Bajuszosok

Sokak számára talán furának tűnhet a dolog, de nagyon szeretek intenzíven telepített kis vizeken pontyra legyezni. Persze engem is jobban vonzana a dolog egy természetes folyóban, esetleg a Balatonban, de el kell fogadnunk, hogy szinte esélytelen a dolog, így nem is erőltetem túlságosan. Szívesen pontyozgatok persze kisebb-nagyobb csatornákon is - mint például a Sión, - ám az kifejezetten nyári muri, ilyenkor éhbérként maradnak a telepített, buta kis potykák; felszerelés tesztelésre, berozsdásodott reflexek javítására, legyek tesztelgetésére, s legfőképpen egy gyors délutáni kikapcsolódásra tökéletesen megfelelnek ezek a melegedő vízben egyre aktívabban táplálkozó halacskák. Ráadásul az ember az oldalára csap egy táskát, benne előkezsinórral, orsóval, egy doboz ínycsiklandozó léggyel, s már indulhat is a legközelebbi vadregényes egyesületi víz partjára. 

Ma délután a család is csatlakozott hozzám, s az "Elhagyom a várost" kezdetű slágert dúdolva faképnél hagytuk a kipufogófüsttől és unalomtól szürke betondzsungelt. Míg ők sétálgattak és az egymáson tekergő békákat riogatták, leültem a partra és szemügyre vettem a vizet. 

Tagadhatatlanul itt a jó idő. Kishalrajok tobzódnak a víz tetején (a közelgő szombati túrára tekintve ez igen jó jel), néha közéjük vág egy-egy balin, sőt, a part mellett feketesügér rablást is láttam (akad a tóban néhány szebb példány). Pontyokra utaló jel sehol, néha egy-egy csokor buborék, de nem vagyok benne biztos, hogy halak. 

Egy szó, mint száz: talán másfél órát horgásztam, abból fél óra a keresgéléssel ment el, végül nagy nehezen megtaláltam a csapatot szinte közvetlenül a part mellett, egy kavicsos-kemény medrű részen. Szinte azonnal lenyelte valami a kukoricalegyet (télen kiókumláltam egy könnyen köthető, de szétzúzhatatlan variánsát), eltornázgattam egy darabig őkelmével (a hecc kedvéért 2-es úszó zsinórt és egy nagyon könnyű botot vittem magammal), pedig alig volt fél kiló. Kattant a fényképező, a kis potyesz úszott a dolgára. 

Tíz perc csend, a csapat lassan megnyugodott, folytatták a turkálást és a felesleges csobogást. Elszúrtam néhány kapásszerű behúzást. Az állóvízi nimfás pontyozás az egyik legidegtépőbb módszer, az ember általában csak sejti, hogy valami történt a zsinór végén, s a bevágás vagy későn történik, vagy akkor, mikor a horog közelében egyetlen darab hal sincs. Csak akadó. Vagy kagyló. 

Velem is ez történt, valami "leette" a kukoricám, Montana került az előke végére. A következő bedobásnál lejátszódott az a jelenet, amit tíz-tizenöt éve Rex Hunt műsoraiban annyiszor megsüvegeltem: a zsinór megfeszült, éreztem az ütést a kezemben, bevágtam, amit a vízalatti jövevény jókora rúgással honorált. A sekély, alig félméteres víz egy helyen felpúposodott, a hal szinte repült a mélyebb víz felé, közben tolta maga előtt a hullámokat. Hatalmas látvány és utolérhetetlen érzés!

Jó darabig birkóztam vele, végül sikerült szákba bújtatni, jóval a két kilón felül volt, gyönyörű, egészséges tükrös. Persze fülig ért a szám, gondolhatjátok. 

A ramazuri elzavart mindent a környékről, ezért elkezdtem keresni a családot, akik éppen a vadkacsákat abajgatták. Indultunk volna haza, de a közeli nádcsomó mellett újabb ponty ugrott...aztán még egy...és a feleségem vészjósló tekintete ellenére bocsánatkérő mosollyal akasztottam le a legyet a gyűrűről. 

Nem kellett sokat várni, jött egy másfeles pontyocska, amit együttes erővel segítettünk partra, a közelben ülő horgászok megtapsoltak minket. Úgy látszik, a jó idő mindenkiből a legjobbat hozza ki: még a jól megszokott irigykedő és gúnyos modort is otthon hagyták a sporttársak.