A kölyök

Nem tudom, ki hogy van vele, de január elsejére nekem mindig elegem lesz a december végi rongyrázásból. Úgy érzem, az előttünk álló évben  nem szeretnék három főnél nagyobb tömegeket, zöldségeknél zsírosabb ételeket, és a horgászatnál mozgalmasabb elfoglaltságot magamnak. Az éjféli koccintás inkább a családi iránti tisztelet jele, nem az ezerszer elmormolt jókívánságoké, s közben az jár már a fejemben, hová menekülhetnék reggel, míg mindenki a vad tivornya fáradalmait piheni ki. Természetesen víz mellé, és ember ne legyen legalább két mérföldes körzetemben.
Útközben unottan bámulom a kirakatok karácsonyi díszeit, s újra megfogadom, hogy jövőre megpróbálok valóban Karácsonyt ünnepelni, így, nagy K-val, mert az a fajta szeretet ünnepe, amit ránk erőszakolnak mostanában szintén k-val kezdődik, de máshogy végződik...s ha a családom nem lenne, - akik valóban feledtetik az ünnep megcsúfolását és kedvessé teszik ezeket a napokat - valószínűleg Szenteste is egyedül ülnék egyik folyónk partján és menyhalra horgásznék. Persze nem vágyom oda (annyira), mert mellettük tényleg a szeretet ünnepe ez, ám ha kilépek az utcára, az élettől is elmegy a kedvem.
Hasonlókon morfondíroztam, miközben megérkeztem a vízpartra. A nagyobb tavak mind befagyva, maradt hát egy szerény kis csatorna, de nem horgásztam, csak sétáltam egyet; mennyei csend, csak egy visszaforgó csobog, és összehasonlíthatatlanul többet mond és jobban esik, mint az éjfélkor előadott közhelyes monológ kedvenc államfőnk szájából. Kattintottam néhányat, majd leültem a partra, s figyeltem a közelben vadászó jégmadarat.


Észre sem vettem, mikor ült le mellém az a suhanc. Elsőre ismerősnek tűnt; mintha ezer éve ismerne, úgy mosolygott rám, s hirtelen megszédültem, majdnem a vízbe bucskáztam meglepetésemben.
Tizenéves önmagam ült velem szemben! Semmi kétség, ugyanaz a szemtelen vigyor, engesztelhetetlenül kócos, szőke haj, óceánkék szemek. Míg én alig kaptam levegőt, ő még mindig vigyorgott, cseppet sem lepte meg a találkozás.
- Te....! - kezdtem volna, de köhögőrohamot kaptam.
- Bizony, én. Meglepődtél? 
Bólogattam, közben megpróbáltam levegőt venni. 
- Rengeteget lógok itt, te tudhatnád. 
Erre nem lehetett mit válaszolni, hiszen valóban tudtam.
- Persze ilyenkor nem érdemes horgászni, a halak elmennek feljebb, de nem baj, szeretek itt lenni. Jó géped van - intett a Nikon felé. - Én még mindig a Szmenával fényképezek. 
Kezembe adta régi, imádott orosz gépem, rajta a szépnek semmiképp sem nevezhető, egyéni dekorációkkal. Régi ismerősként üdvözöltem, s képtelen voltam emlékezni rá, hová tűnt ez a régen kincsként őrzött, kopott kis gép. Elvesztettem? Eldobtam? Képtelenség.
- Nagy horgász leszek? - kérdezte, a mosoly eltűnt az arcáról, mintha félne attól, hogy nemleges választ kap.
- Nagy? - ismételtem. - Amint látod, igen. Jó nagyra nősz majd. 
- Tudod, hogy nem ez érdekel. Nagy... - hirtelen rémület ült ki az arcára. - Ugye horgászol még?
- Igen. - nyugtattam meg. - De mit értesz nagy alatt? Nem lettem híres, nem lettem teszthorgász, sem világbajnok. Nem képviselek egy nagy céget sem, egyszerűen csak horgászok.


Csak mosolygott.
- Nagy süllőket fogtál már? 
Én is elmosolyodtam, eszembe jutott kölyökkorom eltökélt süllő-imádata, ami - máig nem értem, miért - elmúlt, de mai napig elfog az a különös, bizsergető érzés, ha a tüskéshátúakra gondolok.
- Nem. - vallottam be. - De csukát, balint, pontyot, amurt, s egyebeket igen. Nagyokat is.
Nem tudom, miért, hozzátettem.
- Persze az időm nagy részében legyezek.
Elkerekedett a szeme.
- Műlegyező horgászat? Hát ez frankó!
- Az. - hagytam rá. - Nem is tudod, mennyire.
- Nagy legyező horgász vagy? - kérdezte csillogó szemekkel. Úgy látszik, ez volt a mániám régen. Hogy nagy horgász legyek.
- Nem. - ráztam e fejem. - Átlagos horgász vagyok, nem lettem kivételes tehetség semmiben. Nem fogtam rekord halakat, nem kötök szép legyeket, és ugyanolyan lusta vagyok, mint tizenévesen voltam. Volt pár szép horgászatom, de sokszor mérgelődök amiatt, hogy nem fogok halat.
Elgondolkodott.
- Emlékszel az első horgászattal töltött évünkre? A Hokév Junior üvegbotra, amin orsó sem volt, úgy dobáltuk be a durung úszót a part mellé, mert senki sem tanított minket horgászni? Emlékszel arra, hogy hónapokig nem fogtunk egyetlen halat sem, mégis, szinte minden nap kinn voltunk a vízen? Az első kis sügérre, amit megakasztottunk, és utána sokáig akváriumban tartottunk? Én igen, és nem rémlik, hogy akkor mérgelődtünk volna emiatt.
- Gyerekként másképp éli meg az ember ezeket a dolgokat..


- Akkor kár felnőni, nem is akarok. - csóválta a fejét. - Gondolom, van autód, már peremfutó orsóval horgászol, és mindenféle csillogó-villogó kütyüvel, eljutsz bárhová, ahová akarsz, mégis elfelejtetted élvezni a horgászatot.
- Ez nem igaz. - vágtam közbe. - De a világ megváltozott. Nem is tudod, mennyire. Azt javaslom, hogy becsülj meg minden percet, mert elképzelni nem tudod, mi lesz itt, ha felnősz...
- Ha a világ változik, attól az ember ugyanaz maradhat. - rántotta meg a vállát. - Te is jobban tennéd, ha emlékeznél néha régi önmagadra. Talán ez segít majd ebben, neked adom. - mutatott régi ütött-kopott fényképezőmre, amit még mindig szorongattam. Nem tudtam, mit mondjak, a legnagyobb ajándékot adta, amit adhatott. Persze, hiszen tudta...
- Nekem nagyon jó évem volt. - dőlt hátra dölyfösen. - Tavasszal megnyertem az egyesület ifi versenyét, amiért a felnőttek magukkal vittek a megyei selejtezőre, nyáron fogtam egy három kilós süllőt a Balatonon, emlékszel? A fürdőzők közül, pergetve. Ősszel kaptam egy twister készletet - tudod, az új csali, még senkinek nincs belőle -, télen pedig az egyik barátom és a papája magával vitt a Pécsi tóra, csukázni, csónakból...
Elszégyelltem magam.
- Tudod, hazudtam az előbb. - veregettem meg a vállát. - Évről évre többet horgászol majd, egyre több halat fogsz. És igen, nagy horgász leszel, bár nem úgy, ahogy gondolod. Ne félj, a szenvedély nem fog kihűlni benned, ahogy a legtöbb barátodban, élményekben gazdag fiatalkorod lesz. A többiről egyelőre nem tudok referálni, de mindkettőnk érdekében remélem, hogy ez így is marad. Ha rajtam múlik, biztosan...

Miközben hazafelé autóztam, kisütött a Nap, s szinte kedvesnek tűnt szülővárosom főutcája a feldíszített kirakatokkal, ébredező emberekkel, s már tudtam, mi lesz az idei újévi fogadalmam. Valójában nem is fogadalom ez, s betartani sem kötelező, ám kifejezetten jólesett emlékezni régi önmagamra, ahogy ez a kölyök tanácsolta.
Share on Google Plus

About Balázs Peti

ClogFlyFishing - horgászblog tájakról, halakról, ételekről, emberekről, élményekről. A blogon található szöveges és képi tartalom megosztása csakis a szerző engedélyével!

8 megjegyzés :

  1. Balázs!

    Ez nagyon szép volt!
    Egyre magasabbra teszed azt a lécet. De csak igyekezz, mi majd megyünk, és leszünk az állvány, amire rádobod a padlót, hogy a megérdemeltebb magasságokba is fel tudd tenni... :-)

    Üdv: Zsolt

    VálaszTörlés
  2. Na ja. Éppen ma gondolkodtam azon, mennyi minden történt és változott meg az életemben, de a horgászat végig mellettem maradt, lassan 35 éve.

    VálaszTörlés
  3. Vagy te maradtál meg a horgászat mellett. :—) Immáron 35 éve.

    Atyafi

    VálaszTörlés
  4. A gyerekkori önmagad, jóóó, mostanában írtam én is a blogra..... beszéltem neked a hullám hosszokról, most már biztos, hogy ugyanaz mind a kettőnknek :-)

    VálaszTörlés
  5. Jó helyre került a díj, az már biztos!

    VálaszTörlés
  6. Köszönöm! Ezek szerint tetszett az írás? :)

    VálaszTörlés
  7. Nagyon jo volt olvasni, koszonom.
    Streaman-Fogarasi Miklos

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.