A sün

Szüleimnek van egy ősöreg kertje a háznál; a legtöbb fa már akkor vénnek számított, mikor kiskölyökként bekukucskáltam a kerítésem. Mondhatnám: a Titkok Kertje volt ez akkoriban számomra, persze a mienk csak később lett; egy idős néni lakott ott, millió macskával a verandán, és örökös mosollyal a szája sarkában. Később, megvettük a házat, akkor tudtuk meg, mennyi kincset rejt: elfeledett kutat, borostyánba bújt matuzsálem körtefát, eldugott, omladozó épületeket, s rengeteg állatot. 

Azóta sok minden megváltozott, de a kert a régi maradt. Nem lett belőle bio-, sem kultúrkertészet, megmaradt olyannak, ahogy mi szerettük: öregnek és szépnek. Szeretek sétálgatni benne, ma délután Samu kutyámmal és a fényképezőmmel bóklásztunk a kopaszodó fák között. Samu fajtáját tekintve foxi, azaz ugrik mindenre, ami mozog, él és illata van, öt percbe nem telt, s az egyik fenyőfa alól vonyítva gurított ki egy sündisznót.

Samut elzavartam, s barátkozni kezdtem a jövevénnyel. Eleinte vonakodott előbújni a tüskés zubbonyból, de később megenyhült és megmutatta az orrát. Lassan előmerészkedett, szemügyre vett, a fényképező kattanásaira meg-megrezzent, de aztán tökéletes lelki nyugalommal nekivágott a kert végtelenjének.

- Nem ismersz meg? - kérdeztem tőle. - Én vagyok az Ember. Nem félsz tőlem?
Persze nem válaszolt, szuszogva kaptatott fel egy kis lejtőn. Később megtalált egy kerti díszsünt, alaposan megbámulta, végigszaglászta, de miután csak gipsz- és festékszaga volt, otthagyta.

"Fura hely ez!" - gondolhatta magában, de nem szólt egy szót sem.
Felejthetetlen délutánt töltöttünk el együtt. Mikor megunta a társaságom, bebújt egy farakás alá, de búcsúzóul még visszafordult.

- Ezekért a hétköznapi csodákért érdemes élni. Nem gondolod?