Két fűz között - Könyvajánló

Rendhagyó ajánló lesz ez; hiszen nehéz - szinte lehetetlen - normális ajánlót írni saját könyvünkhöz. Éppen ezért szeretnék előre elnézést kérni az "ajánló" kifejezés miatt, legyen ez inkább egy szelíd kedvcsináló mindenki számára, aki szívesen belelapozna egy olyan könyvbe, amihez hasonlóval a magyar horgászirodalomban még nem találkozott. 

Hónapokkal ezelőtt - a közös blognaptár apropóján - megismertem Szári Zsoltot, az Árnyékok a vízen című novelláskötet szerzőjét, a Pelsológia horgászblog szerkesztőjét. Hosszú-hosszú leveleket váltottunk a Nagy Téli Szünetben, egyre inkább megismertük egymást, s ebben közös barátunk és mentorunk, Fekete István adta a legnagyobb segítséget. Volt tehát téma bőven, én a műlegyezéssel és hegyi patakjaimmal áltattam, ő a Balatonról szőtt mesékkel kényeztetett, s egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy közös kisregényen dolgozunk. Egyetlen ötletből indult, de egyre nőtt, terebélyesedett, s végül szinte minden gondolatunkat ez a történet foglalta le. Nem munka volt ez, inkább szórakozás, s minden perce aranyat ért; remélem, az olvasók is így gondolják majd. 

Igazi élmény volt Zsolttal együtt dolgozni, tanulni tőle, belemerülni a Balaton csodálatos világába, eljutni a Köd Szigetére, megismerni Halásszy Vilmost és bemutatni Dömét, a mogorva, de szeretni való kölyköt. Elolvasni újra és újra a fejezeteket, újabb csattanót kieszelni, még szürreálisabbá, mégis hihetővé tenni azt a világot, ahol műlegyes és pontyozó horgász együtt tud örülni, küzdeni, élni egy parányi helyen, félretéve minden önző érdeket és irigységet...

Kinek ajánlom a könyvünket? Horgászoknak. Persze csak és kizárólag olyanoknak, akik fogékonyak az újra, a változásra, akik szívesen elbújnának néhány napra (vagy néhány órára) egy lakatlan balatoni szigetre, s akik kíváncsiak egy igazán egyedi történetre. De nekik nagyon...
A kisregény hamarosan kapható lesz, addig is fogadjátok szeretettel az alábbi részletet.

A kis lagúnát a Köd szigetének nevezte, én pedig szomorúan elvetettem az Oázis nevet, majd elfogadtam a sört, amit különben nagyon utálok. S ha lehet fokozni, a barna sört még annál is jobban. Felajánlotta, hogy szívesen segít összepakolni, ha menni szeretnék, de ezt a lehetőséget elutasítottam. Mivel szemlátomást idegesítettem, kezdtem élvezni a helyzetet, ráadásul epekedve vártam a pillanatot, mikor első kétkilós balinomat az orra alá dörgölhetem majd. 

 A hideg nedű valamennyire lehűtötte forrongó kedélyemet, s a függőágyban ringatózva bámultam, ahogy Vilmos buzgón szerel, kever, farag és etet, majd leül és elfogyaszt egy emberes méretű oldalast. Később kiállt a víz szélére, bámulta a fodrozódó felszínt, dörmögött valamit a bajsza alatt, bólogatott, majd beült a kunyhóba, s ekkor úgy gondoltam, eljött az én időm. 

Dél lehetett ekkor, a balinok szemlátomást éppen ebédelni kezdtek, így előkaptam kedvenc műlegyes botom, hófehér hallegyet kötöttem a zsinór végére, és a profik nyugalmával behajóztam. A tökéletes összképet némileg beárnyékolta, hogy a kajakba lépéskor megcsúsztam, és orra buktam, amit a kunyhóból kiszűrődő halk kuncogás nyugtázott. Na, várj csak...! 

Ember tervez, balin végez: a déli rablások rég abbamaradtak, mikor enyhe izomlázzal kötöttem ki a homokon. Persze egyetlen kurta halat sem fogtam, mindenesetre Vilmos árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Ám ekkor már nem voltam biztos benne, hogy profinak tart, sokkal inkább egy idiótának, aki fregolizsinórt lengetve felváltva akasztgatja meg önmagát és a kajakot. Káromkodni már nem mertem, csak magamban sziszegtem, s elhatároztam, hogy a számban reggel óta gyűlő keserű ízt jóféle pacapörkölttel öblítem majd le.

A teszkós pacal egyébként sem tartozik a magyar konyhaművészet remekei közé, s bizony akkor a legrosszabb, ha hidegen fogyasztja el az ember. Történt ugyanis, hogy a szépen kikészített gázfőző palackja otthon maradt, ahogy a gyufa és az öngyújtó is, így zsírosan, hidegen, kenyér nélkül faltam be a konzerv tartalmát, gyorsan, ahogy a tablettát szokás. Vilmos ekkor a második pontyot fárasztotta. 

Úgy éreztem, több megaláztatást önérzetem nem tud elviselni, így lehuppantam a sziget egyik rejtett kis zugába, kezemben egy pici spiccbottal és egy doboz csontival. Bepöcköltem az úszót a nád mellé, majd pillanatok alatt hibernáció-szerű állapotba zuhantam. 

Néztem a Balatont.

Sherlock Holmes híres mondata jutott eszembe: "Ön néz, de nem lát!". Százszor bámultam már meg a Nagy Vizet, partról, levegőből, keleti, nyugati déli és északi oldalról, fiatalon és kevésbé fiatalon egyaránt, de sosem láttam még ilyen szépnek és csendesnek. A badacsonyi hegy finom körvonalai a zöldeskék víz felett szinte csábítottak arra, hogy kezembe vegyem az evezőt és meglátogassam egyik régi barátomat, akinek évek óta ígérem ezt a találkozást. Megmutatná a szőlőt, bort innánk, sajtot ennénk és felemlegetnénk régi ismerőseinket, köztük Lehőc tanár urat, aki a Balaton mellett nőtt fel, a Balatonért élt, s akit a fia magával vitt a fővárosba, ahol belehalt abba, hogy egész életét itt kellett hagynia. 

Lassan a keserű íz is elmúlt, a harag és a csalódottság belefulladt a hullámokba, s végre valóban elértem azt, amire oly régóta vágytam. S ebben a pillanatban valami megrántotta kezemben a könnyű kis botot, bevágtam és egy gyönyörű, fél kilós bodorkát húztam a part elé. Csak ültem, néztem a gyönyörű, narancssárga úszójú halat, megsimogattam a hátát és visszacsúsztattam a vízbe. Egy darabig tétován lebegett a kövek előtt, majd fordult egyet, nekirugaszkodott és eltűnt a mélyben.