Kesergés

Történt nemrég, hogy egy városunkban található elhanyagolt, gazos kis kert mellett sétálgattunk a családdal. Szinte égi szózatként hirtelen bődületes üvöltözésre figyeltünk fel: a MÉH telephez hasonlító kert tulajdonosa, egy potrohos ex-bányász címezte nekünk a szidalmakat. Mija f*szt kerestek a kertemnél? - óbégatta elborult aggyal, amire először köpni-nyelni nem tudtam, majd megpróbáltam volna felvilágosítani az illetőt az interperszonális kapcsolatok alapelveiről, de nem érdekelte, tombolt tovább, így otthagytuk, hadd kukorékoljon a szemétdombján. 

Hogy miért meséltem el ezt az elbűvölő kis sztorit? Később kiderül.

A mai napom nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem: jelenleg éppen a Dráva homokjában kellene hevernem, nyakig betakarózva, várva a hajnalt, de sajnos egy hirtelen jött telefon meghiúsította ezt a tervet. Vigaszképp hazafelé megálltam egy közeli kis patakocska mellett (többször írtam már róla, legutóbb itt), reménykedve, hogy a kis víz helyzete javult a nagy csonkítás óta. Sajnos csalódnom kellett: rengeteg domi van benne ugyan, de ezek szinte kivétel nélkül arasznyiak, így kifejezetten örültem neki, hogy indulás előtt a tenkara botot is bedugtam az ülés alá. 

Külön érdekessége ennek a pataknak, hogy még bozótvágóval is nehéz a közelébe férkőzni; a vízre szállás legalább tíz perc, a vízből való kikecmergés kétszer annyi, de a part nagy részén inkább esélytelen a szakadások és a bozót miatt - igazi dzsungelpeca, azoknak való, akik szeretik, ha térdig érő csalánban szánkáznak le a vízbe, akik nem bánják, ha tíz centis nyiladékokon kell bedobni a műlegyet vagy wobblert, akik nem félnek a csészealj méretű pókoktól; egyszóval azoknak, akik nem teljesen normálisak. Mivel nekem erről már igazolásom is van, felhatalmazva éreztem magam, hogy belevágjak a közepébe.

Egészen apró legyekkel kísérleteztem, néha-néha felkerült egy-egy Elk Hair Caddis vagy más szárazlégy is, de csak apróságok jöttek, talán tizenöt darab. Bevallom, nem is láttam nagyobb halat, pedig a víz nem mély, mindenhol szépen lehetett követni az alját.

Erős a gyanúm, hogy kedvenc kis patakom soha többé nem lesz a régi, elméláztam azon, hogy tizen-pár éve itt tanultam műlegyezni, itt fogtam az első szebb domikat...s bizony mindennapos volt a kiló körüli példány is (nem beszélek félre, bizonyítékképp itt van Janess videója is). 

Persze a patak még most is gyönyörű, tiszta, ideális élettér lenne a halaknak, külföldön egy ilyen víz lerablása után a tetteseket azonnal falhoz állítanák és tarkón lőnék - nálunk a fél környék tisztában van vele, kik villanyozták le a vizet (nagy részük jól menő vállalkozó), mégsem foglalkozik velük senki...

De visszatérve a bejegyzés elejére: a víz egy kis falu mellett folyik el, egy kukoricás tövében álltam meg az autóval. Nyilván, az egész terület magántulajdon, hamarosan meg is jelent a tulaj, egy fiatal srác, vadászruhában, egy kollégát fuvarozott ki a közeli lesre. Összefutottunk a parton, mosolyogva KÖSZÖNT, megkért, ha befejeztem a horgászatot, menjek majd ki az útra a kocsival, hogy ne zavarjam a vendégét. Mondtam, hogy természetesen azonnal megyek, megköszönte, kezet fogtunk és elhajtott. 

Falu kontra város. Hogy ne általánosítsak? Mert vannak kivételek? Számomra az utóbbi néhány év tapasztalatai nem ezt bizonyítják.