Kálvária

Egy munkahelyi perpatvarral kezdődött az egész. Zalán megpróbált türelmes lenni az ügyfélhez, de az illető kötötte az ebet a karóhoz, szó szót követett, pofon pofont, aminek az lett a következménye, hogy a fiatal tisztviselőt azonnali hatállyal elbocsátották az állásából. Zalán dühöngött, üvöltve rontott neki a főnökének; húsz év elfojtott bánata és sérelme tört ki belőle hirtelen.

Két marcona biztonsági őr dobta ki az épületből, könyörtelen precizitással egy nagyobb tócsa közepébe. Öltönye - mely többet ért, mint a rozoga autó, amivel horgászni járt - pillanatok alatt mosogatóronggyá változott, artikulátlan üvöltés hagyta el a torkát; egy riadt nagymama és egy csapat óvódás rémülten spricceltek szanaszét a közeléből.

Vége! - próbált belenyugodni a megváltoztathatatlanba, s arcát az ég felé emelte, mintha segítséget kérne valakitől, aki eddig nyilván jót szórakozott az utóbbi napok történésein. - Miért büntetsz engem...? - tette fel - persze csupán szomorú monológként - a kérdést, s mivel választ nem várt, cuppogó cipővel és a viharos szélben gyászos lobogó gyanánt csattogó fekete kabáttal elindult hazafelé. Közben a sors fintorán és kegyetlen humorán morfondírozott, mindamellett fogalma sem volt, mit tesz majd, ha hazaér, hiszen a gyerekek utálják, a felesége csalja, s nincs egy árva fityingje sem.

Legjobban az fájt neki, hogy Lilla (kölyökkori nagy szerelem) hűtlen hozzá. Legalábbis a rossz nyelvek szerint, nyíltan rákérdezni sosem mert, rettegett attól, hogy a szörnyű gyanú valósággá válik. Villon versével vigasztalta magát, a Hazug nyelvek balladájával, s fogalma sem volt, de hangosan szavalta a délutáni hömpölygő emberáradatban.

...meg ócska bocskor átizzadt belét
áspis kígyó sűrű vérébe mártva;
Tégy hozzá róka-,farkas-,borzepét,
- az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

Senki sem várta otthon, így elhatározta, hogy horgászni megy. Vihar és zuhogó eső - kit érdekel? Csikorgó fogakkal dobálta be méregdrága, keservesen összespórolt felszerelését a szakadt Suzukiba, s mielőtt becsapta a kis ház kapuját, cetlit ragasztott a hűtőszekrényre. 

Elmentem horgászni, majd jövök. 
Zalán

Magában persze megírta az üzenet hosszabb verzióját is, de mivel legkevésbé sem találtatott szalonképesnek (a kurva szó a legenyhébb jelző volt a szösszenetben), elvetette. Forrt a vére és az epéje, de ennek ellenére képtelen lett volna megbántani Lillát.

Útközben megbüntette egy rendőr, mert nem kapcsolta be a világítást, később defektet kapott, így a dühtől remegve és olajosan ért a folyó partjára. Gázló nadrágja legalább két helyen elszakadt, az egyik legyes doboz kinyílt - a műlegyek ízléses díszítősorként az anyósülés kárpitjában himbálóztak. 

Egyenesen belerohant a tajtékzó, sáros folyóba, a mellig érő vízbe (a nadrág pillanatok alatt megtelt latyakkal), s - persze - a halfogás legkisebb reménye nélkül eszeveszett dobálásba kezdett. Felette egyre feketébb lett az ég, egyre fenyegetőbb a mennydörgés; a vihar visszatért, a hullámok újabb táncba kezdtek, mintha Zalán legyesbotjával egy elemi erejű szimfóniát vezényelne. Az előadás tomboló fortissimóba csapott át, szikrázó permetet szóró villám csattant, mely mintha kettéhasított volna valami hatalmas tartályt, zuhogni kezdett az eső. 

Zalán egy pillanat alatt kijózanodott, s indult volna a part felé, de a zsinór megakadt valamiben. Maga sem hitte el, de halat akasztott, ráadásul nem is kicsit; lassan oldalazni kezdett a sekélyebb víz felé, közben megpróbálta elterelni a jövevényt a sodrástól. A parttól néhány méterre megbotlott valamiben, s hanyatt esett, de a botot nem engedte el; egyre siralmasabb látványt nyújtott vizesen, olajosan, sárosan, a kalapján fityegő rohadt hínárral, de megszűnt számára a külvilág, s a tomboló ítéletidő közepén magához édesgette a hatalmas domolykót. 

Elképzelni sem merte volna, hogy ekkora hal él ebben a kis folyóban, s bár az még tartotta a távolságot, becsülgetni kezdte a súlyát. Bizony...jóval két kilón felül van, de közelebb a háromhoz...elképesztő! S ekkor - ahogy a domolykó a part menti tisztább és sekélyebb sávba ért - a vergődő hal mellett egy másik sötét foltot pillantott meg - egy másik domit, amint az áramlattal dacolva követi megakasztott társát, néha megindulva, meg-megbökve azt. Zalán közelebb húzta a halat, a folt nem tágított, követte. 

A vihar lassan elvonult, s bár az eső tovább esett, a látóhatár peremén sütni kezdett a Nap. Hetek óta talán most először. Megmerítette a halat, s mosolyogva elengedte. A domolykó fáradtan körözött a part mellett, a folt hirtelen lendülettel mellette termett, szinte kivezette a nyílt vízre, az életet adó biztonságba. 

Zalán pedig hazament és megölelte a feleségét.