A Nagy Kétszívű folyón

"...volt egyszer egy álmom (álomképem), nem olyan Király Luter Mártonos, hanem vizeserdős patakostavas pisztrángos..."- írta Pupa nemrég. Neki ajánlom egyik kedvenc íróm, Ernest Hemingway elbeszélését. Mert mindenkinek van egy hasonló álomképe, a nagy írónak is volt - hasonló az enyémhez -, s ezt írásba is öntötte a maga szófukar módján, ránk bízva, hogy olvassunk a sorok között. Jó szórakozást hozzá!


Reggel, amikor felkelt a nap, a sátorban kezdett átforrósodni a levegő. Nick kimászott a bejáratra akasztott szúnyoghálója alatt, s körülnézett a reggelben. Keze vizes lett a fűtől, ahogy kijött. Nadrágját és cipőjét a kezében hozta. A nap éppen a domb fölött állt. Látszott a rét, a folyó és a mocsár. Odaát pedig a mocsár zöldjében nyírfák.
A folyó tiszta volt, és simán, sebesen suhant a kora reggeli ég alatt. Vagy kétszáz yarddal lejjebb három fatörzs feküdt rajta keresztben. Fölöttük még simábbnak és mélyebbnek tetszett a víz. Nick odanézett: egy halásznyest éppen átment a fatörzseken, és eltűnt a mocsárban. Nicket izgalom fogta el. Izgatta a kora reggel és a folyó. Annyira sietett, hogy szinte reggelizni sem akart; de tudta, hogy muszáj. Rakott egy kis tüzet, és feltette a kávéskannát.
Míg a kannában melegedett a víz, fogott egy üres üveget, s az emelkedés peremén keresztül lement a rétre. A rét nedves volt a harmattól, és Nick szöcskéket akart fogni csalinak, mielőtt a nap még felszárítaná a füvet. Talált is jó szöcskét eleget. A fűszálak tövében feküdtek. Némelyik rákapaszkodott egy-egy fűszálra. Dermedtek voltak s nedvesek a harmattól, és nem tudtak ugrani, amíg a nap meg nem szárítja őket. Nick felszedett néhányat, csak a közepes nagyságú, barna példányokat választotta, és bedugta őket az üvegbe. Meggördített egy fatörzset, s alatta százávall feküdtek a szöcskék, a fa oltalmában. Igazi szöcskemenhely. Nick vagy ötven darab közepes barnát szedett az üvegébe. Míg a szöcskéket szedegette, a többiek lassanként felmelegedtek a napon és kezdtek szétugrálni. Felugrottak, s az ugrásból röpülés lett. Eleinte csak addig röpültek, ameddig a lendületük tartott, aztán leszálltak, s újra megmerevedtek, mintha nem is élnének.


Nick tudta, hogy mire megeszi a reggelijét, már olyan élénkek lesznek, mint máskor. Ha a fű nem harmatos, egy egész napjába telnék, amíg megtölti az üvegét jó szöcskékkel, és sokat még szét is zúzna, ahogy lecsap rájuk a sapkájával. Megmosta kezét a folyóban. Izgatta a folyó közelsége. Aztán bement a sátorba. A szöcskék már ugráltak a fűben, bár még dermedten. Az üvegben, ahol felmelegítette őket a nap, tömegesen ugrálták. Nick egy fenyőágat tett az üveg szájába dugónak. Elég jól elzárta, hogy a szöcskék ki ne ugorhassanak, de azért hagyott utat a levegőnek.
Visszagördítette azt a fatörzset, s tudta, hogy ott minden reggel talál majd szöcskét.
Az ugrándozó szöcskékkel teli üveget letette egy fenyőtönk mellé. Gyorsan összeöntött vízzel egy kis hajdinalisztet, és simára kavarta: egy csésze liszt, egy csésze víz. Egy maréknyi kávét szórt a kannába, kikanalazott a bádögdobozból egy darab zsírt, és rácsúsztatta a forró serpenyőre, hogy csak úgy sercegett. A füstölgő zsírra óvatosan ráöntötte a hajdinapépet. Szétfolyt, mint a láva, a zsír kegyetlenül fröcskölt. Körös-körül a hajdinalepény széle kezdett megszilárdulni, aztán megbarnulni, végül ropogós lett. A teteje lassan pöfögve likacsossá vált. Nick a bámuló lepény alá dugott egy tiszta fenyőforgácsot. Oldalt döntötte a serpenyőt, s a lepény elvált tőle. "Nem próbálom röptében megfordítani", gondolta Nick. Egészen a lepény alá dugta a tiszta forgácsot, és szépen átfordította a másik oldalára. A serpenyőben nagy sistergés támadt.
Amikor elkészült, Nick újra megzsírozta a serpenyőt. Elhasználta az egész hajdinapépet. Még egy nagy lepény lett belőle meg egy kisebb.
Megevett egy nagy lepényt és egy kicsit, almalekvárral. A harmadikra is almalekvárt kent, kétszer összehajtogatta, zsírpapírba csomagolta, és betette az ingzsebébe. Az almalekváros üveget visszatette a hátizsákba, és levágott két szelet kenyeret szendvicsnek.
A hátizsákban talált egy nagy hagymát. Kettévágta, és lehámozta a selymes külső héját. Aztán az egyik felet szeletekre vágta, és hagymás szendvicset csinált. Ezeket is zsírpapírba csomagolta, és betette khakiingének másik zsebébe. A serpenyőt lefelé fordította a rostélyon, megitta a kávét, amely édes volt és sárgásbarna a beletöltött kondenzált tejtől, aztán rendet csinált a táborban. Jó kis tábor volt.

Kivette horgászbotját a bőrtokból, összerakta, s a tokot visszadugta a sátorba. Két kézzel kellett fognia, ahogy fűzte, hogy vissza ne csússzék a súlyától. Nehéz, duplán sodrott zsinór volt. Nick valamikor régen nyolc dollárt fizetett érte. Azért csinálták olyan nehézre, hogy megálljon a levegőben, amikor visszarántják, viszont simán és egyenesen repüljön ki, a súlyánál fogva, hogy a súlytalan csalit is ki lehessen vetni vele. Nick kinyitotta az előkés alumíniumdobozt. Nedves flanell közé csomagolva, összetekerve nyugodtak benne az előkék. Nick még a vonaton nedvesítette meg a flanellt, a hűtővíziből, St. Ignace felé utaztában. Az előkék megpuhultak a nyirkos flanellbélésen; Nick kicsavart egyet, és ráhurkolta a súlyos zsinór végére. Az előke másik végére horgot erősített. Kis horog volt, nagyon vékony és rugalmas.
A horogtartójából vette ki, a botot addig keresztbe fektette a térdén. A zsinórt megfeszítve kipróbálta a görcsöt és a bot rugalmasságát. Vigyázott rá, hogy a horog bele ne vágjon az ujjába.
Megindult lefelé a folyóhoz, kezében a horgászbot, nyakában a szöcskés üveg, szíjra akasztva. Kiemelő hálója egy kampón lógott az övéről. Vállán egy hosszúkás liszteszsák, minden sarkán csücskösre kötve. Madzagja megfeszült a vállán. A zsák hozzá-hozzácsapódott a lábához.
Nick ügyetlennek és ugyanakkor, horgász módra, boldognak érezte magát e sokféle rákötözött felszerelés alatt. A szöcskés üveg a mellén himbálódzott. Ingének zsebeit kitömte az ebédje meg a légytartó doboz.
Belépett a folyó vizébe. Megrázkódott. Nadrágja rátapadt a lábszárára. Cipőtalpán keresztül is érezte a fövényt. A víz emelkedett, hideg volt, megborzongott tőle.
A folyó susogva körülnyalta a lábát. Térdén fölül ért a víz, ahol belelépett. Tovább gázolt a folyóban. A fövény meg-megcsúszott a cipője alatt. Lenézett a lábnyomában támadó örvényekre, és megbillentette az üveget, hogy kivegyen belőle egy szöcskét.
Az első szöcske megugrott az üveg nyakában és kiszökkent a vízbe. Az örvény, amelyet Nick jobb lába kavart, azonnal elnyelte, s csak valamivel távolabb bukkant fel ismét.
Gyorsan úszott lefelé, kapálódzva. Aztán egy köröcske tört át hirtelen a víz sima felszínén, és a szöcske eltűnt. Bekapta egy pisztráng.
Most egy másik szöcske dugta ki fejét az üvegből. Csápjai remegtek. Már kinyújtotta elülső lábait, ugrásra készült. Nick megfogta a fejénél, s vigyázott rá, amíg a karcsú horgot átfűzte az álla alatt, és beszúrta a mellébe, a potroh utolsó ízületéig. A szöcske átkarolta elülső lábaival a horgot, s dohánylét köpött rá. Nick bedobta a vízbe.
Jobb kezében tartva a botot, kiengedte a zsinórt, amerre a szöcske húzta az árral lefelé. Bal kezével segítette le az orsóról, hogy könnyen csússzék előre. Látta a szöcskét a folyó apró hullámaiban. Aztán elvesztette szem elől.
A zsinór megrándult. Nick visszahúzta: feszes volt. Ez az első fogás. Az immár elevenné vált botot keresztben tartva az ár fölött, bal kezével kezdte visszacsavarni a zsinórt. Nick tudta, hogy kis hal. Egyenesen felemelte a botot a levegőbe. Meghajlott, mint az íj.
Látta a pisztrángot a vízben, amint fejével és testével vergődik a hozzá súrlódó zsinór mentén.
Nick bal kezébe vette a zsinórt, s az ár ellen fáradtan kapálózó pisztrángot kihúzta a víz színére. A háta pettyes volt, világos színű, olyan, mint a víz a kavicsok fölött, oldala megcsillant a napon. Nick a jobb hóna alá fogta a botot, előrehajolt, és megmerítette jobb kezét a vízben. Nedves jobb kezével megfogta a szüntelenül fickándozó pisztrángot, kiakasztotta szájából a horgot, és visszadobta a folyóba.
A pisztráng tétován imbolygott az árban, majd leszállt a fenékre egy kő mellé. Nick utána nyúlt, hogy megérintse, könyökig vízbe kellett dugnia a karját. A pisztráng nem mozdult a sebes árban, lent feküdt a fövenyen, egy kő mellett. Amikor Nick ujjai hozzáértek, amikor megérintették a sima, hűvös, víz alatti testet, már el is tűnt, árnyéka nyílként suhant át a mederfenéken.
"Nincs semmi baja – gondolta Nick. – Csak fáradt volt."

Bevizezte a kezét, mielőtt a pisztránghoz nyúlt volna, hogy meg ne sértse a testét borító finom nyálkát. Ha az ember száraz kézzel nyúl a pisztránghoz, valami fehér gomba támadja meg azt a helyet. Évekkel azelőtt, amikor forgalmas folyókon horgászott, s mások is járták előtte és mögötte, Nick számtalanszor találkozott döglött pisztrángokkal, amelyek bolyhosak voltak a fehér gombától, az ár odasodorta őket a sziklához, vagy hassal felfelé lebegtek a nyugalmasabb helyeken. Nick nem szerette, ha idegenek horgásznak azon a folyón, ahol ő. Ha nem tartoztak az ő társaságába, elrontották az egészet.
Tovább gázolt lefelé az ár mentén, térdig benne a folyóban; itt vagy ötven yardon át sekély volt a víz a keresztben fekvő fatörzsek fölött. Nem csalizta fel újra a horgot, a kezében tartotta, úgy gázolt vele. Afelől biztos volt, hogy tudna kis pisztrángokat fogni a sekély vízben, de neki az nem kellett. Nagy pisztráng pedig ilyenkor nem lesz a sekély részeken.
Most mélyebb lett a víz, s metsző, hideg érzés vágott a combjába. Előtte a sima víztükör, a fatörzsek gátja fölött. Sima és sötét, bal oldalt a rét alacsonyabb széle; jobb kéz felől a mocsár.
Nick hátradőlt az ár ellenében, és kivett az üvegből egy szöcskét. Feltűzte a horogra, és ráköpött, a szerencse végett. Aztán lehúzott néhány yardnyi zsinórt az orsóról, és kivetette a szöcskét előre, a sebes, sötét vízbe. Egy darabig úszott a fatörzsek felé, aztán a zsinór súlya lehúzta a csalétket. Nick a jobb kezében fogta a botot, s ujjai között eregette a zsinórt.

Nagyot rándult. Nick visszahúzta, s a bot hirtelen megtelt élettel s veszéllyel, kétrét görbült, a zsinór megfeszült, kiemelkedett a vízből, tovább feszült, nehéz, veszélyes, kitartó erő húzta. Nick érezte, hogy a következő pillanatban elpattan az előke, ha fokozódik a húzás, így hát inkább szabadon engedte a zsinórt.
Az orsó gépiesen visítva kattogott, ahogy a zsinór letekeredett róla, egy szuszra. Túlságosan gyors volt. Nick nem tudta visszatartani, a zsinór repült, s az orsó hangja egyre vékonyabb lett a sebes forgásban.
Mikor már az orsó tengelye is látszott, Nick úgy érezte, izgalmában eláll a szívverése, hátradőlt az ár ellen, amely jeges tűkkel szúrt a combjába, s bal kezével keményen megmarkolta az orsót. Nehezen tudta belenyomni a hüvelykujját az orsó kerekei közé.
Ahogy beleadta az erejét, a zsinór hirtelen megkeményedett, megfeszült, s a fatörzseken túl egy hatalmas pisztráng magasra kiszökkent a vízből. Amikor ugrott, Nick leengedte a bot végét. Leengedte, hogy csökkenjen a feszültség, de hiába: pontosan érezte, melyik az a pillanat, amikor már túlságosan nagy az igénybevétel, túl feszes a zsinór. Hát persze, az előke elszakadt. Tévedés kizárva, pontosan lehetett érezni, mikor száll el minden rugalmasság a zsinórból, száraz lesz és kemény. Aztán elernyedt.
Nicknek kiszáradt a szája, elszorult a szíve, úgy tekerte vissza az orsót. Soha még ilyen nagy pisztrángot nem látott. Az a súly, az a visszatarthatatlan erő, s aztán a tömege, amikor felugrott. Olyan szélesnek látszott, mint egy lazac.
Nicknek remegett a keze.
Lassan tekerte vissza a zsinórt. Ez sok volt, ez az izgalom. Maga sem tudta, mi van vele, úgy érezte, rosszul van egy kicsit, jobb volna leülni.
Az előke ott szakadt el, ahol a horgot rákötötte. Nick megfogta. A pisztrángra gondolt: ott fekszik valahol a fenéken; mozdulatlanul, a kavicsokon; sokkal mélyebben, semhogy fény érné, a fatörzsek alatt, állkapcsában a horoggal. Nick tudta, hogy a pisztráng fogai előbb-utóbb átvágják a horogra görcsölt hurkot. De a horog ott maradt az állkapcsában. Fogadni mert volna, hogy a pisztráng dühös. Hát persze, egy ekkora állat. Micsoda pisztráng. És rajta volt, keményen. Mint a szikla. És akkora is, mint a szikla, mielőtt elszökött. Atyaúristen, mekkora egy hal! Isten engem úgy segéljen, ekkora pisztrángról még csak nem is hallottam soha.
Felkapaszkodott a rétre s megállt, nadrágjából, cipőjéből folyt a víz, a cipője cuppogott. Odament a fatörzsekhez és leült. Egyáltalán nem akarta siettetni az izgalom lezajlását.
Lábujjaival kapirgálta a vizet a cipőjében, aztán kivett egy cigarettát az ingzsebéből. Rágyújtott, a gyufát elpöccintette a sebes vízbe, a fatörzsek alá. Egy pici pisztráng felszökkent a gyors vízzel tovasodródó gyulához. Nick felnevetett. Azért a cigarettát végigszívja.

Ült a fatörzseken, dohányzott, száradt a napon, a nap sütötte a hátát, szemközt a sekély folyó, amint eltűnik az erdőben, bekanyarodik a fák közé, gázlók, csillogó fények, nagy, tükörsima sziklák, a part mentén cédrusok és fehér nyírfák, a fatörzsek átmelegednek a napon, sima a felületük, nincs kéreg rajtuk, jó megtapintani; a csalódás fájdalma lassacskán szétfoszlott. Lassacskán szétfoszlott ez a fájdalmas érzés, amely olyan élesen tört rá, a vállát is megsajdító izgalom után. Most már elmúlt. Horgászbotja ott feküdt a törzseken, s Nick új horgot kötött az előkére, szorosan meghúzta a húrt, hogy kemény görcsbe merevedjék.
Felcsalizta a horgot, fogta a botját, és átment a fatörzsek túlsó végére, ott akart a vízbe ereszkedni, ahol nem volt nagyon mély. A fatörzsek alatt és mögött mély volt, s szinte mozdulatlan. Nick megkerülte a mocsaras parthoz közel fekvő homokzátonyt, s végül elérte a folyó medrének sekély sávját.
Bal oldalt, ahol véget ért a rét, s már az erdő kezdődött, egy nagy szilfa feküdt, gyökerestül kidöntve. A vihar tépte ki, úgy feküdt, gyökerein sárcsomók, fű nőtt közöttük, szilárd partot alkotott a folyó mellett. A víz egészen a kidöntött fa széléig hatolt. Onnan, ahol állt, Nick jól látta, hogy a víz sodrása keréknyomhoz hasonló mély csatornákat vájt a folyó sekély medrébe. Ahol állt, kavicsos volt a meder, és távolabb is kavicsos és sziklás: ahol a fa gyökerei felé kanyarodott, márgás lett, s a mély csatornák között zöld hínárszálak imbolyogtak az árban.
Nick hátralendítette válla fölött a horgászbotot, aztán előre, s a zsinór íve odaröppentette a szöcskét az egyik mély csatornába, a hínár közé. Egy pisztráng ráharapott, és Nick megrántotta a horgot.
A botot messze odanyújtotta a kidöntött fa félé, ár ellen gázolt a vízben, így kényszerítette az alá-alámerülő pisztrángot, a rugalmasan hajladozó bottal, hogy a veszélyes hínár közül kijöjjön a nyílt vizekre. Fogta a botot, vadul törtetett az ár ellen, s húzta magához a pisztrángot. Ficánkolt, de azért jött, a rugalmas bot engedett a ficánkolásnak, néha belecsapódott a vízbe, de mégiscsak hozta. Nick lazított, ússzon lefelé. Feje fölött tartva a botját, odavezette a pisztrángot a háló fölé, aztán kiemelte.
A pisztráng jól lehúzta a hálót, pettyes hátú, ezüstös oldalú pisztráng a hálóban. Nick kivette belőle a horgot; izmos a teste, jólesik fogni, nagy állkapcsa előreugrik; aztán lihegve és botladozva becsúsztatta a hosszú zsákba, amely a válláról csüngött a vízbe.
A zsák száját kinyitotta az ár felé, megtelt, elnehezedett a víztől. Felemelte, alsó része a folyóban maradt, felül minden oldalon kiömlött a víz. S a zsák alján, a vízben, ott volt a nagy pisztráng, elevenen.
Nick most az ár irányában haladt. Előtte a zsák, súlyával belemerül a vízbe, húzza a vállát.
Kezdett meleg lenni, a nap forrón tűzött a tarkójára.
Volt már egy jó pisztrángja. Nem akart sokat fogni. A folyó itt sekély volt és széles. Mindkét partján fák sorakoztak. A bal parti fák kurta árnyékot vetettek a délelőtti napban úszó folyóra. Nick tudta, hogy minden árnyékfoltban pisztrángok rejtőznek. Délután, ha majd a nap átmegy a dombok felé, a pisztráng ott lesz a folyó másik oldalán, a hűvös árnyékban.


A legnagyobbak majd elfekszenek a part közelében. A Fekete Folyón ilyenkor mindig el lehet csípni őket. Mikor a nap lement, mind kiúsztak a sodrásba. Közvetlenül napnyugta előtt, amikor a víz vakítóan ragyogott az utolsó sugarak fényében, az ember biztosra vehette, hogy akárhol kifog egy nagy pisztrángot a folyóból. De akkor csaknem lehetetlen volt horgászni, a víz színe úgy vakított, mint a napfényt visszaverő tükör. Persze, ár ellen azért lehetett, de olyan folyóban, mint a Fekete, vagy ez, bele kell gázolni a mélybe, a folyással szemben, s a víz elönti az embert. Nem, ilyen erős sodrásban nem tréfadolog az ár elleni horgászás.
Nick tovább lépkedett a sekély medersávban, s figyelte a partokat, hol vannak nagy bemélyedéseik. Közvetlenül a folyó mellett egy bükkfa állt, ágai belelógtak a vízbe. Az ár befolyt a levelek alá. Itt biztosan lesz pisztráng.
Nicknek nemigen akaródzott abban a zuhatagban horgászni. Biztos volt benne, hogy belegabalyodik az ágakba.
De azért jó mélynek látszott. Kivetette a szöcskét, úgyhogy elmerült a vízben, s az ár bevitte a lelógó ágak alá. A zsinór megfeszült, és Nick visszarántotta. A pisztráng veszettül csapkodott, félig kint a vízből, a levelek és az ágak között. A zsinór fennakadt. Nick nagyot rántott rajta, és a pisztráng elszabadult. Visszacsavarta a zsinórt, s a horgot a kezébe tartva, tovább ment lefelé a folyóban.
Előtte, közel a bal parthoz, egy nagy fatörzs feküdt. Nick látta, hogy odvas: a folyó hosszában helyezkedett el, a víz simán keresztülfolyt rajta, csak egy kis fodrozódás mutatkozott a fatörzs két végén. A víz egyre mélyült. Az odvas fatörzs teteje szürke volt és száraz. Félig árnyékban állt.
Nick kivette a dugót a szöcskés üvegből: egy szöcske rátapadt. Leszedte róla, feltűzte a horogra és kivetette. Messzire kinyújtotta a botot, úgyhogy az ár bevihette a szöcskét az üres fatörzsbe. Lejjebb engedte a botot, s a szöcske beúszott. Aztán egy nagy rándítást érzett. Megmarkolta a botot, és visszafelé húzta. Azt hihette volna, hogy magába a fatörzsbe akadt bele, ha a húzóerő nem olyan eleven.
Megpróbálta kikényszeríteni a halat a folyóba. Jött, de nehezen.
A zsinór elernyedt, és Nick már azt hitte, hogy a pisztrángnak sikerült megszöknie. Aztán meglátta, nagyon közel, a sodrásban, ahogy a fejét rázza, és igyekszik szabadulni a horogtól. A száját egészen összeszorította, így küszködött a horoggal, a tiszta víz sodrában.
Nick a bal kezével bevett egy huroknyit a zsinórból, azután egy botrándítással megfeszítette, és igyekezett a háló felé vezetni a pisztrángot, de az közben eltűnt, nem látta, s a zsinór csapkodni kezdett. Nick az ár ellen irányította, és hagyta, birkózzék a vízben a bot rugalmasságával. Átcsúsztatta a botot a bal kezébe, ár ellen húzta a pisztrángot, az teljes súlyával nekifeszült, küzdött a bot ellen, aztán Nick hirtelen lemerítette a hálóba. Kiemelte a vízből: jókora félkör a hálóban, csurgott róla a víz; Nick levette a horogról és becsúsztatta a zsákba.
Kinyitotta a zsák száját, és lenézett a két nagy, eleven pisztrángra, amely a zsák vizében evickélt.
Odagázolt az egyre mélyülő vízben az üres fatörzshöz. Átemelte feje fölött a zsákot, a két pisztráng nagyot puffant benne, ahogy kikerültek a vízből, aztán úgy akasztotta fel, hogy a pisztrángok mélyen legyenek a vízben. Végül felhúzódzkodott a fatörzsre, leült, nadrágjából és bakancsából visszafolyt a víz a folyóba. Letette a botot, átment a fatörzs árnyékos végére, és kivette zsebéből a szendvicset. Bemerítette a szendvicseket a vízbe. Az ár elsodorta a morzsákat. Nick megette a szendvicseket, aztán telemerte a sapkáját, hogy igyék belőle, de a víz mind kifolyt, mielőtt még inni kezdett volna.
Hűvös volt az árnyékban, ahogy ott ült a fatörzsön. Elővett egy cigarettát, rá akart gyújtani egy szál gyufával. De a gyufa belesüppedt a szürke fába, s egy kis barázdát vájt belé. Nick áthajolt a fatörzsön, talált rajta egy kemény helyet, s ott lángra lobbant a gyufa. Ült, cigarettázott és a folyót bámulta.
Szemközt elkeskenyedett és mocsárrá változott. Sima lett és mély, a mocsár pedig, úgy látszott, tele van cédrusokkal, egyik törzs a másik mellett, csupa erőteljes ág. Ilyen mocsáron nemigen lehet átkelni. Túl alacsonyan nőnek az ágak. Majdnem a föld színén kellene kúszni, hogy egyáltalán mozoghasson az ember. Nem lehet áttörni az ágak között. A mocsárban élő állatok bizonyára ezért olyanok, amilyenek, gondolta Nick.

Kár, hogy nem hozott magával valami olvasnivalót. Kedve lett volna olvasni. Ahhoz nem volt kedve, hogy tovább menjen a mocsárba. Lenézett a folyón. Egy nagy cédrus ferdén megdőlve átnyúlt egészen a másik partig. Mögötte a folyó beolvadt a mocsárba.
Nick most nem akart odamenni. Viszolygott attól, hogy belegázoljon a mély vízbe, amely a hónaaljáig ér, s nagy pisztrángokat fogjon olyan helyeken, ahol nem lehet partra tenni őket. A mocsárban mindkét part csupasz volt, a nagy cédrusok odafent összehajoltak, a napfény nem hatolt át közöttük, csak foltokban; ott, a sebes mély vízben, a félhomályban, tragikus lenne a horgászás. Igen, a horgászás tragikus kaland a mocsárban. Nicknek nem volt kedve hozzá. Aznap már nem akart továbbmenni a folyón.
Elővette a bicskáját, kinyitotta, és beszúrta a fatörzsbe. Aztán felhúzta a zsákot, belenyúlt és kivette az egyik pisztrángot. A farkához közel fogta meg, ahol nehéz fogni, ha elevenen ficánkol az ember markában, és hozzácsapta a fatörzshöz. A pisztráng megremegett, s nem mozdult többé. Nick letette a törzsre az árnyékban, s a másik halnak is ugyanígy eltörte a nyakát. Egymás mellé tette őket a fatörzsre. Szép pisztrángok voltak.
Megtisztította őket, miután felmetszette a hasukat a hátulsó nyílástól egészen az állkapocs hegyéig. Minden belsőségük, a kopoltyú és a nyelv egyben jött ki. Hím volt mind a kettő; tiszta, sima fejük hosszú, szürkésfehér csíkokban került elő. Tiszta és tömör belsejük egy darabban maradt. Nick kidobta a partra a belsőségeket, hadd találják meg a halásznyestek.
Megmosta a pisztrángokat a folyóban. Ahogy hátukkal felfelé tartotta őket a vízben, olyanok voltak, mintha élnének. A színük még nem fakult el. Megmosta a kezét, és beletörülte a fatörzsbe. Aztán kiterítette a zsákot, ráfektette a pisztrángokat, begöngyölte őket, csomóra kötötte a batyut és berakta a hálóba. A bicskája még mindig úgy állt, a fatörzsbe szúrva. Letisztította a fán és zsebre vágta.
Felállt a fatörzsön, fogta a botját meg az elnehezült hálót, aztán belépett a vízbe és kigázolt a partra. Felkapaszkodott, s nekivágott az erdőnek, az emelkedés felé. Visszaigyekezett a táborba. Hátranézett. A folyó épp hogy látszott a fák között. Lesz még nap elég, amikor a mocsárban is horgászhat.
Share on Google Plus

About elmondom

ClogFlyFishing - horgászblog tájakról, halakról, ételekről, emberekről, élményekről. A blogon található szöveges és képi tartalom megosztása csakis a szerző engedélyével!

7 megjegyzés :

  1. Hú, de rég olvastam Hemingway-t. De még most is bejön. Köszönet érte.

    VálaszTörlés
  2. AZTA! Ezt én olvastam!!! Gyerekkoromban a pad alatt (mint mindig).

    ...ejnye, ejnye frajdbácsi, már megint csak ő rája gondolunk?

    a mindenit ott volt mélyen,... sokszor mintha majdnem... néha úgy éreztem...a Zemplénben, nem a Garadna!..ott a Hámori tó, patak is van,...
    hálózsákban, kisvasút,...tűzgyújtás..reggeli pára

    szóval Hemingway reinkarnációja vagyok ( http://horgaszosef.blogspot.com/2011/05/pisztrangozason-tul.html ), szeretem a rumot, sokat iszom amikor a karib szigeteken hajókázok és a félvér nők fenekét stírolom.

    VálaszTörlés
  3. Nincs mit.
    Reméljük, a rosszabb részek azért kimaradnak majd az életedből (depresszió és öngyilkossági kísérlet), ami Ernie bácsikánknak megvolt. :)

    Igen, számomra is EZ a horgászat. Vagy amikor Tom Sawyer és a barátai egy szigetre menekülnek Indián Joe elől és ott kalózbandát alapítanak. Vagy Matula bácsi kunyhójában élni...
    Jövőre. Nagyon nagy ígéretek, egy családos ember ilyen pici gyerkőccel nagyon nehezen ígér meg hasonlókat, de ezt most nem adom fel.

    VálaszTörlés
  4. Az a baj, hogy ezt a horgászatot már meg tudják venni maguknak a gazdagabbak, ezért
    1. Vagy kiszorulsz az ilyen helyekről
    2. Vagy egy rakás teli bukszás Isten barmát kerülgetsz...
    Egyébként valóban ez a peca!

    March Levente

    VálaszTörlés
  5. Az a baj, hogy ezt a horgászatot már meg tudják venni maguknak a gazdagabbak ?

    Dehogy! Pont ez a lényege. Akikre gondolsz azok semmit nem éreznek az egészből, a bakancs még sosem ázott át a lábukon...
    Jó-párszor voltam nagyon gazdagokkal, nagy-emberekkel, szóval azzal a típussal amiről írsz Levi, sokat voltam itt-ott.
    Ne féltsd tőluk a kis értékeidet, az egészből semmit nem ért a többsége, a szájába dugott sablonokat rágcsálják nem a Te szemléleteddel látják a világot.

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.