtartóból a hevenyészetten bedobott pulcsimat, sapkát rántok és szaladok körbe. Egy-egy madárnál megállva szépen ráfektetem a pulóvert és alul összefogva beviszem a garázsba, majd rohanok a következőért. Sikerül több. mint tízet mentenem, de egy tenyérnyi hely nincs rajtam, ami ép lenne, ugyanis kaptam rendesen én is. Ha nincs rajtam sapka talán még a fejem is betörik. Mintha egy futóvadlövészeten vettem volna részt egy a paintball pályán, mint vad. Gyors felszaladok a lakásba és irány a fürdő.

Fél óra elteltével eláll és kicsit később újratöltve elindulok az autóért. Éktelen csiripelés és zörejek bentről, gondolom, nem találják a helyüket a hirtelen jött fogságban. Nyitom az ajtót és már repülnek is tovább. Egyiket sem kell noszogatnom. Még jó, hogy egy nappal előbb hazajöttünk, nyugtázom magamban és elindulok autót mosni, mivel a madársereg elszállásolása miatt most nagyobb szükség lett rá hirtelen...

Végezetül egy képgalériát tekinthettek meg Péter képeiből.