Kenyérrel csalizni

Múlt hét végén szülinapi buliba voltam hivatalos a Pécsi-tó mellé. Vacsora után azonnal lemenekültem a tópartra nyugalmat keresni, de előtte lenyúltam egy, az asztalon árválkodó kenyérszeletet. Nem kacsákat akartam etetni, hanem a nádasok körül úszkáló gyönyörű bodorkákat, gyerekkori nagy szerelmeimet. Talán emlékszik még valaki arra, hogy ha a 90-es években bedobtál egy szelet kenyeret a Pécsi-tóba, perceken belül örvényként kavargott alatta egy orbitális méretű halraj, amit a hegyi patak tisztaságú vízben egészen a fenékig követni lehetett. Persze akkortájt még vigyáztunk erre a mecseki gyöngyszemre, nem lett állatkert a környékéből, és fürödni sem lehetett benne - bármit is állítanak a magukat a környék kiskirályának képzelő elvtársak.

De nem keseregni jöttünk, jelenleg minket a zsebemben lapuló kenyér érdekel. Bodorka ma is van bőven, kisebb falatot dobtam nekik, de nem jutott el kedvenc keszegeimhez: valami orbitális hal legelte le ebül szerzett kenyeremet. Repült az újabb darabka, és döbbenten láttam, hogy két jókora balin állt be a stégek közé a szokatlan menü láttán. A karéj hamarosan elfogyott, én pedig úgy élveztem a látványt, hogy videózni is elfelejtettem.

Néhány nap múlva aztán meglepetten vettem észre a Marcsóműhely Facebook oldalán a vadonatúj felszíni kenyeres peca videólinkjét. Millió emlék rohant meg azonnal, de ezekről majd a videó után, ha esetleg nem láttad volna, azonnal csapj le rá. Utána dumálunk.

Hogy miért fogadtam ilyen kitörő lelkesedéssel ezt a kis gyöngyszemet? Mert számomra az ifikori horgászat a felsőkenyeres pecák bűvöletében telt. Kovácsszénájára jártunk akkoriban, ott horgászott rendszeresen egy idős bácsi, aki látva lelkesedésem, beavatott az általa kidolgozott "felsőkenyeres" módszerek rejtelmeibe. Ő sosem pecázott másképp, pontytilalom után jelent meg a vízparton, és az első hűvösebb éjszaka után azonnal téli szabadságra ment. Végtelenül egyszerűen horgászott, de fantasztikus halakat fogott, én pedig órákon keresztül ültem mellette és mögötte, reszketve figyelve a víz tetején úszó jókora kenyérfalatot. Aztán jött a cuppanás és a tánc...

Mint elmondta: a felsőkenyerezés a kenyér előkészítésével kezdődik. Nem lehet belevágni csak úgy "hübelebalázs módjára", a kenyeret edzeni kell. Ez abból állt, hogy a már szikkadt kenyeret nejlonzacsóba tette, kevés vizet spriccelt bele, befőttesgumival lezárta és a horgászat napjáig kinn hagyta az erkélyen. Így egy gumiszerű, abszolút horog, dobás- és kishalálló matériát kapott, amiből a horgászat előtt 5-6 centi körüli kockákat vágott. A horgot ezekhez a kockákhoz méretezte; ezeket hívják kis bányászvárosunk horgászai vájárkampóknak.

Általában két bottal járt le a vízre: az egyiken - valódi dióverő - harmincas monofil, a végén a nagyméretű pontyozóhorog. A horog felett ütköző nélkül egy nagy csúszóólom (a súlyára nem emlékszek, nincs is jelentősége, a lényeg, hogy a nagyméretű lebegő kenyeret bőven a víz alá húzza és jó nagy furat legyen rajta). Ezt általában elküldte a mélyebb vízbe, mondjuk egy árok felé. Ahogy a szerelék vizet ért, zsinórt adott, így a kenyér emelkedni kezdett, s mikor a felszínre ért, és ezt öreg barátom vizuális percepció útján realizálta (azaz meglátta), a bot ágasra került, rá a jól bevált kapásjelző karika. Ennek a módszernek nagy előnye, hogy  igen nagy távolságokra, mondjuk a tó közepén a víztetőn grasszáló amúrcsapatok közelébe tudta dobni a cájgot. És igen, ezzel a módszerrel ő is főleg amúrt fogott.

Azt hiszem, nem is kell többet mondanom annál, hogy ez volt a finomabb felszerelés. A másik egy rettentő husáng, dacronnal (!) szerelve, ezen egyetlen kampó. Nagyon egyszerűen használta: a jókora kenyérkockát beejtette egy partmenti bokor közepébe. Aztán leült a két bot mellé és elaludt. A kapás mindkét esetben szinte mindig elementáris erővel jelentkezett. A karikós benti boton csattant a karika, a bokorba ejtett készséget pedig mire kézbe vette volna, a hal már kitépte magát a bokorból és rohant is világgá. A kocka méretéből adódóan kizárólag nagy halakat fogott. 

Ezeket a módszereket én aztán aktívan használtam, finomított formában. Ennek oka akkortájt nem a light peca iránti imádat volt, egyszerűen zsebpénz híján azzal kellett gazdálkodnom, amim volt. A bokorba ejtett kocka például csak egy szál ágon lógott a bokor szélén, hogy a hal azonnal megindulhasson és legalább minimális esélyem legyen a megfogására, mert a felszerelésem ugyan finomnak közel sem volt nevezhető, de az öreg husángjait meg sem közelítette. Elképesztő mennyiségű halat fogtam ezekkel a módszerekkel és biztos vagyok benne, hogy ma is megállnák a helyüket. 

Sokat agyaltam azon, mi lehet a felsőkenyerezés sikerességének a titka, miért szlopálják le a halak olyan élvezettel a víz tetejéről. Egyrészt a kenyér tele van keményítővel és szénhidráttal. A halaknak (különösen a békés halaknak, mint a ponty vagy az amur) szükségük van energiára a növekedéshez és a mozgáshoz, a kenyér pedig kész kalóriabomba. Amikor a csali vízbe ér, elkezd ázni és mállani. A vízben lebegő apró szemcsék messziről odavonzzák a halakat, ráadásul a vízben nagyon jól terjed a felázott élesztő és gabona illata, valamint  a víz felszínén lebegő vagy a mederben puhán ázó kenyérhéjhoz nem kell vadászni, nem szalad el, minimális energiabefektetéssel be lehet szippantani.

Persze a módszer ott a legeredményesebb, ahol rendszeresen dobnak kenyeret a halaknak és megszokták a jelenlétét. Hihetetlennek tűnik, de sok hegyi patak pisztrángállományát el lehetne tüntetni egyszerű kenyérkockával, annyira hozzászoktak ezekhez a falatokhoz a part menti éttermek közelében. A módszernek azonban vannak ellenségei, mégpedig a kacsák és a hattyúk. Egyesületi vízünkön konkrétan a tó másik feléből meghallják és felismerik a vízre csattanó kenyér (vagy a vízbe szóródó kukorica) hangját és csoportosan érkeznek a nagy lakomára. Márpedig ilyenkor vége a mókának, hisz valószínűleg senkinek sincs kedve egy tizenöt kilós hattyúval küzdeni hétvégi program gyanánt. 

Mindenképp köszönettel tartozom öreg barátomnak, aki sajnos már régóta nincs köztünk, de felejthetetlen élményeket köszönhetek neki. A felsőkenyerezés persze működik vízigolyóval, simán faágra, nádszálra dobva is, a fentieknél jóval finomabb megoldásokkal, ez inkább egy kis személyes visszatekintés volt. Érdemes megpróbálni, mert minimális felszerelés kell hozzá és az eredmény sokszor minden várakozást felülmúl. 

Végezetül még egy videó: múlt héten felkerült a Hungarian Fields júniusi túrája a csatornára, szorosan kapcsolódik a témához, ugyanis a filmecske második felében pontosan olyan helyeken pontyozok, melyekhez hasonlókon annak idején a felsőkenyerezést műveltem a forróbb nyári napokon. Jó szórakozást hozzá!