A mese
- Odanézzen! - súgta az öreg és a híd alá mutatott. Követtem a tekintetét, de nem láttam mást, csak apró fodrokat a vízen, amint nesztelenül a part felé kúsznak. Kérdőn pillantottam rá.
- Fejérkeszeg - a domolykót hívta így - és nem is kicsi. Egy egész csapat van itt alattunk...
Pipát vett elő, rágyújtott.
- Tudja - fújta ki a füstöt - itt éltem le az életem. Ennek a pataknak a partján. Ott - mutatott a kukoricaföld felé - ott állt a házunk. Kis vályogkalyiba, amit a háború után elvettek tőlem...
Hol lakik most? - tudakoltam.
- Öregotthonban. - legyintett. - Egyedül maradtam, mint a kisujjam...
Ez szomorú. - hajtottam le a fejem, de ő már mosolygott.
- Abban az időben pisztráng is volt a patakban. Vesszőkosárral fogtuk őket a nyáron.
Mióta leült mellém, most először figyeltem rá igazán. Pisztráng?
- Bizony, hatalmasok. - elgondolkodott. - Mesélek valamit. Persze, csak ha érdekli...
Melyik horgászt ne érdekelné a mese a múlt csodálatos vizeiről, jókora pisztrángjairól? Mohón bólintottam, hátrakönyököltem a fűbe. Az öreg, aki eddig guggolt, leült mellém, pipáját szája sarkában tartva a patak vizére meredt. A nap ebben a pillanatban bukott le a Mecsek vonulata mögött.
- Tudja - kezdte komótosan - annak idején a háború elérte ezt a vidéket is. Német katonákkal teltek meg a házak, udvarok, a helyiek pedig szállást adtak nekik, hiszen nemigen tehettek mást. Talán csodálkozik rajta, hiszen ma nem így tanítják az iskolában, de semmi baj nem volt ezekkel az emberekkel. Egy esztelen parancsnak engedelmeskedve hagyták ott a hazájukat, idáig pedig nem ért el az őrület, ami messze hajtotta őket. Reggel segítettek megfejni a teheneket, szénát hordtak a portákra, bár igaz, vámot szedtek mindenből, de csak annyit, ami az életben maradáshoz szükséges volt. Se többet se kevesebbet.
Élt itt a faluban egy lány. Nyikának hívták, az apja orosz volt, ki tudja, hogyan vetődött erre a vidékre. A lány esténként a kocsmában dolgozott, nappal a tejet hordta ki. Mondanom sem kell, csodaszép volt...
Mint minden mesében - vetettem közbe, az öreg bólogatott.
- Mint minden mesében... azon a nyáron újabb csapat német érkezett a vidékre. Közöttük egy fiatal katona, Berlinből. Tiszti iskolát végzett, nagy volt a mellénye, azt hitte, meghódíthatja a világot. Mint kiderült, nagyot tévedett.
Ez a patak sokat jelentett a falunak akkoriban. Ma átrobognak itt a hídon, talán csak a magafajta fiatalember méltatja arra ezt a kis vizet, hogy horgásszon rajta egyet, ám régen másként volt ez. Halat adott, a vizével öntözték a földeket, ittak belőle, fürödtek benne...az ember egy volt a természettel.
De térjünk vissza Nyikához és Helmuthoz, a fiatal német katonához. Természetesen egymásba szerettek, ahogy ennek lennie kell. De egyik sem mert közeledni a másikhoz. Szinte csak este találkoztak, miközben Nyika a kocsmában mérte az italt, Helmuth pedig az asztalra támaszkodva bámulta őt.
Talán akkor is egy ilyen gyönyörű nyári este volt, mint most. Helmuth a parton állt és horgászott. Imádta a horgászatot, gondjait, s a háborút ilyenkor elfeledte, benn állt, feltűrt nadrágjában a kristálytiszta vízben és könnyű mogyorófabotjával fogta a pisztrángokat.
- Elnézést... - szólította meg valaki halkan. Helmuth megfordult, Nyika állt mögötte.
- Leülhetek? - kérdezte a lány. Helmuth persze nem tudott magyarul, de Nyika gesztusaiból megértette, mit is akar. Bólintott.
S a lány beszélt hozzá, dallamos hangján, különös hanglejtéssel, megrészegítve a katonát. Sötétbarna, hosszú hajában egy kis virág, lábait maga alá húzva halkan énekelni kezdett...
Attól a naptól kezdve mindig együtt voltak. Helmuth lassan beszélni kezdte ezt az idegen nyelvet, Nyika pedig kitűnő tanárnak bizonyult.
Több, mint egy évig várta az osztag, hogy parancsot kapjanak a felsobb vezetéstől. Üzenet azonban nem érkezett. Ám az egyik kora őszi napon komor német szakasz érkezett a faluba, élükön egy századossal. Azonnali parancs: Helmuth osztaga induljon velük tovább, kelet felé. Hogy hová? Arról nem szól a fáma, miként nem szólt róla a kopasz százados sem.
Természetesen az újonnan érkezett csapat első dolga volt, hogy végigrabolják a falut. Helmuth nem tehetett semmit, de dúlt benne a harag, gyűlölte felettesét és undorodott a fosztogató katonáktól. Dühe akkor csapott fel benne igazán, mikor a százados vezényletére a teherautókat belevezették a kis patak vizébe, és mosni kezdték róla az olajos sarat. Jókora színes pacák, itt-ott felbukkanó halak jelezték az autók útját. A hatalmas kerekek letarolták a gondozott partot, a gátakat, néhány játékos kedvű német tiszt pedig lövöldözni kezdett a pisztrángokra...
- Halt! - tört ki Helmuthból az öntudatlan üvöltés.
Másodpercekig senki sem mert megszólalni. A kövér százados döbbenten meredt a fiúra.
- Talán van valami probléma? - kérdezte röfögő hangján.
- A víz...
- Ez csak egy pocsolya. - mordult fel a százados.- Talán itt szeretne maradni a parasztok között?
Helmuth a szemébe nézett.
- Igen...
A százados böfögve felnevetett.
- Kötözzék meg! - intett a katonáinak. - Magunkkal visszük az árulót..!
Helmuth kezét hátracsavarták, de valaki elsuhant mellette. Csak annyit látott, hogy egy szürke ruhás, barna hajú lány ugrik a katonákhoz, félrelökdösve őket, átkarolva ot, érezte, hogy a mellkasán végigfolyik a lány forró könnye. Nyika haját megragadták, félrerántották. Helmuth agyát elöntötte a vér, dulakodni kezdett a katonákkal...
Egy eltévedt szuronydöfés Nyika mellkasát érte. Azonnal meghalt.
A patakba zuhant, kezeit széttárva, mintha magához akarná ölelni a beteg, olajos vizet...
Helmuthot agyba-főbe verték és egy kocsira dobva magukkal vitték. Később egy portyázó orosz egység rajtaütött a nácikon, a fiút jó néhány társával együtt fogságba ejtették. A háború végén kiszabadult, visszatért a kis faluba és letelepedett. Házat épített itt, a patak partján, ahol aztán leélte az életét...
Az öreg kiverte pipájából a hamut.
Ez gyönyörű mese volt! - néztem a szemébe, miközben feltápászkodott.
- Nem is annyira gyönyörű, ha igaz. - fogta meg a botját, biccentett és elindult.
Valami nem hagyott nyugodni. Ismerte Helmuthot? - kérdeztem. Meg sem fordult, úgy válaszolt:
- Én vagyok Helmuth... - s görnyedten, hátán nyolcvan év minden súlyával, szívében egy század szomorúságával elsétált a falu felé.
Hazaindultam. Miközben legyezőbotomat az autóba pakoltam, végignéztem a sötétedő vidéken. A patakocska partján fehér foltokat láttam, valaki megint ledobott egy raklap szemetet a vízbe.
Az autóban elgondolkoztam: mi változott az elmúlt hatvan évben? Valószínűleg csak két dolog: német századosok egyre többen vannak, viszont Helmuthok - sajnos - egyre kevesebben...
- Fejérkeszeg - a domolykót hívta így - és nem is kicsi. Egy egész csapat van itt alattunk...
Pipát vett elő, rágyújtott.
- Tudja - fújta ki a füstöt - itt éltem le az életem. Ennek a pataknak a partján. Ott - mutatott a kukoricaföld felé - ott állt a házunk. Kis vályogkalyiba, amit a háború után elvettek tőlem...
Hol lakik most? - tudakoltam.
- Öregotthonban. - legyintett. - Egyedül maradtam, mint a kisujjam...
Ez szomorú. - hajtottam le a fejem, de ő már mosolygott.
- Abban az időben pisztráng is volt a patakban. Vesszőkosárral fogtuk őket a nyáron.
Mióta leült mellém, most először figyeltem rá igazán. Pisztráng?
- Bizony, hatalmasok. - elgondolkodott. - Mesélek valamit. Persze, csak ha érdekli...
Melyik horgászt ne érdekelné a mese a múlt csodálatos vizeiről, jókora pisztrángjairól? Mohón bólintottam, hátrakönyököltem a fűbe. Az öreg, aki eddig guggolt, leült mellém, pipáját szája sarkában tartva a patak vizére meredt. A nap ebben a pillanatban bukott le a Mecsek vonulata mögött.
- Tudja - kezdte komótosan - annak idején a háború elérte ezt a vidéket is. Német katonákkal teltek meg a házak, udvarok, a helyiek pedig szállást adtak nekik, hiszen nemigen tehettek mást. Talán csodálkozik rajta, hiszen ma nem így tanítják az iskolában, de semmi baj nem volt ezekkel az emberekkel. Egy esztelen parancsnak engedelmeskedve hagyták ott a hazájukat, idáig pedig nem ért el az őrület, ami messze hajtotta őket. Reggel segítettek megfejni a teheneket, szénát hordtak a portákra, bár igaz, vámot szedtek mindenből, de csak annyit, ami az életben maradáshoz szükséges volt. Se többet se kevesebbet.
Mint minden mesében - vetettem közbe, az öreg bólogatott.
- Mint minden mesében... azon a nyáron újabb csapat német érkezett a vidékre. Közöttük egy fiatal katona, Berlinből. Tiszti iskolát végzett, nagy volt a mellénye, azt hitte, meghódíthatja a világot. Mint kiderült, nagyot tévedett.
Ez a patak sokat jelentett a falunak akkoriban. Ma átrobognak itt a hídon, talán csak a magafajta fiatalember méltatja arra ezt a kis vizet, hogy horgásszon rajta egyet, ám régen másként volt ez. Halat adott, a vizével öntözték a földeket, ittak belőle, fürödtek benne...az ember egy volt a természettel.
De térjünk vissza Nyikához és Helmuthoz, a fiatal német katonához. Természetesen egymásba szerettek, ahogy ennek lennie kell. De egyik sem mert közeledni a másikhoz. Szinte csak este találkoztak, miközben Nyika a kocsmában mérte az italt, Helmuth pedig az asztalra támaszkodva bámulta őt.
Talán akkor is egy ilyen gyönyörű nyári este volt, mint most. Helmuth a parton állt és horgászott. Imádta a horgászatot, gondjait, s a háborút ilyenkor elfeledte, benn állt, feltűrt nadrágjában a kristálytiszta vízben és könnyű mogyorófabotjával fogta a pisztrángokat.
- Elnézést... - szólította meg valaki halkan. Helmuth megfordult, Nyika állt mögötte.
- Leülhetek? - kérdezte a lány. Helmuth persze nem tudott magyarul, de Nyika gesztusaiból megértette, mit is akar. Bólintott.
S a lány beszélt hozzá, dallamos hangján, különös hanglejtéssel, megrészegítve a katonát. Sötétbarna, hosszú hajában egy kis virág, lábait maga alá húzva halkan énekelni kezdett...
Attól a naptól kezdve mindig együtt voltak. Helmuth lassan beszélni kezdte ezt az idegen nyelvet, Nyika pedig kitűnő tanárnak bizonyult.
Több, mint egy évig várta az osztag, hogy parancsot kapjanak a felsobb vezetéstől. Üzenet azonban nem érkezett. Ám az egyik kora őszi napon komor német szakasz érkezett a faluba, élükön egy századossal. Azonnali parancs: Helmuth osztaga induljon velük tovább, kelet felé. Hogy hová? Arról nem szól a fáma, miként nem szólt róla a kopasz százados sem.
Természetesen az újonnan érkezett csapat első dolga volt, hogy végigrabolják a falut. Helmuth nem tehetett semmit, de dúlt benne a harag, gyűlölte felettesét és undorodott a fosztogató katonáktól. Dühe akkor csapott fel benne igazán, mikor a százados vezényletére a teherautókat belevezették a kis patak vizébe, és mosni kezdték róla az olajos sarat. Jókora színes pacák, itt-ott felbukkanó halak jelezték az autók útját. A hatalmas kerekek letarolták a gondozott partot, a gátakat, néhány játékos kedvű német tiszt pedig lövöldözni kezdett a pisztrángokra...
- Halt! - tört ki Helmuthból az öntudatlan üvöltés.
Másodpercekig senki sem mert megszólalni. A kövér százados döbbenten meredt a fiúra.
- Talán van valami probléma? - kérdezte röfögő hangján.
- A víz...
- Ez csak egy pocsolya. - mordult fel a százados.- Talán itt szeretne maradni a parasztok között?
Helmuth a szemébe nézett.
- Igen...
A százados böfögve felnevetett.
- Kötözzék meg! - intett a katonáinak. - Magunkkal visszük az árulót..!
Egy eltévedt szuronydöfés Nyika mellkasát érte. Azonnal meghalt.
A patakba zuhant, kezeit széttárva, mintha magához akarná ölelni a beteg, olajos vizet...
Helmuthot agyba-főbe verték és egy kocsira dobva magukkal vitték. Később egy portyázó orosz egység rajtaütött a nácikon, a fiút jó néhány társával együtt fogságba ejtették. A háború végén kiszabadult, visszatért a kis faluba és letelepedett. Házat épített itt, a patak partján, ahol aztán leélte az életét...
Az öreg kiverte pipájából a hamut.
Ez gyönyörű mese volt! - néztem a szemébe, miközben feltápászkodott.
- Nem is annyira gyönyörű, ha igaz. - fogta meg a botját, biccentett és elindult.
Valami nem hagyott nyugodni. Ismerte Helmuthot? - kérdeztem. Meg sem fordult, úgy válaszolt:
- Én vagyok Helmuth... - s görnyedten, hátán nyolcvan év minden súlyával, szívében egy század szomorúságával elsétált a falu felé.
Hazaindultam. Miközben legyezőbotomat az autóba pakoltam, végignéztem a sötétedő vidéken. A patakocska partján fehér foltokat láttam, valaki megint ledobott egy raklap szemetet a vízbe.
Az autóban elgondolkoztam: mi változott az elmúlt hatvan évben? Valószínűleg csak két dolog: német századosok egyre többen vannak, viszont Helmuthok - sajnos - egyre kevesebben...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése