Pont egy ponty

- Miről ismered meg a vidám motorost?
- Muslincák vannak a fogai közt...

Ez a vicc járt az eszemben, mikor kedvenc robogómmal kifelé manővereztem a városból, elhagyva gondot, szmogot és embereket. Olyan rajzás közepébe csöppentem ugyanis, amilyet ritkán lát az ember, Han Soloként kerülgettem a rovar-meteorokat, mert a sisakomról még hónapokkal ezelőtt leszereltem a plexit; persze ma megbántam ezt az elhamarkodott döntést. Néhány nagyobb bogár (szarvas?) becsapódása után jobbnak láttam araszolva haladni, ami egyébként sem tűnt rossz döntésnek, mert - jó idő ide, jó idő oda - a motor ilyenkor ősszel nem a legmegfelelőbb jármű, főképp, ha csak egy rövid póló és nadrág van az emberfián.

Egy közeli bűbájos kis vízre igyekeztem, letesztelni néhány új legyet, és nemrég megszervízelt orsóm, a halfogás legcsekélyebb reménye nélkül. Titkon azért reménykedtem, kölyökkorom óta rendszeresen látogatom ezt a tavat, s valahogy az évek során azért kialakul az emberben egyfajta megérzés az ismert helyeken, mikor lesz sikeres a peca és mikor nem. Természetesen biztosra menni soha nem lehet, főképp a ponty esetében, hiszen elég néhány centis ár/apály, esetleg minimálisan megváltozott légnyomás, s ilyenkor megvan az esély arra, hogy bajszos barátaim a legkívánatosabb légyre is olyan undorral néznek majd, mint másnapos tini a babfőzelékre.

Szinte kúszva másztam le az erdőben a vízpartra, s közben belegabalyodtam egy akkora pókhálóba, melynek láttán a Banyapókot is elfogta volna a sárga irigység. Átküzdöttem magam egy kisebb bokor csalánon - megúsztam huszon-egynéhány csípéssel -, s mikor ott álltam a napsütötte tónál, majdnem földhöz vágtam a legyesbotot. A víz jó húsz centivel magasabb lett, kedvenc helyemen a jól ismert haltartó tuskóknak csak a hegye látszott ki, a víz sötét, halmozgásnak semmi nyoma. Körülbelül egy hónapja nem volt számottevő csapadék, egy hete voltam kinn horgászni, ez akkor hogyan...és miért...?

Aztán lassan megnyugodtam, s egy igazán kellemes délutánt töltöttem el a kis tavon. A balinok a lábam előtt raboltak - mintha csak tudták volna, hogy a legnagyobb légy a dobozomban 16-os -, majd kellemes meglepetésként néhány sügerentyű is megtréfált, szerencsére a szájuk szélébe akadt az apró nimfa. Néhány balin olyan pofátlanul körözött előttem, hogy egy megdobáltam őket egy pici ezüstszínű valamivel, ami enyhe jóindulattal hasonlított egy kishalra, persze körberöhögtek és folytatták a ramazúrit. Vért izzadtam ugyan, de sikerült becserkészni egy pontyocskát, ám megérte: minden trükköt bevetett őkelme. Volt egy velőtrázó pillanat, mikor azt hittem, sikerült feltekerednie egy vendégmarasztaló bokorra, de végül kiimádkoztam onnan, így lehetősége nyílt modellt állni nekem egy fénykép erejéig.

Hazafelé majd leestem a motorról, olyan hideg lett, de oda se neki: ismét egy jól sikerült délután, gyönyörű környezet és halak. Néha elgondolkozom azon: milyen élményekből élnek azok az emberek, akik nem horgásznak? Valahogy a Barátok közt és a Való világ nyújtotta örömökről nem tudom elképzelni, hogy kielégítő lehet bárki számára...

Végezetül mi mást írhatnék, mint Atyafi atyafinak néhány jókívánságot a holnapi nagy napra: nem, nem nősül, csupán MŰLEGYEZNI megy az ország egyik legcsodálatosabb és legrejtelmesebb vizére. Szóval az elkövetkező napokban tessék sasolni az Atyafi pecát, valami azt súgja, hogy érdemes lesz.