Sodor a víz

Elmúlt május elseje, ami nem azért fontos, mert túl vagyunk a munkátlanság ünnepén, hanem lejárt a Novellapályázat határideje is. Sajnos sanyarú mosollyal jegyzem meg, hogy nem érkezett értékelhető pályamű, kritika és támadás viszont annál több, amit képtelen vagyok haraggal kezelni, egyszerűen csak derülök egyet rajta és az élet megy tovább. Nem erőszak a disznótor - a disznó is megmondta, - ha nem, hát nem, ezentúl nem erőltetem a hasonló megmozdulásokat.

Régen posztoltam bejegyzést is, aminek az a legfőbb oka, hogy kegyetlenül lusta vagyok, és ha éppen aktív kedvemben talál a Jóisten, inkább kötök egy pár egyedi (gyk: tökéletesen használhatatlan) legyet vagy horgászni megyek. Gondoltam, pótolom a pótolnivalót, és ömlesztve rátok zúdítom néhány utóbbi túra történéseit.

Az utóbbi hónapokban állandó helyet kapott a kajakban egy ultrakönnyű kis pergető bot is. Ennek több oka is van: kajakból a rohanó Dráván kutya nehéz normálisan lengetni, ráadásul a halak is leragadtak valahol a középvízen, így szárazlegyezni, nedvesezni és (Mon dieu!) nimfázni képtelenség, marad a streamer, ami nem biztos, hogy kell nekik, illetve jóval nehezebb bejuttatni bizonyos helyekre, főleg, ha a zsinór ülő helyzetben beleakad a legkisebb pöcökbe is a hajón. Persze eljön majd az én időm is, egyelőre azonban csak gyakorlok és tapasztalok, és néha halat is fogok vele; de ha igazán tartalmasat akarok horgászni, előkapom a mini wobblereket. Na, de majd ha a domik a part melletti fák alatt szemezgetnek...

Közel három éve nem pergettem, szerencsére olyan ez, mint a biciklizés, elfelejteni nem lehet, és persze nem is kell hozzá sok ész. Csak dob az ember, oszt tekeri az orsót veszettül...

Legalábbis így képzeli el a dolgot egyik ismerősöm (nem véletlenül nem írtam "barátot", de még csak "havert" sem), a fenekező horgászat szerelmese és tanítója. Mondhatnám neki, hogy gyere, a kezedbe adok egy pergető botot a Dráván, fogj halat, de nem mondom, mert akkor vagyok nyugodt, ha az ilyen ember minimum ötven kilóméter távolságban van tőlem, mikor horgászok. Sajnos a nagy folyóvízi élet az ember fiát óhatatlanul is az embergyűlölet felé sodorja: nehéz megbocsátani, mikor a tökéletes idill és kakukkszó harmóniáját félbeszakítja a partról egy artikulátlan üvöltés.

No, de csapjunk a lovak, azaz az élmények közé, s bár sem eredményesség, sem elszántság szempontjából nem vehetem fel a versenyt Atyafival, azért igyekszem a nyomában evezni - képletesen és a valóságban egyaránt.
Csukák. Mindig a "námbör ván" lesz nálam a kroki, sunyi és kegyetlen természete ellenére (vagy éppen azért). Nagy szomorúságomra az élővízen ez a hal elég ritka (nincs oda ugye a sodró vízért), így kiöntésekben, csatornákban fogom keresni. Kis segítséggel ugyan, de ráakadtam már egy ilyenre, jót pecáztam benne, tökéletes alkalom volt, hogy letesztelgessek néhány felszíni legyet. Nincs csodálatosabb élmény, mint amikor valami jókora tolóhullámmal lecsapja a víz tetejéről a divert, az emberben megáll az ütő egy pillanatra. Ritka esemény, de ezeken a kis vizeken az éhező csukákra talán a legcélravezetőbb módszer lehet.

Balinok. Bármennyire szeretem is őket, de nem kényeztettek el idén. Balintalan vagyok. Azaz majdnem, jött néhány kisebb darab wobblerre és néhány nagyobbacska streamerre. Eszméletlenül húznak, igazi "botkikapós" rávágásokat produkálnak és még mindig kiismerhetetlenek. De még idén megfogok egy nagyot közülük, ha addig élek is. Viszont megfogtam életem első jászait, és egy csapásra beléjük szerettem. Bizony, talán jászt fogtam a legtöbbet a tavaszi hónapok alatt, de érdekes módon mindet pici wobblerekkel és hallegyekkel. Órákon keresztül dobáltam hatalmas jász-csordák közé a szebbnél szebb nedveseket, nimfákat, sőt, szárazlegyeket is, de rá sem bagóztak, csak a kishalakat ették. Ha nem a balin, akkor a jász fogja kivinni a maradék sérómat. 

Domolykók. Jöttek, de kevés. Talán az nem tetszett nekik, hogy néhány tesót megfüstöltünk és elfogyasztottunk Atyafival. Vagy a magas víz, esetleg a lehűlés. Finnyás banda. Állítólag majd a nagy melegben nyáron, a fák alól lehet kibányászni a legszebbeket. Állok elébe. Néhány sügérbe ellenben többször beleakadtam, kivétel nélkül darabos jószágok voltak. 

Ennyit a halakról, bár a horgászat elsődleges célja ugye maga a halfogás, a kajakos túrák mégis olyan tömény élményadaggal látnak el, hogy néha a horogra gondolni sincs időm. Homokpadokon nyargaló szarvasok, millió hanggal trillázó hajnalok, tábortüzek és táborhelyek, izzó parázson sült ételek, melyek íze a Természet lágy ölén még tökéletesebb.

Rövid lesz ez az év, de előttem áll még egy egész élet, hogy lássam és kitapasztaljam, mi bujkál a Dráva titokzatos mosolya mögött és megfogjam a legnagyobb halait.