Clogflyfishing

Kicsit el vagyok késve ezzel a bejegyzéssel. Közel fél évvel. Különösebb okom nincs rá, egyszerűen vagy elfelejtettem, vagy lusta voltam befejezni, bár a vázlat március eleje óta kallódik, csak a formázás hiányzott. Most mégis felteszem a blogra, akár okulásképp, mert kifejezetten elkeserítő (szomorú? szánalmas?) felhangja van. 

Hol volt, hol nem volt, Tiszán innen, meg Dunán is innen, élt egyszer egy fiatal őcsényi hidegburkoló szakember, aki gyermekkora óta a folyóvizek és a süllők megszállottja volt. Éjszakánként a Duna kövezéseit rótta, napközben dolgozott, fúrt-faragott, épített és alkotott. Egyszer azonban a kőműveskanál mellett kezébe akadt egy darab fa is, melybe lelket lehelt, s a következő éjszaka megúsztatta a Duna örvénylő vízében. Ezután egyre többször nyúlt a fához, végül csak saját wobblerekkel horgászott, s egyszeriben azon kapta magát, hogy a fafaragás több lett, mint szórakozás. Híre terjedt, hogy a Mata wobblerek kincset érnek, s ha eldobod, a hal biztosan visszahozza. Erre pedig egyre többen lettek kíváncsiak... Bizony, tegnap délután Matasics Józsinál jártam műhely- és Dunanézőben. Gondolom, nem kell ecsetelnem, mekkora élmény és lehetőség volt ez számomra; egyrészt nem sokan büszkélkedhetnek azzal, hogy betekintést nyerhetnek a műhelytitkokba, másrészt a Duna számomra teljes mért...

Szeretem az esőt. Ha lehet fokozni, akkor az esőnél csak az őszi esőt szeretem jobban. A szemerkélő, néha erőre kapó esőzéseket, köddel, hideggel, s mindennel, aki tartozéka a folyékony halmazállapotú csapadékoknak. Rokonaim és ismerőseim nagy része úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, mikor ezen álláspontomat kifejtem. Őszintén szólva kezd elegem lenni a folyamatos rinyálásból; esik, süt, hullik, hideg van, meleg van, nyár van, tél van...mindenki sír, mint az a bizonyos fürdős, ahelyett, hogy megpillantaná végre az évszakokban mindazt, ami szeretni és értékelni való. Dr. Seuss , a világ legsikeresebb gyermekkönyv szerzője 1970 környékén írt egy bizonyos Loraxról, s annak világáról; néha tényleg úgy érzem, a civilizált ember simán boldog lenne  a könyvbéli fátlan, műanyag, mesterséges világgal, ahol még az évszakok is kedvünkre manipulálhatók. 25 fok átlaghőmérséklet egész évben, a kijelölt helyeken egy kis hó, de szigorúan izolálva, nehogy Géza esetleg megborzongjon a farka...

A túráról bővebben olvashatsz és további képeket nézhetsz meg ATYAFI BLOGJÁN!

A múlt heti lelkes kezdés után alaposan visszaestem, mivel a négy napos ünnepet kényszerű munkával vagyok kénytelen tölteni. Sebaj, kis öröm az ürömben, hogy végre elkészültem legyes kuckóm légykötészeti sarkával - van itt minden, ami szem-szájnak ingere,- ráadásul a nyolc óra után zavartalanul nekiállhatok kötögetni a jövő hétvégi drávai megmérettetésre. Összehoztam ma is néhány apróságot, a teljesség igénye nélkül meg is osztanám veletek - artisztikus legyeket most se várjon senki, az nem az én asztalom. Előre bocsátom továbbá, hogy - mint sokan tudjátok - nulla a tapasztalatom a folyóvízi legyekkel kapcsolatban, minden tippet-trükköt-tanácsot-kritikát örömmel fogadok.  Az első nevező egy klasszikus nedves, bízok benne nagyon, remélem nem csalódok az apróságban. Készítettem belőle egy sorozatot, meglátjuk. Következzék egy streamer, domolykóra és jászra, újat nem mutatok vele senkinek. Darázs.  Streamerek következnek, az első angyalhajból készült, ...

- Miről ismered meg a vidám motorost? - Muslincák vannak a fogai közt... Ez a vicc járt az eszemben, mikor kedvenc robogómmal kifelé manővereztem a városból, elhagyva gondot, szmogot és embereket. Olyan rajzás közepébe csöppentem ugyanis, amilyet ritkán lát az ember, Han Soloként kerülgettem a rovar-meteorokat, mert a sisakomról még hónapokkal ezelőtt leszereltem a plexit; persze ma megbántam ezt az elhamarkodott döntést. Néhány nagyobb bogár (szarvas?) becsapódása után jobbnak láttam araszolva haladni, ami egyébként sem tűnt rossz döntésnek, mert - jó idő ide, jó idő oda - a motor ilyenkor ősszel nem a legmegfelelőbb jármű, főképp, ha csak egy rövid póló és nadrág van az emberfián. Egy közeli bűbájos kis vízre igyekeztem, letesztelni néhány új legyet, és nemrég megszervízelt orsóm, a halfogás legcsekélyebb reménye nélkül. Titkon azért reménykedtem, kölyökkorom óta rendszeresen látogatom ezt a tavat, s valahogy az évek során azért kialakul az emberben egyfajta megérzés az ismer...

Néhány napja balinokat hajkurásztam az egyik Duna-holtágban, jött is néhány, kis uborka méret mindegyik. Mindenesetre jót szórakoztam, egészen addig, amíg meg nem jelent két helyi arc: magas ürgék, fenekező bottal, diszpis vödörrel, Shell feliratú baseball sapkában, talpig terepszínben; magyarul két igazi magyar pontyhorgász. Egy darabig bírtak emberi lény módjára viselkedni, beetettek büdös kukoricával, behajigálták az etetőkosarakat, leültek a sárga vödörre és beszélgetni kezdtek. Fél füllel hallom ám, hogy rólam beszélnek. Sokat nem értettem belőle, csak foszlányokat, kezdve a  "Mit játssza meg ez magát!"  dörmögéstől a  "Legyezni csak pisztrángra lehet..."  című megdönthetetlen tételig. Gondolom, mindenkivel előfordult már hasonló eset, a legtöbb legyes ilyenkor úgy tesz, mintha süket lenne, talán ez a legjobb megoldás. Addig a délutánig én is mindig így tettem, ám mivel a balinok a zörgésre odébbálltak, gondoltam egy merészet és megszólítottam a két hobó...