Clogflyfishing

Néhány érdekesnek ígérkező programra hívnám fel a figyelmeteket ebben a bejegyzésben. Két közismert műlegyes, Bartha Peti és Németh Jani (hajdani műlegyes mesterem) augusztus elején kemény vállalkozásba fogott: nyakukba vették a kietlen Lappföldet, két hetes horgásztúrát szerveztek az Isten háta mögötti tájra. Kalandjaikat hamarosan olvashatjátok a laplandfishing.blog.hu oldalon. Tűkön ülve várjuk a bejegyzéseket! Elkészült a már korábban beharangozott pontyos Légy-OTT! epizód , melyben volt szerencsém közreműködni, a héten adásba is kerül. Ennek apropóján a PV-TV weboldalára felkerült egy cikkem is a műlegyes pontyozásról, Legyet a pontynak! címmel, tessék olvasgatni, összefoglalva belekerült mindaz, amit itt is leírtam már. Az ominózus adás a következő időpontokban megtekinthető: 08. 27.: 21:00; 08. 28.: 13:00; 08. 29.: 05:00; 09. 01.: 17:15; 09. 02.: 09:15. Végezetül egy kis kedvcsináló a műsorból:

Otthon pakolgatás közben ráakadtam egy régi albumra, benne egy halom megfakult fekete-fehér és színes képre. Horgász pályafutásom mementói ezek, úgy gondoltam, megosztom veletek, természetesen nagy vonalakban, nagy lépésekben, a legfontosabb állomásokat érintve. Öröm volt nézegetni őket, visszahozták kölyökkorom legszebb pillanatait, halait, túráit.  Vágjunk bele! Közel 30 éves kép, apró korom óta szeretem és tisztelem az állatokat és a természetet. Ez a ponty a Pécsi tóról származik (ha a családi krónikáknak hinni lehet), ahol a pecásokra ragadva töltöttem a nyaralásokat. Aki abban az időben ismerte azt a vizet, soha nem felejti el: kristálytiszta meder, csendes környék, hatalmas halak, pisztrángok (igen, pisztrángok!). Aztán épülni kezdett a strand és eladták gyerekkorom egyik legszebb emlékét a nagyközönségnek.  Életem első süllője, közel két évig ácsingóztam utána. Pergettem, kishalaztam, mindent megpróbáltam, de nem sikerült becsapni az álomhalat. Aztán e...

Éjszaka leesett az első hó. Nem is kevés, az utóbbi hószegény évek egyik legnagyobb havazása köszöntött ránk, reggelre megbénult az egész megye, hiszen mifelénk néhány centi esetén azonnal elrendelik az első fokú katasztrófariadót. Jót röhögtem volna az utakon küszködő elvtársak láttán, ha nem töltöttem volna a fél éjszakát ébren. Lakik ugyanis a lépcsőházunkban egy nyugdíjas bányász, akinek nincs ki mind a négy kereke. Valamilyen rejtélyes oknál fogva gyűlöli a havat, s abban a pillanatban, ahogy eléri a másfél milliméteres magasságot, hadat üzen neki és kíméletlen módszerességgel eltünteti a környékről a legapróbb pelyheket is. Komolyan mondom, hatékonyabban dolgozik, mint a tavaszi napsütés - megjegyzem, horgászik is a szentem, a halaknak ugyanúgy nincs irgalom, mint a hópihéknek. Hajnali fél ötkor megjelent az ablakunk alatt egy vaslapáttal és elkezdte tolni, hányni, kaparni a havat. Öt órára végzett szent küldetésével, éppen visszaaludtam volna, mikor hatkor újra kezdt...

Kölyökkorom nagy szerelme a folyóvíz. Nem is hinné az ember, mennyire lehet szeretni egy elérhetetlen álmot. A legközelebbi folyó (Mohács, Duna) éppen elég nagy távolságra van tőlünk ahhoz, hogy gyerek- és ifihorgászként elérhetetlen legyen számomra. Nagyon ritkán jutottam el a partjára, a Drávát is felnőtt fejjel láttam először, lenyűgözött az a hihetetlen erő, az a zabolátlan, megállíthatatlan karakter, ami jellemezte. Fekete István írt hasonló érzésről, mintha ezeknek a nagy magyar folyóknak a partján mindig szerelmes lenne valamibe. Pontosan ugyanezt érzem én is.  Mikor megszereztem a jogosítványom, s megvettem az első autóm (természetesen egy Zsigulit), szinte első dolgom volt, hogy meglátogassam a mohácsi Dunát. Hetekig, hónapokig jártam a partját, a kövezéseket, a homokpadokat, sikertelenül. Nem volt mesterem, "gájdom", helyismerettel rendelkező barátom, de hihetetlenül kitartó voltam, ám a lelkesedés alábbhagyott, s végül a katonaság teljesen lezárta ezt a ...

- Miről ismered meg a vidám motorost? - Muslincák vannak a fogai közt... Ez a vicc járt az eszemben, mikor kedvenc robogómmal kifelé manővereztem a városból, elhagyva gondot, szmogot és embereket. Olyan rajzás közepébe csöppentem ugyanis, amilyet ritkán lát az ember, Han Soloként kerülgettem a rovar-meteorokat, mert a sisakomról még hónapokkal ezelőtt leszereltem a plexit; persze ma megbántam ezt az elhamarkodott döntést. Néhány nagyobb bogár (szarvas?) becsapódása után jobbnak láttam araszolva haladni, ami egyébként sem tűnt rossz döntésnek, mert - jó idő ide, jó idő oda - a motor ilyenkor ősszel nem a legmegfelelőbb jármű, főképp, ha csak egy rövid póló és nadrág van az emberfián. Egy közeli bűbájos kis vízre igyekeztem, letesztelni néhány új legyet, és nemrég megszervízelt orsóm, a halfogás legcsekélyebb reménye nélkül. Titkon azért reménykedtem, kölyökkorom óta rendszeresen látogatom ezt a tavat, s valahogy az évek során azért kialakul az emberben egyfajta megérzés az ismer...

Adott három lány, az egyszerűség kedvéért nevezzük őket Micinek, Picinek és Icinek. Esztétikailag, illetve alkati adottságok terén nincs nagy különbség köztük, mindkettő meg van áldva minden széppel és jóval. De! Igen, ez egy nagybetűs DE, hiszen a fent említett áldásokkal semmire sem megy a hölgyemény, ha híján van azoknak az értékeknek, melyek elviselhetővé teszik az egyéb hibákat és gyarlóságokat. Mici imádja a természetet és szeret kirándulni. Jól érzi magát a fűben ülve, virágok közt és a természet is elfogadja a maga módján. Ha teszem azt, legyezni lenne kedved, örömmel tart veled, a vízparton feltalálja magát, nem kell mellé gardedám, sem te, élvezi a friss levegőt, az életet. Fényképezget, olvas, rajzol, alszik, vagy ki tudja, mit csinál, de unalom soha nem látszik az arcán. A következő hétvégén ő szekál téged, hogy " ugyanmá' menjünk ki egy kicsit lengetni, mert a múltkor is olyan jól éreztem magam... ". Ha legyet kötsz mindenféle limlomból, nem röhög ki, ...

Az utóbbi hónapban rengeteg üzenet és hozzászólás érkezett a blogra, hogy folytassam tenkarás sorozatomat. Az írás igazán nem az én műfajom, néhány soros beszámolóval elboldogulok, de utánanézni, kutatómunkát végezni lusta vagyok, ezért úgy döntöttem, az utóbbi két szösszenet után dobok egy posztot saját tapasztalatokról. A tenkara-őrültek valószínűleg úgyis inkább kíváncsiak erre, mint száraz adatokra, ráadásul éppen kapóra jött a meghívás: barátnőm távoli rokonai Horvátországban élnek, házuktól száz méterre hullámzik egy hatalmas tározó, s belőle folyik ki egy tiszta vizű, pisztrángos csatorna. Azonnal eszembe jutott kedvenc Iwanám, nameghogy most aztán villoghatok majd a tenkara-szereléssel fogott halak fényképeivel, így megérkezésünk után a szokásos tiszteletkört letudva lerongyoltam a vízpartra. Táskámban a fényképezőgépek és a polaroid szemüveg mellett néhány legyes doboz, a jól bevált nimfákkal és szárazlegyekkel, na meg három országos méretű szendvics; minden jóval ellátva még...