Átutazni fél Európán

Állok a Balti-tenger partján és nézek hülyén magam elé. Irdatlan vízfelület, csak itt, a Fyn sziget körül több ezer köbkilométer enyhén sós víz; benne pár darab tengeri pisztráng. Valami találó hasonlaton gondolkozom, mert az elveszett tű a szénakazalban esete sem fedi igazán a valóságot. Persze a pár darab durva túlzás, de mint a cirka ezerhatszáz kilométeres autóút közben megtudtam, közel sem olyan egyszerű megfogni őket, mint reméltem. Befolyásolja mozgásukat apály, dagály, vízhőfok, szélirány, vízhőmérséklet és sótartalom (több nem jut eszembe, pedig tuti van még vagy félezer buktató), viszont ha ott lengetsz, ahol éppen dorbézolnak, akkor nyert ügyed van (feltéve ha éppen éhesek és esznek). Very hard fokozat, az "ezer dobás hala". Bónuszként - akkor ezt még nem tudtam - megakasztásuk külön tudomány, az 50 százalékos akasztási arány igen jónak számít. Végezetül a legjobb hír: belecsöppentünk egy erőteljes lehűlés közepébe is (fogalmam sem volt, hogy tud az áprilisi hat fok még jobban lehűlni, de az első jégeső után beláttam, hogy közel sem láttam mindent még ezen a világon). 

Szóval állok a hideg vízben és a fejemben megfogalmazódik egy kérdés: mi értelme van az ilyen horgászatnak? Dobásokat otthon a gyepen is tudok gyakorolni, ott legalább meleg van és boldogság, itt meg rág a hideg sós levegő és a kétkedés....

Az utolsó nap ugyanott, ugyanazon a helyen bámultam a vizet és már tudtam a választ.

De ne rohanjunk ennyire, egyelőre január van, én pedig elszántan gyűjtöm a dán túrára a legyeket. Van már Pattegris, különféle színű, ízű és szagú shrimp-ek, bait worm-ok, Magnus, satöbbi, méret és súly szerint rendezve (már azt is kinéztem, melyik szépséggel kezdem majd az első napot), ízlésesen rendszerezve Thinkfish boxom egyik dobozába, ez pedig becsomagolva kedvenc táskámba egy halom polileader és kazalnyi tippet mellé. Na, pontosan ez a táska maradt otthon az indulás napján, s erre félúton, valahol Németország közepén döbbentem rá. Ott állt a horgász a pácban, amiből Ákos segített ki nagyvonalúan, majd később felkerestünk egy horgászboltot is, ahol pótoltam a készletet (persze kemény eurókat kipengetve, fogamat szívva). Apropó, horgászbolt: képzeljetek el egy - szó szerint! - mindennel felszerelt áruházat, ahol közvetlenül belépés után két összkomfortos Feelfree kajakkal sokkolják a közönséget, de beljebb lépve sem lesz jobb a helyzet. Vásárlás után megkérdeztük, merre érdemes próbálkozni, mire az eladó átvezetett minket egy külön részlegbe, ami úgy nézett ki, mint a Pentagon logisztikai irodája: a falon lepedő méretű térkép, millió színes gombostűvel, fotóval, jegyzettel, kivetítve az aktuális és előrejelzett időjárás, széljárás. Ezek alapján egzakt infót kaptunk arról, merre lehetnek a halak. Sajnos ebben a boltban sem készültek fel a meteorológia buktatóira, így másnap a megjósolt időjárástól teljesen eltérő körülmények fogadtak minket a parton. 

Sebaj, horgásztunk, és - legnagyobb meglepetésemre - megjöttek az első halak! Először kisebbek, majd a szebbek, Ákos akasztotta a legnagyobbat, ötven centi feletti jószágot, nekem meglepetés halként beugrott egy steelhead is. Az akcióknak nagyjából a felét tudtam megfogni, ami jó aránynak számít, ahogy a napi kettő darab átlagom is. Megerőltető és fárasztó horgászat ez, és ritkán kecsegtet azzal, hogy dőzsölsz a halakban, de egészen újszerű és intenzív élmény volt számomra. Nem beszélve arról, hogy a tengeri pisztráng az egyik legszebb és legelegánsabb hal, amit valaha láttam, s mint később kiderült: a legfinomabb is...

Ismét a #6 Stickmanemmel horgásztam, és valószínűleg ennek köszönhetem a halaim nagy részét: nagyon hosszú dobásokkal kellett ugyanis operálni, minden különösebb megerőltetés és fáradtság nélkül tudtam vele dobni, a fárasztás pedig egy külön élmény volt. A switch botot elő sem vettem, nem láttam értelmét, kényelmesen végighorgásztam három napot a "pálcikával" is.

Három napig küzdöttünk hullámokkal, esővel, jéggel, fantom pisztrángokkal, végül negyedik napra a vállam feladta a küzdelmet, egy nap pihenőt rendeltem magamnak. Az időjárás ekkor már annyira eldurvult, hogy talán kedvem sem lett volna bemenni a tengerbe, így nem kellett kifogásokat keresni, maradt a séta és a kagylógyűjtögetés az otthoniaknak. 

Pénteken újabb ezer kilométer erejéig autóba vágtuk magunkat, s megcéloztuk Münchent; a következő állomás a fürstenfeldbruck-i EWF 2016 volt, a legnagyobb európai műlegyes kiállítás. Annak ellenére, hogy viszket a fejbőröm az ilyen rendezvényektől, ezt kifejezetten vártam, s túlzás nélkül állíthatom, hogy még a négy napos dániai pecánál is nagyobb élmény volt. Itt két napig dekkoltunk, de minden további nélkül el tudtam volna ütni az időt még napokig; mind a szervezők, mind a kiállítók kitettek magukért. Voltak...

...ismert és kevésbé ismeretlen műlégykötő mesterek, előttük kismillió ámulatba ejtő remekmű, melyek egy részét meg is lehetett vásárolni. A legapróbb CDC legyektől kezdve a nagy lazaclegyekig minden egy helyen, ezernyi variációban. Sikerült szereznem pár szépreményű balinlegyet Giovanni De Pace-től, és egy csodálatosan szép foam kőlegyet Fabio Federighi-től.

Andreas Andersson csukalegyet köt.

Ed Berg koncentrál.

A skót Brian Burnett adott pár jó tippet, miből lehet szép tegzes és kérész szárnyakat kötni (hétpecsétes titok).

Egészen észveszejtő újdonságok, mint például az új őrület, a  kerámia legyek - melyekről külön előadás is volt egyik este -, vagy a Polishquills cég újdonságai, de minden nagyobb legyes cég képviseltette magát különféle termékekkel. Vettem magamnak egy nagyon kényelmes és praktikus Field&Fish inget, valamint a Stroft új előketartó rendszerét (mindkettőt meleg szívvel ajánlom mindenkinek); persze a világ minden pénze sem lenne elég egy ilyen rendezvényen. Legalábbis nekem. 

Voltak igazi extravagáns...

 ...sőt, teleszkópos legyezőbotok is. Ezeket a csodákat az olasz Palu cég készíti és forgalmazza, égtem a vágytól, hogy kipróbáljak egyet. Mint kiderült, ennek semmi akadálya, személyesen a cégvezető nyújtotta át a legkönnyebb Palu-t, negyed órát dobálgattam vele. Vélemény? Izé...legyezőbotról csak jót vagy semmit. Mindenesetre érdekes koncepció (variálható hossz, nagyon kicsi szállítási méret), gyönyörű kidolgozás (valódi bőrrel tekert nyél - más kérdés, hogy a vizet mennyire szereti), igazi kuriózum. 600 euró körül kapható, ha ínyenc vagy, vágj bele!

Apropó, botok: nagy örömmel töltött el, hogy  a Stickman név egyre ismertebb tőlünk nyugatra is. Ákos hozott magával öt darabot a kiállításra, persze én már meg sem lepődtem azon, milyen jó véleménnyel van mindenki róluk egy-egy rövidebb próba után. Thomas Urbig, master instruktor például tíz perces dobálózás után visszavitte a standhoz a botot, s csak annyit mondott Ákosnak "This is mine!". Nem telt el fél nap, és az instruktorok nagy része ha tehette, a kiállított Stickmanekkel oktatott. Ákos boldog volt, én pedig nagyon örültem a magyar bot sikerének.

Aztán ott voltak az egész napos casting bemutatók és oktatások, a legnagyobb európai nevekkel, a kezdő dobásoktól kezdve a haladó technikákig.

A legkisebbek is jól érezték magukat, külön dobóversenyeket és légykötő sarkokat kaptak.

Silja Longhurst egykezes casting technikákkal kápráztatta el a férfiközönséget.

Stewie Munn mendelést oktatott, két sört nyakaló ismerős volt az "akadály".

Trond Syrstad a skandináv stílusról tartott előadást.

Gary Scott Skóciából egy kislány oktat a spey cast-re (a kiscsaj annyira lazán és természetesen dobott, hogy Gary csak a"brilliant" szót ismételgette, miközben telefonjával a gyerkőcöt filmezte). 

Az ír Glenda Powell spey botjával bűvészkedik; a közönség dőlt a röhögéstől, az előadás minden pillanatába beleélte magát: rohangált a medence körül, pörgött, a dobás bemutatása közben külön kis szonátát adott elő, énekelt, viccelődött, heccelte a közönséget. Nem véletlen, hogy nekem is a kedvenc előadóm lett, a második nap végéig figyeltem a szemem sarkából, merre jár, hátha egyszer elcsíphetem egy rövid magánoktatásra. Hazaindulásunk előtt negyed órával egészen egyszerűen a kezembe nyomta a botot, én meg lestem, mint sügér a csónak alatt. Egy biztos: nagyon tud dobni, még jobban tanítani, és még attól sem riadt vissza, hogy az első szebbre sikeredett dobásom után boldogan megölelgessen... 

Valószínűleg sosem fogom elfelejteni, hogy ezen a rendezvényen volt alkalmam beszélgetni bő fél órát Petitjean úrral is. Egy meglepetés legyet szerettem volna tőle kérni valakinek, s mikor megtudta, hogy Magyarországról jöttem, belém karolt és a többiekkel nem törődve leültetett maga mellé. Elmesélte, hogy utoljára 42 éve járt nálunk, barátjánál, a néhány éve elhunyt Lénárd Bélánál, aki elvitte őt a Hortobágyra, sőt, egy eredeti magyar övcsattal is meglepte. És igen,  a 2016-os EWF-en a kifogástalanul öltözött Marc Petitjean megmutatta a nadrágszíját és ott volt rajta a rég megkopott, magyar barátjától kapott csat...

Végül kötött nekem is egy legyet és dedikálta, így kézzelfogható emlék is marad erről a találkozásról.

Élmény élmény hátán, jobbnál jobb emberekkel, szebbnél szebb helyekkel. Mikor hazaértem és elmeséltem egy ismerősnek a sztorit, csak ennyit mondott: akkor ezek jó drága halak voltak, mi? Nem válaszoltam, csak mosolyogtam a balgaságán, s eszembe jutott egy öreg barátom mondása, akit a halfarkas egyesületi tagok rendszeresen kinevettek, mert hozzájuk képest nem művelt "gazdaságos" horgászatot: Gyerekek, én horgászni járok, nem halat fogni..!

Ákosnak ezer köszönet a lehetőségért és a rengeteg segítségért (a finom házi kajákért nemkülönben), Dániának a tengeri pisztrángokért, Németországnak az EWF-ért. Ha lehetőséged van, a két program valamelyikét próbáld ki te is, nem fogsz keserű szájízzel hazatérni.