Topwater tehetségkutató
Ezúttal ismét Fachs Tomi jelentkezik újabb topwateres cikkével. Fogadjátok szeretettel!
Előző írásomra pozitív visszajelzést adtatok, ami rendkívül megtisztelő volt, ezért úgy döntöttem a holtszezont és a pelenkacserék közötti időszakokat kihasználva rászánom magam a folytatásra, és prezentálok további öt topwater csalit, amik a tavalyi pecáimat a
leginkább befolyásolták. Remélem az alábbi sorokkal is sikerül átadnom valamit a felszíni peca szépségéből és az ehhez köthető praktikáimból, tapasztalataimból. Na persze ahány horgász, annyiféle elképzelés és ízlésvilág, úgyhogy mindenki csak annyit vigyen haza belőle, amennyi jólesik.
Ha már az első részre hivatkoztam, talán illene írnom pár sort arról is, hogy az új csalikat
leszámítva mi változott 2016-hoz képest. Nos, lényegében semmi, a felszíni peca még
mindig mindent visz, azon belül is maradt a balin fókuszban, nincs mese, ő az én halam.
Viszont ebben a cikkben már többször is szó lesz a csukáról, ami hamar feltornázta magát a
képzeletbeli dobogó legtetejére a balinok mellé, letaszítva onnan a számomra egyre
közömbösebb süllőt. A felszíni élményeket tekintve ugyan bőven van még mit pótolnom, ettől
függetlenül végtelenül izgalmasnak és változatosnak tartom ennek a halnak a horgászatát.
Bár a csuka esetében továbbra sem gondolom célravezető módszernek a felszínizést - az én
pályáimon legalábbis nagyon nem működik -, remélem minél többször sikerül majd ezzel a
technikával is horogra csalnom a krokodilusokat.
A balinos felszerelésemen változtattam egy picit, elkanyarodtam a progresszívebb akció
irányába, így most az esetek többségében egy 208cm-es, 5-21g-os Mitchell Mag Pro
Advanced Spin pálcát viszek magammal. Szerintem ez úgyis leginkább ízlés kérdése, szóval
kár lenne belemenni miért, az ilyen jellegű megfejtéseket ezúttal meghagyom az olvasónak,
és inkább koncentrálok a történeteimre. Hajtás után sorakozó, vágjunk bele a felszíni
mustrába.
Zipbaits Fakie Dog
Nálunk tudtommal kevésbé felkapott típus, de egy párhuzamos világban biztosan a
mainstream királya, akinek az összes japán wtd előre köszön. Szerintem minden adottsága
megvan hozzá, remélem az alábbi sorokból kiderül, hogy miért.
Tavaly júniusban az Öreg Hölgy látott vendégül minket egy négy napos baráti kenuzásra. Az
ég kék, a fű zöld, én pedig vittem magammal egy balinos pálcát és egy doboz csalit. Ezek a
túrák nyilván nem a koncentrált pergetésről szólnak, de rögtön első este sátorverés után, és
még bőven a parázzsal hadonászás fázisa előtt kinéztem magamnak a hajnali balinos
hadművelet helyszínét. A pálinkás lehelettel való sötétben ébredés iszonyatos volt, de a
kiadós fogmosásnak és fél liter víznek köszönhető szapora józanodás után rájöttem, hogy én
bizony pecázni óhajtottam. Brit tudósok szerint egyes horgászok ilyen esetekben képesek
egy speciális enzim előállítására, ami rendkívüli módon felgyorsítja a sikeres partrajutás
folyamatát. Szerencsére én is ilyen vagyok, úgyhogy pikk-pakk felkerült a kapocsba egy
7cm-es Fakie Dog természetes-világos színben, aminek az elődjét egy huroknak
köszönhetően belekatapultáltam a Balatonba, pedig piszkosul tetszett. Így hát nem maradt
más, összeszorított fogakkal kifizettem érte még egyszer a sokezret. Gondoltam itt az ideje
az újabb kihívásnak, majd most megmutatja mit tud. Unottan és lomhán forgott a fél méteres
víz a sóderen, küszök kóstolgatták a levegőt a pirkadat fényében, a visszaforgó végén pedig
ismét erőre kapott a víz, hogy nagy lendülettel rohanja le az elszórt köveket. Micsoda balinos
placc. Hogy a fentebb vázolt állapotomból fakadó kétségeket eloszlassam, mellékelem a
pályáról készült fényképet is, így már biztosan hisztek nekem.
Talán kettőt dobhattam, amikor egy igen tekintélyes burvány jelezte, hogy valaki reggelizni
óhajt a kishalakból. Na, mondom ez most vagy egy disznó balin, vagy talán egy kapitális
jász, mindenestre gyorsan rádobok hátha sikerül megfejteni ezt a szép dunai feladványt. A
burvány szinte azonnal, 3-4 rántás után megismétlődött, a Fakie Dog pedig eltűnt a
felszínről, mint az uniós pénz. Bevágás, zászló, óhogyrohaggyámeg. Kontakt nélkül elvágta
a harmincas fluoro előkét egy igen formás csuka. Ez persze mindig benne van a pakliban, na
de értitek, június közepén, az élő Dunán, a sóderoson, a fél méteres vízben? Ne már. És
csak hogy jobb legyen a kedvem, a tolvaj előkecsere közben még egyszer belerabolt a
küszökbe, hogy befejezze a lakomát... Kicsit vizslattam a víztükröt hátha kidugja a fejét
valahol a csali, de már akkor sejtettem, hogy ebből megint eBayezés lesz. Ez van, valahogy
meg kell mutatnom majd a balinoknak is.
Az eddigiekből kiindulva ezúttal kicsit komolyabb befektetésre szántam el magam, egyrészt
hogy legyen tartalékom ha megint megviccel a Duna, másrészt jó lenne kilépni végre a
balinos komfortzónából, ami a leggyakrabban használt 6-8cm-es soványka walkokat jelenti.
Más halfajokhoz köthető tapasztalataim szerint nemhogy felesleges félni a nagyobb mérettől,
de néha még az eredményesség kulcsa is lehet, nem beszélve a sikeres szelektálásról. Így
hát a két 70mm-es Fakie Dog mellé rendeltem két 90mm-est is, mint később kiderült nem is
feleslegesen.
Mindkét méret esetében egy rendkívül reszponzív wtd-ről van szó, annyira jól kezelhető,
hogy az első pár rángatásnál beleszeret bármelyik felszíni pecás. Kinézetre sem utolsó
persze, de ami a leglényegesebb, hogy bizony a balatoni balinoknak is nagyon tetszik. A
kisebbik mérettel is fogtam, de jobb hatótávolsága és robosztusabb termete miatt a 90mm-es
jött be igazán. Indításnál tudja az azonnali oldalirányú kitérést, így kifejezetten lassú
stop’n’go technikával vezetve is adott balint egy jól megdolgozott pályán. Az ilyen szituációk
mutatják meg szerintem a walk the dogok igazi arcát. Csak ajánlani tudom, nálam állandó
kerettag lett.
Jackall Water Monitor
Egy rendkívül komplex csali, ami kis túlzással új dimenziókat nyitott meg számomra a
pergetésben. És hogy miért ennyire komplex? Nos, be kell vallanom kicsit most el fogok
kalandozni a témától, mert nem egy klasszikus topwater teremtményről van szó. A Water
Monitor ugyanis egy süllyedő pencilbait, vagy más néven stickbait, ahogyan egyébként a
világ más részein nevezik a walk the dog típusú csalikat. Itt abba is hagynám a rendszertani
bekategorizálást, mert egyrészt a halfogás szempontjából nincs jelentősége, másrészt nem
vagyok akkora műértő, hogy ilyesmivel villogjak. Lényeg a lényeg, ez a csali egy olyan walk
the dog, ami nyugalmi helyzetben a hasát jobbra-balra billegetve szépen lassan lesüllyed
(ezt a viselkedést állítólag imádják a csukák). És hogy miért jó ez nekünk? Egyrészt ha
megfelelő tempóval rángatjuk ugyanúgy viselkedik, mint egy klasszikus walk, vagyis a
felszínen fogja művelni a jobbra-balra kitöréseket, másrészt viszont ha hagyjuk az ideális
mélységbe merülni, ugyanazt hozza, mint egy klasszikus glider, vagyis - megint csak a
megfelelő tempóval - az adott mélységet tartva fogja jobbra-balra kitörésekkel kapásra
ingerelni a ragadozókat. És az igazi csavar még mindig hátra van: a két dolgot kombinálni is
tudjuk. Erősebb, határozottabb rántásokkal gyorsan feljön a mélyből a felszínt karcolni.
Hoppá, máris van egy plusz dimenziónk, és ez szerintem egy elképesztően komoly
fegyvertény. Nyilván az éremnek két oldala van, ezért a lassú felszíni horgászatot süllyedő
mivolta nem teszi lehetővé, amennyiben tehát hagyományos topwater csaliként szeretnénk
használni, az egy gyors, agresszív pecát fog eredményezni.
Eleinte csak kísérletezgettem vele, tanultam, figyeltem a mozgását és leginkább balinra
dobtam. Amint teltek-múltak a hetek egyre jobban beleszerettem, egyre inkább éreztem
benne a potenciált, de az eredmények csak nem akartak jönni. Szinte már észre se vettem a
sok wobbler között, amikor egy kétnapos októberi csukakergetés alkalmával mégiscsak a
kezem ügyébe akadt, mégpedig a balinos dobozom túrása közben. Mivel első nap nyerőnek
bizonyultak a hosszúkás, minnow típusú csalik, átpakoltam gyorsan a csukás pakkba, hátha
villant valamit a vastag hínárszőnyeg felett. Hamar rá kellett jönnöm, hogy eddig talán nem a
legmegfelelőbb halfajra használtam, mert a szokatlanul forró napsütésben, a legnagyobb
pangásban, úgy délelőtt 11 óra tájt egyszer csak előbújt érte egy szép hínárlakó, hogy
megcsócsálja egy kicsit. A vezetési stílus viszonylag összetett volt, hiszen hagytam süllyedni
a csalit, majd agresszív rángatásokkal, de lassan, rövid szünetekkel a megfelelő mélységben
tartva (a felszín alatt 20-40 centivel) gliderként vezettem, miközben néha rágyorsítottam,
hogy feltörjön és kidugja az orrát egy kis levegőért. A kapás nem teljesen a felszínen, hanem
kicsivel alatta a vontatási mélységben történt, de így is remekül lehetett látni a csuka által
keltett burványt. A klasszikus felszíni csalikat és glidereket aznap nem nagyon ették (békázni
nem próbáltam), ezzel a csalival és a kombinált technikának köszönhetően viszont sikerült
még egy krokit kivarázsolnom a hínárból. Piszkosul megszerettem, csakazértis meg fogom
etetni egy balinnal.
Anno volt egy Dog-X Jr. Slide Sinker típusom is, ami szintén egy sinking wtd, de emlékeim
szerint süllyedés után az első rántással úgy tört a felszínre, mint egy tengeralattjáróból kilőtt
atomrakéta, ezért nem igazán tudtam vele mit kezdeni a felszín alatt. Bár az is lehet, hogy
akkor még nem rendelkeztem az ehhez hasonló csalik vezetéséhez kellően kifinomult
érzékekkel. De már késő ezen rágódni, mert egy aljas kis csomó miatt bevertem a Dunába
szegényt, mint a szöget. Mindenesetre érdemes lesz jobban odafigyelni a jövőben a süllyedő
walkokra.
Jackson Boil Call
Az egzotikus szépség. Felesleges ecsetelnem miért, elég ránézni a képre - szerelem első
látásra kategória. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mivel tudnám színezni a dunai balinoknak
szánt popper-kínálatot, ami többnyire a 7cm-es Skitter Pop-ból és a Savage Pop Prey 66-ból
állt. Na jó hazudtam, igazából nem is gondolkodtam sokat, hanem szembe jött egy magyar
webáruház akciója, és egyből megrendeltem a Boil Call poppert. Vadállat külső, ideális
méret és forma, fehér toll a hátsó horgon, tökéletes színösszeállítás. Úgy éreztem ennek
tudnia kell azt, amit egy jó balinos poppernek.
Igen, hangsúlyozom balinos, mivel a felszíni balinjaim legalább felét popperrel fogtam, és
szerintem nagyon sok szituációban egy jó popper köröket ver bármelyik wtd-re a célzott
felszíni balinhorgászatban. A kínálat színezésére visszatérve azt is fontosnak tartom
megemlíteni, hogy a gyakran látogatott pályáinkon nem árt váltogatni a csalikat, és most itt
nem csak az egymást követő pecákra gondolok, hanem bizony az évekre is. Nálunk a Dunán
nem volt még két ugyanolyan év, amikor ugyanazt a slágercsalit ették volna az őnök.
Egyszer inkább a crankek mentek, máskor pedig a plasztikok, nincs ez másképp a felszínivel
sem, így folyamatosan kísérletezgetni kell, hogy eltaláljuk az ízlésüket.
A Jackson márkanév ugyan ismert nálunk is, ez a típus viszont nem lett túldokumentálva, így
nagyon kevés információt találtam róla a weben, azt is leginkább orosz nyelven. Valahol
azon is csodálkozom, hogy eljutott egyáltalán Európába, szóval nem egyszerű dolog
beszerezni. Szerencsére a szóban forgó webáruháznak továbbra is fellelhető a kínálatában,
úgyhogy ha valakit nagyon érdekel, szívesen segítek.
Az elképzelésemnek megfelelően viszont kajálták is a dunai őnök, és biztos vagyok benne,
hogy a pisztrángsügéreknél sincs ez másképp, mivel valószínűleg nekik fejlesztették. Nem
egy könnyen cikázós fajta, keményebb rántásokkal lehet hirtelen irányváltoztatásokat kihozni
belőle, de ez húzós vízben sem jelentett problémát, és nekem ez a lényeg. Működött,
megették.
Megabass Dog-X
Az előző írásomban bemutatott és egekig magasztalt Dog-X Jr. határozott kiállású bátyja, a
wtd-k zajos celebje. Az itt felsoroltak közül talán ő varázsolt el a legkevésbé, mivel nem
igazán szeretem a nagyon hangos, csörgő-zörgő típusokat, jobban mondva a balin felszíni
horgászatánál nem nagyon tapasztaltam még ezeknek a hangoknak az előnyét (csukánál
persze könnyen lehet, hogy más a helyzet). Na jó, a Zipbaits is csörög, de az még bőven
tűréshatáron belül van. Ettől függetlenül meg kell hajolnom a kinézete, és a kezelhetősége
előtt, utóbbi minden kétséget kizáróan sokkal jobb is, mint a kisöccsé (főleg folyóvízen).
Kiválóan dobható, és hát ugye a Fakie Doghoz hasonlóan vele is kiléptem végre abból a
bizonyos komfortzónából.
Meglepően hamar adott halat, de mivel még nincs nagy történelme a kezemben és amúgy is
mindenki ismeri, az alábbi képből kiindulva szeretnék rávilágítani a hátsó hármashorgok
negatív szerepére a balinhorgászatban.
Nos, jól látszik hol van a probléma, és biztos vagyok benne, hogy sokan találkoztatok már
hasonló akadással. Miután a balin leveri a csalit, fárasztás közben akkor is a fejébe fogja
rántani a hátul lifegő drillinget, ha az a kapás pillanatában nem akadt. Ez elég csúnya és
felesleges sérüléseket tud okozni a halnak. Mivel azt tapasztaltam, hogy az esetek 90%-ban
úgyis a hasi drilling akad (vagy ha mindkettő, akkor az is bőven megtartja a halat), ezért úgy
döntöttem elkezdem átalakítani a walkokat és meghagyom a hasi drillinget a biztos akadás
érdekében, a hátsót viszont egyágúra cserélem. A tiszta egyágú setuppal komoly gondjaim
voltak, mert jelentősen csökkent a sikeres akasztások aránya, így ezt a vonalat gyorsan el is
felejtettem. A mostani felállás viszont úgy tűnik remekül működik, tényleg nagyon kevés
halvesztésem volt emiatt. A fent vázolt problémát viszont megszüntettem, továbbá amikor a
balin eltünteti a wobblert, és a hátsó horog a szilványai közt landol, nem feltétlenül kell
izgulnom a horogszabadításnál sem. Remek példa erre az alábbi kép, ahol egy termetes
balin pont egy juniort vágott torokra.
Eddig ezt a módosítást a 6-8 centis walkoknál léptem meg, de lassan elkezdem próbálgatni
a hosszabb csaliknál is. Itt ugye nagyobb a távolság a két horog között, és talán nem
mindegy, hogy a balin a fejénél vagy a farkánál kapja el a walkot, de nincs mese, tesztelni
kell. A tollasfarkú popperek átalakításához pedig meg kéne tanulni a légykötés alapjait, de
ami késik nem múlik. Erre Balunak van egy-két írás a tarsolyában :) Akinek számít
a hal épsége, mert vissza szeretné engedni, nyugodtan tegyen egy próbát!
Lucky Craft Sammy 65
Elég legyen a japán vonalból, jöjjön egy amerikai, aminek köszönhetően örök vetélytársra lelt
az Iwashi Pencilem. Amikor nyáron a nap már magasan süt, és unottan cirkáló, néha a
küszök közé csapó magányos balinokkal van dolgunk, akkor lehet tökéletes választás a
65mm-es Sammy - persze ezeknél a szituációknál mindig gondoljunk a precízen kivitelezett prezentációra, amiről az előző részben írtam részletesebben. Különben egy remekül vezethető, készséges wtd-ről van szó, aminek a 85mm-es
verziója viszont nekem meglepően lomhának tűnt, így nem kápráztatott el. Egy csodás balatoni hajnalt követően, 4-5 felszíni balin után egy sokkal frekventáltabb pálya
felé vettem az irányt. A nap 9 óra tájt már bőven meleget adott, az őnöket viszont ez nem
feltétlenül érdekli, úgyhogy gondoltam legyen egy komolyabb kihívás is az aznapi
programban és megnézem a móló végét. Ezek a helyek ugye nem arról híresek, hogy nem
híresek. Balin persze majdnem mindig akad, vagyis a szó szoros értelmében inkább nem,
mert az itt portyázó halak általában annyi műcsalit látnak, hogy még egymástól is
megijednek.
Szerencsémre senki nem volt a kiszemelt helyen, kivéve a szakadt öreg sporit, aki most is
ott állt a kövek legvégén, ahogy minden reggel, amikor idetévedek. Most is ott állt a
spiccbotjával, keszegre éhesen, mellette pedig egy feederbot feküdt a klasszikus karika
kapásjelzővel feltunningolva. Amikor kapása van egy lomha mozdulattal maga mögé vágja a
spiccet, majd shaolin szerzeteseket megszégyenítő nyugalommal leteszi a botot, hogy
levegye a kapásjelzőt, aztán hol feszes, hol laza zsinórral kitekeri a cájgot, vagy lesz rajta hal
vagy nem alapon. Persze hiába mutattam neki egyszer, hogy spicc és zsinór által bezárt
szög 90 fok, kapásjelző pedig nem kell, a tradíciók erősebbek az én véleményemnél,
úgyhogy nem telt el fél óra és megint ugyanúgy állt a peca. Imádnivaló a forma, minden
alkalommal elbeszélgetek vele az éppen aktuális móló végi keszeghelyzetről, és
természetesen megkérdezem azt is, hogy nem kószál-e arra egy-egy balin. Most sem volt ez
másképp, és ahogy meglátta a pergetőbotot a kezemben kérdés nélkül el is látott a kívánt
információval. Persze én már odafelé kiszemeltem azt az őnt, ami következetesen pont az
öreg orra előtt rabolt bele a kisebb, 6-7 centis küszökbe. Beszélgetés közben az is kiderült
számomra, hogy egy alapvetően passzív, de igen határozott és precíz ragadozóról van szó,
akinek nagyon nem mindegy mit fogok odadobni. Megkérdeztem hát az öreget, hogy nem
bánja-e ha melléállok pár percre, mert én bizony megfogom azt a balint. “Jöjjön hát, fogja
csak meg!” Talán a harmadikat dobtam, amikor lecuppantotta őkelme a Sammyt, az öreg
spori pedig nem győzött áradozni a képességeimről. Nos, ebben az esetben úgy gondolom
leginkább a csaliválasztáson volt a hangsúly, valahogy éreztem, hogy egy természetes
színű, a küszök méretéhez kiválóan idomuló, lassú tempóval is könnyen vezethető walkot
kell feltennem. A többit pedig ezúttal megoldotta a begyakorolt technika és a csali.
Persze az öreg azt is megkérdezte, hogy ezt a szálkás jószágot hogyan készítjük el otthon,
mire mondtam, hogy ezt biza sehogy, mert visszakerül a vízbe. Na de akkor miért nem adom
inkább neki? Hát bátya, nem úgy van az kérem, lenne kinek elajándékoznom de ha én úgy
döntök hogy visszamegy, akkor az visszamegy! Ez a végtelenül egyszerű magyarázat bőven
elég is volt, ő boldogan keszegezett tovább, én pedig boldogan próbáltam kioperálni a
drillinget, amit a balin közben belerántott a kezembe (még egy érv a hátsó egyágú horog
mellett). Olyan volt ez, mint maga a felszíni peca, azt sem kell feltétlenül túlbonyolítani.
Számomra talán ez volt a tavalyi év legfontosabb tanulsága: nem kell szétgondolni a
horgászatot, próbáljunk meg inkább intuitív módon pecázni. Ahelyett, hogy az éppen aktuális
trendeknek, vagy a saját magunk által kialakított precíz és részletes tervnek akarnánk
megfelelni, hagyatkozzunk inkább az ösztöneinkre, azzal úgysem ronthatunk el semmit. A
rengeteg vízparton töltött idő, az ebből fakadó tapasztalat, és az erre építkező megérzések
fogják döntően befolyásolni egy-egy horgászat sikerességét. Hogy másképp fejezzem ki
magam, kevés kivételtől eltekintve úgyis a horgász fogja meg a halat, nem pedig a csali.
Persze ilyenkor a tilalom közepén nem marad más, mint kiegészíteni a jól bevált arzenált,
bővíteni a választékot. A magam részéről ebben a tekintetben sem szeretnék túlzásokba
esni, ezért úgy gondolom bőven elég lesz 7-8 darab új felszíni csalival nekivágni a 2018-as
évnek. Talán kíváncsiak vagytok a részletekre, úgyhogy íme a lista, egy kis indoklással
megfűszerezve:
Duo Bay Ruf Manic Fish 88 - kell még egy sinking pencil, nincs mese. Állítólag kajálják a
balinok.
Duo Realis Pencil 85 - egy mitikus walk the dog, meg hát Duo csalikkal amúgy sem vagyok
eleresztve. És ugye a komfortzóna.
OSP Bent Minnow 86 - egy igazi legenda, ki kell próbálni.
Jackall/Illex Chubby Pencil 55 - szintén legendás, és van hogy a kicsi a nyerő. Meg persze
kell a konkurencia az Iwashi-Sammy párosnak.
Heddon Zara Puppy - hát mit mondjak, szégyellem hogy eddig nem szereztem be.
Savage Gear Pop Walker 66/80 - meglátjuk, hogy méltó utódja lesz-e a Pop Prey-nek. Főleg
a 8 centisre vagyok kíváncsi, hogy mennyire vág majd rendet a balinok között.
És végül, de nem utolsó sorban a SteveOLures csalik - Steve barátom nyálcsordító
kézimunkái, amiket persze a legjobban várok.
Aztán majd a halak eldöntik, hogy melyikük kerül be végleg a felszíni válogatottba.
Mindenkinek jó piacozást kívánok a szezon kezdetéig, utána pedig hátborzongató
tolóhullámokat!
Tominak is mondtam: szerintem az eddigi legjobb írása, mind szakmailag, mind stílusban. Szuper lett!!
VálaszTörlésKöszönöm!
TörlésA sirályok melyiket szeretik a legjobban? :-D
VálaszTörlés:D :D Amúgy jogos kérdés, mert a legtöbb sirályos akcióm eddig a Dog-X Juniorra volt :D Egyszer úgy 2 méterre tőlem fordult vissza, alig bírtam elrángatni előle a csalit. Szerencsére nekem még nem sikerült megakasztanom egyet se.
TörlésHibátlan! Komolyan mondom, hogy nincs benne egy betű se, amibe bele lehetne kötni!
VálaszTörlésKöszönöm Feri, megtisztelő :)
TörlésNagyon király! Gratula!
VálaszTörlésJó volt olvasni! 😁
VálaszTörlés