A bizonyítvány

- Nem, nem és még egyszer: nem! - harsogott apám hangja a nagy csarnokban, én pedig majd' kirohantam az utcára a félelemtől. Az öreg nincs jó kedvében, a táskámban pedig ott lapul a bizonyítvány...!
- Hülyékkel vagyok körülvéve! - folytatta a litániát. - Elmondtam ezerszer, mit ezerszer, milliószor, hogy ezt a csavart nagy tételben rendeli a cég. Erre legyártanak belőle kétezer darabot? Kétezret? Imre, maga viccel velem, ugye?
Imre bácsi a maga csendes módján tiltakozott volna, de beléfojtották a szót.
- Vegye fel a fizetését, elmehet! - dühöngött tovább apám. - Ambrus, holnaptól maga áll a nagy esztergához, Péter meg megy a helyére. Menjenek vissza dolgozni...!
Csak álltam az ajtóban, mint egy gutaütött: apám ebben a pillanatban rúgta ki Imre bácsit, aki emberemlékezet óta nálunk dolgozott a gyárban. Fiával, Gáborral egyívásúak voltunk, együtt koptattuk az iskolapadot, s együtt kezdünk horgászni a Folyón...mikor is? Nem is emlékszem, olyan régen. Imre bácsi szekérrel vitt ki minket az új kőhöz, s tanított minket a halfogás örömére, mert apám - aki a nagy családi legendárium szerint régebben a környék legnagyobb pecása volt - örökké a gyárban gubbasztott mindenféle csavar meg szeg társaságában. S míg általában csak félelmet éreztem, mikor a szurokfekete szemekbe néztem, most szinte gyűlöltem őt, amiért mindenki előtt megszégyenítette öreg barátomat. Gáborék nagyon szegények voltak, s hogy miként boldogulnak majd ezután....mindenesetre a bizonyítványt legalább elfelejthettem, így a térdeim kevésbé reszkettek, mikor bevonultam kék iskolaköpenyemben apám piszkos kis irodájába.
- Nem értenek a szóból, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, könyörögni kellene tán a munkásaimnak? - tajtékzott még mindig egymagában az ablaknál. Szinte észre sem vette, hogy körülötte rontom a levegőt, s mint általában, most sem köszöntött, nem csókolt vagy ölelt meg; pedig egy kósza szervusz is jól esett volna.
- A bizonyítvány? - vonta fel busa szemöldökét, engem pedig újra magával ragadott ragadott a rettegés, izzadó kézzel halásztam elő a rongyos, barna füzetet. Apám belelapozott, majd leroskadt egy székre, s a szőnyeg kopott mintáit bámulta kifejezéstelen, üres tekintettel.
Persze azonnal belekezdtem valami homályos magyarázkodásba, de a tényt, hogy három tantárgyból megbuktam képtelenség lett volna szépíteni. Apám felemelte a kezét, amivel azonnal elvágta a magyarázkodás fonalát, hideg, könyörtelen tekintetét rám emelte, percekig méregetett, aztán hirtelen elhatározással felállt.
- Holnap elutazol a nagynénédhez, és az egész nyarat tanulással töltöd!
Hanna néni tanítónő volt egy somogyi kis községben; szigorú, igazságtalan, gyermekgyűlölő vénlány, akitől rettegtek a diákok, s rettegtem én is, miután valami kisebb csíny után egy éjszakára bezárt abba a naftalin- és patkányszagú ruhásszekrénybe. Hogy három hónapot mellette töltsek? Kizárt!
- Nem... - csúszott ki a számon, s ettől jobban megrémültem, mint Hanna néni emlékétől.
- Mit mondtál? - kerekedett el apám szeme.
- Nem akarok Hanna nénihez menni.
Soha életében nem emelt rám kezet, sem előtte, sem utána, s nem tudom kárhoztatni azért, mert akkor megtette. Hatalmas, eget-földet megrengető, csontropogtató pofont kaptam tőle, majd otthagyott, s visszament a munkások közé. Bizonyítványom a földre dobta, onnan kapartam össze, majd kegyetlenül sajnálva zokogó önmagam rohantam kifelé a gyárból. Otthon álomba sírtam magam, s Hanna néniről meg a ruhásszekrényről álmodtam.


Késő délután volt már, mikor felébredtem, s első gondolatom Gábor volt, akivel találkozót beszéltünk meg a Folyó partjára. Ő nyilván rég horgászik és biztosan sejti, mi lett a bizonyítvány prezentálásának vége, ezért nem is keresett azóta. Horgászbotot nem mertem magammal vinni, hátha összefutok apám egyik ismerősével, de még így is a kertek alatt rohantam le a töltésre.
Egy pillanatra megálltam a gáton;  a zöld és a kék tavaszi tánca mindig elkápráztatott, egy pillanatra elfelejtettem Hanna nénit és a bizonyítványt, csupán Imre bácsi megszégyenítését nem tudtam feledni; emlékeztetett rá a parton guggoló törékeny, kis alak. Gábor a legkisebb, leggyengébb gyerek volt a faluban, de az esze vágott, mint a borotva. Én pont az ellenkezője lehettem, lusta, lassú eszű, de erős, mint a bivaly.
- Nagy ruha volt? - üdvözölt Gábor a szokásos közvetlen módján. Vállat vontam, semmiség, bár a képem még akkor is lángolt az atyai nyaklevestől.
- Jött valami? - váltottam témát elegánsan.
- Néhány dévérkeszeg. Most sajttal próbálom...
Kényelmetlenül feszengtünk egymás mellett, egyikünk sem szólt a másikhoz. Talán Imre bácsival még nem is beszélt...
- Apád mondta, hogy...?
- Igen. - vágta rá, szinte erőszakosan, s ezzel le is zárta a témát. Haragszik talán? Rám? Hát mi közöm van nekem az egész kutyakomédiához? Mégis, mit képzel ez a taknyos?
- Sajnálom...
- Minek? - grimaszolt. - Attól nem lesz kevesebb pénzetek.
- Szégyellnem kellene talán, hogy nem lóg ki a fenekünk a gatyából? - fortyantam fel. - Apám eleget dolgozik, a tied meg csak ténfergett egész nap. Éppen ideje volt...
- Ideje?
- Hogy kirúgják!
Gábor fúriaként rontott nekem, persze esélye sem volt ellenem; elkaptam vézna karját és - öntudatlanul, minden elfojtott haragom beleadva - pofon ütöttem. Megcsúszott, a fűbe zuhant, s hüppögve vérző orrát törölgette.
Én pedig a következő pillanatban már rohantam, zakatoló szívvel, nyomomban a mardosó, ostorát lengető lelkiismerettel, könnyel teli szememmel befelé tekintve fogalmam sem volt, hol járok. Követtem a folyót, egyre lejjebb és lejjebb, s szinte már sötét volt, mikor megálltam az egyik szederfa alatt, s onnan figyeltem a gyümölcsöt szedegető, cuppogó domolykókat. Domolykók? Lehettek volna előttem kék bálnák, azokat sem  veszem észre, egyre csak kis barátom vérmaszatos arca járt a fejemben. A könny patakokban csorgott az arcomon.
"Bár nyelne el a Föld!" - gondoltam magamban.
Hogy ki hallgatta meg és teljesítette a kívánságomat, nem tudom és sosem fogom megtudni. Mivel nem hiszek a sorsszerűségben, felsőbb hatalmakban, így csak a véletlenre tudom fogni, ami akkor történt; a lábam alatt leszakadt a part, a Folyóba zuhantam. Aki esett már ősöreg famatuzsálemek, hatalmas sziklák által megforgatott, rohanó vízbe, az tudja, hogy úszásról szó sem lehet: a víz megragad, megpörget, kegyetlen és fullasztó táncba hív, s ha úgy dönt, kedvére való a tánc, bizony nem enged el többet. Ám a Folyó mintha megérezte volna rajtam a bűnt, amit elkövettem, undorodva lökött el magától, tuszkolt a felszínre, s dobott a part mellé. Mégis, talán az utolsó pillanatban meggondolta magát, mivel újra magával ragadott volna, de akkor már reszketve, minden erőmmel szorítottam egy vízre hajló fűzfa ágait.


A vízből kikecmeregni nem tudtam, kifeszített zászlóként cibált ide-oda az áramlat, nem mertem elengedni az ágakat, mert féltem, hogy újra magával ragad majd az örvény. Így nyugton maradtam, s búcsút intettem a láthatáron lenyugvó Napnak. Talán végső búcsút.
Fogalmam sem volt, mennyit rohantam lefelé, sem arról, mennyit vitt még a Folyó, mindenesetre elég messze lehettem a falutól, túl messze ahhoz, hogy megtaláljanak. Különben meg miért keresne bárki? Otthon mindenki "szeles Marcinak" csúfol, Gábor elmeséli majd, hogy megütöttem, aztán elrohantam a parton. Jellemző! - vágja rá majd apám - Csak jöjjön haza, lesz nemulass! 
Vajon meddig bírom majd itt, az ágakba kapaszkodva, lábaimmal az öles mélység felett kapálódzva, mint a kacsaúsztatóba ejtett katicabogár? Édesanyám arca ötlött fel bennem, három éves voltam, mikor meghalt. Apám sosem beszélt sem róla, sem a Halálról, pedig mikor ott kopogtat az ajtón, nem árt, ha az ember felkészülten nyit neki kaput. Aztán Gábor jelent meg előttem, véres orrát törölgetve szeplős kis arcáról, s legszívesebben elengedtem volna az ágakat.
Felhős éjszaka volt, nem láttam sem a Holdat, sem a csillagokat, így azt sem tudtam, mennyi idő telt el közben. Elfáradtam, kezem remegett az erőfeszítéstől, átfagytam, de még mindig bíztam abban, hogy valaki a nyomomba ered és megtalál. Hiú reménynek tűnt, egyre hidegebb lett, síri csend honolt a vidéken, s a Folyó úgy döntött, megadja a kegyelemdöfést: sűrű ködtakarót borított a tájra. Elvesztem.
Erőtlenül sírni kezdtem, eszembe jutott annak a vízbe fúlt, szakállas férfinak a holtteste, akit tavaly találtak az új kőnél jégzajlás után. Engem is kötelekkel emelnek majd ki a vízből, ronda, felpuffadt, fehér testtel, így lát majd apám viszont...s hirtelen hiányozni kezdett az apám, szinte fájt, hogy nem lehetek mellette, nem ölelhetem meg, nem foghatom azt a szigorúan kérges kezet, ami értem dolgozik és öregszik minden áldott nap...

S akkor a ködből előbukkant egy rozoga csónak, benne két kedvesen ismerős alak; Gábor és Imre bácsi. Rázott a zokogás, mikor beemeltek a hajóba, aztán már csak arra emlékszem, hogy apám tart a karjaiban, reszkető fejem simogatja, és elfúló hangon súgja: Belehaltam volna, ha valami bajod esik, kisfiam!
De akkor már nem bántam pofont, bizonyítványt, Hanna nénit, s az sem érdekelt, ha az egész nyarat a ruhásszekrényben kell majd töltenem, mert tudtam, hogy az apám mégis szeret, Imre bácsi holnaptól ismét nálunk dolgozik majd, Gábortól pedig bocsánatot kérek a pofonért. S ha nem bocsát meg, egész életében üldözni fogom, mert nekem van a legnagyobb szerencsém a világon, hogy ilyen csodálatos emberek között élhetek...
Share on Google Plus

About elmondom

ClogFlyFishing - horgászblog tájakról, halakról, ételekről, emberekről, élményekről. A blogon található szöveges és képi tartalom megosztása csakis a szerző engedélyével!

3 megjegyzés :

  1. Köszi hogy megosztottad velünk ezt az írást. Nagyon mély érzelmeket ébreszt.-Elgondolkodtat, irányt mutat mi is az igazi érték.
    (Kicsit talán az én életem is benne volt. Bár mi csórók voltunk.De apám szigora, érzelmeit ki nem mutató volta.-A pofon.- Menekülés a természetbe. Már gyerekként szembenézés a halállal.Ezek mind megvoltak.)
    Bocs talán el sem kellene ezt mondanom. De az érzelmeknek nehéz parancsolni.
    Üdv.János

    VálaszTörlés
  2. Egy egész emberöltőt követ végig, az én szememben. Az első fele, nagyon is közeláll hozzám, ahogyan Jánoshoz is. Nagyon megfogott, harmadszor olvasom.

    VálaszTörlés
  3. Uram.
    Ide is pötyögök, mert remélem sokan olvassák (drótpostáddal ellentétben...:-): tessék azokat a kéziratokat csak tovább csiszolgatni, mi majd segítünk a bizonytalanság porát végleg letakarítani róluk, mert bizony nagy szükségünk van az ilyen remekművekre.
    Őszinte elismerésem a novelládhoz, nagyon rendben van! :-)))

    Üdv: Zsolt

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.