Egy téli reggel margójára

Éjszaka leesett az első hó.

Nem is kevés, az utóbbi hószegény évek egyik legnagyobb havazása köszöntött ránk, reggelre megbénult az egész megye, hiszen mifelénk néhány centi esetén azonnal elrendelik az első fokú katasztrófariadót. Jót röhögtem volna az utakon küszködő elvtársak láttán, ha nem töltöttem volna a fél éjszakát ébren.

Lakik ugyanis a lépcsőházunkban egy nyugdíjas bányász, akinek nincs ki mind a négy kereke. Valamilyen rejtélyes oknál fogva gyűlöli a havat, s abban a pillanatban, ahogy eléri a másfél milliméteres magasságot, hadat üzen neki és kíméletlen módszerességgel eltünteti a környékről a legapróbb pelyheket is. Komolyan mondom, hatékonyabban dolgozik, mint a tavaszi napsütés - megjegyzem, horgászik is a szentem, a halaknak ugyanúgy nincs irgalom, mint a hópihéknek.

Hajnali fél ötkor megjelent az ablakunk alatt egy vaslapáttal és elkezdte tolni, hányni, kaparni a havat. Öt órára végzett szent küldetésével, éppen visszaaludtam volna, mikor hatkor újra kezdte a műveletet, hiszen addigra ismét megjelent egy vékony réteg a járdán. Lényegében a fél utcát felébresztette, értelme nem volt már az alvásnak, így fogtam a családot és fejvesztve kimenekültünk a közeli - mindenféle aberrált városlakótól mentes - tavacskához.

A horgászatnak sok értelme nem volt, szinte az egész víz be volt fagyva, csupán a szélén maradt egy 10-20 méteres szabad sáv a dobáláshoz. A legyezést azonnal el is vetettem, utolsó el nem adott pergetőbotom benn mosolygott a csomagtartóban, inkább azt kaptam elő a bohóckodáshoz. Persze nem fogtam semmit, nagy bánatomra balint sem, amivel pedig nevezhettem volna az I. Téli Balin Kupára.

Kölyökkoromban rajongtam ezért az évszakért. Minden pillanatát kiélveztem, vérre menő hógolyó-csatákat vívtunk, életveszélyes szánkópályákat, hókunyhókat építettünk. Mára ez a rajongás megfakult, jobban kedvelem a szeszélyes tavaszt és a borongós őszi időt, bár a friss hó mai napig megbabonáz. Elméláztam azon, vajon hatvan éves koromban én is szenvedélyesen utálom majd a telet? Én is vérben forgó szemekkel lapátolom majd a ház elől szennyes kupacokba a havat? 

Talán horgászként is így fogok viselkedni?

Ez volt a végszó; a wobblerem beakadt, erőteljes rángatásomra kipattant az akadóból és kettétörte a botom. Így a pergetést egy időre kénytelen leszek hanyagolni, aminek van jó oldala is: nem csábulok majd el hasonló, legyesre tervezett túrák alkalmával. Hazaérve a ház előtt belebotlottam az öregbe: igazi ex-munkásemberhez méltón söpörte az összegyűlt, megolvadt latyakot. Szája sarkában mosoly, szemében boldogság...na ugye, Holle anyó, mégiscsak én nyertem!