Tenkara - A magyar módi

Az utóbbi hónapban rengeteg üzenet és hozzászólás érkezett a blogra, hogy folytassam tenkarás sorozatomat. Az írás igazán nem az én műfajom, néhány soros beszámolóval elboldogulok, de utánanézni, kutatómunkát végezni lusta vagyok, ezért úgy döntöttem, az utóbbi két szösszenet után dobok egy posztot saját tapasztalatokról. A tenkara-őrültek valószínűleg úgyis inkább kíváncsiak erre, mint száraz adatokra, ráadásul éppen kapóra jött a meghívás: barátnőm távoli rokonai Horvátországban élnek, házuktól száz méterre hullámzik egy hatalmas tározó, s belőle folyik ki egy tiszta vizű, pisztrángos csatorna. Azonnal eszembe jutott kedvenc Iwanám, nameghogy most aztán villoghatok majd a tenkara-szereléssel fogott halak fényképeivel, így megérkezésünk után a szokásos tiszteletkört letudva lerongyoltam a vízpartra. Táskámban a fényképezőgépek és a polaroid szemüveg mellett néhány legyes doboz, a jól bevált nimfákkal és szárazlegyekkel, na meg három országos méretű szendvics; minden jóval ellátva mégiscsak optimistábban áll hozzá az ember egy ilyen vállalkozáshoz. 

A lengetést a tározón kezdtem, abban a reményben, hogy a Gyékényesi tavon és a Duna-holtágak között töltött órák megedzettek erre a feladatra. Tenkarázni nem könnyű dolog. Gondolj csak bele: állóvízen megközelíteni a halakat - főleg ebben a kristálytiszta vízben - nem egyszerű dolog, hiszen legjobb esetben is 8-10 méterre állunk a céltól, ahová a legyet szeretnénk juttatni. Kinéztem egy jókora hínárfoltot, szárazléggyel kezdtem...és egy csodálatosat bodorkáztam.

A legnagyobb harminc deka körüli lehetett, de egyre kisebbek jöttek. Közben beborult az ég, cseperegni kezdett az eső, a kapások megritkultak, így váltottam, ezúttal nimfával kezdtem csalogatni kedvenceimet. Jóval kevesebbet fogtam, de nagyobbakat, én pedig önfeledten elkeszegeztem három órát. Jelzem, itt is el lehet felejteni a "vertikális legyezés"-t és az egyéb marhaságokat, nem függőlegesen engedtem a nimfát a mély vízbe, hanem a zsinórt a jellegzetes tenkara-dobással kiterítettem, hagytam lassan süllyedni, közben folyamatos kontaktus közben lassan a hínárszél mellett mozgattam a legyet. Az egyik ilyen húzásba agresszívan belerántott valami, reflexből odakentem neki, s legnagyobb meglepetésemre partra segítettem egy hetven deka körüli süldő pontyocskát. Az UL Iwanával igazi csata volt (valahol itt van a bot optimális teherbírása), ráadásul a magas parton legyes merítővel kiszedni sem volt egy leányálom. 

Úgy döntöttem, zárszónak tökéletes lesz, átvágtam egy nagyobb csalánoson és vallatni kezdtem a csatorna vizét. Láttam egy gyönyörű szivárványost, de esélyem nem lett volna ellene, így békén hagytam. Szokásommá vált, hogy csak egyféle botot viszek túráimra, így nem csábulok el, s nem dobom félre a tenkarát holmi háromkilós pisztrángokért, hasznos elv, ajánlom másnak is. Váltogattam a legyeket, de egy apróságon kívül semmi nem jelentkezett. 

Erre persze számítottam, rendes legyes felszereléssel is brutálisan nehéz víz ez a csatorna, de nem adtam fel, ráadásul egy hancúrozó kölyökróka is felvidított. A víz kifejezetten magas volt, megállni benne nehéz, embert próbáló feladat, ráadásul sunnyogtam is rendesen, mert fogalmam sem volt, hogy a szigorúságukról híres horvát halőrök milyen képet vágnának műlegyes "spiccbotomhoz", hiszen a tenkara bármennyire is legyezés, nehéz lett volna elmagyaráznom nekik a módszer létjogosultságát közel tízszavas horvát tudásommal. Szerencsére nem találkoztam a rend és a halak kiváló őreivel, viszont verőfényes napsütés következett, így egy sekélyebb pool-ból kiszedtem néhány szép sebest és szivárványost, néhányat eredeti kebari legyekkel.

Bónuszként beugrott egy szebb domolykó is, nagyobb hancúrt művelt, mint a ponty, így bővült a fogott fajok listája, aminek megint csak örültem, mivel ismét a megírandó cikk jutott eszembe. 

A móka addig tartott, amíg valami hatalmas dög le nem tépte az előkémet, de legkevésbé sem bántam. Végig ettől tartottam, a tenkara (főleg az ultrakönnyű alfaja) sportszerű módszer, de figyelembe kell venni, hogy a nagyobb, kiló körüli halak ellen - főképp sodrásban, vagy ha nem tudunk utána menni - már esélyünk sincs. Piercinggel ellátni egy víz összes halát pedig legkevésbé sem sportszerű, így be is fejeztem a horgászatot (tartalék előke híján nem is nagyon tehettem mást), búcsút intettem a kis folyónak, a tározónak, majd visszatértem a családhoz. 

Szép volt, jó volt, de elég nem volt: holnap ismét kiballagok valamelyik holtágra vagy kiöntésbe szerencsét próbálni. Ismét csak tenkara botot viszek, mert tenkarázni jó. Próbáljátok ki Ti is!