Egy éve a felszínen

Ezúttal nem az én agymenéseimet kell olvasnotok; Fachs Tamás készült nektek egy bejegyzéssel, keresve sem találhattam volna jobb horgászt e bejegyzés megírására (bár ő úgyis szerénykedik majd - ne higgyetek neki). Egy számomra igen kedves téma következik: felszíni balinpeca, pergető módra. 

Amikor Balázs felkért egy topwater témájú cikknek a megírására, először csak pislogtam, mint pocok a lisztben. Mondtam neki, hogy az eddigi tapasztalataim alapján én még kezdő vagyok, nálam sokkal felkészültebb kollégák is szántják a víz felszínét a különféle műanyag csodákkal. 

De hát egy ilyen felkérést egyrészt nem illik visszautasítani, másrészt kiváltképp megtisztelő számomra, hogy ezen a blogon viszontláthatom a gondolataimat. Így hát megegyeztünk, hogy összekaparom az első egy évben szerzett élményeimet és megpróbálok belőlük a közönség számára - remélhetőleg - érdekes, esetleg vitaindító következtetéseket levonni. Merthogy alig több mint egy éve fertőzött meg ez a módszer és alakította át teljesen a balin horgászatához kapcsolódó stílusomat. 

A főszereplő tehát a ragadozó őn, más fajokról pedig csak érintőlegesen lesz szó. A miértre a válasz nagyon egyszerű: egyrészt imádok balinozni, másrészt egy év aktív felszíni peca után nem igazán találtam még egy olyan fajt, amely ennyire jól fogható topwater csalikkal. Sügért, jászkeszeget ugyan sikerült már becsapnom, mégis azt gondolom, hogy sem ők, sem a csukák nem sorolhatók a topwater horgászattal kifejezetten jól fogható fajok közé, egyszerűen azért, mert más az életstílusuk: amíg a csuka és a sügér inkább rejtőzködő életmódot él, addig a balin folyamatosan a felszín közelében terrorizálja az élővilágot. Talán ezt bizonyítja az a tény is, hogy a pályáimon sosem fogtam még felszínivel csukát és sügért is csak alig, pedig tudom, hogy akad belőlük bőven (a feketesügérre és domolykóra tapasztalat hiányában egyáltalán nem térek ki). 

Szégyen vagy sem, az első topwateres akcióm pontos időpontjára nem emlékszem, de valamikor tavaly júniusban történt, mégpedig a Balatonon. Ami viszont biztos, hogy a bogarat Attila barátom ültette a fülembe, aki akkor már egy ideje meglepően eredményes volt a Dunán, a számomra akkor még rendkívül furcsa popperekkel. Elkezdtem hát én is a kis felszíni szörnyeket dobálni, és meg kellett állapítanom, hogy ezek bizony működnek, mégpedig álló- és folyóvízen egyaránt. Mi az, hogy működnek? Tízszer, nem is, százszor jobb így balint fogni, és már maga a csalivezetés is élményszámba megy. Aztán persze jöttek a walk the dog csalik, hogy legyen a dologban egy kis változatosság is. De ha már itt tartunk, akkor térjünk is rá a lényegre: mivel, mikor, és hogyan tudunk eredményesek lenni a felszíni balinhorgászatban? 

Kezdjük a legegyszerűbb témával:  a felszereléssel. Egyes Facebook csoportokban számtalanszor ment már az adok-kapok, hogy vajon a feszes bot, vagy inkább a lágyabb karakterű pálca a nyerő. Én mindkettőt kipróbáltam és szerintem mindkettő alkalmas a topwater balinozásra. Akár lágy, akár feszes a botunk, nyugodtak lehetünk, életre fogjuk tudni kelteni vele a felszíni csalinkat. Szóval mindenki ízlés szerint válasszon, egy dolgot viszont vegyen figyelembe: lehetőleg minél rövidebb pálcát próbáljon meg beszerezni. Én a 200 centiméter körüli hosszt preferálom, a 230-as nekem már egy kicsit kényelmetlen volt. A túl hosszú botok egyrészt rontanak a kényelmi faktoron, másrészt kevésbé alkalmasak a technikázásra, mert nem tudok “magam alá” pöccinteni velük, ami nálam a csalivezetés alfája és omegája. Akár popperről, akár wtd-ről van szó, a jerkelésből is jól ismert lefelé rángatós technikával tudom a legjobb, legvonzóbb mozgást kiváltani a felszíni csalikból. Na persze, ismerek olyan kollégát, aki magasan tartott bottal vezeti a wtd-t, szintén eredményesen. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez is valahol ízlés kérdése, a lényeg, hogy az elképzeléseinknek megfelelően kínáljuk fel a csalit, és találjuk meg a saját stílusunkat, ami miatt a topwater peca mégiscsak többet jelent majd, mint egy sprinterrel történő eszeveszett csévélés (ami persze néha meglepően eredményes tud lenni). Én inkább a feszesebb, gyors akciójú botokat részesítem előnyben. Leggyakrabban a Savage Gear Finezze ML Lure 3-12g-os, 192cm-es botra esik a választásom, de használok egy lényegesen lágyabb karakterű, 0.9-7g-os,  213cm-es Sakura Sportism Neo botot is, attól függően, hogy az adott szituáció éppen mit kíván meg. A főzsinór 0.08-as vagy maximum 0.10-es fonott, előkének 0.30-as átmérőjű fluorocarbont kötök, amit not-a-knot kapoccsal rögzítek a főzsinórhoz. És akkor itt most meg is ragadnám az alkalmat, hogy elmondjam: nem azért mert a fonottat jobban látja a hal és emiatt kevesebb kapásom lesz; én személy szerint ezt alapból egy kétes dolognak tartom, de a felszíni pecánál aztán végképp nincs semmi jelentősége. Tavaly fél évig direktbe kötött fonottal topwatereztem, és egyáltalán nem volt kevesebb kapásom, sőt! Azt vettem észre, hogy a sprőd, 0.30-as fluoro egyes csalikat képes lebutítani, ami azt jelenti, hogy nem lehet őket olyan könnyedén hirtelen oldalirányú kitérésekre ösztönözni, vezetésük szenvedős lesz, ez pedig mindenképpen negatívum. Ezért le is fogom cserélni az előkét 0.25-ös átmérőjűre, és nem is ajánlok ennél vastagabbat. Fluorocarbon előke nélkül is remekül el lehet tehát felszínizgetni, viszont megvan az a rendkívüli előnye, hogy sokkal jobban tűri a dunai és a balatoni parti kövezést (sokszor kell közvetlenül a kövek elé-közé dobni) és ami a lényeg: nem gubancolódik. Nemcsak megőrülök, amikor a fonott rátekeredik a hármashorogra, de bizonyos esetekben még halat is veszítek a gubancolás miatt, mert nem tudok akkor és oda dobni, amikor és ahova kell (ennek a jelentőségét később még részletezni fogom). 

Személyes tapasztalataim leginkább a Dunához és a Balatonhoz köthetők. Félelmetes, hogy mennyire különbözik egymástól a két víz a felszíni balinozás szempontjából (is): amíg a Balatonon az akcióim 90%-át a hajnali hangos csetepatéknak köszönhetem, addig a Dunán ez pont fordítva van, hiszem halaim jelentős részét “totális csendben” fogtam. Az általam látogatott szakaszokon hangos rablásokkal csak igen ritkán árulják el magukat az őnök, így marad a további indikátorok keresése: táplálékhalak jelenléte, befolyók, visszaforgók, bármi, ami a balin jelenlétét sugallhatja. Szorgalmas dobálás, kitartó peca, annak reményében, hogy egyszer csak megtörje a csendet egy harcias fenekeszeg. És ez általában működik is. A Balatonon inkább a vehemens, csapatban táplálkozó őnöket keresem, őket sokkal könnyebb megfogni és sokkal látványosabb is, amit művelnek. Bár tudom, hogy a komolyabb példányokat itt is csak kemény melóval lehet levadászni (magányos öreg rókákról van szó, csapatból kettőfelesnél nagyobbat még sosem fogtam), ehhez pedig rengeteg idő és terület kell, amivel sajnos nem mindig rendelkezem. 

Bárhol is vagyok, a táplálkozó balinok esetében egy dolog biztosan kulcsfontosságú: a prezentáció. És itt most nem a szó klasszikus, legyezőhorgászatból is ismert jelentésére gondolok. Ha rabol a balin, akkor bizony a spori rádobja a felszínit, mert ha nem, akkor vagy vak, vagy szimplán hülye. Nagyon nem mindegy viszont, hogy ezt hogyan és mikor teszi. Sok olyan szituációval találkoztam már, amikor hébe-hóba raboltak az őnök, de hiába dobtam a felszínit az adott pályára. Azt gondoltam, elég, ha csak úgy tessék-lássék odadobom a portyázó balinok területére, a csali pedig majd megoldja a többit. Aztán lecseréltem a poppert, mert nyilván egy wtd kell nekik. Azt követte egy másik wtd, majd vissza egy popper, és ez így ment szépen sorban, amíg rá nem jöttem, hogy néha bizony túl okosak ezek a fenekeszegek ahhoz, hogy megegyenek egy műanyagot, amit a felszínen rángatok. Megpróbáltam hát cselhez folyamodni és kihasználni a ragadozó azon tulajdonságát, ami egy ösztönös automatizmus része: azt az egy-két másodpercet, amikor a balin nem gondolkodik, csak reagál. Na de mire? Sokak számára bizonyára ismert ez a jellegzetes viselkedés: a balin nagyon gyakran a kishalak közé csap a fejével, hogy elkábítsa azokat. Ezután pedig rögtön visszafordul, hogy beszippantsa kábult áldozatát. Meggyőződésem, hogy ha céltudatosan, “szájba” vadászik, akkor is visszanéz egy-két másodperc erejéig a rablás helyére, nem csapott-e le egy szerencsétlen küszt akció közben a farkával, vagy akár a fejével. És ez az a pillanat, amikor a felszíni csalinknak pontosan a rablás helyén kell lennie, egy sérült, támolygó küszt imitálva. Tapasztalataim szerint akkor van a legnagyobb esélyünk, ha a rablást követő 2-3 másodpercen belül a kívánt helye tudjuk juttatni a műhalat. Ehhez viszont nagyon pontos dobás kell, mind térben, mind pedig időben. Ezt csak úgy tudjuk kivitelezni, ha kézben tartott bottal, áthajtott felkapókarral, dobásra készen megvárjuk, amíg őkelme fröccsen egyet. Tudom, fura dolognak hangzik így a felszínizés, hiszen alig van a csalink a vízben, ami ugye a logika szerint pont, hogy csökkenti az esélyünket a halfogásra. De bizonyos esetekben ennek az ellentéte igaz és a kevesebb több alapon nem kell feleslegesen szántani a pályát. Ezért a gyors és pontos dobás véleményem szerint a felszínen táplálkozó balinoknál lényegesen fontosabb, mint maga a csali. Egy alapvető kitétel, hogy lehetőleg a küszök méretéhez igazodjon a műcsalink. 

Hogy még több konkrétummal szolgáljak, szeretném röviden bemutatni azt az öt felszíni csalit, melyeknek a legtöbb fogásomat és azon belül is a legszebb halaimat köszönhetem.

Kajakból, akció közben 

Kezdjünk egy legendás, sokak által alapdarabnak számító balingyilkossal, a 7 cm-es Rapala Skitter Pop-pal. Egy gyors folyásban is rendkívül jól kezelhető, jobbra-balra cikázó mozgásra is képes, fürge popperről van szó. A Dunán és a Balatonon egyaránt tisztességgel teszi a dolgát. Hátránya, hogy nem a legjobban dobható darab és mivel balsafából készül, nem igazán szereti a kövezéseket sem. Viszont kifejezetten csendes jószág, nem bömböl úgy, mint például az X-Rap Pop. A popper által keltett pukkanások jelentőségével ugyan nem vagyok tisztában, de szerintem nagy általánosságban nem emiatt kajálják őket az őnök. Az 5 cm-es verzió nekem még nem adott halat, igaz, jóval kevesebbet dobtam, az SP 9-essel pedig egyáltalán nincsenek tapasztalataim. 

Dunai balin Skitter Popra 

A kedvencem egyértelműen a klasszikus silver színkód, piros-fehér tollazattal a hátsó horgon. Személy szerint egy ilyen csalinak köszönhetem az eddigi legnagyobb balinomat. Egy szeptember végi délutánon, munka után leszaladtam a Dunára, hogy egy-két óra alatt megszórjam a szokásos pályámat, hátha áll rajta pár éhes fenekeszeg. Egy húzós, mélyebb szakaszon, a megszokott módon, a parttal párhuzamosan, a kövektől úgy két méterre terelgettem a fahalat, kisebb-nagyobb, hirtelen és agresszív rángatásokkal variálva a csalivezetést. Egyszer csak valaki irtózatos erővel rávetette magát és az akció következtében majd egy méterrel arrébb köpte a poppert. Egyből kapcsoltam, és újból belerántottam két-három kisebb mozdulattal. Reménykedtem benne, hogy nem hagyja ott a csalit. Bejött. A következő pillanatban ismét felrobbant a víz, mégpedig brutális módon, ugyanis egy pillanat erejéig egy egész balint láttam a levegőben, szájában a műcsalimmal. Aki átélt már ilyet, az tudja, mennyire felejthetetlen élmény - ennél durvább kapás topwaterben nem nagyon van. Mivel az akció relatíve messze történt, és nem volt mihez viszonyítani a halat, először nem tudtam, hogy micsoda bitang jószággal van dolgom. Olyan másfél perc után kezdtem el gyanakodni, mivel nem voltam képes felhúzni a sodrásból. Óriásit ment, életem egyik legizgalmasabb fárasztása volt. Sajnos nem mértem meg, mert nem volt hova lefektetni és örültem, hogy egyedül le tudtam fotózni, de a farka végéig valahol 70 cm körül lehetett. 

Az eddigi legnagyobb, popperel 

Ennél a pontnál szeretném felhívni a figyelmet a balinnal való kíméletes bánásmódra: a tarkófogásnál vigyázzunk, hogy ne csússzon be a hüvelyk- és mutatóujjunk a kopoltyúfedőhöz, mert ha fejjel felfelé tartjuk a halat, testének súlya miatt egyszerűen be fog szakadni a bőre közvetlenül a kopoltyúfedőknél. Ez kifejezetten a nagyobb testű példányokra igaz. Próbáljuk meg inkább feljebb, a húsos hátát megfogni, de a legjobb, ha gumizott merítőt használunk, amiben biztonsággal tarthatjuk a halat, amíg előkaparjuk a fényképezőgépünket, és fogást találunk rajta. A kövek felett, egy kézben tartott balin nagyon veszélyes játék, sajnos volt már emiatt álmatlan éjszakám. És ami talán még fontosabb: sose lógassuk a balint kopoltyúfedőnél fogva, mert azzal beletépünk a húsába, és egész egyszerűen kivégezzük. Ne legyenek illúzióink, az ilyen jellegű sérüléseket csak nagyon kevés hal fogja túlélni. A balin szívósság tekintetében sajnos nem egy csuka, és amúgy is körülményes a kézben tartása, ezt tartsuk mindig szem előtt. 

Van még egy emlékezetes sztorim az SP7-essel kapcsolatban: egyszer Atti jól elvert vele a Balatonon. Én még csak gumihallal próbálkoztam, amikor ő egy tökéletesen időzített dobásnak (megint a prezentáció) köszönhetően már túl volt egy nem gyenge balinon. Ezek után nyilván úgy döntöttem, hogy felteszem én is a felszínit, mégpedig a változatosság kedvéért egy wtd-t (a pontos típusra már nem emlékszem). A következő helyen azt hiszem én dobtam először egy olyan kettes balin által elkövetett rablásra, persze több másodperces késéssel, de elmaradt a várt reakció. Gondoltam ez is egy rafináltabb fenekeszeg, aki jól megnézi magának, hogy mit szippant le a felszínről, de mire ez végigfutott az agyamon, Atti már fárasztotta is a halat. Az SP7 kicsit jobban érdekelte… 

A következő csali a sorban szintén egy popper, mégpedig az, melynek minden bizonnyal a legtöbb balinomat köszönhetem. Ő pedig nem más, mint a Savage Gear Pop Prey 66. A kedvencem a klasszikus roach szín, de szerintem ugyanolyan jó lehet a dirty silver, vagy a psycho sardine is. A Dunán kevésbé vált be, a Balatonon viszont szinte már minden lehetséges szituációban adott halat. Működött küszíváson, működött magányos kikötői balinoknál és a hajnali csetepaték idején is. Jól dobható fajta és méretét tekintve szerintem a leginkább hasonlít a balatoni küszökhöz, de ami a legfontosabb: rendkívüli manőverekre képes. Olyan egyszerű dolog hirtelen rántásokkal jobbra-balra kifordítani, mint gatyába szarni. Ezzel a popperrel fogtam először jászkeszeget, aminek köszönhetően - egy másik csalival és kicsit újragondolt formában - később több jaszkót is sikerült becsapnom a felszínen. 

 Jaszkó Pop Prey-re 

Nem is olyan rég Gyurival követtünk el egy improvizatív csónakos horgászatot, aminek az lett a vége, hogy elkezdtünk a küszívás mögött cirkáló, néha idegbajt kapó balinokra felszínizni. Ő egy aránylag hosszabb bottal, a klasszikus “húzd meg és ereszd el” technikával vezetgetett egy Rapala SP5-öt, míg én a lefelé tartott bottal történő, agresszív, megugrasztós-rángatós csalivezetést részesítettem előnyben. Egy óra után három balinnál jártam, amíg ő emlékeim szerint még csak kapásig sem jutott. Most mondanám, hogy Gyuri nézett, mint kócsag a nádasban, de nem lenne helyénvaló, tekintve hogy több balint terelt már partra életében, mint amennyit én valaha fogok. Azért a kezébe nyomtam a setupot, hogy próbálja már ki milyen érzés azzal művelni a vizet. Egyből megjegyezte, hogy “hát igen, ez teljesen más, lefelé tudom tartani a spiccet”. A következő pillanatban pedig leverte neki a poppert egy balin. SG Pop Prey 66 vs. Rapala SP5 4:0. No comment.

Rá pár napra Gyuri vett egy Pop Prey-t, aztán egyik reggel rommá fogta magát balinnal. Fene azt az élelmes fajtáját...

Balatoni balin 

Letérvén a popperek útjáról, a harmadik csali, amit be szeretnék mutatni, egy walk the dog, mégpedig a Cormoran méltán híres 60 mm-es Iwashi Pencil-je. Tudomásom szerint kereskedelmi forgalomban sajnos már nem juthatunk hozzá, helyette viszont kapható az Iwashi Pencil Reloaded fantázianévre hallgató, kissé újragondolt típus, amivel egyelőre nincsenek tapasztalataim. Nem egy távolsági bajnok, de rendkívül könnyen vezethető, és működik álló- és folyóvízen egyaránt. Általában akkor szoktam előszeretettel alkalmazni, amikor kisebb, 5-6 cm-es küszök tartózkodnak a pályán, ill. jól láthatóan azokat hajtja a balin. Lassú, komótos vezetésnél is könnyen kiváltható belőle a tipikus jobbra-balra kitörő wtd mozgás, ami különösen a finnyásan táplálkozó őnök esetében lehet az eredmény kulcsa. 

Dunai balin Iwashi Pencilre 

Nem volt ez másképp életem első wtd-s balinjánál sem: még csak tanulgattam a kutyasétáltatás rejtelmeit, amikor a Ráckevei Dunán egy viszonylag csendes pályán, bőven a reggeli csúcs után sikerült becsapnom a pencil-lel egy szebb őnt. Felszíninél én alapvetően háromféle kapást különböztetek meg: 

- Első kategóriába tartoznak azok a robbanások, amiktől összerándul a mellkasunk, főleg ha az elkövető még ki is ugrik a vízből akció közben. Ez a rendkívül aktívan és agresszíven táplálkozó balinoknál jellemző, kiváltképp a hajnali órákban hentelő, nagyon durcás csapatoknál figyeltem meg. 

- Második kategória egy határozott balinrabláshoz hasonlítható “normál” felszíni kapás, ami szintén egy kisebb adrenalininjekcióval ér fel. 

- A harmadik az, amikor az amúgy válogatós kedvében lévő balinhaver elegánsan leszívja a csalit, mint kisgyerek a szomszéd wifit. 

Nos, ebben az esetben is ez utóbbi következett be. És ilyenkor szerintem érdemes egy kicsit belassítani. Nem mellesleg ez volt az első felszíni csali, amivel “látott balint” tudtam becsapni.

Balin az RSD-ből 

Negyedik a sorban egy veszélyes mérgeskígyóról elnevezett, szépen megkomponált walk the dog: a Jackall Water Moccasin. Erős sodrásban, ahol a legtöbb wtd már régen összecsinálta magát, ezt a típust még mindig úgy tudjuk terelgetni, mintha állóvízen lennénk. Talán ezt a tulajdonságát szeretem a legjobban, és ennek megfelelően gyakran alkalmazom a Dunán, de a Balatonon is adott már halat. További rendkívüli előnye, hogy át lehet dobni a horizonton, úgyhogy nem nagyon szoktam otthon hagyni. Alulról nézve kicsit olyan, mintha valaki felfújt volna egy snecit, de szerintem pont a “határozott vonásai” miatt lehet bizonyos szituációkban a nyerő. Külön anekdotám vele kapcsolatban egyelőre nincs, úgyhogy legyen elég annyi, hogy teszi a dolgát becsülettel. 

Dunai balin Water Moccasinra 

Végül, de nem utolsó sorban jöjjön egy wtd, ami az eddigiek közül talán a legsokoldalúbb: a Megabass Dog-X Jr. Gyakorlatilag nincs olyan szituáció, hogy ne adnék neki esélyt a bizonyításra. Olyan impozánsak a vonásai, hogy már ránézésre is benne bízom a legjobban, és ennek megfelelően elképesztően eredményes is. Ugye-ugye, ami a horgászszemnek tetszik… 

Méretét és formáját tekintve szerintem maga a tökéletes balinreggeli, vagy balinvacsora, ahogy tetszik. Nagyon jól dobható, sokféleképpen vezethető csali. Lehet komótosan cibálni, agresszíven rángatni, gyorsan cikázni vele, vagy tépni a felszínen. Szégyellje magát az a balatoni felszíni pecás, akinek nincs legalább egy példány a dobozában! Na persze a Dunán sem kell félteni, hiszen ott is működik. 

Sügér Dog-x jr.-ral 

Az eddigi legeredményesebb topwater pecám alkalmával, amikor egy csodás reggelen összesen 10 balint sikerült kivarázsolnom a Balatonból, döntetlenre végzett a Pop Prey-jel vívott csatában. A legemlékezetesebb kapást viszont a Dog-X Jr-nak köszönhetem: a lábaim előtt, tőlem úgy másfél méterre úszó balin fejére dobtam, aki azonnal rástartolt, és levette a felszínről, én pedig az egészet végignéztem. Ha a kapást megelőző víz alatti történéseket is látjuk, egy kicsit talán még pikánsabbá válik a felszíni horgászat. 

Dog-x akcióban 

A színek jelentőségére szándékosan nem tértem ki, hiszen erről a témáról egy külön cikket lehetne írni, mint ahogy arról is, hogy a csörgős vagy a csendes csali a nyerő. Mindenki bízzon a saját ízlésében, akarom mondani megérzéseiben. Úgy érzem nincs más hátra, minthogy sok felszíni robbanást és rengeteg csali után megjelenő tolóhullámot kívánjak!

A bejegyzést egyedi témája mellett vitaindítónak szántuk, a kommenteknél várjuk az észrevételeket, hozzászólásokat csalikról, színekről, vizekről, balinokról.