Fekete István: Ci-Nyi

A következő novella számomra mindenek felett a legkedvesebb történet. Kölyökkoromban olvastam először (azóta számtalanszor), s egész életemet meghatározta ez az élmény. Ha hosszúnak tűnik is a bejegyzés, kérek mindenkit, aki nem olvasta még; vessétek bele magatokat, ne sajnáljátok rá az időt. Életre szóló élményt jelent majd ez a kis történet...

Furcsa név, senki sem mondhatja, hogy nem az, de valóságos név, amelyet tulajdonosa maga adott magának, mert ez volt az egész szókincse. Nincs ebben semmi különös, és abban sem, ha Ci-Nyi legtöbbször csak fele nevét használta. Ha vidám volt, és dolgai jól mentek - az elejét, ha pedig bánata volt vagy fájdalma, csak a hátulját.
Ci-Nyi - egér volt.

Szép, selymesen szürke és mindig tiszta, javakorabeli egér, aki a szőlőben lakott, egy présházban, annak is a pincéjében. Néha persze felnézett a házba is, sőt ősszel a ház előtt álló, nagy diófa alól is hazagurított egy-egy diót, ha nyitva volt az ajtó, de legjobban mégiscsak a pincében érezte magát, amelynek kellemes, langyos és illatos légkörét megszokta. A ládát ugyanis, amelyben lakott, mindenféle rongyok, papírok, dugók, szalmatokok társaságában, évek óta meg sem mozdította senki.

A kisház tulajdonosa Kurugla Józsi bácsi volt, aki valamikor a vasutat igazgatta, bár nem volt igazgató. Egy igazgató sohasem tudna vonatösszeütközést, kisiklást vagy egyéb terjedelmes karambolt csinálni, míg Kurugla bácsi nagyon is tudott volna, de nem csinált. Éppen ezért majd fél emberéletnyi szolgálat után kitüntetéssel nyugdíjazták, bár éppen csak hatvanéves volt, tökéletes testi-lelki egészségben, ami - egyik barátja szerint - csakis özvegyi állapotának volt köszönhető. Kurugla bácsi megszokott, csendes vidámsággal intett búcsút a váltóknak és szemaforoknak, azzal a derűs nyugalommal, ami egész szolgálata idejében kísérte, s amivel egyetlen igazgató sem dicsekedhetett.

Azt persze nem lehet mondani, hogy Józsi bácsi vasutas életében nem lettek volna sötét napok, például amikor feleségét kellett kikísérnie a temetőbe; de a kedves asszony életének váltóját nem ő igazgatta, így ebbe is bele kellett nyugodnia. Nagyobb változást azonban a szomorúság sem hozott, mert a vasút, a váltók és a szemaforok megmaradtak, s ezek rövidesen egyenesbe terelték a bánat zabolátlan gondolatait. Ugyancsak csekély változtatás volt az is, hogy a gyászeset után néhány hónap múlva a pincekulcsot - ami eddig felesége ágya felett függött a saját ágya fölé akasztotta... később pedig az asszony ágyát is kitette a másik szobába. Az ágy ott is nagyon megfelelő helyet kapott, ami Józsi bácsi mozgolódó emlékeit megnyugtatta...

- Egyszer ezt is megpróbáltam - mondta magában, és aligha lehet mást gondolni, minthogy ezzel a házaséletre célzott.
- Mint egy agglegény - mondta a postamester, a gyerekkori jóbarát, aki határozott lelkesedéssel vett részt a részleges költöztetésben, míg a harmadik barát, a kálomista pap csak csendesen bólongatott, mintha felmentést adott volna a netalán előforduló szabadságos gondolatokra...
- Az idő szép - tette még hozzá egy kis torokköszörülés után -, tulajdonképpen kimehetnénk a pincébe.
- Milyen igazad van! - lelkesült a postamester, míg Józsi bácsi csak annyit mondott, a pincekulcs felé vetve egy pillantást, hogy:
-Tulajdonképpen... persze.
- Igazad van, Józsikám - mondta a postamester -, nem szabad magad elhagynod... ahogy jön a bánat, úgy el is megy, és hogy kimegyünk vagy nem megyünk, végeredményben mindegy...
- Friss kenyerünk van - mondta a pap szigorúan -, egy szál kolbászt is leakasztok... és hogy leakasztom vagy nem akasztom: ez nem mindegy.
- Hát bizony, nekem nincs itthon semmim - mondta Józsi bácsi. - Üres a kamra... de majd gondoskodom. Egy kis hízócskát már beállítottam... a gyászolók mindent megettek.
- Láttam - mondta a pap -, nagyon gyászoltak... amúgy nem hiányzott semmi?!
- De, Gáspár! - szörnyülködött a postamester. - Ilyesmit feltételezni! Egy pap!...
- Éppen azért. Te tisztában vagy a morzejelekkel, tértivevényekkel, portókkal, satöbbi, én pedig tisztában vagyok a gyászolókkal... Nos, Józsi?
- ...hát az úgy van ilyenkor...
- Úgy bizony - mondta a pap. - Hogy?...
- ... hát emlékeket... a sógor megcsókolta szegény Juliska aranyóráját... sírt...
- Elvitte, vagy nem vitte?
- Odaadtam.
- Na látod, postamester. Legyünk reálisak. Én viszem a kenyeret, kolbászt, zöldpaprikát. Te hozod a szalonnát, hagymát és sajtot. Józsi adja a bort, a pincét és egészséges pincelevegőt.
- Bizony - sóhajtott Józsi -, a bor is nagyon megfogyatkozott...
- A gyászolók! - mondta a pap kesernyésen. Úgy ivott a sógor, mint a homok. Nem is csodálom, hogy sírt. Csak induljatok el, majd utolérlek benneteket.

Amúgy szép, őszi idő volt. Hajnalban született egy kis dér, de amikor a nap kibontakozott hajnali pufók vörössességéből, szinte nyári meleget ragyogott a világra, amelytől elolvadt a dér, s az elnehezült szőlő-, dió-, meggyfa levelek egymás után szállingóztak le a földre.

A szőlőkarókon egy szarka cserregett farkát billegetve, ami lehetett értelmetlen fecsegés, de lehetett valami jóérzés kifejezője is, hogy elmúlt a szüret, nincs ember sehol, s elmúlt a felesleges puskadurrogás, hordókongatás és jövés-menés ideje.

- Egyedül vagyunk - cserregte a szarka -, azzal a három emberrel nincs baj, akár a kalapjukra szállhatok...
- Próbáld meg, Tecs - károgott egy öreg varjú -, majd mi nézzük...

- Azt csak úgy mondtam, hogy nincs puskájuk, s ezt megérthetné egy ilyen vén trágyakotró is - azzal feldobta magát a levegőbe, és Józsi bácsi nagy diófáján szállt le újra, mintha cserregve invitálta volna a vendégeket.

Ez a cserregés lehallatszott a pincébe is, és Ci-Nyi érdeklődve figyelt a jellegzetes hangokra, amelyek határozottan vendégeket jelentettek.
- Kár, hogy Tecs mindenkit egyformán jelez gondolta az egér, aki történetesen szintén özvegy volt -, bizony jó lenne már egy kis mozgalmasság. - Ci-Nyi nemrég özvegy, de ez az állapot nem látszik rajta. Az asszony kiment, mert diót akart enni, és nem jött vissza, mert a diót nézte, ahelyett hogy a diófát nézte volna, amelynek egyik ágán egy átutazó vércse pihent. Egy pillanattal később már táplálkozott, s ez Ci-Nyi özvegységét jelentette.

Ci-Nyi ezek után erősen unatkozott, és unalmában akkora fészket rágott az elhagyott ládában, ami több családnak is elég lett volna. Amikor ezzel is végzett, bejárta az egész házat, ami az emberek szerint csak egy kis vityilló volt, de az egérkének szinte végtelen. A kis présházban ugyanis elég nagy előtér volt, lejárattal a pincébe és egy szobácska, amelynek egyetlen ablaka az útra nézett. A présház előtt szép lugas volt, asztallal, paddal, nagy diófával; háta mögött szilvafák, barackfák, őszirózsa bokrok, s ezzel vége is volt a birtoknak, amelyhez szőlő nem tartozott. A szőlőt a lugas képviselte, s így Józsi bácsi nyugodtan mondhatta, hogy „kimegyek a szőlőmbe”, ezellen senkinek kifogása nem lehetett, és nem is volt. A lugas megtermett egy kis hordó borocskát, amely azonban sose fogyott ki, mert ha a hordócska üres bánatában csuklani kezdett, hol a pap, hol a postamester vigasztalta meg akkora fonott korsókból, amilyeneket csak ecetgyárakban és más komolytalan folyadékokkal foglalkozó üzemekben lát az ember.

Mindez azonban Ci-Nyit alig érdekelte. Az egérke egy darabig félt, sőt irtózott az embertől, később azonban be kellett látnia, hogy ez csak ósdi előítélet. Ezután már valósággal várta az embereket, akik élelmet, s általában nagyon kellemes változásokat hoztak életébe.
A régi előítéletet azonban minden alkalommal le kellett győznie, ami úgy történt, hogy mielőtt előbújt volna, egy ideig leselkedett. Leselkedni ugyan nem szép dolog, de néha nagyon hasznos, az egér kódex szerint pedig életbevágóan fontos kötelesség.

Ci-Nyi általában nappal aludt, de ez nem volt törvény, és itt, a présházban nem is volt semmi jelentősége. Itt soha nem járt macska, soha nem járt sem menyét, sem görény, és soha nem szállt be egyetlen olyan madár sem, amely az egérhúst élvezhetőnek, sőt kiváló csemegének tartotta volna. Egyszer egy kis cinege bújt be a külső ablaküveg tört sarkán, körülrepdesett a szobában, aztán puff, neki az ablaknak, mert nem volt tisztában az üveg mibenlétével. A kis cinke nagyon megijedt, és nem volt már kíváncsi a szobára, de újra nekirepült az üvegnek, s lehullott az ablakdeszkára. Szemében a rabság halálfélelme homályosodott, és kis szíve vergődését a torkán lehetett látni. A kiscinke most már annyira félt, hogy nem is ijedt meg, amikor egy egérke surrant végig az ablak keretén, és megállt a nyílásnál.

- Itt menj ki, Citér - cincogott Ci-Nyi udvariasan, mert természetesen ő volt -, és máskor jegyezd meg magadnak, hogy hol jöttél be, mert enélkül nem mehetsz ki.
A kiscinege pislogott.
- Nem bántasz?
- Látszik, hogy az idén születtél, mert másként nem kérdeznél ilyen ostobaságot. Itt a nyílás...
- ...én úgy látom, hogy mindenütt nyílás van, és mégsem tudok keresztülmenni rajta. Nem értem.
- Citér, utoljára mondom: itt a nyílás, és jegyezd meg magadnak, az embert senki sem érti, még én sem, pedig nekem barátom... gyerünk, mert dolgom van.
A kiscinke - egy-két tolla árán - kibújt a tört ablakon, és boldogan rebbent fel a diófára.
- De köszönni, azt nem tud - mozgatta bajszát Ci-Nyi, és megpróbálta megrágni a kis bádogtányérkát, amit az ablakdeszkán felejtettek. Mivel azonban ez nem sikerült, és a tányérka zörgött is, kibújt a tört üvegen a lugas egyik indájára, és úgy érezte, ezt már előbb is megtehette volna. A belső világhoz képest itt ugyanis kellemes meleg volt, mert odasütött a nap, bár Ci-Nyi árnyékban maradt, mert nem szerette a feltűnést. De Ci-Nyi azért is szerette a lugast, mert onnét ki lehetett látni a dűlőútra, ami a présház előtt egy jó kőhajításnyira vezetett, és sok mindent lehetett látni, amit a földről nem láthat meg a kisegér.

Ebben az időben - szüret után - azonban már alig volt látnivaló. Aludt tehát egy kicsikét, de hol egy varjú károgta fel, hol egy szarkának volt valami mondanivalója éppen a diófán, hol pedig egy-egy szem dió hullott a földre vagy a kis asztalra, és ez már Ci-Nyit jobban érdekelte. A lehullott dió ugyanis vagy mindjárt elbújik a lehullott levelek alatt, vagy gurigázva keres magának olyan helyet, ahol elbújhat, mert minden dióban erős a vágy, hogy fa legyen valamikor. Ha azután némelyik szem a lugas alá gurul, a fal mellé, hát abból nem lesz fa, erre mérget vehetünk.

- Kopp - mondja a dió, amikor a falhoz ütődik -, ez nem jó hely...
Ci-Nyi erre felébred, meglátja a diót, s egyszerre úgy érzi: ilyen éhes még nem volt életében.
Leereszkedik tehát a kényelmes indákon, és munkába veszi a diót, amely nem állhat ellen az üvegkemény és borotvaéles fogaknak. Józsi bácsi diófái kivétel nélkül nagy, „papírhéjú” diókat teremnek, és ezt Ci-Nyi csak helyeselni tudja, bár ezek a diók kétszer olyan nagyok, mint az egérke, és fogásuk sem kényelmes. Ci-Nyi azonban kitanulta már az eljárást. Falnak szorítja a diót, és negyedóra múlva már akár bebújhatna a nyíláson, ha ott benn lenne hely. De nincs, és éppen ez a jó. Belül dió van, azaz dióbél...
És mire az árnyékok meredeken nézik a földet, azaz delelő n ácsorog a nap, Ci-Nyi meglepő lassan mászik fel az ablakba, le a padlóra, kényelmesen a pincébe, ahol bebújik a nagy ládn puha fészkébe emészteni és aludni.
Ci-Nyi még senkinek sem mondta el, hogy álmodik-e és mit, de ez valószínű, és valószínű az is, hogy ilyenkor emberbarátai jelennek meg álmában, és az a csodálatos érzés, ami ilyenkor bátorsággal és bölcs vidámsággal tölti el.
Ci-Nyi nem tudta, mi a hazugság, és ha Citérnek azt mondta, hogy neki az ember barátja, ebben nem is kételkedhetünk, bár ez a barátság balesettel kezdődött, ami előfordul.
A postamester és a pap ugyanis ismét feltöltötték a kifogyhatatlan hordót, amikor valami kevéske bor melléfolyt, és megállt az ászokfa árnyékában, egy kis gödörben.
Ci-Nyi - szokása szerint - ott leselkedett a másik üres hordó mellett, s amikor azt valaki meglökte, a kisegér ijedten ugrott a sötétségbe, egyenesen a bortócsába.
Ci-Nyi szívdobogva érkezett haza, és mivel rendkívül piszkosnak érezte magát, az egerek tisztaságérzetével azonnal szárazra nyalta bundáját, mert ez törvény. Szennyes bundájú egeret még senki nem látott.
Ci-Nyi azonban még akkor is nyalogatta a bundácskát, amikor az már tökéletesen tiszta volt, és úgy érezte magát, mint aki lényegesen többet tud, mint eddig, és ő - végeredményben nem is fél olyan nagyon az embertől...
- Ci-Nyi! - tette fel magának a kérdést bántott valaha téged az ember? Na, látod folytatta nyugodtan -, kimehetsz, mert nem lehetetlen, hogy adnak még ebből az izéből, ami olyan jót tett a gyomrodnak és a szívednek is...
És Ci-Nyi egészen elenyésző idegenkedéssel kiballagott az ászokfára, és - lesz, ami lesz - leült a gyertyafényben.
A pap vette észre először.
- Gyerekek - mondta a pap csendesen -, gyerekek, egy kisegér. Ne mozogjatok! Milyen kedves; kellene valamit adni neki.
- Beteg - mondta a postamester. Józsi bácsi pedig végtelen lassú mozdulattal egy kis darab szalonnát tett az ászokfára, az egér elé egy arasznyira.
Ci-Nyi kis orra azonnal mozogni kezdett, később pedig odaballagott a falathoz, és - kissé bizonytalan egyensúllyal ugyan - két lábra ült, azaz a fenekére, és kézbe véve a kis szalonnácskát, rágni kezdte.
A három ember mozdulatlanul ült, de szemükben most olyan derűs, csillogó, meleg fény kezdett játszani, ami - ha eddig nem lettek volna - most emberré tette őket.
Megszerették a kisegeret.
- Csoda! - suttogott a postamester. - Ezt a bátorságot!...
- A csodának és a bátorságnak is van oka - mondta a pap, és hosszas tűnődés után az ászokfa mögé nézett, ahol halványan csillogott még a kifolyt bor kis tócsájának maradéka.
- ...mert mi kell a csodához? - folytatta a pap. - Hit! És mi kell a bátorsághoz? Erő, vágy, harag, szerelem, vagy...
- Vagy?
A pap újra a kis tócsát nézte, és most már teljes meggyőződéssel mondta:
- Vagy: bor, atyámfiai. Elhiggyétek, ez nincs másként. A kisegér szomjas volt, beleivott a borba, kissé berúgott, és most hisz abban, hogy nem bántjuk. Ha végzett a szalonnával, Józsikám, önts pár cseppet oda az ászokfa barázdájába. Csak lassan mozogj, és csak pár cseppet...
És ült a három ember a gyertya puha fényében, amely alig ért fel a bolthajtás kissé kormos, lágy ívéhez, és várakoztak, hogy Ci-Nyi végezzen a szalonnával. A kisegér azonban nem sietett. Amikor végzett, megtörölte száját és bajuszát, ahogy az illik, aztán újra hasra ereszkedett és körülnézett.
- Most! Józsi - suttogta a pap.
Józsi bácsi keze reszketett - kissé mellé is öntött a természetes vályúnak -, de Ci-Nyi előtt ott csillogott az az „izé”, ami víz, és mégsem víz, és figyelembe sem véve Józsi bácsi mozgását, egyszerűen és minden teketória nélkül nekihasalt az italnak.
Ci-Nyi úgy érezte, hogy ez az az ital, és csakis ez az az ital, ami elolthatja a sós szalonnából felgerjedt szomját, s amikor felemelte fejét, vidáman cincogott egy rövidet, ami úgy hallatszott, mint amikor egy varrótű eltörik.
- Köszönöm - mondta talán ez a cippantás -, köszönöm, barátaim, mert ezek után annak nézlek benneteket.
Igen, ezt mondhatta, mert annak is látta őket, ámbár csak ködösen és nagyon álmosan, mert Ci-Nyi határozottan és férfiasán be volt rúgva.
- És most elvonulok - cincogott újra, aztán megfordult, megcélozta a ládát, amelyben puha ágy várta, és kissé bizonytalanul elindult hazafelé, miközben farkát úgy húzta maga után, mint a fáradt gyerek az ostort a porban.
- Csodálatosan kitaláltad, Gáspár - mondta a postamester -, nem hiába vagy pap... de erre inni kell, ugye?
Ez az ismerkedés azonban már régebben volt, s azóta a barátság egyre csak mélyült, erősödött, és ha az emberek hosszabb ideig elmaradtak, CiNyi a gyomrában érezte hiányukat, ami az egereknél fontosabb szerv, mint a szív. De ha megcsikordult a kulcs a zárban, Ci-Nyi akkor sem rohant ajtóstul a házba, hanem megvárta, amíg az emberek elhelyezkedtek, megnyugodott a gyertyaláng, és összeütötték a poharakat.
Ilyenkor szerényen előbújt a kisegér, mert a kedves, meleg, másnaptalan gondolatok úgy szárnyaltak a füstös bolthajtás alatt, mint az őszi simogatás, amely alatt mézként folynak szét a gondoktól várandós másnapok.
- Vendég van, Józsi - mondta a pap ilyenkor, aki szemben ült Ci-Nyi ládájával. - A paprikát vakard le a szalonnáról, és egy kis kenyérhéjat is adj neki, mert hasmenést kap.
Ci-Nyi ilyenkor várakozóan pislogott, mint aki véletlenül tévedt erre, és bundáját kezdte lenyalogatni, nehogy mohónak gondolják.
Ci-Nyi - természetesen - nem tudta, mi a mohóság, de veszedelem mindig lehet a levegőben, ami csak a feledkezésre vár, s ha van egyáltalán veszedelem, ez a kis szürke bunda nyalogatása alatt kiderül...
De itt a gyertya emberien lelkes világosságában nem lehetett semmi veszedelem. Ci-Nyi tehát hozzálátott a szalonnához, két kezébe, azaz első lábai közé fogva a falatot.
- Hát akkor, együnk mi is - mondta csendesen Józsi bácsi, mert a vendéget hangos szóval, kapkodó mozdulatokkal megijeszteni nem lehetett.
És ettek, azzal az ízelgető, békés, lassú megfontoltsággal, amely csak a bolthajtásos pincék időtlen megelégedettségében lehetséges. A kis gyertya kormos-aranyos lobogása hol az egyik ember arcát világította meg, hol a másikét, és eljátszogatott az árnyékokkal, amelyek olyan puhán inogtak a falon, mint a múlandóság örök valósága.
- Ez a szalonna nem a múltkori - mondta a pap. - Jobb!l Keményebb, és mégis jobb. Szerencse, hogy mi rozskenyeret eszünk, mert a szalonna ízét a kenyér adja meg. Persze, perzseltétek? - fordult a postamesterhez.
- Perzseltük! - mondta a postamester. - Feleségem forrázni akarta a disznót, mondtam, nem bánom, de perzselve is legyen! De egyetek hozzá ebből a hagymából... majdnem édes... a borocska úgy megy utána, mint a szerelmes legény a lány után...
- Hát, lássuk - tolta a pap kissé előbbre a poharát. - Józsi, az egérnek is, úgy látom, várja.
Igen, Ci-Nyi már ismét tisztálkodott, és kissé közelebb is jött, miután a körömnyi kenyérhéjat is elfogyasztotta. És közelebb kellett jönnie, mert az ászokfa kis vályúja is közelebb volt emberbarátaihoz.
A kis vályú most megtelt, de amíg Józsi bácsi megtöltötte, a kisegér az árnyékba húzódott, mert az önfeledt bátorság még ott csillogott abban a folyadékban. De az ember keze alighogy visszahúzódott, Ci-Nyi ismét előbújt, kis orra fintorogva kapkodta össze az illatokat, bajusza rezgett, s mintegy azt mondta:
- Nem tudok ellenállni... - és nyalogatni kezdte a bort.

Csendben evett most a három ember az alacsony asztalkáról, amely kártyaasztal volt valamikor, és a pap vette valami árverésen, miután senkinek sem kellett. Az árverezők úgy gondolták, hogy csak irgalmasságból ad pénzt az asztalért, hiszen sosem kártyázott, s a tiszteletes ezt nem cáfolhatta meg, mert nem tudhatta a hívek dicséretes gondolatait.
Azóta itt az asztalka, kurtára vágott lábakkal, hiszen a kis pinceszékek is alig arasznyi magasak. Piros csíkos kenyérruhával van megterítve, amelyen a legényes, hegyes zöldpaprikák szinte vágynak összevegyülni a kolbásszal, sajttal, szalonnával, és megadni azt a csípős vágyat, ami a kis, hasas, „törhetetlen” borospoharakra kacsint.
Eszik a három ember szó nélkül, elégedetten az ízekkel és zamatokkal, a bicskával, amely borotvaként szalad a szalonnában, sótartóval, ami fából van, kis asztallal, amelyért minden alkalommal megdicsérik Gáspárt, a papot, akinek ez a dicséret minden alkalommal jólesik. Elégedetten a kis gyertyával, amelynek enyhe viaszszaga lengve árad a sötét boltozat felé és a hordók, falak, ászokfák, pókhálók, öreg lépcsők titkos magányosságával, melyet az álmodó éjszakák leheltek a tárgyakra s a csendre, amely éber álomban alszik a hordók mögött.
És csak ebben a nagy csendben lehet meghallani azt a kis cippantást is, ami alig több, mint az éjszakai felhők közül egy pillanatra kiszabadult fénysugár.
A három ember elmosolyodik, és ha most Ci-Nyi a kabátjukat kérné, azt is odaadnák. De nem tudják, mit kér, és csak nézik kis barátjukat, aki ebben a pillanatban ritka bajuszát törülgeti.
- Adj neki sajtot, Józsi - mosolyog a pap -, mire igyon a barátunk?
Ci-Nyi most már meg sem mozdult a lassan közeledő kéztől, s a kis sajthéjat csekély szaglálódás után magához húzta.
- Milyen bátor! - mondja a postamester...
- Milyen emberi! - bólogat a pap. - Ivott, és most lehetségesnek érzi a lehetetlent, akár az ember, akihez esetleg a szívén keresztül férkőzöl, esetleg a gyomrán, és van olyan is, amelyiknek a fején keresztül... De ez ritkaság, és nem is jó...
- Nem értem - mondta a postamester.
- Pedig érthető. Amint az ember gondolkodik, már mérlegel is. És ha mérlegel, már magának mérlegel...
- Hát, ne mérlegeljünk - mondta Józsi bácsi, megtöltvén a kis hasas poharakat-, hanem igyunk. És ne gondoljatok arra, hogy fogytán ez a jó kis rizling.
A poharak összecsendültek, a barátok úgy érezték, a bor vérré válik abban a pillanatban. Az utána következő csendet s a bor kiválóságát csak egy halk, elismerő cuppantás igazolta, ami úgy hallatszott, mint az öregember kedves, halk csókja az öreg feleségnek. Mert ez az igazi csók. Nem ám a fiatalok kajla nyalakodása.
- Szerencse, hogy egyházi férfiú is van köztetek - mosolygott a pap -, aki nem hagyhatja barátait szomján veszni: tegnap vettem egy gönci hordócskával... ugyanebből...
- ...de az is szerencse - nevetett a postamester -, hogy a postaigazgatóság olyan embert küldött ide postamesternek, aki tudja, mi a rend: mert a kamránkban egy testes demizson vár kiszállításra - ugyanebből... Most már úgy lehetett érezni, hogy nem is a gyertya, hanem a szemek világítanak, mert Józsi bácsi szerényen csak annyit mondott, hogy a vasútigazgatóság nem azért ad kitüntetést egyes öreg alkalmazottainak, mintha azok valaha egy másodpercet késtek volna a váltók és szemaforok megfelelő állításában, megfelelő időben... mert... halljátok?
Józsi bácsi felemelte ujját, és valóban hallani lehetett valami távoli tompa dobogást, ami csakis lovaktól származhatott.
- Benedek Zsigát kértem meg, hogy hozza, ki a hordót, mert én is vettem egy hordócskával.
Hát csak maradjatok; majd behozom. Elegen vagyunk hárman is.
- Négyen - intett a pap Ci-Nyi felé, aki már nem evett, nem ivott, ellenben olyan laposakat pislantott, mintha azt mondta volna:
- Testvéreim, fene álmos vagyok...
És még csak a fejét emelte fel, amikor a kitüntetett vasutas felballagott a lépcsőn.
Az ajtó kissé nyitva maradt, és felül az őszi fény, alul az őszi illatok folytak be az előtérbe s onnét a pincébe.
A gyertyaláng szinte eltűnt a beragyogó világosságban, az ászokfák ódon illatát elnyomta a fanyar diólevél és őszirózsák özvegyi temetőszaga, és a két ember szótlanul nézte az asztalt, mintha arra vártak volna feleletet, mit is akartak mondani tulajdonképpen.
- Az ajtót betehette volna ez a Józsi - mondta a pap -, utálom ezt a sírszagú őszirózsát.
- Úgy látszik, az egér is - intett arra a postamester, mert Ci-Nyi feltápászkodott, elindult hazafelé, miközben farka olyan bánatosan úszott utána, mintha egy döglött gilisztát vonszolt volna.
Kicsit később hallatszott, amikor eldobogtak a lovak az úton, és a két ember várakozóan nézett az ajtóra, ahol Józsi bácsi csak nem akart előbukkanni. Aztán dobogott az előtér, zökkent a földön a hordó, s utána hosszú sóhajtás.
- Segíthetett volna ez a Zsiga - intett fölfelé a postamester...
A pap nem válaszolt. A kis lángot nézte, aztán Józsi bácsit nézte, aki megtörölte kezét nadrágjában, és megtöltötte a poharakat.
- Igyunk, a fene egye meg...
A poharak lekoccantak az asztalra, aztán csak a kormos csend úszkált a bolthajtás alatt.
- Hát - bólogatott a pap -, ez így van. A kisegér is elment... mintha megérzett volna valamit...
- Érezhetett! - mondta a vasutas. - Én nem megyek senki nyakára hívatlanul, váratlanul.
Most már a postamester töltött.
- Isten, Isten! - emelte meg a poharat, aztán most már megmondhatod, hogy mi jó hírt hozott ez a penészes Zsiga.
- A sógor meg a Mariska. Vonatra mentek, de az asszony rosszul lett, hát behajtottak hozzám az udvarba. A sógor el is ment, de Mariskát lefektette...
- Az udvaron? - kérdezte hunyorogva a postamester.
- Lajos! Ez nem tréfa. Tudják, hol a lakáskulcs ...
- Hála Isten - nevetett a pap is, és most már ő töltött. - Igyatok! Mariska nem fekszik az udvaron, tehát ráérünk. Remélem, a szekrénykulcsokat nem tudta a sógor, hol vannak?...
A hangulat határozottan felengedett, és már nem is romlott el, mert a könnyű mámor őszi ragyogásában a beteg Mariska olyan távoli lett, mintha nem is lett volna.
Ci-Nyi ezekről az eseményekről természetesen nem tudhatott, és csak akkor ébredt fel, amikor a nagy pincekulcs a csikorgás után még csattant is egyet. Ci-Nyi hallotta az eldobogó lépteket, érezte, hogy egyedül maradt, hát lecsukta újra a szemét, és talán álmodott is valamit, amit azonban nem lehet tudni.
- Üzenjetek, ha van valami... - búcsúzott először a postamester - de itt már a falu zsibongásában foszlani kezdett róluk a szőlőhegy távoli fénye.
- Nem jössz be, Gáspár? - reménykedett Kurugla Józsi, amikor háza előtt megálltak, de a pap csak legyintett.
- Nem hiszem, hogy papra lenne szükség...
- Mi a fenét csináljak vele? - keseredett el Józsi bácsi.
- Nem tudok tanácsot adni, Józsikám. Nem is illik. És Mariska csinos is, özvegy is...

Józsi meghökkenve nézett a papra, aki részvéttel emelte meg a kalapját, Kurugla Józsi pedig úgy nyitott be az udvarba, mintha valami idegen helyre érkezett volna, bár semmi változást nem látott, eltekintve a kocsikerekek hurkolódó nyomaitól, amelyek vitézkötéses kanyarodással fordultak meg a kis udvaron. A nyomok valósága Mariska valóságára is utalt, és Józsi bácsi sajnálta, hogy nem ivott többet.
Olyankor mégis beszédesebb vagyok... gondolta - és a vendég csak vendég, aztán holnap - holnapután - úgyis hazaviszi a sógor. Mivel ez a gondolat kissé megnyugtatta, elhatározót tan nyitott be a borongó előszobába, s onnét kalapját a fogasra csapva - a szobába.
Mariska az asztalnál ült kissé összekuporodva.
- Miért nem fekszel le, lelkem - udvariaskodott Józsi bácsi -, itthon vagy...
- Jaj, Józsikám, ez a Miklós tudod, milyen erőszakos... hogy menjek fel vele Pestre, pedig már tegnap sem éreztem jól magam...
- Pestre?
- Pestre hát. A gyerekeihez. Egy-két hétre. Egy kis csend ereszkedett a szobára, de csak addig, amíg Józsi kiszámította, hogy a fuvaros mennyiért -vinné haza Mariskát.
- ...de hát ott betegedjem meg? Reggelre talán jobban leszek...
- Persze - mondta Józsi bácsi -, persze - és az asztalra nézett, amelynek homályából most emelkedett ki egy sült csirke, gusztusos lábtartással, egy kis f ott'csülök, egy tányér édes tészta és egy zölden villogó, karcsú üveg.
- Gondoltam, éhes leszel, Józsikám, hát felterítettem - mondta Mariska Józsi pillantását követve.
- Szégyen, gyalázat... hogy te csapsz itt lakodalmat - zsörtölődött Kurugla, bár nem sokáig és nem is különösebb meggyőződéssel.
- Hiába, no! - csattintotta be bicskáját később mindig híres voltál a konyhádról.
Mariska töltött.
- Kóstold meg. Tudom, értesz hozzá.
Józsi bácsi ízlelgette, szagolgatta a bort, fejét ingatta nagy gyönyörűséggel, mintha nem is lehetne igaz, hogy ilyen zamatok és illatok vannak a világon.
- Csoda! - sóhajtott, de ennek a sóhajtásnak az alapja már a pincében rakódott le. - Mariskám, honnét való ez a bor?
- Majd szerzek belőle. Magad ura vagy, nem ihatsz mindenféle löttyöt. Jaj, a derekam... mintha kés állna benne...
De ekkor már alkonyodott, amit nemcsak a kedves árnyak jeleztek, hanem a kis hízó követelődző sírdogálása is.
Józsi bácsi a zsebébe nyúlt.
- Itt a szekrénykulcs, Mariskám. Ágyazz magadnak, feküdj le, a derékfájásnak meleg kell... én adok a hízónak, mert széttöri az ólat.
És ezen a késő délutánon Kurugla Józsi hosszabban támaszkodott a hízó kerítéséhez, latolgatva az eseményeket, amelyek végül is - leszámítva Mariska betegségét, ami azonban nem látszott gyógyíthatatlannak - kellemesek voltak.
- Derék asszony! - bólintott - ha szólnék neki, talán itt is maradna disznóölésre. Nagyon ért hozzá... - És ezt a gondolatot mintha az egész udvar, még a ragyogó kis bárányfelhők is helyeselték volna, amelyek parádézva vonultak a nagy, éjszakai akol felé. Csak a kis hízó nem vett észre semmit, mert nem látott messzebb az orránál, hiszen még ez a kocsonyába való szerv is a darába volt dugva.
És jóval később, mikor már az árnyékok is sötétbe dőltek, Józsi bácsi elindult befelé.
Talán siettem is - állt meg az ajtó előtt, és hangosan krákogott, hogy Mariskának legyen ideje ágyba bújni, ha - netán - még mindig vetkőzne...
De amikor óvatosan benyitott, Mariska szobája már sötétben volt, s csak túl rajta, az ő szobájában égett a kis éjjeliszekrény lámpa, az ágy megvetve, papucs előkészítve, és...
- Ejnye! - kiáltott fel halkan Józsi bácsi, megfeledkezve, hogy eddig lábujjhegyen járt - hát ez meg mi?
- Boldogult uramnak is mindig oda kellett készíteni, mert jót tett a gyomrának, és hajnalban is leeresztett egy kortyocskát - mondta Mariska, és Kurugla Józsi nyugdíjas és kitüntetett vasutas magában azonnal aljas hazugságnak és rágalomnak minősítette a szóbeszédet, hogy Mariska a legveszedelmesebb hárpia lett volna a vármegyében, aki vasárnaponként adott urának egy-két pohár bort, de azt is megvizezte...
Mert, igen, az éjjeliszekrényen egy kis üveg pálinka ragyogott - jobban, mint a lámpafény -, s mellette nem holmi gyűszű, hanem rendes borospohár.
- Kóstold meg, Józsi... nagyon dicsérték...
- Seprő! - kiáltott Józsi, amikor letette a poharat, amelyet előzőleg színültig töltött -, öreg seprőpálinka. Olyan íze van, mint a búzakenyérnek...
- Jól alszol tőle, Józsikám - mondta Mariska, de hangján lehetett érezni, hogy most is szenved -, és ha felébredsz, egy kortytól úgy kezdődik a nap, hogy csupa öröm.
Mariska nem volt rossz jós, mert Józsi bácsi úgy aludt, mint az egészséges csecsemő, és amikor reggel kinyitotta szemét, csak hosszas tanakodás után sikerült összeszedni gondolatait, a tegnapi napot, Mariskát, esti elalvást, a csodálatos pálinkát...
Józsi bácsi hallgatódzott, s mivel a vendég csendben volt, azaz aludt, nem vesződött a pohárral, hanem meghúzta az üveget, összekötvén a tegnapot a mával, amit erősen kívánt.
Aztán csendesen öltözködni kezdett, hogy a beteget fel ne verje, ám erre semmi szükség nem volt, mert Mariska ágyát bevetve, a legnagyobb rendben találta, magát a beteget pedig a kis hízóval társalogva, hogy ne turkáljon abban a pompás darában, hanem egyen.
Kurugla Józsi szemrehányó, mégis elismerő elragadtatással csóválta fejét, amiben bizonyos aggodalom volt érezhető.
- Mariska, megharagszom...
- Így is fáj, úgy is fáj, mondom: olyan jól aludtál, megetetem a hízót helyetted, Józsikám, hozd ki a kendőmet, az ágyon hagytam...
- Könnyelműség! - mondta Józsika szigorúan, és még befelé menet is csóválta fejét. De nem a kendőhöz nyúlt először, hanem az üveghez, és egy kis kortyocskát nyelt a királyi seprőből, mert úgy érezte, hogy tegnapi derűs érzelmeiből bizonyos szálak még hiányoznak.
Mariska a kendő átvételénél megérezte az enyhe pálinkaszagot, és ez megelégedéssel töltötte el, majdnem diadalérzettel, ami azonban erősen vesztett fontosságából, amikor Józsi bácsi eldicsekedett, hogy már másodszor ivott az ajándék seprőből. Mariska jobban szerette volna, ha Józsi bácsi titkolódzik, enyhén röstellkedik, de igazi főnyereménynek azt érezte volna, ha Józsi bácsi fél egy kicsit az esetleges megszólástól, és a hiányzó pálinkát vízzel pótolja...
Ezek a gondolatok azonban egyelőre nem folytatódtak, de megmaradtak, mint a félbehagyott szőnyeg kilógó szálai, amelyek után a megfelelő csomók következnek. A rejtett bosszankodást azonban valakinek meg kellett fizetni...
- A hízóval nem szabad várni, Józsi.
- Azt gondolod?
- Alig evett valamit. Csak turkált a darában. Ennél már jobb alig lehet.
- Úgy gondoltam, még egy kis zsír ráfér... Az idő is lehetne hidegebb...
Mariska arca szenvedő lett, és hátranyúlt a kendő alá, megtapogatva derekát, s jelentős folytatását.
- Józsikám, hát károdat akarom én?
- Dehogy, galambom!
- Ha holnap sem eszik jobban, bizony le kell vágni...
- Hát levágjuk! Egy-két nap már nem számít... Mariska az égre nézett, mintha a párás őszi égen valami naptár lett volna kiterítve.
- Ma kedd... talán szombaton? - Igazad van! Hátha meggondolja magát... s addigra talán jobban is leszel...
És elfordultak az óltól, ahonnét a kis hízó apró disznószeme mintha aggódással nézett volna utánuk.
Pedig ekkor már ragyogni kezdett a november végi nap, valahol károgtak a varjak, de ebben a károgásban nem az éhség panaszkodott a hómezőknek, hiszen szelíd ökörnyál lengett még a fákon, és a fekete vagy szürke dolmány alatt olyan meleg volt, mint a jóllakottság disznóperzselő tüzének közelében.

Talán ilyesmit érezhetet Ci-Nyi is, aki ebben a percben a szőlőlugas egyik vastag indáján szundikált, mégpedig árnyékban, mert az egerek ösztönösen kerülik a nagy kivilágítást, ami nem teszi valóbbá azt, ami valóság. A falat nem lesz nagyobb és jobb se, nem jön közelebb, bár jobban látható... de jobban látható az is, aki meg akarja szerezni. Ez dönt el mindent.
Az előbb például leesett egy kései dió a háztetőre, és ugrálva indult lefelé, de végül olyan messze ugrott el, hogy Ci-Nyi már nem is nézett utána. De annál jobban kinyitotta szemét, amikor a ház sarkánál egy hatalmas patkány tűnt fel, s Ci-Nyi a borzongó rémülettől olyan kicsire húzta magát össze, amilyen kicsire csak lehetett.
Ci-Nyi nem látott még patkányt, de világosan érezte, hogy ez az óriás halálos veszedelem lehet. S mindezeken túl még - nagyon homályosan veszélyben érezte az otthont, a fészket, a kényelmet, a békét, ami mind együtt az életet jelenti.
A patkány a fal mellett kúszott előre, lassan, szaglálódva, meg-megállva, az idegen hely kifürkészésének minden résenállásával. Az ajtónál hosszabban időzött, beszaglálva a résen, sőt fel is ágaskodott, mert új otthont keresett a rés mögött. De ugyanakkor felágaskodott egy fehér mellényes, barna árny is a diófa mellett, és a kisegér szíve hideg lett egyszerre, mert ezt a fehér mellényt látta már véres munkában...
Ez a fehér mellényű, barna árny egy menyét volt, amely most kígyóként csúszott a diófa lehullott barna levelei között a patkány felé, aki az ajtó sarkát kezdte kirágni, amikor a menyét, mint a repülő árnyék, a hátán termett, s mire a vándor csak egy védekező mozdulatot tehetett volna, fogai összezárultak tarkójában.
A patkány visított, nyikorgott, tekergeti, dobálta magát, ám a pióca nem tapad jobban áldozatára, s a zsindely a háztetőre, mint ez a kis vérengző lovas, amelynek hasa láthatóan gömbölyödött attól a vértől, ami előbb még az életet jelentette, a vándorló ösztönt, a bátorságot és a konok kegyetlenséget az immáron döglött utas számára.
Pár perc múlva a menyét lassan elengedte áldozatát, s nem nagyon sietve, eltűnt az avar levelei között.
Ci-Nyi eleget látott, hogy megkezdje visszavonulását az ablak felé, amely mögött otthon, élelem és - igen! - ital van, amelyet most már a patkány el nem rabolhat.
A hátrahagyott étel, s ital a pap ötlete volt, aki a csekély maradékra mutatva azt mondta, hogy nem szokás a temetőből hazavinni a halottat, azaz a maradékot hagyják vissza a kisegérnek, kitálalva az ászokfára. És - ha már benne volt homokkal kidörzsölt egy cipőkenőcsös dobozkát, és borral öntötte tele.
- A szalonna sós - mondta -, szomjas lesz, de ebbe nem fullad bele.
- Te leszel az oka, ha részeges lesz - mondta a postamester.
- A jó gyomrú ember sem lesz részeges, mert megérzi, ha elég, és alig hinném, hogy barátunk gyomra ne lenne rendben. Nem igaz, Józsi?
- Dehogynem - mondta a vasutas elgondolkozva. - Dehogynem.
A kisegér azonban most nem gondolt sem ételre, sem italra. Most az a fontos egyedül, hogy hazaérjen. Mert ha ügyetlenkedik vagy figyelmetlen, akkor egyáltalán nem ér haza, és mi hasznát veszi az okos tervezgetésnek.
Az ablakhoz egy levéltelen ágon vezetett az út, s ez az ág most fürdött a napfényben. Itt tehát nem kellett elsietni a dolgot. Megállt az árnyék határán, látszólag minden ok nélkül, és nem lehetett észrevenni, hogy különösebben figyelne, pedig minden idegével figyelt, és szeme minden mozdulatot felszívott, ami a környéken történt. Csak felfelé nem nézett, a fejét nem emelte fel, mert az egerek megelégszenek azzal a látnivalóval, ami előttük és oldalt van. Ez az oka aztán, hogy a felülről jövő támadással szemben védtelenek.
Ci-Nyi már majdnem elindult, amikor valami suhogás csapódott fülébe; kis bajuszkáit levegőhullám nyomta meg, a földön széles árnyék vágódott végig, és valami koppant a diófán, amelynek vastag oldalágán ekkor már szárnyait zárta össze egy hatalmas ölyv. Ci-Nyi: szürke goes a vastag indán, meg se moccant, mert az árnyékban nagyjából biztonságban érezte magát, de a nagy ellenség közelsége mégis feszült nyomással nehezedett rá.
Az ölyv pár pillanatig mozdulatlanul kémlelte a környéket, aztán nyugodtan tollászkodni kezdett, de szigorú, sárga szeme még ilyenkor is állandóan figyelt, s még a le-leszálló sárga leveleket is nyomon követte. Később még jobban összezárta szárnyait, mintha egy kis pihenő bóbiskolásra készült volna, de valamit megláthatott a földön, mert szeme megvillant, teste kinyúlt, és szárnyát alig kinyitva ejtette magát a földre.
Ci-Nyi ettől a mozdulattól rémülten rohant végig az ágon, és az ablaküveg kitört kis nyílásán át majdnem fejtetőn érkezett az ablakdeszkára. De annyit még rohantában is látott, hogy a nagy madár szárnyai a föld felett fékezve szétvágódnak, és karmai közt az előbbi menyét vergődik.
Azt már nem láthatta, hogy ez a vergődés egyetlen elnyúló mozdulattá vált, és semmiképpen nem hasonlított a patkány vércsapoló gyötrelmeihez. A következő pillanatban pedig repült - amit életében soha sem tett meg. Nem messze persze, csak az előbbi ágra, de ide már nem mint menyét érkezett, hanem mint ebéd, és pár perc múlva csak egy jóllakott ölyv maradt az ágon, félig lehunyt szemmel, bóbiskolva.
De Ci-Nyit ez már akkor sem érdekelte volna, ha kint tartózkodik az ágon, nem pedig kényelmes otthonában, amelyet csak az imént mentett meg a patkánytól a menyét, a menyéttől az ölyv, aki azonban a fellegekben lakik, és arról sohasem lehetett hallani, hogy egy ölyv pincében vadászott vagy fészkelt volna. A kisegér azonban mindezen lehetőségeket nem részletezte, csak annyit érzett, hogy tiszta a levegő, jól van lakva, csak egy kicsit szomjas... de segíteni ezen is lehet...
Utána megtörölte bajuszát, és feledve ellenséget, barátokat egyaránt, elindult hazafelé, a láda irányába, ami úgy vonzotta, mint az egérszagú álom.
Aztán a csend összefolyt az egész világon; a pincében, ahol Ci-Nyi aludt - talán álmodott is -, s a nagy diófán, ahol az ölyv szunyókált, miután a menyét szőrös farkát kiköpte, és csőrét az ágon megtisztította.
Dél körül járt már az idő, s az önmagával jóllakott csendet nem zavarta semmi, mert a napfényben zsugorodó levelek halk pödrődése, a távoli varjúkárogás, a cinkék apró kis kiáltásai és a darazsak telt hasú dünnyögése nélkül nem is lehetett volna meghallani, hogy milyen álmosan ragyogó, illatos, édes, némaságot sóhajtó csend van az egész szőlőhegyen.

Ilyen csend szokott lenni Kurugla Józsi házában is, udvarán, kertjében, padlásán és mindenütt, ami Józsi bácsit körülvette.
Azelőtt!!
Tegnapelőtt.
Valamikor - régen.
De az öreg vasutasnak ez az idő, a lassú mozdulatok, kedves tűnődések, a lépegető óraketyegés árnyékos ideje, valahogy - elmúlt. Nem egyszerre múlt el és nem váratlanul, amire felneszel az ember, mint valami veszély figyelmeztető csendjére, hanem észrevétlenül és mindig teljesebben. De az öreg vasutas hiába nézett körül szobájában, keresve a névtelen hiányt: nem tudott nevet adni ennek a vágynak, mert asztala másként állt, a székek másként álltak, az ablakon más függönyök feszültek, amelyeken nem lehetett kilátni...
- De be se, Józsikám, de be se! - mondta Mariska, és Józsi mosolyogva hallgatta el a kérdést, hogy miért lett volna baj, ha éppen valaki benézett volna? Ebben a faluban nem szokás az ablakon beleselkedni, mert az emberek bejönnek az ajtón, ha akarnak valamit.
Józsi bácsi szerette az egyszerű, világos dolgokat, és elkerülte a felesleges vitát, ha csak lehetett. Józsi bácsi nem volt kíváncsi, mi történik a csendes utcán, ahol nem is történt semmi, de most, hogy a sűrű függöny elfogta a kilátást, egyszerre úgy érezte magát, mintha nem érkezett volna meg az újság, amit úgysem olvas el, de ha nem látja, nagyon hiányzik.
Nem foglalkozott tehát tovább a függönyökkel, de nem is foglalkozhatott, mert Mariska most hozta be fényesre kimázolt bakancsait.
- Ejha! - hökkent meg, amit Mariska a jóleső meglepetés felkiáltásának vélt, pedig nem volt az.
Józsi bácsi ugyanis - sok emberrel ellentétben - szeretett cipőt pucolni, és napról napra meggyőződni a testéhez nőtt lábbeli állapotáról. Felkiáltása ezúttal tehát nem jelentett elismertést.
- Ráértem - mondta Mariska, elhárítva azt a gondolatot, hogy ebből a szívességből a jövőben esetleg kötelesség lehetne... - elmész a barátaidhoz, ide-oda...
- Karvaly Miskához megyek - nézegette bakancsait Józsi bácsi, amelyek mintha idegenek lettek volna - megbeszélni az ölest, miegymást...
Mariska töltött egy pohárka pálinkát, mert Kurugla Józsi ezen a reggelen nem nyúlt az üveghez. Nem is jutott eszébe, pedig máskor ezt soha nem mulasztotta el. Egy pohárkával és soha többet. A hosszú és felelősséggel teljes szolgálat ugyanis valami menetrendszerű mértékletességet ágyazott egész életébe. Ha nem volt vendég, ünnep vagy valami olyan étel, ami a bor nyugtató fegyelmezését kívánja, odahaza nem ivott, s a kis pince álmos, kedves zabolátlansága, baráti társaságban, éppen ezért jelentett - akár esett, akár fagyott - napfényes ünnepet.
- El is felejtettem - hajtotta fel az italt, aztán beleszagolt a pohárba, és mosolyogva nézett az asszonyra, elfelejtve a bakancsokat.
- Mariskám, ez megint mi?
- Szeder! Saját főzés! - és már öntötte a második poharat. - Karvaly Miskát pedig megrendeltem már, meg a bélmosó asszonyt is. Az ilyesmire ne legyen gondod, amíg én itt vagyok... csak annyi a változás, hogy az ölő szombaton nem jöhet, csak vasárnap. Szombatra már elígérkezett ... hát megizentem - persze, a te nevedben -, hogy hát akkor legyen vasárnap. Minden előkészítve, nem várhatunk.
- Nahát! - kiáltott fel megint Józsi bácsi, akinek - évenként egyszer - Karvaly Miska meglátogatása egy kalendáriumi ünnep volt, akár a húsvét vagy a karácsony. De Karvaly Miska - hasonló korú, régi barát - ezt el is várta, mert Miska nem pénzért ölt, hanem barátságból. Ezért - természetesen - pénzről szó sem lehetett, bár a „kóstoló” lényegesen többe került; de ezt mindenki nagyon helyénvalónak találta.
Karvaly Miskát tehát nem lehetett „elintézni” - valószínűleg máris megsértődött -, hanem meg kell látogatni, és meg kell kérni. Ezzel szemben a kérelmező, valóságos vendég, akit várnak, s a vendégnek nemcsak joga, de kötelessége is a majdani kóstoló terhére annyit enni és inni, amennyit tud.
De nem ez a lényeg!
A lényeg a megbeszélés, ami körülöleli a hízó élő és holt állapotát, a gazda kilátásait, összehasonlításokat a tavalyival, a só, paprika, bors és egyéb fűszerek mennyiségét és minőségét, a pácolás, füstölés idejét és helyét... és még ezer fontos, kedves témát, amelyekből apró kis pletykák születnek; aztán a falu ügyei, amelyek ország, sőt világ jelentőségű megállapításokra vezetnek... amelyek azonban nem feszítik szét a gerendás kisszoba falait, de mindenképpen ünneppé avatják a délelőttöt.
Józsi bácsi tehát nem mondta még egyszer, hogy „Nahát”. Csendesen felhajtotta a második pohárkát, közben azonban elhatározta, hogy Miskáékat természetesen meglátogatja...
Ezen el is mosolyodott egy kicsit, ami azonban nem lehetett túlságosan meggyőző, mert Mariska, az asszonyi ösztön csodálatos megérzésével azonnal a két barátot dobta a mérleg másik serpenyőjébe.
- Azt gondoltam, hogy a papot meg a postamestert hívd meg vacsorára...
- Nem szoktam...
- Muszáj, Józsikám! A barátaid! Ne félj, engem nem is látnak. Én csak egyszerű asszony vagyok...
- Mért ne láthatnának?
- Gondolhatnak akármit... - mondta Mariska, és lehajtott fejjel kiment a szobából.
Kurugla Józsi egy darabig még oda nézett, ahol az előbb az asszony állt, aztán ismét bakancsaira, amelyeknek fényes idegenségét nem szerette. Még az utcán is lenézett néha, amint lépegetett, mert a bakancsok ünnepi fényessége valahogy nem illett a hétköznapi világba.
- Majd befaggyúzom - nyugtatta magát -, bakancsra az való...
De Karvaly Miskáék valóban megsértődtek. Miska ugyan igyekezett megadni a módját a vendéglátásnak... de az asszony egy darabig nem is jött be, és még Szent József is sértődötten nézett le a falról, pedig a kegyes szentnek ez nem szokása.
De az asztal szépen fel volt terítve, jelezve, hogy Józsi bácsit várták, sőt elvárták, s ha netán nem jött volna, hát ez az asztal az „öreg Kuruglának” többet nem terült volna.
- Nini, Kurugla bácsi - jött be az asszony a meleg, borsos rétesvéggel - szép, hogy még eljött...
Miska kényszeredetten mosolygott.
- Nono, hát mért ne jött volna el?...
- Hát, hogy valami nagyságával üzentetett... mint a többi urak...
- Ne bolondozz, Juliska - komolyodott el Kurugla -, a vendégasszony nem tudja a szokást. De ha így fogadtok...
Józsi bácsin látszott, hogy most már ő van megsértve vendég mivoltában, ezért Miskáék azonnal meghátráltak. Juliska megtöltötte a poharakat, Miska pedig azt mondta:
- Hát hogy akarja, Józsi bátyám?
- Ahogy szoktuk, Miska. Te vagy a mester... - mondta Józsi bácsi, és mosolygott, pedig arra gondolt egy pillanatig, az ölesen esetleg nézeteltérések lehetnek, mert Mariska talán másként szokta...
De ez csak egy felvillanó gondolat volt, amelyet eloszlatott a rétesvég csípős kedvessége s az ital szelíd csillapítása. A búcsúzkodás ezek után már kellemes hangulatban esett meg, bár Juliska szeme gyanúsan csillogott, amikor megkérdezte, hogy: - Meddig marad a vendégasszony?...
- Beteg - mondta Józsi bácsi -, itt lett beteg Pestre utaztában.
- Persze - mosolygott Juliska -, de már jobban van?...
- Jobban - bólogatott Józsi bácsi -, hát akkor várunk, Miska... - és hanyagul tisztelgett, amit egy öreg vasutas már megengedhet magának. Aztán elindult a pap lakása felé, kissé elgondolkodva, mert a fényes bakancsok mintha egyre azt kérdezték volna, hogy hát tulajdonképpen jobban van-e ez a Mariska?
A disznóölés azonban minden baj nélkül megesett, s alapjában véve nagyon jól sikerült. Mariska a háziasszonyi lázban majdnem teljesen elfelejtette derékfájását, mindenben kikérte Miska tanácsát, aki ezek után Mariskát kiváló asszonynak ismerte el, és mindent úgy csinált, ahogy Mariska akarta.
Közben Mariska többször hangsúlyozta, hogy mennyit tanult Miskától... igazán nem is gondolta volna!... Egy pohár nem árt meg, kedves Miska, ebben a zsírszagban...
Nem is ártott.
A munka égett Mariska keze alatt, mert valóban kiváló háziasszony volt, és nem kelt még fel a vacsoracsillag, amikor már minden a helyén volt, elmosva, letörölve, kiseperve, és Miska is hazaballagott olyan „kóstolóval”, hogy még felesége is meg volt elégedve, de azért furcsán nézett urára.
- Miféle asszony az a vendég?
- Rendes asszony! Dolgos...
- Hát nem beteg?
- Mér’ lenne beteg?
- Azért, te bamba... jaj, de buták vagytok, ti férfiak! Nem ajnározta az öreg Kuruglát? Nem itatta? Mert - látom - téged itatott...
Miska ezen kicsit elgondolkozott, aztán nevetett.
- Ugye? - villant fel Juliska szeme.
- Szíves volt - nem mondom -, de hogy Józsi bácsival mit csinált, azt igazán nem tudhatom. Amúgy jól sikerült minden... az asszony nagyon érti...
Juliska szép csendesen rakta szét a kóstolót.
- Érti! - állt meg a keze. - Úgy látszik, nagyon érti... láttad az öreg bakancsait tegnap? Mint a tükör...
- Nem néztem.
Juliska kedves-anyásán megsimogatta az ura borostás arcát.
- Ha nézted volna, se láttad volna, te, te süsü!... Mosakodj, aztán feküdjünk le...
A mindenképpen emelkedett, dolgos, de vidám nap után természetesen arról szó sem lehetett, hogy a vendégek ne lássák Mariskát, de ezt Mariska még egyszer nem is ajánlotta fel, akármilyen „egyszerű asszony” volt. És - ha jól meggondoljuk - talán egyáltalán nem is ajánlotta volna fel, ha nem lett volna tisztában ennek az eszményi ajánlkozásnak kivihetetlenségével.
Mert: hova ment volna Mariska? Ki tálalt volna? Mit mondott volna Józsi bácsi, hova tette a vendéget, akiről az egész falu tudott?
Nem, ez lehetetlen volt, de a mártíri önfeláldozás mégis elhangzott, és nem is múlt el nyomtalanul... mert amikor a kamrában szemlét tartottak a kis hízó földi maradványainak gusztusos halmai felett, Józsi bácsi ellágyulva tette karját az asszony vállára, ami nem volt ölelés, bár Mariska azonnal annak avatta.
- Józsikám, meglátnak!... - rebbent meg suttogva, de mintha kissé elsiette volna a dolgot, mert Józsi bácsi karja sértődötten lehanyatlott.
- Csak meg akartam köszönni... ugye... amúgy is...
- Persze, érzem én...
- Szóval: köszönöm a fáradságod, Mariskám...
- Szívesen, Józsikám ...
És csak álltak a mészárszék szagú lámpafény félbemaradt tanácstalanságában...
- Hát, ez így van - fogta meg később Mariska a tálat, amiben a vacsorára való volt, és Józsi bácsi olyan talajvesztetten ballagott utána, mint aki nem tudja: mi van így, vagy mi van úgy, és a szobába érve mérgelődött is egy kicsit, de azt is csak úgy általánosságban.

A vacsora azonban kiválóan sikerült, és Józsi bácsi még a gondolatát is elvetette, hogy félreértett mozdulatáért bocsánatot kérjen. A vendégek elmentek már, és valami vidám, széles bátorság maradt utánuk a nyitott ablakok felé szállongó szivarfüstben.
A konyhában mérsékelten zörögtek az edények, és Józsi bácsi az asztalnál szivarozgatva, most avatta emlékké ezt a mai estét.
Mert: hogy is volt?
Mariska már felterített, de csak a harmadik abroszt találta megfelelőnek az „estély” számára, mondván, hogy az első kettő ócskaság, amelyeket meg fog javítani.
Józsi bácsi önérzetét kissé bántotta ez a megjegyzés, s mivel az a kérdés is előmászott gondolatai közül, hogy hát tulajdonképpen meddig akar maradni „ez az asszony”, abroszt javítani... - kiment újra a kamrába, mert egy-egy kis kóstolót akart csomagolni barátai számára. Ezt mindig kedves kötelességének érezte, és csomagolás közben Mariska távozása vagy maradása annyira nem látszott fontosnak, hogy el is feledte.
Józsi bácsi szíve csendes, ajándékozó örömmel volt tele, még befelé menet is, de megállt egy pillanatra a pitvaron, mert a konyhából Mariska hangja hallatszott.
- ...nem is bánom ezt a kis betegséget, mert segíthettem az ölesben; ezt-azt még rendbe teszek, aztán - hacsak nem kellek még Józsinak valamire - szerdán elmegyek.
Józsi bácsi tanácstalanul állt még egy kicsit, bár Mariska elutazási szándéka nem érintette kellemetlenül. A tanácstalanság két kérdésre vonatkozott: kivel beszél Mariska, és mi az a „valami”, amire neki Mariska kellene.
Józsi bácsi ezen tűnődött volna még egy kicsit, de az est már hűvös volt, s a tűnődő szándék egy akkora tüsszentésben robbant fel, hogy majd a nadrágszíja szakadt el...
- ...jön is már... - hallatszott a konyhából. Tessék befáradni...
- Ilyen szakácsnőt én is fogadnék! - mondta a pap Józsival parolázván, mire Mariska azt mondta, hogy: - Jaj, miket nem mond a tiszteletes úr és olyan ruganyosán fordult ki a konyhába, mintha az egyházi dicsérettől szárnyakat kapott volna.
Mindezeket még betetézte a postamester, aki három szál rózsával érkezett, s a három szál gyengéd virággal Mariskát valósággal leütötte a lábáról.
A postamester nem ismerte a beteg vendéghölgyet, és a rózsákkal az ősz úgysem tud ott volna már mit kezdeni, hát elhozta a virágokat, gondolván, hogy nem árt az ilyesmi, és nem is ártott!
Mariska fényleni kezdett, a másik két öreg legény egy kis irigységgel nézte a virágokat, hogy lám, ez a bitang stemplimester... ez bizony nekik is eszükbe juthatott volna...
Hát így kezdődött!
És folytatódott orjalevessel, miközben egyetlen szó nem hallatszott, és Mariska keze reszketni kezdett ettől a némán ordító elismeréstől.
- Várj, Józsi - állt fel, amikor Józsi felállt, hogy töltsön. - Várj, majd én. - S ezzel a sarokból egy hasas üveget emelt ki, megtöltötte a poharakat, de színültig, a sajátjával együtt.
- A kedves vendégek egészségére.
- Józsi, te akasztófa! Hol dugdostad ezt a bort eddig? - kérdezte a pap.
-Mariska hozta... - mosolygott Kurugla, mire Mariska betálalta a sült dolgokat, mert úgy érezte, az elismerő sóhajtásokat és pillantásokat már nem bírja ki.
- Álom - szuszogott a postamester, mire a pap feddőleg kijelentette, hogy ez nem csalóka álom, hanem csodás valóság is...
- Lajoskám, te mindig elfelejted, hogy te vagy a legfiatalabb...
- Bocsánat - állt fel a postamester -, egyházi felszólításra átveszem a hivatalt - és teletöltötte a poharakat.
- Jaj, nekem keveset! - tiltakozott Mariska, bár nem sok meggyőződéssel, mert a bor neki is ízlett, aztán behozta a rétest, és ismét csend lett, csak a pap szólalt meg a negyedik darab után, hogy ő írni fog az akadémiának az eddig kisbetűvel írt rétes nagybetűvel való helyettesítésére, mert:
- Sok jó lakodalmi rétest megettem - hivatalból is... de ehhez képest keletlen kenyér volt valamennyi. Igyunk, atyámfiai. - És ittak. Mariska is.
- Csoda nő - szólalt meg a postamester, amikor Mariska pillanatok alatt eltüntette az asztal feldúlt állapotát, és kint dúdolgatott a konyhában.
Kurugla Józsi csak mosolygott, és úgy nézett a konyha felé, mintha kezdené már érteni, hogy tulajdonképpen mire is lehetne esetleg szükséges Mariska...
A pap szeme elfogta ezt a pillantást és elkomolyodott.
- Az egész élet csoda - mondta -, a hétköznapi csodák sorozata... viszont az egész együtt nem csoda. - És mivel a két barát felfigyelt erre a józan, majdnem komor hangra, hozzátette:
- Kedden ráérek. Kimegyünk a szőlőbe, és megbeszéljük a csodát. Lajos, megint nem töltöttél...
Hát így volt. Elfogyott a bor, a háziak kikísérték a vendégeket, és befelé menet Mariska belekarolt a vidám házigazdába, mert valamivel ki kellett fejezni, hogy a vacsora valóban csodálatosan sikerült.

Elkísérlek, Gáspár - mondta a postamester, amikor egyedül maradtak -, kiszellőztetem magam; egy kicsit fejemnek ugrott az ital, aztán, ha az asszony észreveszi, nem szól egy szót sem, de ez rosszabb, mint egy prédikáció... mert nem múlik el, és amikor majd legközelebb készülök ki a szőlőbe, csak annyit mond:
- Vigyázz a hivatalodra... és gondolj a családodra.
- Okos asszony. Kiváló módszer - dörmögött a pap.
Ballagtak csendesen.
- ...hanem ez a Mariska... meg a vacsora... ez aztán igazán csoda - állt meg a postamester... - Józsi jól járna vele!
És álltak a derengő, hűvös, őszszagú éjszakában.
- Lajoskám, az élet nem vacsora... nem egy vacsora. Sok vacsora... mindenféle vacsora... aludjunk rá egyet, aztán majd kedden megbeszéljük. Remélem, Józsi is így gondolkodik.
Kurugla Józsi azonban nem gondolkodott sem így, sem úgy, csak hagyta maga körül lengeni a vacsora kedves emlékeit. Mariska megágyazott, bezárta az ablakokat, az ajtót is, és a szomszéd szoba sötétjében vetkőzni kezdett.
- Ha lefeküdtem, Józsikám - szólt át Mariska -, átjöhetsz kicsit beszélgetni...
A ruhasuhogás kellemes gondolatokat felhozott a szobában, bár egy kicsit sokáig tartott, és Józsi bácsi is papucsba, sőt csekély gondolkozás után - pizsamába bújt.
- Mi történhet - gondolta legényesen, és leült ágya szélére, mert most már valóban gondolkodni kezdett. Gondolkodni pedig fekve jobban lehet, s amikor elnyúlt az ágyon, úgy érezte, hogy felesége fényképe kissé szigorúan néz rá a falról, mint néha régebben, mintha azt mondaná:
- Én nem bánom, Józsi, igazán nem bánom, de mi lesz - azután?...
Józsi bácsi ezen kicsit el is szomorodott, mert igen, itt a nagy kérdés: mi lesz azután?
Felesége, úgy látszik, ezt szépen meg akarta magyarázni, mert csendesen kilépett a képből, és betakarta férjét, aki elfeledett mindent, álomtalan álomba süllyedve.
- Köszönöm, szívem! - suttogta.
- Megfáztál volna, Józsikám - mondta Mariska, de Józsi bácsi ezt már nem hallotta.
Mariska még várt egy kicsit, hátha a mozgásra felébred, de mivel Józsi még mosolygott is álmában, mérgesen legyintett:
- Előbb kellett volna szólnom, a ménkű azt a büdös bort. Most aztán itt állok...
És ez igaz is volt. Mariska ott állt, bár nem sokáig, aztán egy lemondó mozdulattal eloltotta a lámpát.

Ettől azonban csak a szobában lett sötétség, mert odakint szép, csendes, gondolkodó, őszi éjszaka hallgatódzott. A hold fogyóban volt már, de - együtt a csillagokkal - valami kis derengés szitáit a házak közé, amitől kivilágosodtak a házfalak, és - ahogy ment az ember megcsillantak az ablakok.
A postamester nem sietett, bár most már józan bátorság igazította lépteit, és hagyta, hogy a tűnődő gondolatok megérintsék, de hosszabban nem foglalkozott velük.
A kis kapu úgy volt, ahogy betette, tehát elmenetele óta nem járt itt senki, felesége már bizonyára alszik, de a postamester - szokása szerint - mégis bement a hivatali szobába, hátha van valami hír vagy rendelkezés, amit az asszony ilyen esetben felírt és asztalán hagyott.
Volt is.
„Kurugla bácsinak jött ez a távirat, de ráér reggelig, mert a délelőtti vonattal is bemehet a városba.”
A távirat hivatalos ügyben érkezett, felszólítva Kurugla Józsefet, hogy ekkor meg ekkor tanú kihallgatáson jelenjen meg. Ez az „ekkor meg ekkor” már a mai nap volt - mert elmúlt éjfél -, és a postamesterné elfelejtette, hogy az a délelőtti vonat már nem jár, és Józsi bácsi vagy megy a reggeli vonattal, vagy a tanú kihallgatáson nem jelenik meg.
A postamester most már nyeregben érezte magát, mert ő tehet szemrehányást az asszonynak feledékenységéért, és egy kis séta nem árt... ezenfelül pedig a barátság is van a világon...
Mariska - hosszas hánykolódás és a történtek keserű latolgatása után - nemrég aludt el, de azért megköszönve a postamester fáradságát - oda döntött, hogy Józsit még hagyja aludni. Csendesen betette a belső-szoba ajtaját, tüzet rakott, reggelit készített, és Józsi bácsi jóval később arra ébredt, hogy edények zörrennek, és kellemes illatok szivárognak be az álmos szobába.
Mi a fene? - gondolta - hány óra lehet?
Aztán megtudott mindent, és a hivatalos felszólításra éber lett és határozott. Megnézte óráját. - Köszönöm, Mariska, a 724-es 6 óra 22 perckor indul. Kényelmesen odaérek.
- Talán nem is olyan fontos, akkor mégy, ha akarsz... - mondta az asszony, de már meg is bánta, mert Józsi bácsi olyan megdöbbenten nézett rá, mintha valaki a vonat alá akarná lökni.
- Ez szolgálat, Mariska - mondta rendkívül megrovóan, de egyúttal mélységes tisztelettel régi hivatása iránt, amelyben benne volt a vasút roppant szervezetének féltése, minden felületes gondolat, hiba, tévedés és mulasztás ellen.
- Szolgálat! - ismételte, jelezve, hogy a téma be van fejezve, és félretolta a pálinkásüveget... Mariska pedig azt mondta magában: - Jó, hogy már nyugdíjban van... - és úgy érezte, hogy Józsi bácsival, mint aktív vasutassal a világon semmi terve nem lehetne... de hát így majd csak lesz valahogy...
Erre gondolva komolyan búcsúzott a vasutastól - egy kis harapnivalót készítve a régi vasbádog szolgálati táskába -, és állva maradt az ajtóban, hogy majd integet a távozó után, de Józsi bácsi nem fordult meg; ilyen civil érzelgősséget nem tartott volna magához méltónak, mert Józsi bácsi már szolgálatban volt...

Szerencse, hogy hajnal volt még, és senki nem figyelhette Mariska integetésnek indult, de befejezetlen készülődését a pitvarban, így - végeredményben - nem is történt semmi. Kívül. De belül egy kis bosszankodás gurigázott a gondolatokkal és tervekkel, amelyek - bár szépen indultak - sehogy se tudtak tartós alappá összeállni, mert váratlan események, hol ezt, hol azt a pillért lazították meg, amit le kellett bontani, újra kezdeni, mert Mariska nem akart homokra építeni.
Takarítás közben is ezzel foglalkozott, amikor - Józsi bácsi ágyát vetette be éppen - megakadt a szeme a pincekulcson, amely az ágy felett függött súlyosan, zárkózott egyéniségében, múltat és emlékeket rejtegetve.
A kulcs feketének látszott, de csak barna volt az időtől, a kezektől és olajtól, amellyel Józsi bácsi időnként finoman bekente.
- Tisztességes házban feszület van az ágy felett - háborodott fel Mariska -, és leakasztotta a kulcsot, körülnézve egy feszület után, de meg is állt abban a pillanatban, mert valami óvatosság arra intette, hogy erre még ráér...
De a kulcsot sem tette vissza, mert felháborodása kielégítésére valamit tennie kellett.
Megsmirglizem - gondolta -, fehér lesz, mint az ezüst, nem is látszik annyira a falon, és Józsi örül neki.
Félóra múlva a kulcs valóban fehér lett, ha nem is olyan, mint az ezüst, hanem szomorú, nyersvas színű. Mintha a bőrét húzták volna le...
- Mit tetszik csinálni? Jó reggelt kívánok... visszahoztam az edényeket...
- Jó reggelt, Kati néni. Ezt a kulcsot sikálom, nem tudtam már nézni, olyan koszos.
- A pincekulcs? - kérdezte Kati néni, aki nagyon jól ismerte a pincekulcsot, de így kell a szavakat egymásba ölteni, aztán ide szó, oda szó, egyszer csak át lehet ugrani valami hajlékony, más gondolatágacskára, mire aztán azt mondják:
- Üljön le, Kati néni... - mert mást nem is lehet mondani. Ez szép szokás és hasznos is, ezt tudják - pontosan tudják - mind a ketten.
- Alszik még a gazda? - érdeklődik Kati néni, aki látta Kuruglát elmenni, de azt is akarja tudni, hova ment, miért ment, és meddig marad... - de hát ráér, aztán vendégek is voltak ... ugye?...
Mariska röviden elmondta az „estély” sikerét, a vendégek kedvességét és általában azt a testilelki barátságot, ami a három embert egymáshoz fűzi.
Ezért is vesződöm ezzel a kulccsal, tudom, sűrűn használják... de hát férfiembernek kell is egy kis borozgatás, pincézés...
Hohó - gondolta Kati néni -, hohó, kedves ténsasszony, öreg madár vagyok én, hogy lépvesszőre szálljak...
- Hát azt ippen nem lehet mondani - ingatta fejét Kati néni.
- Csak kérdeztem.
- Tudom én azt. Szóval: inkább ritkán. Néha egy hónap is elmúlik, hogy kimennek a pincébe. Onnan tudom, mert olyankor én adok a jószágnak.
Valljuk be, hogy ez nem volt igaz, de Kati néni szerette Kurugla Józsit, és nem örült annak, hegy Mariska „nagyon kezdett itt megfenekleni”, kiszorítva az öregasszonyt abból a nagyon szerény kis hivatalból, ami mégiscsak hozott valamit a konyhára.
Ezenkívül Kati néni nem volt mai csirke, hanem bölcs és ravasz öregasszony volt, aki csak felpillantott az égre, és pontosan tudta, milyen idő készül... tehát felmérte már Mariska megjelenése következményeit, súlyos betegségét, ami „eltűnt, mint a májusi hó"... Kati néni tudta, amit tudott, csak a tennivalót nem tudta még...
- Örül majd a kulcsnak a gazda... - mondta.
- Arra gondoltam én is - forgatta a hatalmas kulcsot Mariska -, majd beteszem a tarisznyába, ha kimennek, aztán néz nagyot, ha előveszi...
Kati néni bólongatott, mosolygott, mint akinek soha nem juthatott volna eszébe ilyen kedves gondolat... Mariska pedig most már ronggyal törölgette a kulcsot, de nézte is egyúttal, mintha valami gondolatot csiholna ki belőle.
- Ráér maga, Kati néni?
- Persze.
- Tudja, mit gondoltam? Ez lesz az igazi öröm: kitakarítjuk a pincét!... aztán, mikor kimennek, csak leesik az álluk... gondolom, micsoda rendetlenség, piszok lehet ott.
Kati néni öreg szíve élénkebben kezdett dobogni, és ezt a kis fiatalos kalimpálást nemcsak a várható napszám okozta... - akár pénzben, akár természetben jelentkezik - hanem a kivilágosodott tennivaló is: hallgatni!
- Hát, bizony lehet - hagyta ki a közbeeső gondolatokat -, de ketten aligha végzünk vele.
- Tudna még valakit?
- Szólnék ennek a Böskének. Fiatal is, özvegy is, jó dógos, aztán jó, ha ott van, ha valami nehezet kell emelni.
- Hát szóljon, Kati néni.

Messze néző, ragyogó, őszi reggel volt ezen a napon, amikor úgy érzi az ember, akár átkiálthatna a szomszéd faluba - ha akarna -, de hát miért kiabáljon, amikor nincs mit mondania, s a tarlott tőkék között a levélhullató suttogásban nincs is lármázó kedve senkinek.
Csak egy szarka csörög Kurugla bácsi diófáján, jelezve a környéknek a három asszony közeledését, de ez a száraz cserregés beletartozik a felszáradó reggelbe, így nem is törődik vele senki.
Még a három asszony sem beszél - ami ritkaság -, de Kati néni nehezen bírja Mariska tettre kész sietségét, Böske újonc, akinek nem illik kezdeni... Mariska pedig gondolatainak szövevényében bolyong...
A kis présház gyanakodva nézte a jövevényeket; a szarka átlendült a szomszéd diófájára s elhallgatott. Figyel, de nem megy odébb, mert a szoknyás emberektől nem kell tartania.
Még az sem zavarja el, hogy a kőasztalon kemény idegenséggel zörren meg a bádogvödör és egyéb szerszámok, és mérgesen csikorog a kulcs, mert kismirglizett valóságában mezítelennek érzi magát, s az avatatlan kézben kétszer is mellé nyúl az öreg zár nyelvének.
Mariska aztán kitárta mindkét ajtószárnyat, s a keleti nap illetlen szemérmetlenséggel bámult be a levetkőztetett, szégyenkező előtérbe.
Mariska csak állt, míg a viháncoló napsugarak kajánul vetkeztették tovább a vedlett falakat, kormos katlant, öreg hordókat, tőtikét, kis sajtárt, kopott vesszőseprűket, gereblyét, kis baltát... mindent, a szelíd öregség szelíd eszközeit, akik utálták ezt a kíváncsiskodást, és még öregebbet mutattak, mint amilyenek voltak.
Az asszony undorral nézett körül, aztán befogta orrát, és kifordult a pincéből.
- Rakodjunk ki, amíg kimegy ez a büdösség... meg lehet fulladni tőle...
- Pinceszaga van - mondta Kati néni vidáman -, milyen legyen? A férfiember szereti...
Mariska erre nem válaszolt, de ellenséges keménységgel nyúlt a vödörbe, s rakta ki a lúgkövet, mosóport, szappant, súrolókeféket... pedig Kati néninek igaza volt, és csak azért szólt, mert valahol mélyen úgy érezte, Mariskát még jobban neki kell vadítani az ártatlan kis pincének, amely nem akart és nem is tudott más lenni, mint ami volt.
És igaza, volt abban is az öregasszonynak, hogy: a férfiember szereti...
Bizony szereti! Bár hogy mit szeret benne, olyan nehéz megmagyarázni, és nem is mindenkinek lehet...
Az italt! - mondaná Mariska ellenséges és hozzáférhetetlen meggyőződéssel, és: nem lenne igaza; hiszen annyi minden más van egy ilyen kis ködös, magányos pincében, a föld alatti homály és árnyékok végtelen szabadságában, az illatokká érett időben, a doh, penész száraz, nemes rothadásában, a csend és halk szavak másnaptalanságában, a mozdulatok és tompa zörejek ünnepélyes megfontoltságában, az egyszerű hétköznapi ételek felmagasztalásában, a gondolatok szelíd meglassúdásában, minden harag, gond és bánat lenge eloszlásában, s - talán - végül - de csak legvégül - a bor csordulásában is, ami után kinyitja szemét egy szál gyertya, és ide-oda lengve üdvözli emberi árnyékait, amelyek általa lettek, és nem lehet tudni, hogy hol vannak nélküle, és vannak-e vagy lennének-e egyáltalán...
Nem, ezt nem lehet megmagyarázni... pedig talán még Ci-Nyi is sejti, aki otthonának és egy kicsit tulajdonának is tartja a pincét, csodálatos egérpalotájában, amitől távol van minden Rossz, patkány, menyét, ölyv, vércse, kígyó... s a legnagyobb veszedelem, az ember is barátja lett, ami egyszerűen csoda és szintén megmagyarázhatatlan.
Ci-Nyi nem tudja azt sem, hogy az is megmagyarázhatatlan, hogy ő megissza a bort amire egyetlen egér sem hajlandó -, amire a tisztálkodási kényszer vitte rá. Mert az egérvilágban a tisztaság mindjárt az élet után következik, s Ci-Nyi a bort akkor is lenyalta volna, ha az méreg, mint ahogy így is mérgezik meg az egereket. Az egérlyuk szájába egy v-forma szalmaszálat dugnak, ami foszforszörppel van bekenve. A szalmaszál nem gyanús, hát kibújik a kisegér, és nem törődik azzal, hogy a szalma érinti, de a bundán ott marad a méreg. A kisegér ezt nem tűri, hát lenyalja. Aztán felfordul.
Ci-Nyi, amint tudjuk, nem fordult fel, sőt az utóbbi időben egyre erősebben kívánta az emberek társaságát, mert az otthagyott élelem már elfogyott, és a bádogfedélben hagyott borból is alig csillog valami a fenéken.
De - semmi baj! - fülel a kisegér, mert csikorog a kulcs, bár a tétova kapargálás a zárban furcsa és szokatlan. Ci-Nyi megszokta már a kulcs bátor csattanását, a halk, de telt férfihangokat, és most az asszonybeszéd vijjogása s a szélesre tárt ajtón beömlő szégyentelen kivilágítás aggodalommal töltötte el.
A hangok egyelőre távoliak voltak, de közeledtek.
Léptek dobogtak lefelé és megálltak.
- Bözsikém, hozza le a gyertyákat, így nem látunk semmit. Lehet itt akármilyen féreg, talán még patkány is.
- Patkány itt nem élne meg - mondta Kati néni -, ha egy-két egérke akad is...
Mariska elsápadt, és önkéntelenül felhúzta kicsit a szoknyáját.
- Atyaisten! - én megbolondulok, ha felfut rajtam...
Közben leérkezett Böske a gyertyákkal. Hármat is meggyújtottak, hogy bevilágítsa az egész teret, és így már biztonságosabbnak látszott a dolog. A pincébe is lederengett valami kis nappali világosság, de ez a tompa fény verekedve a gyertyák harcias kis lándzsáival olyan temetés ízt adott az egész környezetnek, ami azonban nem ijesztette meg az asszonyokat.
- Hun kezdjük? - kérdezte Kati néni, hóna alatt a seprűvel - gondolom a sarokban...
Az öregasszony nyugalma felbátorította Mariskát is.
- Mi van ebben a ládában? - kérdezte -, s mivel az asszonyok nem válaszoltak, felemelte a tetejét...
Valljuk meg, Ci-Nyi erre nem számított, de hát van-e olyan előrelátó ember, aki a rablók elől a padlásra menekülve, rémülten látja, hogy egyszerűen leemelik feje fölül a tetőt?
Ilyen biztonságosnak hitte a kisegér is a láda fedelét, amelyet Mariska emelt fel, Ci-Nyi pedig eszét vesztve ugrott a vakvilágba, azaz Mariska karjára... aki akkorát visított, hogy megremegtek a pókhálók, eldobta Ci-Nyi lakását, és Böskével együtt, aki a rémült sikoltástól ijedt meg - rohant a lépcsőn felfelé.
Csak Kati néni nem rémült meg - talán számított is ilyen lehetőségre... -, hanem előkapta a seprűt, s amikor Ci-Nyi Mariska karjáról újabb halálugrással próbálkozott, az öregasszony úgy elütötte röptében barátunkat, hogy az látszólag élettelenül esett a hordók közé.
- Legyühetnek már, agyonütöttem... Böske, vidd fel ezt a ládát, rázd ki, hátha még van benne. Kati néni hangja határozottan parancsoló volt, tehát Böske felvitte a ládát, és egész tartalmát a katlanba öntötte, és azonnal alá is gyújtott.
Mindezt azonban Mariska már a kis szobából nézte, amelynek ódon, látszólagos rendetlensége már újra takarítási lázzal töltötte el. Pedig ez nem volt rendetlenség, csak valami időrendi elhelyezkedése a tárgyaknak, amelyek az érkezés pillanatnyi célja érdekében kerültek ide vagy oda, és helyüket meg is tartották.
Persze az igaz, hogy az asztalon leheletnyi por ködlött, és nem egészen középen kis cserépvázában száraz virág zsugorodott, de a por csak leszállt újra és újra - ha Kurugla Józsi néha le is törölte a száraz kis csokor pedig azért volt ott, ahol volt, mert azt még a boldogult feleség szedte és tette oda, ahol volt. Józsi bácsi nem nyúlt többet hozzá, nem mozdította meg, mert úgy érezte: a törékeny kis csokor a holt asszony keze nyomát és kedves gondolatait őrizte. Mariska nem tudhatta ezt, azért a zizegő kis csokrot nyomban kidobta, s a vázát a letörölt asztal közepére állította.
De a pincébe többet nem ment le, csak a lépcsőről dirigált, amíg a szobára, majd az előtérre nem került sor.
Közben a kormos szájú kémény keserű, hideg füstöt hányt az őszi ragyogásba, mert évek csodálatos kacatja került az enyészet szárnyára, hasznosan melegítve egyúttal a súrolóvizet. A seprű ugyan nem sok szemetet talált, hiszen Kurugla Józsi rendszeresen söpört, de a polcokról öreg újságok, naptárak, ismeretlen rendeltetésű fadarabok, szíjak, dobozok, madzagok, ruhadarabok ballagtak a katlan fogatlan, nagy szájába, amely fuldokolva nyelte a vonagló holmit, és néha büdös füstöt köpött az előtérbe is.
Közben Kati néni és Böske lepókhálóztak és kiseperték a pincét, leseperték a bolthajtásos falakat is, gyorsan lesúroltak mindent, amit elmozdítani nem lehetett, aztán felhordták a további súrolni valókat a ház elé, nehéz, gőzös mosókonyha szagot hagyva maguk után.
A kisasztal, székek, lopótök a szoba és előtér bútorai, szerszámai a ház előtt kerültek sorra, s ebben már Mariska is tevékenyen részt vett, nem sajnálva a lúgkövet, és azzal az elhatározással, hogy megmutatja, milyen az igazi súrolás...
Az asszonyok csodálatát Mariska jóleső elismerésnek érezte, és arra gondolt, hogy ennek híre jótékonyan terjed el a faluban...
- Meg lett az az ocsmány egér?
- Tűzbe került a szeméttel... - mondta Kati néni, és a kéményre nézett, ahol Ci-Nyi pár grammos kis teste - állítólag - kiröppent valami egérmennyország felé, Mariska idegeinek megnyugtatására.
Állítólag!
Mert a valóság az, hogy Kati néni nem találta meg Ci-Nyi tetemét, azaz: földi maradványait. De nem is találhatta, mert a kisegér a seprű brutális beavatkozása és csekély repülés után az egyik hordó alá esett, és rövid eszméletlenség után tájékozódni kezdett. Rémülten hallotta, hogy a női hangokkal vegyes égszakadás-földindulás még egyre tart, hát az ászokfa alá vonszolta magát, amelybe több rejtett üreget ásott már a korhadás.
Igen: vonszolta magát, és nagyon keservesen mászott fel egy ilyen kis barlangba, mert bizony Ci-Nyi egyik hátsó lába erősen megsérült. De most már nyugodtak lehetünk, Ci-Nyinek itt már nagyobb baja nem lehet. A rémület ugyan még torkába kergeti kis szívét, talán könnyezik is a fájdalomtól, de ez csak feltevés.
Az égszakadás később elvonul, s a súrolt bútorok visszahordása, némely távoli zajok elcsen desedése után csapódik kint az ajtó, megbicsakló nyelvvel záródik a zár, és a kisegér áldott, csendes sötétségben, fájdalmában és hontalanságában talán azt kérdezi magától, hogy: hát ez meg mi volt?
Később talán aludt is egy kicsit, de ekkor már kezdtek magukhoz térni a hordók, szerszámok, kisszékek, a volt kártyaasztal, az előtér és a kis szoba, csak a kémény lehelt még rengő, meleg levegővel vegyes füstöt a napsütésbe.
De a belső csend még egyre mélyült, mintha a megnyúzott bútorokat, lúgszagú padlót, nyirkosán tiszta hordókat, mezítelenre sepert falat, megrepedt lopótököt, hontalan pókokat és az émelygő belsejű egész kis házat vigasztalta volna. És amikor a csend már jobban nem mélyülhetett el, csak akkor lehetett érezni, hogy van Valami, ami nem változott, bár maga a változás, amit nem moshat meg senki, nem súrolhat és tüzelhet el senki, ami nem beszél és mégsem hallgat, mert minden érzi, hogy a gyógyulás már elindult, és a víz és tűz nyomait lágyan simogatja az Idő.

Kurugla Józsi úgy délután három körül érkezett haza, s a házban meglepő csend fogadta. Mariska még nem feledte el a reggeli rendreutasítást, de fáradt is volt, hiszen nemrég érkezett meg a szőlőből, így nem jött ki a gazda elé. Józsi bácsi a szolgálati bádogtáskát letette a konyhában az asztalra, és hallgatódzott egy kicsit, aztán csendesen benyitott a szobába, mert Mariska bizonyára alszik.
- Megjöttél, Józsikám? - kérdezte Mariska fájdalmasan.
- Azt hittem, alszol, Mariska... ami nem is lenne csoda...
- Tálalhatok?
- Egy lépést se tégy! Olyan ebédet ettem végig Csattos Józsiéknál... Az ő ügyében volt a tárgyalás.
- Akkor meg kutyakötelessége volt! Nem húzhatnak-vonhatnak csak úgy füttyszóra. Nem igaz?
Mariska fáradt volt, és Ci-Nyi által felborzolt idegei sem voltak még rendben, ezt érezni lehetett a hangjában, pedig csendesen beszélt. Józsi bácsi ásított.
- ...akkor én most lefekszem. Ha nem alszol el, kelts fel, Mariska, négykor. Fél ötre összeszedem magam, meg egy kis uzsonnát is készítek...
- Minden a tarisznyában van! A pincekulcs is!
- Nahát!
- Bicska, só, paprika, hegyes paprika, sajtot is hozattam...
- Háát... igazán - keseredett el Kurugla, mert ez a kis összekészülődés külön öröme volt. Tűnődés, hogy ebből ennyit, abból annyit... mit hoz a pap, mit a postamester, mert ezt nem beszélték meg. A városban vett zsírpapírt, hogy majd szépen csomagol mindenből...
- Az ilyesmire ne legyen gondod, amíg én itt vagyok... A postamesternő én rajtam ne köszörülje a nyelvét, hogy nem törődöm veled... meg a tiszteletesné se...
- Hiszen nem is ismernek!
- Baj is az! Tudom, amit tudok, hát csak bízd rám, Józsikám... itt nem lesz pletyka! Feküdj le nyugodtan...

Hogy azután Kurugla Józsi nyugodtan vagy nyugtalanul feküdt le, ezt nem lehet tudni.
A délutáni séta, az ökörnyálas, őszi csend azonban lassan elaltatta a kedvetlenséget, de nem altatta el a gondolatokat, amelyek még nem alakultak ki, és válogatva ténferegtek a szavak ruhatárában, miközben a három ember szótlanul ballagott a szőlő dűíőútján.
Kurugla Józsi már elmondta a tárgyalás részleteit, utazását, és most nem beszélnek, mert a gyalogút a bakháton megy, s a lábuk alá kell nézni. Libasorba mennek. Elöl a pap, aki mégiscsak rangidős, közbül a postamester, és hátul Józsi bácsi, aki itt már egy kicsit házigazda; és egymás mögött lépegetve, ez az elhelyezkedés beszélgetésre nem is alkalmas.
Ballagnak hát csendesen. A gondolatok lustán ténferegnek mellettük a hosszú árnyékban, mert most megy le a nap. A völgyben selymes pára úszik, ami még nem köd, egy-egy levél lágyan lengve száll le a földre, de a tőkék sorai közt s a kis pincék árnyékában némán ágyaz már magának az alkonyat.
Kurugla Józsi kis telkén téglasorra váltott a gyalogút, és ez vezet egészen a pincéig, hogy a vendégek leverhessék lábukról a port vagy sarat, és ne legyenek vizesek - ha éppen esős az idő a kaszálatlan fűben. A téglát a pap adta - valami építkezésből maradt -, a postamester rakta le, és Józsi bácsi a vidám pallér szerepét töltötte be. Ez a munkálkodás kedves emlékük maradt. Valahányszor ráfordultak a keskeny „járdára”, fel is emlegették.
Most azonban nem szóltak semmit, de pár lépés után a pap megállt, olyan váratlanul, hogy a postamester majdnem meglökte.
- Mi az?
A házigazda is előrelépett, mert a tiszteletcs botjával az emlékezetes járdára mutatott, s a két barát olyan gyanakvó meghökkenéssel nézett a somfabotra és az útra, mint ahogy a Fáraó nézhetett Mózes kígyójára, ami bottá vált átmenetileg.
Az út kínosan tisztára volt söpörve...
- Járt itt valaki? Józsi bácsi felrántotta a vállát, a postamester a földet nézte, a bot lehanyatlott, hiszen mindhárman tudták már, hogy igenis, járt itt valaki...
- Hát csak menjünk, Gáspár - mondta Kurugla Józsi -, majd kiderül.
Ki is derült, bár egész terjedelmében csak jóval később.
Józsi bácsi előrelendítette a nagy tarisznyát, és kivette a hatalmas kulcsot, hogy a zárba dugja, de keze félúton megállt, s a két barát is dermedten nézett a meztelenre sikált kulcsra.
És csak álltak.
A postamester fújt egyet, mintha valami trágár dolgot látna, a pap a földet veregette botjával, és keserűen, de kicsit vigasztalóan azt mondta:
- Nyisd már ki, Józsikám, essünk túl rajta...
- Gondolod, hogy bent is? - kérdezte reménytelenül Kurugla, hiszen tisztában volt vele, hogy bent is...
A pap legyintett, a. zár megcsikordult, és Kurugla most már növekvő indulattal lökte be az ajtó mindkét szárnyát.
Jó hogy a nap már elmenőben volt, és egyelőre csak a nyers tisztaság idegensége, a szappan- és lúgkőszag elhagyott mosókonyha szaga akasztotta torkukra a szót.
- Jót akart, szegény - enyhítette a dolgot a pap, az ilyen esetekre előírt kenetteljes szótárából, bár hogy mit gondolt, ki tudná megmondani? Gyújtsd meg a gyertyát, Józsikám!
Amikor Józsi bement a szobába, a pap a postamesterhez fordult, és halkan azt mondta:
- ... az élet nem egy vacsora, Lajoskám, sok vacsora... mindenféle vacsora... de - és még halkabbra fogta a szót - nem muszáj mind megenni...
Kurugla Józsi megkövült arccal jött ki a szobából, és úgy nézett barátaira, mint aki szólni rém tud.
- Nem találom a gyertyákat, gyufát se...
- Valahol csak meglesz?... - tette le hátizsákját a postamester - van nálam zseblámpa.
- Juliska virágját is kidobta-és Kurugla Józsi rekedten köhögött a tenyerébe -, az öreg naptárakat is. Néha írtam beléjük ezt-azt, hogy el ne felejtsem...
- Nem tudta - mérgelődött a pap -, a fenének hagytad elő a kulcsot...
- Persze - mondta Józsi bácsi, és nem gondolt arra, hogy a naptárakat és egyéb kacatokat ő se tartotta eddig valami értéknek. Ha egyet-kettőt megettek volna az egerek, még csak nem is legyintett volna, de Juliska kidobott virágain keresztül egyszerre óriási veszteség érzése kavar gott benne, a megsértett hiúság és békés, magányos életének ravasz és erőszakos veszedelme.
A postamester még a hátizsákban kotorászott a lámpa után, a pap kinézett az alkonyaiba, mintha lenne ott valami látnivaló, csak Józsi bácsi nézett a pince nyugodt sötétségébe, de megborzongott, mert magát látta papucsban és frissen vasalt pizsamában ágya szélén, legényesen felajzva, hogy szóljon már Mariska, mikor mehet át - „beszélgetni”... mert: „Mi történhet?”
- Hogy az a jóságos Isten - sóhajtott magában meg enyhültén -, milyen jó, hogy elaludtál, te vén szamár... most aztán láthatod, hogy mi történhet...
- Itt van - emelte ki a postamester a zseblámpát a hátizsákból -, de az asszony nem enged csomagolni, és hiába könyörgök neki, hogy a zseblámpát a zsebbe tegye.
A postamester láthatóan dühöngött, bár ennek oka háromnegyed részben Józsi bácsi látható szomorúsága volt, és a csúffá tett kis pince. Ebben a pillanatban - ha mérlegre lehetett volna tenni a felháborodást - a postamesteré lett volna a legsúlyosabb, mert ő kétféle sérelmet is érzett egy hazait, és egyet barátján keresztül - míg Józsi bácsiban olyan óriási volt a váratlan megkönnyebbülés érzése, hogy a kidobott hitvesi csokrot és öreg kalendáriumokat szinte elfeledte, és akkorát sóhajtott, hogy ha a meg nem talált gyertyát tartja a kezében, az feltétlenül elalszik.
- Ne vedd a szívedre, Józsi, a fene egye meg, ne vedd a szívedre... - mondta a postamester, míg a pap felfigyelt erre a sóhajra. A sóhajok az ő mesterségéhez tartoztak, és ez a sóhaj nem tartozott a lemondó vagy kétségbeesett sóhajok közé. A gyógyuló betegek hálatelt sóhaja volt ilyen, s az asszonyoké, ahol a megrendült házaséletet a pap nagy üggyel-bajjal helyre kalapálta...
A kis lámpa felvillant, a pap betette az ajtó mindkét szárnyát, sőt a megszentségtelenített kulccsal rá is fordította.
- Úgy gondolom: nem kell vendég.
- De nem ám! - mondta a postamester mérgesen, mert még mindig nem ült el benne a kétféle sérelem - de a „vendég” szóra mindhárman elhallgattak, mert ugyanabban a pillanatban a kisegér jutott eszükbe, az a megszelídült, lelkes kis jószág, aki valószínűleg szintén áldozatul esett a Mariska-féle takarítási tatárjárásnak.

Ez a feltevés azonban - tudjuk - az előlegezett szánakozással együtt teljesen felesleges volt. Azt ugyan nem lehet mondani, hogy Ci-Nyi kiválóan érezte magát, mert bal hátsó lába még fájt, de a lárma és az éles hangok áradata elvonult, ami azonban nem jelentett egyet a köteles óvatosság feladásával.
Ci-Nyi elsősorban - természetesen - tisztálkodott, ami elég nehéz volt, mert az ászokfa kis barlangja tele volt a szúrágás finom lisztjével, ami minden mozdulatra még hullott is felülről, ezért - amikor már megnyugodtak a tárgyak és kívülről is behallatszott a szarka csörgése a diófáról - ami az emberek távozását jelentette -, óvatosan leereszkedett a földre.
Hallgatódzott, szétválogatva a hangokat és zörejeket, de azok mind megnyugtatóak voltak. A szarka néha cserregett, valahol néha cseppent a víz, pattant némelyik hordó, nyújtózkodott a láda egy-egy kis deszkája, mert a láda is bő vízben lett súrolva, és ha a külső széltől meglendült az álmos levegő, a lopótök panaszkodott emberi fülnek hallhatatlan huhogással, hogy vége mindennek, mert az ő hasa kirepedt... ha nem is látszik, de kirepedt. Sajnos, ez igaz is volt, mert Mariska a lopótökre is valami mosóport alkalmazott, és a dörzsölés hevében kissé megnyomta.
Ci-Nyi azonban nem törődött más bajával, hanem körülszaglálódott az ászokfa alatt. A lúgos víz beszáradó szagát elég kellemetlennek találta, de nem ez zavarta, hanem a felázott föld, amelyen ottmaradtak apró lába nyomai, és még ragadt is egy kicsit.
Ci-Nyi ezek után már nem tűnődött. Felmászott az ászokfára, tökéletesen tisztára nyalta magát, és elindult hazafelé.
Hála Mariska rendszeretetének, a ládát, az otthont a helyén találta, bár megváltozott belseje nem kis aggodalommal töltötte el. A ládában ugyanis nyoma sem volt a szétrágott papírnak és szalmának, ellenben mindenféle rongyok voltak benne; egy kefe, egy üres papírdoboz, Józsi bácsi egy régi sapkája és egy öreg naptár, ami esetleg kellhet valamire...
Ci-Nyi hosszan figyelte a tárgyakat, s mivel azok nem mozdultak, nem zörögtek, és a szagukat is meg lehetett szokni, a rend kedvéért rágott kicsit a rongyból, kicsit a naptárból, aztán - fájós lábát maga alá húzva - elaludt.
A száradó ászokfák pattogása, a láda deszkáinak nyújtózkodása nem zavarta könnyű álmát, de egyszer csak megcsikordult a zár, dobbantak a léptek, s a telt, mély férfihangok lehullottak a pincébe is. Ci-Nyi - miért is tagadnánk - egyszerre rettenetesen éhes lett. Hogy ezenkívül voltak-e valamiféle érzései, ezt aligha tudjuk meg, de az éhség és a vágy valamiképpen mégiscsak összekötötte ezekkel az emberekkel. Ezekkel a hangokkal, nehezebb dobbanásokkal, kenyérrel, sajttal, szalonnával és - igen! - azzal a furcsa itallal, aminek kívánása rendhagyóvá tette Ci-Nyit az egérvilágban.
Ci-Nyi lapult, de nem félt, és a láda résén át jól látta a villanylámpa szokatlanul fényes repkedéséta falon, a bolthajtás sötét ívén, ahova nem ért fel a seprű, a hordókon, amelyek félig már megszáradtak, de sokallta az emberek bámuló, elkeseredett ténfergését, amely egy kényszerű, de nem unalmas múzeumlátogatáshoz hasonlított.
Ci-Nyi szívesebben vette volna, ha az emberek leülnek és kirakják azokat a holmikat, amelyeknek szaga vakmerő zsákmányszerzésre kényszeríti a kisegereket, bár Ci-Nyi ezt nem egészen így érezte, hiszen ezek az emberek neki barátai voltak.
- Itt az asztal - szólalt meg végre a postamester, amikor a sarokba villantotta a lámpát -, itt az asztal, de a posztót, úgy látom, lekefélték róla...
- Ügyis leterítjük - mondta a pap.
- És rongyos is volt... - mondta Józsi bácsi, de el is hallgatott, mert a postamester megdöbbenten, a pap pedig olyan kutató hunyorgással nézett rá, hogy még hozzátette:
- ... de ez nem mentség...
A postamester kiemelte a megnyúzott asztalt a homályból, aztán a három kisszéket, végül hátraszólt:
- Egy csomag gyertya és gyufa! Van itt még mentőkörülmény, Józsikám...
A pap mosolygott, Kurugla Józsi pedig kezdett mérges lenni, mert maga se tudott eligazodni saját magán.
- Erre nincs mentség, Lajos...
A postás azonban még mindig saját sérelmeiben vergődött, hát kesernyésen ellenkezett.
- Dehogy nincs, dehogyis nincs! Nézd meg, Gáspár, a kapcsolót a bejáratnál, hátha Mariska a villanyt is bevezettette...
- Elég! - mondta a pap, látván a dolgok elferdülését. -Postamester, elég! A kapcsolót majd megnézem, ha ég a gyertya és az asztal terítve lesz. Józsi, szívd meg a hordót!
A gyertya fellobbant, és a szelíd, lelkes imbolygás fénye magához ölelte a falakat, tárgyakat és embereket.
A postamester terített, Kurugla Józsi szíttá a lopót, de a bor csak nem indult meg, ellenben a szegény, repedt lopótök szinte sípolt kínjában.
- Mi a fene van veled? - emelte ki Józsi bácsi a szomorú, hosszú nyelű tököt, és belenézve a furulyaszárba, a gyertyafény felé forgatta.
- Törött - mondta mérgesen -, ezt is tönkretették...
A postamester csak bólintott, a pap fogta az üvegeket, amelyeket most már tölcsérrel kellett megtölteni, Józsi bácsi pedig csapra verte a kis hordót.
- Klutty-klutty-Hutty - mondta a kis hordó, s a postamester melegen pislogott a kis hordóra.
- Micsoda szép hangja van - mondta álmatagon. - Ez az a bor, amit a Zsiga hozott? Meg kellene kóstolni, mielőtt eszünk. Étel után már más a bor zamata...
Kurugla Józsi megtöltötte a poharakat, s amikor koccintottak, a pap megszólalt:
- Arra, hogy bennünk nem változott semmi!
- Várjatok - mondta Józsi bácsi, miután kiitták a bort és újratöltött:
- ... és arra, hogy itt minden úgy lesz, ahogy volt!!
A poharak keményen összecsendültek, mintha pontot tettek volna Kurugla fogadalma után, ami majdnem eskünek hangzott. A szokatlan emelt hang, férfias zengés megállt a bolthajtás alatt, és még Ci-Nyit is valami furcsa, kissé aggódó érzéssel töltötte el, feledtetve egy kis időre a leselkedés és várakozás izgalmait. Igen. Egészen rövid időre, mert a kirakott kolbász, sült hús, kenyér, sajt, szalonna embernek is finom illatai a kisegér orrában már majdnem lázadó vággyá fajultak. De az emberek még mindig nem ültek le, mert a postamester kivette Józsi kezéből a poharat, és lelkesen töltött.
- Nem és nem! - kiáltott - aztán pohárral a kezében meg köszörülte a torkát.

„Hogy engem egy asszony

egzecéroztasson...

olyan nincs!

nem is volt

- vágott a dalba a két barát nevetve és felszabadulva:

Nem is lesz a sifonérba!...”

Ezután végre gyorsan leültek, mert ezt a gyerekes hangosságot mintha kicsit szégyelltek volna.
Ci-Nyi pedig leeresztette fájós lábát, amit a dal okozta ijedelmében eddig a levegőben tartott, és úgy gondolta, a kimenetellel még vár egy kicsit...
A barátok szótlansága is nehezen engedett fel, mert idevaló téma és gondolat a történtek után nem született, s ami volt, ami bennük lapult, súlyosan és minden helyet elfoglalva, valahogy nem érett még meg a felvágásra.
Ettek szótlanul. A meg-meglóduló gyertyafény szelíd szárnyalása óarany derengésben áztatta a megvakart falakat. A lángocskák kanyarodtak egyet-egyet, s a füst meleg viasz szaga lenyomta a szappanszagot az ászokfák sötétségébe, s a láthatatlan korom láthatatlanul festegette, és előre kezdte tompítani a nyers, sárga agyagfalakat.
Az üveget a postamester kezelte, valahányszor új falat került terítékre, és most nem tiltakozott a pap sem, aki bölcs ember volt, és valami megnyilatkozásra várt, amit talán csak az ital tud majd egészséges tisztaságra felfakasztani.
Éppen koccintottak, amikor a tiszteletes felemelte ugyan poharát, de nem ivott, hanem letette, és szeme meghatottan meleg lett.
- Józsi - mondta majdnem suttogva -, Józsikám, vendégünk van...
És a három ember szeme olyan fényes lett, hogy a gyertyák kis lángja csodálkozva nyúlt nagyra ebben a ragyogásban.
Kurugla keze reszketett, amint Ci-Nyi elé rakta a falatokat, szalonnát, kenyeret, mindent...
- Bort is! - suttogta a postamester, és Kurugla Józsi megtöltötte az ászokfa kis vályúját, de ekkor már annyira reszketett a keze, hogy G-Nyi tanácsosabbnak tartotta kissé hátravonulni.
- Sántít - mondta a pap -, sántít. Józsikám, lehet, hogy helyetted...
- Majd meggyógyul - mosolygott Kurugla -, azt hiszem, fiatalabb, mint én...
- A kisegér egészségére! - töltött a postamester, és Ci-Nyi talán megérzett valamit a szikrázó, bátor öröm hullámzásában, mert magához húzta a szalonnát, és enni kezdett, bár a fájós lábát a levegőben tartotta.
Az emberek most már alig ettek. Lassú mozdulataikkal csak Ci-Nyi nyugalmára vigyáztak, és amikor a kisegér a szalonna-szeletke elfogyasztása után nekihasalt az italnak, a postamester újra töltött:
- Erre inni muszáj!
Kurugla Józsi mosolyogja ingatta a fejét, a pap kemény, barázdás arca is ellágyult, de azért azt mondta:
- Postamester, gondolj a feleségedre és a hivatalodra...
- Igazad van, Gáspár, ne félj, én nem rúgok be, de olyan, de olyan jó kedvem van, mintha valami veszedelemből szabadultunk volna...
Józsi bácsi maga elé nézett, külön ivott egy kortyot, és csendesen azt mondta:
- Ti nem, de én - biztosan... Bizony, barátaim...
- Várj, Józsi, a kisegérnek talán kell még valami... - mondta a pap.
De Ci-Nyinek már nem kellett semmi. Nehézkesen a fenekére ült, alaposan - bár ingatagon megtörölte bajuszát, és halkan cincogott kettőt, jelezve, hogy most már nem fontos semmi, a lába már alig fáj, az élet szép és jó, de most már hazamegy, mert rendkívül elálmosodott, meg minden... aztán megfordult, és eltűnt az árnyékban...
- Na, most mondd, Józsi...
- Szeretlek benneteket, hát el is mondom. És Kurugla Józsi elmondta! Részletesen és pontosan, még a szeme is elkönnyesedett néha, ami egy kis túlzásnak hatott volna... ha... ha nem a borban lenne az igazság...
A postamesternek még a szája is úgy mozgott, mint Józsi bácsié, s a pap is elérzékényülten pislogott, mert az jutott eszébe, ilyen lehet az igazi gyónás, ami - sajnos - a kálomistáknál nem divat.
- ...aztán tudjátok, most, hogy megálltunk ott fönn, és belenéztem ide a pince sötétségébe, szinte láttam magam ott az ágyon, hogy majd átmegyek az asszonyhoz... izé... beszélgetni... és ha el nem alszom, most vége mindennek, mert ugye... átmentem volna... ugye, beszélgetni... aztán... ugye, ha már összefeküdtünk... nyakamra vettem volna a hámot, számba a zablát... és vége lenne barátságnak, pincének, ezeknek a kedves délutánoknak, a kisegérnek, mindennek...
Akkora volt a csend, hogy még a gyertyalángok is kihúzták magukat, mintha figyelnének.
- De! - ütötte poharát az asztalhoz. - Elaludtam, és most felébredtem. Tölts, Lajos; mert én szabad ember vagyok, és nem tartozom semmivel senkinek!... mert nem beszélgettem senkivel...

Ci-Nyi jóval később arra ébredt, hogy a szokottnál kissé hangosabbak az emberek, de még ez a hangosság is mérsékelt volt, aztán újra elaludt, és azt már nem láthatta, amikor a tiszteletes előhúzta az óráját.
- Itt az idő - mondta -, ne rontsuk meg a másnapokat. Lassan ballagunk majd, hogy kiszellőzködjünk, mert mi tagadás, kicsit sokat ittam.
- Én is - mondta a postamester.
- Én is - mosolygott Kurugla Józsi -, de megérte.
- Ámen - mondta a pap, aztán megcsikordult az öreg zár, és a pincében fészkelődni kezdett a megmelegedett, gyertyaszagú, álmos sötétség.

A ház már sötét volt. Józsi bácsi egyébként talán gondolkozott volna, hogy ebben az esetben mi a teendő, de most nyugodtan, csendesen nyomta le a kilincset. Tévedés lenne azonban feltételezni, hogy ez a nyugalom a borból született. Szó sincs róla.
- Józsikám - mondta a pap búcsúzóul -, a dolog tiszta és világos, mint amikor a váltókat igazgattad. Gondold azt, hogy szolgálatban vagy...
Nem lehet tudni, hogy a tiszteletes tisztában volt-e ennek a szónak egész jelentőségével, az azonban bizonyos, hogy Kurugla Józsi szolgálatban érezte magát, ahol semmiféle tétovázásnak helye nincs.
A konyhában kipakolta a maradékot a tarisznyából, amelyet a helyére akasztott; és kezében a pincekulccsal, csendesen át akart menni Mariska szobáján, de Mariska felkattintotta a villanyt.
- Te vagy, Józsikám?
- Hát ki lenne? Jó estét...
- Talán éjszaka is van már... - Mariska kissé mosolyogva húzta fel a paplant álláig, és várta a meglepetés dicsőségét és Józsi bácsi lelkendező háláját. Mariska már elhatározta magában, hogy a köszönetet ugyan elfogadja, de feltétlen szóvá teszi a pincekulcsot, amely a kereszt helyét bitorolja, és ezeket az értelmetlen pincézéseket is bizonyos korlátok közé szorítja. Jobb az ilyesmit időben elkezdeni...
Józsi bácsi azonban előhúzta óráját, és azt mondta:
- Kilenc óra tizenöt perc. Kilencre szoktam megjönni, de kicsit elbeszélgettünk...
Csend. Mariska gondolatai összetorlódtak. Mi ez? Hát nem vették észre? Talán sötét volt már, mire kiértek. A csend csak nőtt, nőtt...
- És nincs... nincs semmi mondanivalód?
- Dehogy nincs! Kár volt a fáradságért! Jól csúffá tettétek azt a szegény pincét...
- Miii!? - ült fel Mariska, tekintet nélkül fájós derekára. - Mii?? Részeg vagy?
- Ne kiabálj, Mariska. Én szeretlek, és tisztelem is a vendéget, de senki sem mondta, hogy égesd el a naptáraimat, smirglizd meg ezt az öreg kulcsot, amit most majd esz a rozsda, büdösítsétek össze lúgkővel az egész pincét és dobd ki boldogult Juliska utolsó virágját, amit otthagytam az asztalon...
Mariska emésztő gyűlölettel nézett Kuruglára, akit ez nem rendített meg, mert - hiszen tudjuk - a szolgálat az szolgálat...
- Juliska - sziszegett az asszony -, szegény Juliska... most már tudom, mibe halt bele.
- Rákba - Mariska. De ne veszekedjünk. Inkább aludjunk... - és Józsi bácsi nyugodtan elindult szobája felé.
- Várj! Haza akarok menni. Ilyen ember mindenre képes... Van a faluban fuvaros?
Kurugla Józsi már majdnem azt mondta, hogy hát szerencsére mindenre már nem képes... de ehelyett letette az asztalra a jeles kulcsot, és kiment a szobából. Kiérve az udvarra megállt egy pillanatra, rettentőt sóhajtott, mintha azt mondta volna:
- Tartsd magad, Jóska!
Fél óra múlva pedig ismét otthon volt, de most Mariska nem gyújtott villanyt.
- Reggel hatra itt a fuvaros - mondta Kurugla a sötétségnek, és bement a szobájába. Most egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát. Azt persze nehéz lenne megállapítani, hogy a szolgálat járt-e le, vagy a rizling adta ki erejét. Mindenesetre végigdőlt az ágyon, amikor kattant a zár az ajtóban, mire Kurugla Józsi félálmában is elmosolyogta magát.
Úgysem mentem volna át - beszélgetni... és mosolygott még álmában is.
Mosolygott még reggel is, amikor már nyitva volt az ajtó, és Mariska egész cókmókja kikészítve állt a pitvarban, az asszony pedig némán és ellenségesen ült a széken.
- ...azért ne haragudj, Mariska. Mariska hátat fordított.
- ...és egy kis kóstolót csomagolj magadnak...
Mariska nem válaszolt, de felkelt, mert megérkezett a fuvaros, aki felrakta a csomagokat, és Kurugla mosolyogva kísérte ki a vendéget, és felsegítette a kocsira, még integetni is akart, de nem volt kinek, így nagyot sóhajtott, és derűsen bement a házba.
Csak később hökkent meg egy kicsit, amikor kiment a kamrába, hogy a füstölnivalókat előkészítse. És ekkor nem mosolygott Kurugla József, mert fele volt mindennek, bár a sonkákból három maradt, míg a háj teljesen hiányzott.
Kurugla Józsi ekkor már nem mosolygott, hanem leült a székre, és hangosan nevetett. Később pedig megtörölte szemét, és azt mondta:
- Megérte!
A dolgok és a gondok aztán elrázódtak az idő rostáján, amelyben holt levelek zörögtek már csak, és a késő őszben a korai telet hívogatta a varjúkárogás.
De ezek a külső élet hangjai a pincébe nem hallatszanak le. A pincének megvan a maga külön élete, külön levegője, külön hangulata, amelyben nincsenek évszakok, nincsenek nappalok, és nincsenek csillagok.
Csak aszkéta pókok szövik hálóikat annak a pár szúnyognak, légynek, darázsnak, ami szüret idején betéved, és csak Ci-Nyi rágcsálása hallatszik néha, ami olyan, mint az unalom kis malma, amelynek nincs garatja, mert Ci-Nyi nem eszi meg a kefét, amit Mariska készített oda további takarítások céljából. Nem eszi meg, de szétrágja, mert fogainak ez szükséges. De miért is enné meg? Ci-Nyi már pocakot eresztett, hangja erőteljes cincogássá bővült, és - ha az emberek nincsenek ott - úgy jár-kel a pincében, mint egy jogerős vincellér, aki előtt a gazda nyitva hagyta a kamrát és pincét is.
És a szívét is.
Ci-Nyinek ma már feltétlenül rangja van és hivatása, mert bármilyen gondot, vesződséget, bosszúságot hoznak ide emberbarátai, Ci-Nyi vidáman elcincogja a borulást a homlokokról s a bosszúságot és a haragot a szívekről.
Múltkor már azt mondta a tiszteletes:
- Higgyétek el - a haragról prédikáltam éppen -, ez a kisegér jutott az eszembe, és majdnem felhoztam példának, hogy „ha a pincétekben egy ilyen kisegér van, inkább adjatok neki egy kis kenyérhéjat, és ne öljétek meg, ne bántsátok ... hiszen nem is tehet kárt semmiben és az Isten szerelmére!! - legyetek végre Emberek!”