Aranydorádók Baranyában

Az ember életében néha megadatik egy-egy olyan horgászat, amit soha nem felejt majd el. Mondjuk a kocsiajtó becsukásakor darabokra töri az összes botot, esetleg december közepén Dunaszekcsőn beleesik a vízbe, és Mohács felett húzzák ki; vagy egyszerűen csak olyan szinten belenyúl a jóba, hogy rommá fogja magát. Ez utóbbi egyesekkel ritkábban, másokkal gyakrabban esik meg. Nem kell feltétlenül a szerencsét okolni, ha nem tartozunk a győztes kategóriába, mint az alábbi kis történet is mutatja, néha egészen apró dolgokon múlik a siker.

Van egy tórendszer a közelünkben, egy öregúr tartja felügyelete alatt, évek óta kedvenc pontyos-legyes vizem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem látogatja szinte senki. Egyrészt kevesen ismerik, másrészt Pali bácsi egyedi szabályai miatt (melyeket teljes egyetértéssel tudok csak fogadni) az átlaghorgász nagy ívben elkerüli. Tilos például minden bolti etetőanyag és adalék használata, nem lehet bojlival etetni, a szemetelésért falhoz állítják az embert, s úgy általában megkövetelik a normális viselkedést a parton. Persze ez azonnal el is riasztja a magyar horgászközönség 99.9%-át, hiszen akik csak üvöltve és szotyihéjat köpködve tudnak létezni, azokat Pali bácsi pillanatok alatt kiebrudalja a tavak öt kilométeres környékéről. S akkor azt még nem is számoltam, hogy egész tekintélyes vízterületekről van szó, gazdag (és háborítatlan) élővilággal, dús bükkerdőkkel, változatos partszakaszokkal. Ja, és kifogástalan génállománnyal rendelkező, tízen felüli nyurgapontyokkal...

Érdekel, hol van ez a víz? Nem baj, akkor sem árulom el.

Az utóbbi időben Yvette és néhány nagyobb zápor gondoskodott arról, hogy mindenhol megfelelő mennyiségű víz legyen Közép-Kelet Európában, szerencsétlen bosnyákoknak egy ideig például biztosan nem kell az öntözés miatt aggódniuk. A környéken minden csatorna, patak és folyó a töltésig kiöntött, így meg sem lepődtem azon, hogy kirándulásom alkalmával az ominózus tavon a vízszint jóval átlag feletti volt. Ez körülbelül annyit jelent, hogy a mezőn állt kinn a víz, s egy rövid séta után vettem észre, hogy a fűben bizony halak bóklásznak. Egészen egyszerűen az történt, hogy a pontyok elhagyták a tómedret, s a parton keresgéltek a bokáig-térdig érő vízbe. Az egészben az a vicces, hogy a magasabb helyeket két-három horgász is próbálkozott betonkeményre gyúrt etetőkosarakkal - persze eredménytelenül -, miközben a tó állományának kétharmada olyan ramazúrit csapott a sekélyebb vizekben, hogy öröm volt nézni. Ha azt is hozzáteszem, hogy a gigantikus pontyok nagy része koi, s ezek szinte világítottak a fűszálak között, rájöhetünk, hogy a daraszobrászok közül senki sem állt kétszer sorba, mikor az észt osztogatták...

Érthető, hogy remegő kézzel szereltem össze a Pikesaber botot - amit azonnal Carpsaberré avanzsáltam, - s vagy öt percig töprengtem a legyes doboz fölött. Nem volt egyszerű a választás, hiszen tapasztalataim szerint egy megakasztott ponty után az egész csorda szétugrik,  s közel sem biztos, hogy újra észlelhető formában állnak újra össze, ráadásul a távolság is nagy volt (bár ekkor más majdnem térdig álltam a lápos vízben, nem törődve az új túrabakancs állapotával sem), s egy nádtorzsákkal és fűvel borított terepen bizony elég könnyű eltolni az első, legígéretesebb dobásokat. Főleg, ha kapkod az ember. 

Van egy különleges képességem, nevezetesen hogy mindig az aktuális horgászathoz legkevésbé alkalmas felszerelést viszem magammal. Nem tudom, hogy vagyok képes mindig ennyire mellényúlni, mindenesetre most is sikerült: átvillant az agyamon, hogy #9-es gyorsan süllyedő zsinór hoztam magammal, ami a maximum 30 centis vízben pillanatok alatt a fenéken lesz a rengeteg szutyok között, beleakad majd mindenbe - talán meg is sérül -, de valószínűleg ez az egyik ok, ami miatt kivételesen sikeres napot tudhatok magam mögött.

Nem kellett hozzá ugyanis öt perc és megakasztottam az első halat. Oltári ramazúrit csapott, tolta a vizet, mint az őrült, de legnagyobb meglepetésemre a többi ponty menekülés helyett sztoikus nyugalommal odébb libegett s folytatta a délutáni táplálkozást. Hogy mit ehettek, nem tudom, talán lóherét, tücsköt-bogarat, gilisztákat, mindenesetre nem akaródzott abbahagyniuk a zabálást. A hal kinavigált a nyílt vízre, tizenöt percig keringőzött velem, majd megadta magát. Csodálatos koi, elkápráztató színekkel - ezzel a hallal kapcsolatban mindig kicsit felemásak az érzéseim, olyan, mintha nagyra nőtt aranyhalakat molesztálnék, mindenesetre el kell ismernem, hogy lélegzetelállítóan szépek, mintha arany dorádókat fogna az ember Dél-Afrikában. 

Különben ez volt a Pikesaber első komolyabb bevetése, és kifogástalanul viselkedett mind dobás, mind fárasztás szempontjából. A fedett víz nem indokolta a vékony előke használatát, így sunyi módon 0.22-es tippetet kötöttem fel. Ja, a légy? Régi kedvencem, a Griffith's Gnat volt a nyerő, az összes halat azzal fogtam, még tél végén kötögettem őket, kicsit átalakítva, kedvenc pontyaim igénye szerint. 

Aranyszínű barátaim még mindig szedegettek, így újabb dobást kockáztattam meg; a süllyedő zsinór szépen a fenéken feküdt, a légy lebegett, így folyamatos kontaktust tudtam tartani vele - apró húzásokkal vezettem a Gnat-et, - s szinte azonnal megpróbálta kicsavarni valami a kezemből a botot. A hal lényegében felakasztotta magát, s akkor ramazúrit rendezett, hogy kicsit szét is verte a halakat a közelben. 

Tíz perc szünet, közben óvatosan dobáltam, s közvetlenül a törés határán (ahol normál esetben a partszél lett volna) elcsíptem egy újabb tengeralattjárót. A nap legerősebb hala volt, de végül mégis belebújt a merítőbe, hogy modellt álljon egy fénykép erejéig. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, mikor más is ott olt velem, így feleségem kértem meg, hogy botladozzon át a susnyáson és kapjon le ezzel a pikkelyes gyönyörűséggel.

Már így is több ez, mint amit álmodni lehet, röpke fél óra múlva azonban megérkezett a következő páciens, a nap egyetlen tükröse, aki a elnyerte a nap legnagyobb hala címet is. Ismét csak ismételni tudom magam, nem tudok és nem is szeretek saccolni, méregetni meg nincs idő, ha a halat sértetlenül akarom visszaengedni, így a ti feladatotok megtippelni a ponty súlyát. Némi csalódást okozott, ugyanis tekintélyes mérete ellenére ő adta meg legkönnyebben magát.

Hihetetlen, de még mindig nincs vége: igazi aranyhal ette meg a Gnat-et, akinek egy csók is kijárt (legfőképpen azért, mert ilyen képem még nincs, és be kell állni a bohócok táborába). A képen látható, ahogy szerencsétlen hal arcára kiül az undor, amiért egy szőrös majom le akarja smárolni; elárulom, a csókra nem került sor, nem akartam tovább fokozni szerencsétlen hal szenvedését. 

Végezetül egy szépségesen csúnya koi került zsinórvégre, nem tehetek róla, de mindig a skorpióhal jut eszembe, ha a képre nézek. Persze annak diszkrétebbek a színei, viszont pontosan ilyen harcias. Szerencsére a legvérengzőbb pontynak sincsenek mérgező tüskéi (bár brit tudósok biztosan kísérleteznek már rajta), mert a bognártüskéje horogszabadítás közben randán megvágta a kezem. Szóval igazi mogorva harcos volt őkelme. 

Itt zárult is Miki mókatára, biztosan lehetett volna még fogni belőlük, de Kisbalu és a feleségem már nyűgösködött, és én sem vagyok telhetetlen. Tökéletes peca volt, de a halaknál is jobban örültem annak, hogy sikerült kihozni a helyzetből a maximumot. Amíg ott voltam, 4-5 centit csökkent a vízszint, azaz valószínűleg nyoma sincs már a kiöntött részeknek. Ami nem baj, lehet újra cserkészni, agyalni, próbálkozni - mert véletlenek nagyon nincsenek, jobb, ha ezt elhiszitek nekem.